A román hatóságok csak vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor tájékoztatták faxon a magyarokat arról, hogy szombat délelőtt 10 órakor cianidtartalmú anyag került a Tisza mellékfolyójába.

A méreg a Csiszla-patakba ömlött a romániai Borsabányánál. A Csiszla a Visóba torkollik, amely a Tisza mellékfolyója. Az ukrajnai Técsőnél (Kárpátalja), Tiszabecstől 100 kilométerre, literenként 50 mikrogramm ciánt mutattak ki a román hatóságok a folyó vizében – értesült lapunk. A román hatóságok által közölt mennyiség éppen a magyar egészségügyi határértéknek felel meg. A szennyezés Magyarországra érve felhígult – közölte tegnapi tájékoztatóján Gombos András, a környezetvédelmi és vízügyi tárca politikai államtitkára. A hétfőn reggel fél nyolckor vett tiszabecsi mintákban 2-3 mikrogramm cianid jelenlétét mutatták ki, amely nem jelent egészségügyi kockázatot.

A 2000-es tiszai ciánkatasztrófa idején literenként 31 milligramm cianidot szállított a Tisza hazai szakaszának vize. Az akkori mérgezés mértéke többezerszerese volt a mostaninak. A Spanyolországban tárgyaló Sólyom László államfő tűrhetetlennek nevezte a Tisza és mellékfolyóinak bármilyen mértékű további szennyezését, függetlenül annak mértékétől. Sólyom Barcelonában azt mondta, hogy hazatérve megteszi a szükséges lépéseket.

„Úgy látszik, nem volt elég figyelmeztetés Budapest és Brüsszel számára a 2000-es katasztrófa. Azóta sem fordítottak elég pénzt arra, hogy megszüntessék a szennyező forrásokat” – mondta lapunknak Illés Zoltán (Fidesz) képviselő. „Ha máshonnan nem, akkor Kocsis Tibor Új Eldorádó című dokumentumfilmjéből ismerhetjük, mi folyik Borsabányán és azon a félszáz pokoli helyszínen, amely potenciális veszélyforrást jelent a környezetre” – mondta lapunknak Lányi András, az Élőlánc Magyarországért mozgalom vezetője. Lányi szerint a magyar külpolitika is felelős az újabb szennyezésért, mert Románia EU-csatlakozásának előkészítése idején Budapest nem lépett fel kellő keménységgel azért, hogy környezetvédelmi feltételek teljesítését harcolja ki Bukarestben és Brüsszelben. 

2005

„A Duna-part, fővárosunk legfőbb ékessége ne lehessen ingatlanspekulánsok martaléka” – fogalmaz az Élőlánc Magyarországért a Duna Chartával, a Levegő Munkacsoporttal, a Világörökség Alapítvánnyal és Derce Tamás újpesti polgármesterrel közösen kiadott, legelső nyilatkozata.

Nincs rendjén, hogy a fürdésre alkalmas Duna-víz csak Bécs kiváltsága

A „Dunai panoráma” tanácskozás résztvevői arra kérik Budapest vezetését és lakosságát, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy a fővárost kettészelő folyam két partján megmaradjanak a zöldterületek. Őrizzük meg a dunai szigeteket és vízpartokat természetes állapotukban! – szólítanak fel a zöldek. A Hajógyári-sziget, a Szúnyog-sziget, a Kopaszi-gát, a Háros, a Foka-öböl, a Csepel-sziget északi csúcsa Budapest értékes zöldterületei. Tiltakozunk a vigalmi negyedek, konferencia-központok, ingatlanfejlesztések tervei ellen, melyek állandó környezetterhelést és zajt gerjesztenének. Maradjanak meg a szigetek annak, amik: friss levegő, csend, növények, vízpart. Követeljük a vízpartok, ártéri erdők természetközeli állapotának megőrzését, helyreállítását! – áll közleményükben.

– Nem tartozom az Élőlánc Magyarországért párthoz, de egyetértek céljaikkal – mondta lapunknak Derce Tamás, Újpest polgármestere. Évekkel ezelőtt a főváros vezetése ki akart irtani harminc hektár erdőt a Palotai-szigeten, amelyet sikerült védetté nyilvánítani. Derce Tamás szerint érdemes megnézni a lebetonozott folyópart és a zölden hagyott ártér közötti különbséget. Számot adott arról is, hogy Újpest vezetését gyakran keresik meg befektetők azzal, hogy eurómilliókért hoznának létre új lakóparkokat a zöld részeken, ám Újpest vezetése szerint nem minden a profit, a környezet nem terhelhető a végletekig.

2005

Az új EU-tagországokban még szokatlan „foglalkozás” a európai parlamenti képviselői munka. Jövedelmükről szélsőséges vélemények alakultak ki.

(Ez a cikkem 2005. június 22-én jelent meg a Reggelben és 9 megyei lapban. )

Az Európai Parlament képviselői egységes havi 7000 eurós tiszteletdíj
2009 januárja után érvényes
Fotó: afp

Túlzás lenne „aranybányának” minősíteni a képviselői megbízatást az Európai Parlamentben, de kétségtelen: az uniónak ez az alapintézménye méltó munkakörülményeket nyújt és – anyagi szempontból – nyugodt életet biztosít, beleértve a hozzátartozók ellátását is. Jelenleg az uniós honatyák otthonról, a nemzeti költségvetésből is kapnak javadalmazást, igencsak eltérő mértékben. Az egyszerűsítésre hajlók ezért szeretnek „szegény” és „gazdag” euroképviselőkről beszélni. Négy év múlva viszont megszűnik a nemzeti ellátmányok közötti különbség. Ez az egyik nagy újdonsága annak a jelentésnek, amelyről most szavaz az Európai Parlament. A jelentésíró, az olasz néppárti Giuseppe Gargani saját honfitársait is „besimította” a majdani átlagba. Ma még köztudottan az olasz euroképviselők Brüsszel és Strasbourg „nábobjai”, havi 12 ezer eurót meghaladó fizetésükkel. 2009-től azonban az Európai Parlament minden képviselője – régi és új tagállambéli egyaránt – 7000 euró havi fizetést kap a közösségi költségvetésből. Ez már a 27 százalékos közösségi adó lerovása után üti a markukat. Ha a hazai adókulcs magasabb, akkor a honi pénzügyminiszter szigorától függően a különbség alapján még bevasalhat adót a nemzeti költségvetés is. Ez azonban aligha teszi már tönkre az euroképviselőt. Főleg mert a nyugdíjat is, egészségügyi befizetéseinek kétharmadát is már előtte folyósította a megfelelő helyre az Európai Parlament.
Egy magyar europarlamenti képviselő 2005-től négy esztendeig még nettó nyolcszázezer- egymillió forintot kap havi fizetésként, attól függően, van-e és hány állami nyelvvizsgája. Erre jönnek még az uniós költségvetésből, pontosabban az Európai Parlament keretéből származó juttatások. A napidíj 268 euró, amit az adott nap bármely ülésén részt vevő képviselőnek aláírása alapján utalnak. Azután az utazási térítés, aminek kiszámítása ma még a sokak által korrupciós melegágyként kárhoztatott átalányrendszerben történik. Az is a képviselői jogállás változásának eleme, hogy 2009-től szigorúan a tényleges útiköltséget fogják csak elszámolni.

A huszonnégy magyar EU-képviselő egyetért az egységes bérezéssel

Vannak még és fönnmaradnak továbbra is az úgynevezett utazási keretek. Ezek összege évi 3400 euró, és ez nem is olyan sok a gyakran konferenciákra hívott, Európa-szerte repkedő, vonatozó képviselőknek. Aki népszerűbb, hamar kimeríti ezt a keretet, és nemritkán saját pénzéből utazik külföldre. Mindezeken felül az euroképviselő évente 3700 eurót kap a parlamenttől irodája fenntartására. Ezenkívül bocsátja rendelkezésére a parlament azt a keretet, amelyből a képviselő szabadon választott, egy-két, de legfeljebb három munkatársának, tanácsadójának átlagosan 4000 eurós havi bérét fizeti. A képviselői jogállás rendezését ugyan éveken át tartó huzavona kísérte, ám most a végső jelentés nagy támogatottságot élvez. És még kibúvókra is ad lehetőséget, legalábbis abban az értelemben, hogy aki akarja, még két – ötéves – mandátumon át a régi rendszerben maradhat. Azaz az olaszok például még jó évtizedig folytathatják „dolce vitájukat”.
Az EU-ban dolgozó magyar képviselők nem győzik hangsúlyozni, hogy bérük egységesítése 2009-től csak az új választások után lép életbe. Emiatt elmondható, hogy a honatyák nem (feltétlenül) saját béremelésüket szavazzák meg – nyilván nagy többséggel. Az EU-tagállamok választási gyakorlatában kilencven százalékban újraválasztják a már ott dolgozó képviselőt. Aggodalomra tehát semmi oka az „önérdektelenséget” hangsúlyozó küldötteknek, akik valójában a legnagyobb esélyesként pályázzák majd meg saját képviselői állásukat azzal az érvvel, hogy már alaposan bedolgozták magukat az EU döntéshozói köreibe.
Az unióban egyébként a Baltikumból érkező képviselők megbecsültsége a legmostohább, ők mindössze havi 800 euróból, havi kétszázezer forintból kénytelenek megélni. Ha valóban felemelik az EU-képviselők bérét 7000 euróra, az olaszok esetében havi ötezer eurós bércsökkenést, de egy lett képviselőnek közel tízszeres jövedelememelkedést jelent majd. Jelentősen többet fognak kapni a spanyolok is. Ismert, hogy az uniós képviselői kereset műfajban tavaly még sereghajtónak számító Magyarország 2300 euróra, a magyar miniszterek bérszínvonalára hozta fel az EU-s tiszteletdíjakat. A magyar „szenátorok” ma tokkal-vonóval 3500 eurós járandósága az új rendszerben a duplájára emelkedik 2009-től, ha a képviselők megszavazzák az egységesítést.
Mivel az EP jogi bizottsága és az Európa Tanács elsöprő többséggel küldte tovább a határozati javaslatot, szinte senkinek sincs kétsége: győzni fog a józan ész. Ugyanis az érthetetlen „bérfeszültség” beárnyékolja az öreg kontinens demokratikus csúcsintézményének megítélését. Pat Cox, az EP korábbi ír elnöke már márciusban annak az érzésének adott hangot, hogy itt valaminek történnie kell, ebből botrány lesz, mert tűrhetetlen, hogy egy EP-képviselő ezrekkel keressen kevesebbet, mint a titkára. Cox szerint ez a helyzet próbára teszi az ember természetét.

A hétszáz EU-képviselő azon szokott bosszankodni, hogy a harmincezer alkalmazott bére sohasem téma

Azt a négy évet, amíg megemelik a magyarok bérét, féllábon is kibírják – gondolhatná a választópolgár.

Az Európai Unióban egyébként harmincezer alkalmazott dolgozik, biztosok, tisztviselők és húszezer lobbista tevékenykedik, de az ő fizetésüket soha senki nem firtatja, miközben a hétszáz képviselő bére szinte folyamatosan az érdeklődés homlokterében van – mondták forrásaink. Talán azért, mert a képviselőket a választók juttaták bérükhöz. Egy huszonhét éves asszisztens többet kereshet az Európai Parlamentben, mint egy képviselő, ahogy arra Pat Cox nyilatkozata is utal, de ettől még nem kezdik a választók megsajnálni a választottakat. 

-  Anyu, nagyon nagy baj történt - szaladt ki a tornácra a nagyobb testvér, a 8 éves Veronika. Anyuka indulásra készen, szinte ijedten kérdezte a kislányhoz hajolva:
- Mi történt? Mondd!
- Angi tejfoga beleesett a számítógép billentyűi közéi.  

Kedves Péter

A vasúti menetrend még hagyott időt nekem Pesten. Egy kelenföldi padra ültetett le az után, hogy a (H)arcok című könyved bemutatójáról hazaindultam. Sütött a nap, salátát árult a padom mellett egy nő. Százért adott két fejet, de ötvenért egyet már nem adott volna.
Ott olvastam Kellemföldön, a „Százér’ két feje saláta!” atmoszférában a magyar arcok harcait, ahogy a könyvfesztiválon egy férfiú a könyved nevezte, mely különben tökéletes fősor egy plakátra.

Pesttől Bicske az ötödik megálló, igen, Tihanyi úr, tényleg számít, hogy az írások rövidek legyenek, mintha direkt erre a vonalra találták volna ki, Pest és Bicske közé.
Az állomásról a kedvenc teraszomra mentem, ahol Goldsmann Tamás zenész és újságíró maga elé húzta az asztalra tett könyvet, kinyitotta éppen Lajkó Félixnél, mely szerintem első számú dolgozatod, és így szólt: „Na, végre. Erről az emberről még senkinek sem sikerült egy értelmes mondatot leírnia.” Kortyoltam a sörömből, és megint megkönnyebbültem magamon, hogy nem vagyok irigy természet, mert az csak elvesz az embertől és mert akkor erre most egy csomó energiám elmenne.
Tamás rólad kérdezett, én pedig elmondtam azt a nagyon keveset, amit rólad tudok. Mert nem hinném, Péter, hogy mi életünkben húsz percnél többet beszéltünk volna egymással. Ezen még idén nyáron változtassunk.
Emlékszem, Tominak, ahogy Lajkót becsukta, azt mondtam tanult mesterséged kapcsán, hogy a színpadon is megvan az a mellékszereplőnek mondott főszereplő, akiről dacára, hogy nem főszereplő, már a ruhatárnál beszélni szoktak hazafelé. Aki, ha a színpadon takarásba lép, kellemes kis hiányérzetet hagy maga után, várjuk, hogy végre megint visszatérjen. Mert mindig van egy-két jó szava. 
Meséltem Tamásnak, hogy színész vagy, és nagylelkű gyerek, mert ebben a könyvben lemondtál az abszolút főszerepről: arra jutottunk, hogy természetes exhibicionizmusod legszebb dele volt, hogy ellenébe lépve elkezdtél kíváncsi lenni másokra: ebben a szerepben visszatéréseidre - a kérdéseid idejére, amelyek tagolnak, s amelyek néha jól sikerült tárcák - a közönség feltétlenül számít. Kicsit ezért is vesz jegyet.
A ruhatárban így megint rólad beszélünk.
A magam részéről talán az alkotmánybírót jegyeztem meg, aki azt mondta első mondatodra: „katartikus kérdésfelvetés”. A szívsebészt, aki szerint első gondolatoddal a kérdések kérdését tetted fel. 
Tamás Gáspár Miklós szerint nem nosztalgia, hanem szigorú ítélet az új rendszer felett (Arhangelszktől Kelet-Berlinig), hogy legtöbben a régi rezsimet hoznák vissza. Valami végzetesen hiányzik társadalmunkból, s miután vannak olyan helyek itthon is - teszem hozzá -, ahonnan ennyire nem hiányzik ez a valami, ezért aztán úgy gondolom, akár itt is lehetne belőle. Például realitásérzék, ami kíméletlenül kimondatja velünk azt a sirámot, amit rendes, katonaviselt ember ki sem ejtene a száján: „földszintes, pitiáner világ ez”, s ami egyúttal mégis a tapasztalatok fölé tud emelni bennünket, s keserítsenek el minket azok bármenynyire, az erőnk nem hagy minket bedarálni, nem hagyja nekünk is megszokni a megszokhatatlant, nem hagy csak úgy „gondolkodni”, ahogy itten ajánlatos. Na ja. Felröhögtem, amikor azt olvastam, hogy beszélgetőtársad szerint a karizmatikus vezető kifejezés teljes infláción ment keresztül, karizmatikus vezetőből jó, ha 300 évenként születik egy, ehhez képest karizmatikus vezetőnek mondják már azt a sertéshús-szövetkezeti elnököt is, akinek kissé felvágták a nyelvét, és nem buta.
Hétvégén rendet tettem kicsit az udvaron, bográcsban főztünk a szomszédommal, akivel huszonhárom éve, nyolcévesen együtt voltunk elsőáldozók, akivel négy évig padtársak voltunk alsó tagozatban, akivel véletlenül szomszédok lettünk, s aki most véletlenül megtalálta azt a fényképet, amelyen ott állunk a templomlépcsőn Marx atyával, mert bizony véletlenül így hívták, ezért aztán ebédünket elsőáldozási ünnepi ebédnek neveztük ki, még nótáztunk is. Ma reggel a gyümölcsfákat permeteztem volna, ha nem lett volna szél, ehelyett nekiültem a könyvednek. Jól éreztem magam tőle. Nem mondhatok mást, mint amit Szula Lászlónak, a könyved tervezőjének mondtam a Centrálban: szerintem azért bontanak formát Hetekből kedves interjúid, és ez a harminc szép kiadásban kanonizált interjú, mert teljesen normális emberi beszélgetések. Abban a közegben, amiről Bessenyei Ferenc, „a barbár”, könyvedben így kérdez vissza:
„Nem kellene most már végre elpirulni, gyerekek?”

Üdvözlettel:
A Gyaur 

Bicske, 2001. május 1.

Ilyen szép névnapi köszöntőt sem kaptam még, mint ma: "Akár a mezőt járom, Anton Antonovics Antonov, akár az árnyas kertben sétálok kimondhatatlan boldogság tölt el! Megigézően szép az idő, dalolnak a madarak, élünk - hát mi kell még?     Boldog névnapot kegyelmednek! Csók! Vera"

A Bicskei TC megalakulása a gyerekeknek köszönhető Övéké volt a kezdőrúgás. Tán be kellene vezetni, hogy a Bicskei TC egyes focimeccsein mindig olyan gyerekek végezzék el a kezdőrúgást, akik ezt valahogyan kiérdeméltek. Pl. gólkirályok a legkisebbek között. 

1912-ben alakult meg a BTC. Jakab István László könyve szerint
éppen abban az évben, amikor az első levegővel felfújt bőrlabda megjelent a faluban.

A bicskei labdarúgás jövőjét ma, 2006-ban, ugyanúgy a gyerekek jelentik, ahogyan a kezdőrúgás az övék volt 1912-ben.

Vajon miért? Mert elunták a régi labdajátékokat és 1912-től már levegővel felfújt bőrlabdát rúgtak, két kapura, gólra játszva Bicskén is - és azt azóta sem unták meg a nemzedékek. Ez derül ki az olvasó számára, Jakab István László: Bicske története című nagyszerű művéből. Előbb valóban csak a gyerekek fociztak Bicskén. Aztán az ifjak is rákaptak.


Különösen jóleső dolog, hogy Bicske 2006-ban egy nemzetközi ifjúsági tornának adhatott helyet. Ezzel közel 100 év után az "alapító gyerekeket" ünnepelte.

Őket, akik már rég nem élnek, de a focit Bicskére a gyermek ösztönösségével behozták. Őket, a fiainkat, akik ma még "kicsik", de a focit Bicskén megőrzik a mai egyesület focistáiként, mai edzőik keze alatt tanulva, akik szintúgy itt kezdtek játszani.

A BTC elnöke Bernáth István volt, a klub színe akkor még piros-fehér. Az első pálya a Battyhány-kastély kertjében állott. A második a libalegelőn. A harmadik a Halászháznál, a mai Bem utca végén. Innen került a pálya mostani helyére, az 1-es főútvonal építése miatti kisajátítások idején. A Halászház melletti BTC-n volt kuglipálya, két teniszpálya, a focipályát pedig még alagcsövezték is, mint a reptereket szokták, hogy esőben föl ne ázzék a talaj. Mindez a máig nem látott békebeli igényesség a régi bicskeiek elmondása szerint többnyire Prockl Gyula iskolaigazgató, tanítónak volt köszönhető. "Prockl bácsi" hozta be Bicskére a teniszt is. Építtetett egy agyagos talajú teniszpályát. Ő maga könyvből tanulta meg a játék szabályait, hogy továbbadhassa. Olyan sikere lett, hogy még egy pályát kellett építenie -- olvasható a bicskei születésű Erdődy Gyula emlékezésében. (Erdődy, aki ott a Halászház mellett adogatott és fogadott életében először, Budapestre kerülvén 15 éven át a Magyar Teniszszövetség elnöke volt.)
A focin és a teniszen kívül gyakoriak voltak az atlétikai versenyek. A teke megtartotta vasárnapi népszerűségét. Egyedül krikett nem tudott gyökeret verni, azt nem szerették meg. Működött viszont úszószakosztály. Előbb a Máléhegy alatti 4-es tóban tanultak úszni a gyerekek! Aztán a Csabdi felé eső 1-es tóban. Végül a Galagonyás alatti 2-es tóra vitte őket Prockl bácsi. Ott rendezték meg a BTC első bicskei vízipóló-bajnokságát, az akkor már úszni jól tudó növendékek. A zsilip oldalán lévő partnál volt ugyanis a halágy, ahol elég mély volt a víz a versenyekhez.
A sporthoz szükséges pénzt a tanító, igazán önzetlen támogatóktól szerezte meg. Börcs György nevére emlékeznek az akkori gyerekek és Bíró György szponzor neve is fennmaradt. Ő volt a villanytelep vezetője, aki az 1930-as években megszervezte Bicske történetének talán legkiválóbb labdarúgó csapatát. A régi BTC-ben túraszakosztály is működött. Főleg a Vértes-hegységbe jártak. Körtvélyesre, Vitányba, Gesztesre és Majkra. Minden évben elutaztak a Balatonra, ami akkor nagy szó volt, mert sok gyerek akkor látta először a
magyar tengert.


A Bicskei Torna Club története feldolgozásra vár, mert a nemzedékek során ezer és ezer lelkes tagja, igazán önzetlen támogatója, sportolója és szurkolója volt. Összetartó, kulturált, sportszerű emberek. Meg kellene hallgatni azokat, akik még élnek közülük, míg nem késő. Hogy a kép teljesebb legyen, hogy azt a régi képet a mai mellé tehessük. Így talán eldönthetnénk, melyik kép kell. Az akkori, vagy a mai? Bár ezt enélkül is tudjuk.


Ami biztos: minden a gyerekekkel kezdődött. Most is velük kezdődik és velük végződik minden.

Kedves Zsuzsi és Zoli!

Amikor Matyi fiatok szódát nyomott nekem a plébánia udvarán, abból a nagyobb fémpalackból,aminek csapjához felért a keze, arcocskája a pohár mellett komolykodott mosolyogva. 

Lassan nyomta, ami nem zavart volna, én is szerettem szódát nyomni a présházban a vendégeknek a fröccshöz, de a plébánia udvarán hárman-négyen  vártak szódára mögöttem, miután Hetényi Tamás, Hörcsik György, Kovács Zoltán és Néma Pál urak igen komoly birkapörköltjének és szürkemarha-pörköltjének hatására – ilyet most ettem először -, sokan megszomjaztak a bicskei búcsú előtti szombat este. Ez meg csak gyengén csurgott. Gondoltam nem veszem Székely Matyitól  ezt az én emlékezetem szerint is érdekes tisztséget, de ráteszem a kezem az ő kis kezére és segítek neki. Ezt nem kellett volna. Mert ez olyan jól sikerült, kedves Szülők, hogy Matyi arcát és vállát és magamat is lefröcsköltem, mivel a kar túlérzékeny volt, hozzá meg túl óvatlan én. Matyi arcán egy pillanatnyi nevetés szaladt át vízpermet pillanatában, nem ijedtség, hanem öröm, az ami vízfröcskölés idején lenni szokott, aztán azt mondta, húúúúúú és levette a kezét a szódától és visszament hozzátok.
Bocs. Legközelebb szódázzunk egyet és én Matyira hagyok mindent.

ZALÁN ÉS MÁTYÁS

Az Odeonba mentünk aznap egy olyan kísérőmmel, akit magam kísérek, a Kossuth térig metró, 2-es villamosra való átszállás. Amikor a szerelvény kifordult a Kossuth térről, a villamosvezető így szólt a hangosba a Jászai Mari tér előtt:
- Amennyiben a kedves utasok is beleegyeznek, végállomás következik.   

"Ha a szavazás után bármi érdemlegesen megváltozna, betiltanák."

A boldog embert kezdtem akkor olvasni, égetett minden sora mint az eleven szén. Gyönyörű, keserves, egyszerű, sírnivaló és derűs történet egyszerre. Mint az élet maga. A magosligeti parasztember, valóban létező személy - Papp Mihály - mondta el életét Móricz Zsigmondnak, apróra.


Azért gyalogolt ő Pestre a Mátészalka közelében fekvő faluból, mert otthon, Ligeten nagy volt a nyomorúság, a föld már rég nem adta azt, amit vártak tőle. Vagyis adta ő, a termőföld rendesen, de az mégsem volt elég, mert azért az ember nemcsak eszik, pénzt a terményért nem lehetett szerezni, cserélni mire cseréljék a termést, ha az egész faluban csak az van, mindenkinek csak az. A télről ne is beszéljünk. Mert olyankor még az sincs. Aki bátor volt, elindult a városokba munkát keresni. Papp Mihály is, aki aztán kőművesek mellett culágerkedett. Nehéz munka volt. De ő mégsem ment a pesti vagányokkal a kifőzdébe pörköltet enni, mert ahogy mondta, ő nem zabálni jött Pestre. Jó lesz neki a hagymaszár kenyérrel. Akkorra már alig akadt munka Pesten, így Papp Mihály fölkereste pesti rokonát, Móricz Zsimondot.
Amikor belépett a szerkesztőségi szobába, arca nem olyan volt mint a kérő emberé, hanem olyané, aki valami hamisságot forgat a fejében. Leült, hosszú lábait kivetette kétfelé, megforgatta csizmáit, bizalmasan hallgatott, a fejét előre ejtve.
- Megmondom, miért gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz,hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy szép regényt.
Móricz erre olyan napszámot ígért aztán édes unokatestvérének az életmesélésért, amilyet ő még sosem kapott.  De Papp MIhály azt mondta, arról szó nem lehet, ő dolgozik a pénzér' hétközben, majd vasárnap beszélgetnek, arra találták ki a vasárnapot, hétközben a férfi ne meséljen. Dolgozzon. Legyen miről mesélnie vasárnap.
"Én nem tudok egyebet mondani - mondta Móricznak Papp Mihály -, csak azt, hogy én gyerekkoromba', legénykoromba' olyan bóldog vótam, de olyan bóldog, hogy azt má ki se lehet gondolni. Az egy bóldog világ volt...De most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilágon. El van rontva ez az egész ország, úgy, ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? Miért romlott el így? Ma is úgy kellene lennie, hogy a Papp Mihályok meg a többiek legyenek bóldogok otthon, a maguk kis falujában. Akkor azok is bóldogok lennének, akik a felettesebb életben vagynak...Eccóval, én nem tudom, de rettenetesen szeretném, ha elmondhatnám az én nagy és bóldog életemet."

Telefon Magosligetre

Ezt olvastam akkor éjjel, s mint akit pupillán csaptak tompa tárggyal, ügy ültem reggel a vonatra Bicske alsón, a budai  szerkesztőségbe érve megkerestem a magosligeti postahivatal telefonszámát és a postamestertől megkérdeztem, hogy ő olvasta-e A boldog embert.
- Itt azt mindenki olvasta, mert kötelező az iskolában.
- Én csak tegnap olvastam el, de kérdeznék valamit.
- Na várjon csak, áthívom az óvodából Adorján Ildikót, ő többet tud erről, öt perc múlva hívjon újra.
Ildikó jött és én csak azt akartam kérdezni, Papp Mihály vajon Magosligeten van-e  eltemetve, mert ha arra járok, az ukrán határnál, Pesttől 400, Bicskétől 440 kilométerre, hát viszek virágot a sírjára. Már éppen jól meghatódtam saját magamon, amikor Ildikó azt mondja:
- Nemcsak hogy itt van Mihály bácsi eltemetve, hanem a lánya is itt él a faluban, Olga néni 83 éves. Móricz Zsigmond keresztlánya.
Jézusom, egy Móricz-regény hősének, akit én tegnap éjjel úgy megszerettem, s életének "minden részletét" ismerem,
él a lánya. Úgy mentem én Magosligetre, mint akinek muszáj.

Kapu előtt

Magosliget egyetlen nyílegyenes Fő utcából áll. Ráfordulunk Lengyel Gábor fortóriporterrel. Az utca távoli végén, ott, ahová Magosliget főutcája torkollik, valami furcsa építmény körvonala sejlik. Mögötte síkság, talán Kárpátalja.
Gábor is nagyon nézi.
- Teszerinted mi az? - kérdezem.
- Kapu - dörmögi a kormánynál.
- Na persze. Talán Ukrajna kapuja...
Közelebb megyünk, még mindig kapunak látszó tárgy, s  mikor egészen odaérünk, akkor látszik csak, hogy ez az épület zárja le az utcát és teszi zsákfaluvá. Idős néni a jobboldali házsoron, kolbászos kenyert eszik, mellette girhes macska.
- Csókolom. Mi az ott, tessék mondani?
- Halottasház.
Szólni sem tudunk. Szép és egyszersmind hátborzongató építészeti megfogalmazás, a fő utca halottasházba torkollik. Életvé a faluvégen. A ligetiek azt mondják, azért, mert messze van a temető, a házra még csak-csak volt pénze a "tanácsnak", ám arra már nem, hogy a villanyt kihúzassa a távoli temető mellé.
- Igazad volt Gábor. Elsőre megmondtad, hogy ez kapu.

A lány íze

Fölmászunk a töltésre, derűsebb dolgok után. Hogy lássam végre a Batár-patakot, amely jó Papp Mihályunk életében még bővízű volt, ma már akár száraz lábbal is át lehet kelni rajta. Állok a töltésen,  A boldog ember kötetében keresem azt a részt, ami arról szól, Mihály szerint milyen is, ha az ember abba a korba lép, mikor az ember észreveszi, hogy lányok is vannak a világon. 1898 körül történt, hogy az alig 14 éves Papp Mihály a parti füzesből észrevette, hogy lány fürdik a Batárban.
"Ej, mondom, meglesem. A bokorba bújtam, néztem. De mán szép kis jány vót, egészen megvót annak mán mindene. Én is levetkezek, be a vízbe, utána a jánynak. Nem falubeli vót, hanem a túlsó partról, Bökénybűl.
A jány elkezd egy kicsit vísitani, én meg utána, elfogom.
- Ne vísits - mondom neki -, mert beleduglak a Batárba.
Megöleltem. Nem akarta hagyni magát, de azt mondtam neki,hogy úgy lenyomom a víz alá,megfullad. E vót az első jány, akit megöleltem én. Osztán még nevetett is, hogy azt mondja, ha elmegyek a falujukba, megveret a bátyjaival. Hogy a jányt eleresztettem, a' kiment, a másik parton felőtözött, én meg jót úsztam, lefeküdtem a parton a jó fűbe és elaludtam. De nem nagyon tudtam elaludni, mert azon gondolkodtam, hogy milyen a jánynak íze. No, attul kezdve nem volt nekem nyugodalmam, attul kezdve én mindig csak azon törtem a fejem, hogy szeretőt kell keresni." 


Móricz Zsigmond keresztlánya

Olga néni, özv. Illyés Sándorné olyan süteményillatú házban és éppen olyan bútorok között lakik, mint amilyenek között az én Rédei nagyszüleim. Palántázik a kertben Olga, a kiskonyhában ülünk le. Még a hanghorodzásából is erő sugárzik és azt kérdi, miért kell ő ehhez az irodalomhoz, hiszen ha az apjára vagyok kíváncsi, olvassam a regényt, abban benne van minden, bár annak a fele igaz, a fele nem - mondja Olga.
 - Ha a történet nem is egészen úgy volt, azért az édesapjáról még pontos lehet a portré.
- Hát én azt gyerekkoromban olvastam, alig emlékszem. De való igaz, hogy az édes olyan mérmondó ember volt, mint ahogy a Zsiga bátyám leírta. AMIT GONDOLT, AZT MONDTA IS, TETTE IS ÉS ÁLTALÁBAN JÓKAT GONDOLT, JÓKAT TETT. Nagyon komisz ember volt. Mi nem feleselhettünk. Amit mondott, azt meg kellett csinálni, nem volt apelláta. Akar látni képet az édesről?
Előveszi a szaloncukros dobozt, melyben a családi fotókat tartja.
- Na, ha maga annyira megkedvelte, mint ahogy mondta, találja ki, melyikük az édes ebből az öt emberből!
 Hosszan nézem az unokatestvéreket. Végül rábökök a szélső emberre.
- Ezt meg honnan tudta?
- A képen is látszik az édesének hatalmas keze, amit meg is írt a Zsiga bátyja. És hát Olga nénémnek is szép nagy keze van...
 

Slussz

Megyünk a töltésen a temető felé.
- Az az út vezet oda? - kérdem Olga nénit, aki elöl ül.
- Dehogy. Az Ukrajnába visz.
Kopjafás temető, de vannak már mai sírkövek is benne, Papp Mihályé és feleségéé is kőből van. Leteszem a csokrot. Olga néni majd' mindenkit ismer, már aki ott van eltemetve, inkább róluk beszél. A sírban egymás mellett az asszony és a férj. Gyerekkoruk óta ismerték egymást Eszterrel. Ám Mihály sosem nézte nőnek, csak a játszótársat látta benne. Mindig jók voltak egymáshoz. Eszternek gyermeke is született házasságon kívül egy másik fiútól, s már úgy látszott, férj nélkül marad. Nem is igyekezett, Mihálynak is nagy komolyan lányokat kommendált. Aztán Mihály, aki hírhedt volt sok-sok szeretőjéről - mit tesz a Batár-patak -,  szóval egy este Mihály ráébredt, mennyire szereti Esztert.
Megállt a ház előtt, és beköszönt.
"-  No, Eszter, kedves Eszter , jössz-e táncolni?
- Táncolni?
-Bizony táncolni. A nagy kocsmára.Szól a muzsika.
- Nem megyek én, nincs kiér.
- Most gyere, most híjlak.
Eszter csak hallgatott, hiszen hogyan mehetne ő táncolni házasságon kívüli gyerek szégyenével. Mit szólnának? Aztán az a komisz Papp Mihály csak rávette a forrdalomra."
Végigmentek a falun a nagy kocsmára. Azon az utcán mentek, amin most mi - ide, a temetőbe.
Ment az a két ember táncolni, aki most itt fekszik a sírban, és Mihály érezte, más ez a menés, mint lenni szokott.
"-Hogy én ilyen csudát éltem, itt volt ez a lány egész kicsi koromtól mellettem, aki nekem valónak született, és én arról semmit, de semmit nem sejtettem. Isten áldjon Piri Márta, te csak egy kis buborék voltál, Kovács Mari, te csak egy szeplő az én életemben. Gányó jányok? Csúfság, szégyenség. Váradi Piros? Tűz égesse a boszorkány tojását."
Mentek a muzsika felé, Mihály oda-oda pillantott a néma Eszterre, és azt gondolta:
- E mán nem a Kőműves Eszter: ez már az én Eszterem. Slussz.     
 




 

Ervinnel és az ajtóval is szemközt ülök az Akácfa Eszpresszóban. Péter érkezik, kézfogás előbb velem, aztán Ervinnel. 

- Jól vagy? - kérdi tőle  visszaindultában Péter, mert csak kezetfogni jött. 
- Jól hát - feleli Ervin.
- Majd elmúlik - legyint Péter.
- Én is szeretlek - zárja le a beszélgetést Ervin. .

(Peti el.) 

A 83 éves asszonyt ki akarták tenni 22 négyzetméteres budafoki szükséglakásából. Ez így önmagában is húzós hírmondat, de ha még azt is hozzátesszük, hogy a 83 éves mama roma származású holokauszt-túlélő...

Azt pedig Zsigár Marika néni fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az életben minden számlát rendesen fizetett, egy kanyi tartozása nincs, a 60 ezer forintos nyugdíjából él. Dolgozott ő ifjan culágerként kőműves mellett, aztán a Körtéren a Bartók Moziban volt takarítónő, néha jegyszedő, de még az is előfordult - mondja ezt örvendetes elismerésnek tekintve -, hogy pénztáros is lehetett ő a Bartókban, főleg a vasárnapi matiné alkalmával, amikor a pénztáros pihent. A lánya mostanában alkalmi munkákat vállal, míg unokája 6. osztályos tanuló és jól megy neki az iskola, Zsigár Mária legnagyobb öröme az, amikor Stefi ötöst hoz haza.Hatvanas években megépített lakótelepi ház. Játék utca. Első emelet, a pici néni ajtót nyit, az előszoba egyben konyha is, aztán következik a szoba. A két fal mentén ágyak, az egyikben pihen a 11 éves lány, aki bárányhimlős, a másik ágy szélére ülünk. A szobában valódi sparhelt, ezen szoktak főzni és nagyobb mennyiségű vizet melegíteni a mosakodáshoz, amihez lavórt használnak. Nyáron is használják a kályhát, olyankor ajtó-ablak tárva vagy inkább hideget ételt esznek a nagy kánikulában. Mínuszban szenet és fát néha hitelbe hoznak a fatelepről. A konyhában a csempe fölött zsoltáros tábla:
És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.

Zsigár Mária 1927-ben született Rákospalotán, 1944-ben gyűjtötték össze a zsidókat és cigányokat a Bécsi úti téglagyárban, ahonnan Linz mellé szállították őket koncentáriós táborba, kényszermunkára. Ravensbrück után Bergen-Belsenbe került, ahonnan 1945. április 15-én szabadult okmányai szerint. Leginkább a szabadulás óráira emlékszik, akkor történt, hogy vagy amerikai, vagy angol, vagy orosz repülőből csokit dobáltak a táborba, hadd egyenek az iszonyatos hírű haláltáborok foglyai. Hogy most miért kellett volna elhagynia a szükséglakást, azt nem tudta meg, csak annyit, hogy lejárt az 5 év, ameddig kírizislakásban maradhat. Aztán Szabolcs Attila polgármestertől levelet kapott, aminek az a lényege, hogy a polgármester azt javasolja a testületnek, hogy változzon meg a krízislakást használó jogviszonya olyan önkrományzati lakást bérlő ember jogviszonyává, aki a jövedelme arányában fizet bérleti díjat. Mindezt megelőzte az országos sajtó néhány közlése. Holokauszt túlélőként Fotó: Varga László

jelentős összeget nem kapott a 83 éves ember. Járt már zsidó szervezetnél, ahol elmondta, "én is ugyanolyan ember vagyok mint Önök, ugyanahhoz az Istenhez fohászkodok", de ott Marika néni emlékei szerint azt mondták neki, hogy csak akkor tudnak segíteni neki, ha igazolja zsidó származását. Marika néni roma származású. Ahogyan azt a Hetekben már olvashatták, a II. világháború idején a német ipar, a mezőgazdaság és a helyi önkormányzatok mintegy tízmillió kényszermunkást foglalkoztattak Ausztria és Németország területén. Közülük ma mintegy másfél millió él. Átlag életkoruk eléri a 85 évet, és igen magas közöttük a halandóság. A német vállalatok viszont csak azután akarnak kártérítést fizetni, ha összeáll a még élő egykori kényszermunkások száma. Ezzel a számmal osztanák el a kártérítési alapba befizetett összeget. Nincsen konszenzus a cégek által felajánlott kártérítés és az áldozatok igénye között sem.
Marika néni horgolgat és hímez. Horgolni inkább a barátnői szoktak, akik itt laknak a közelben és azért hozzák Máriához a horgolt csipkét, hogy ő árulja a piacon. Amikor ezt megtudom, úgy vélem vasárolok tőle Anyák napi szuvenírt, aminek nagy sikere lesz, és még ajándékba is kapok olyanokat, amilyet utoljára 30 éve láttam egy olyan Videoton színes tévé tetején, amire az osztáytársam családja testületileg volt büszke.
"Kedves vendég nem kínálunk, végy egyedül itt a tálunk" - áll a falra feszített házi áldáson. Évekkel ezelőtt csalás bűntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt a Zalaegerszegi Városi Ügyészség vádat emelt tizenhárom zalai személy ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy jogosulatlanul próbáltak meg hozzájutni az úgynevezett roma kárpótlás során igényelhető pénzekhez. A vádlottak között zalai polgármesterek és cigány kisebbségi önkormányzati vezetők is vannak, akik tényleges jogalap nélkül összesen mintegy 35 millió forinthoz akartak hozzájutni. Azért jöttem a Játék utcába, mert Made in Italy című Hetek írásom után szabotázs történt a hajléktalangyárban, vagyis nem került a szabad ég alá egy bicskei ember. A présházat el akarták árverezni 2-3 százezres tartozása miatt. A cikk közlése után a bicskei végrehajtónál megjelent egy pécsi rokon - akit ezúton is üdvözlök -, és fizetett, megmentve egy ember otthonát. Aki soha nem ismert pécsi rokont. Eddig. Mostmár van egy ismeretlen pécsi nagybácsija. Amikor elindultam a Játék utcába, még úgy tudtam, nagy a baj. A polgármester levele után nem olyan nagy, mivel a sajtó nyomást gyakorolhat a döntéshozókra és meg is tette. Aki bármiben segíteni akar és tud a 83 éves Zsigár néninek, aki meg akarja beszélni vele, hogy hogyan és miben segíthet annak, aki hazajött két haláltáborból és most még átélte azt is, amikor utcára akarják tenni, keressen ebgem az izingantal@index.hu címen és én intézem azt, hogy felvegyék a kapcsolatot a mozis hölggyel, akit a Bartók moziban vasárnaponta néha még azzal is megbízták, hogy a matiné előtt legyen ő a jegypénztáros. Bizony.
 

Ma reggel 6 óra 18 perckor esemes érkezett a fiamtól, miszerint "Ma száz éve született Radnóti"Azt pedig tegnap mondta, hogy a Puskás filmet felszólításod nélkül is megnéztem volna. Láttam a bemutatóját a tévében, jónak tűnik!

Jónak tűnik.

A 120 perces dokumentumfilmet, Almási Tamás rendező művét május 5-én 19 órától tekinthetjük meg a Petőfi MűvelődésiKözpontban a Bicskei TC és a Puskás Akadémia jóvoltából. 

Átlagék nyaralni voltak

Átlag Tóni összehozta a hónap üzletét. Eladott két darab 9000 forintos meleg étkezési utalványt 16 ezerért az ABC pénztárosának.Mert Átlag Antal él és élni hagy. A szíve egyik fele arany. A másik vaj. Kár, hogy azt nem lehet a kenyérre kenni -- sóhajt átlagné Átlagné Bea. Foglalkozik is az Átlag apuka mindennel, ami megtérül. De a legjobb, ha otthon ül. Úgy nincs semmi kiadás. Ez a jó nyárban, nem a holland Antillák.

Ebédjegyből járja körbe Átlag Tóni meg a fia a földet. Azt a szotyitáblát, amely alatt a faluszéli tó ül. A szállás egy EU-raklap. A földre teszik a katonai sátor alá. A raklapon a laticel, akkor kelnek, amikor ébrednek, azt a halat eszik, amit megfognak.

Beának meg az volt ez a nyári nyaralás, hogy végre nem volt férfi a házban.

De nem sokáig maradhat ez így.

Az országban épülő tizenkét hulladékégetőből egy majd a tónál bűzölög. Az USA-ban már húsz éve nem építenének égetőt, mert nem korszerű. De ide erre jön pénz, ezért építik. Átlag Tóni környezettudatos. Kisfiának 11 születésnapjára az volt az ajándéka, hogy leállt a dohányzással. A kocsmában még kért egy utolsó paklit. A dobozon az állt: ettől impotens lehet. Kérte a pultost, cserélje tüdőrákosra. Azóta nem szív. Minden nap ötszáz forintot félretesz. A fiának gyűjt biciklire.

"Légy politikus!" - mondta Áronnak sátorállítás közben. "Nekünk le sem kell tagadnunk a villát, mert nincs. Nem kell vizsgálatot kérnünk magunk ellen, anélkül is jönnek. Tanulj, öcsém. Addig is négy évente elmegyünk választani kettőből egyet. Ugyanazokat nyomjuk magunk fölé ugyanabból a körből. Aztán jössz te, s megmondod nekik: nekünk csak azt a keveset hagyják meg, amiről azt hisszük, hogy még a miénk."

A tópartot, a levegőt, az EU-ból meg ezt a raklapot.
 

Anna ballag. Nemsokára húszéves. Legrégibb emlékem róla az óvoda felé tett reggeli séták Nagyatádon, a Henéz nevű részben, 16 éve. Leányregény című kis könyvet ajándékozom neki és a Szentpétervár útikönyvet. Anna járt már ott édesapjánál és nagymamájánál és fog is menni. Mielőtt a Pétervárról szóló könyvet megtaláltam volna, beleolvastam a Leányregénybe, Polcz Alaine művébe. "Visz a vonat, ülök a kusetban, piros párna a hátam mögött (...) Fölséges érzés egyedül utazni." Igen, azt én is szeretem. Irány Soltész Kati boltja, csokorrendelés az utolsó napon, kiderül, nagyon sok a munka, egész éjjel virágot köt majd, holnap kettőre már jönni kell érte, mert Ildikó mondja telefonon, hogy félháromig fel kell küldeni a csokrokat az osztályba. Szalag, szalag! - kiáltok fel, hogy nem igaz, hogy még erre sem gondoltam, de azért az abban boltban kapható, kis könyvecske van rátéve, abba írhatok és Kati szerint, ha valaki Toncsi, akkor te bizosan tudsz bele szépet írni, hej, micsoda elismerés a valódi szépség jó ismerőjétől, egy virágostól, na. Beleírok, de nem szépet, csak azt, hogy Ivanov Annának szeretettel Tamás és a másik oldalon folytatom,  "de mondhatnám így is: Pankinak szeretettel".
A szalagon Buddha. Miszerint: "Legyetek önmagatok fénye. A menedéket leljétek meg önmagatokban, idegen menedék nélkül." Úgy legyen..      

"Két másodperc csönd a dalom lecsengése és a taps felcsattanása között néha többet ér, mint sok zajos siker. "

408 VAJDÁS ÖRÖKBEFOGADÁSA

Már hónapok óta ekörül forog az egész világ: válság van. A média is ezzel van tele. Az egész világ érintett, minden ember, család és ország érzi a válság fontosságát. Magyarország is így van ezzel. Az iskolák tönkremennek. Nem kapnak a fenntartásra elég pénzt. Nincs ötlet, mely kihúzná őket a pácból. Még az érintett iskolák közt is rosszabb helyzetben van a bicskei középiskola.

Sok adósság, kevés pénz, omladozó vakolat, rossz vízvezeték... Hogyan lehetne ennek az állapotnak véget vetni? Mert a válságban még egy-két munkanélküli sem számít, ugye. A tanulók pedig vonatozhatnak egy másik iskoláig.
Ám sem a szülők, sem a tanulók sem a tanárok nem adják fel ilyen könnyen... Mindenki próbál előrukkolni valami ötlettel. Szóba került kirakodóvásár, retrodisco, pénzdíjas sportversenyek, sütiárverés és még sorolhatnánk. Azonban ezek közül egyik sem tudja megoldani a több tízmilliós problémát.

Végül közösen, a tanulók, szülők és tanárok kitalálták a lehetséges megoldást. A terv lényege az , hogy egy-egy cég "örökbefogadhat" egy termet, azaz kibérel szponzorként egy teljes falfelületet vagy egy részt abból. Cserébe mit is kap? A diákok vállalják, hogy termüket a cég színeivel, logojával díszítik, ezen kívül fellépéseken a tanulók viselnék az egyenruhájukon a cégek jelképeit. Minden média megjelenésen reklámhordozóként a vállalkozást népszerűsítik, városi-kistérségi megjelenésünkön (amelynek első három biztos dátuma a májusi Bicskei Napok, a júniusi 24 órás rendezvény, a szeptemberi művészeti aukció) szintén reklámot és szórólapozást, "szendvicsemberkedést" vállalnak.
Az iskola a tervet követő egy-két napban már megállíthatatlanul nyüzsgött, tervezett, ismerősöket szervezett be, a vezetőség  beleegyezésével. Már javában készülnek az ismertető lapok, amiket a cégek kapnak majd. Szerepel rajtuk az ötlet, a megvalósítás, és az osztály bemutatkozása is. Az egész iskola együttműködve hajt a győzelemért. Nem kímélik magukat, dolgoznak az iskoláért. És igazuk van, ezzel a tervvel van értelme!
A "Fogadj örökbe, Érted is tanulok" mozgalom nagyon jól indul, remélhetőleg és valószínűleg jól is fog végződni. Mindenesetre kevés az ilyen jó ötlet, amikor igazán szükség van rá. Ha  meg adódik , akkor pedig olyan energiával kell véghezvinni, hogy ne csak az iskola vagy a város, hanem az egész ország erről beszéljen. A gimnáziumnak ez sikerült. A végső siker elérése már nem az ő kezükben, hanem a vállalatok megértésében, segítőkészségében van.

Ugye, Ön is segít?

Katona Ági 11. a osztályos, 17 éves diák írja:
"Amíg csak a médiából halottuk, a válság megfoghatatlannak tűnt, majdnem olyan valószínűtlennek, mint a százéves háború vagy thaiföldi cunami...és egyszer csak itt volt, lecsapott, megijesztett....begyűrűzött az életünkbe, az ország, a város, a család életébe....mint dominó dőltek el a számunkra biztosnak tűnő pillérek.
...de az iskola maradt! Barátok. Tanárok. Szakkörök...csak mi 383-an, hiszen gimibe csak kell járni! ...és itt nincs válság, itt iskola van, ez a dolgunk és jól érezzük magunkat...
...vagy nem?
Vagy ez is csak egy szappanbuborék?"

- Olvasom a 17 éves diák sorait 39 évesen - mondja egy jóbarát, aki a 13 éves fiát szíve szerint Bicskén tartaná középiskolás korában is. Például azért, hogy szem előtt legyen a fiú. Most pedig egyik-pillanatról a másikra leépítené a válság ezt a lehetőséget is? Nane! Össze kellene érteni fogni mindannyiunknak! Egy igazi közösség mindent latba vet azért, hogy az értékeit megőrizze. Ha ezt megtesszük, akkor a döntéshozók is kénytelenek
észrevenni, hogy a Vajda fontos Bicskének és a környező településeknek.

A 11. b. osztály szülői munkaközössége, ahonnan az ötlet származik, a Vajda  megmentését tűzte ki célul. Jó lenne, ha észrevennénk ezt a mentőcsónakot.
Ha észrevennénk ezt, mi vén diákok, hogy a diákoktól is lehet tanulni. Mint olvashatták már, minden jóakaratú vállalkozás osztályt fogadhat örökbe. Vállalják, hogy egy naptári éven át az Önök logojával, az Ön vállalkozásának óriásplakátjaival, posztereivel dekorálják a tantermet és megnyitják más látogatók előtt is. Ezeket a tantermeket a vállalkozások is
megkaphatják rendezvényekre.Továbbá a  gimisek  azt is vállalják, hogy minden városi, megyei és országos megjelenésükön a ruhájukon viselik a Gimnázium életét segítő vállalkozás emblémáját. Vállalják azt is, hogy az Iskola minden média-megjelenésén a támogató cégek logoja és jelmondata megjelenik, mint örökbefogadó vállalkozás.
"Készek vagyunk az Önök vállalkozásának bármilyen, de törvényes népszerűsítésére" - írják a fiatalok.
Az örökbefogadás azt jelenti, hogy a vállakozás a maga támogatásával zavartalanabbá teszi az iskola működését.

"FOGADJ ÖRÖKBE, ÉRTED IS TANULOK!" - ez lett a gimisek célja, ahogy azt a 17 éves Séri Timi (11.b) megfogalmazta.

Kapcsolattartóink elérhetősége:

Vigyikán  Attila: avigyikan@externet.hu  Tel:30-8111-090
Márkó Szidónia: markokitty@yahoo.com  Tel:20-947-2248
Izing Antal:  izingantal@vivamail.hu  Tel:30-594-66-53

(Sz)álláskeresők a remény városában


Hajléktalanok (sz)álláshoz jutását segítik a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek munkatársai(Dózsa György út 152. XIII.ker.).



Előttem áll a sorban, köszönök, kérdezem, mire vár. Azt mondja sorszámra. 1941-es születésű roma férfi. Alacsony termetű, kevés haja hátrafésűlve, békésnek tűnő, mosolygós fazon, amolyan sokatlátott tekintetű.
- És miért adják a sorszámot?
- Ezzel lehet bemenni a felvételi bizottság elé.
- Hovál?
- Hát ide. Ebbe a szállóba - mutat körbe a Dózsa György út 152. nagy lépcsőházi előtérből kialakított ügyfélszolgálatában.
- Eddig hol volt?
- Dankóban. De én azt már nem bírom. Inkább fizetek a szállásért 10 ezret a  nyugdíjamból.
- A Dankóba honnan jött?
- Vidékről.
- Hát az elég nagy....
- Nagy. Sárospatakról jöttem.
- Szép város. Az a vár...
- Igen, a Rákóczi-vár. Bodrog meg a Zemplén - sóhajt.    Ilyen az, amikor két magyar beszélget BMSZKI ügyfélterében Angyalföldön. Honvággyal saját hazájában. A hajléktalanság Budapestre vonulása a belső migráció.  - Munkát is keres?
- Már nyugdíjas vagyok. De persze szívesen elvégzem azt, amit tudok és meg is fizetik.
Sorra kerülök. Nem játszom el a hajléktalan álláskeresőt, mert nincs hozzá kedvem. Ez a lemez lejárt. Főleg akkor, amikor tavaly megjelent a kereskedelmi adó valóság sójának stábja a melegedőn. Szereplőket toboroztak rendkívül értelmes műsoraikba. Aludtam már az itteni fapadosban 95 táján magamat hajléktalannak kiadva. De akkor még fiatal voltam és szenvedélyes élménygyűjtő, immáron középkorú és visszafogott. Ahogy kedves barátom írja, nekem már a B oldal serceg. Ezt is megéltük. Az első adatlapot azért megkapom. Dóri, a szociális munkás mindenben segít.  Alapadatok, mennyi gyermekem van, mennyi kiskorú, munkanélkülivé válásom oka, jövedelem forrása, aminél jelölhetünk bejelentett rendszeres munkát. Ez a csúcs. A legalja a guberálás, koldulás. Írni kell betegségről és szenvedélyről. A végső kérdés: "Mondták-e már Önre valamilyen helyzetben, hogy cigány?"      A dohányzóban mindig érdekes dolgok történnek. A dohányzó itt a kijáratnál található négy székkel. Egy fiatal várandós kismama, szülés előtt tán egy hónappal vagy csak hetekkel lehet, szájában lógó cigarettával azért "balhézik" a már meglévő gyermeke apjával, mert a férfi kivitte a szerinte csalóka márciusi levegőre a tűdőbajos gyermeket, aki mi lesz, ha megfázik, mi lesz a tüdejével. A férfi mosolyog az anyán, nyugodtan ballag tovább karján a gyermekkel, jó idő van, süt  a nap, közben a várandós mama az üres babakocsi első kerekeit dühödten ereszti le lépcsőről lépcsőre a kijárat felé, a füstölő cigi továbbra is a szájában és ő nagyon pipa.

Matricák helyett

A Hetek információja szerint a magyar bíróságokon jelentősen elszaporodott a közüzemi díjtartozások miatti fizetési meghagyás. 50 ezer forintos tételek miatt is veszélybe kerülhet a magyar állampolgárok otthona.
Van olyan szállónk, amely azokat a frissen lakásukat és munkájukat vesztett embereket fogadja, akik még nem csúsztak bele a hajléktalanságba - mondta Tatár Babett, a BMSZKI munkatársa.  A cél az volt, hogy akik még az egzisztencia vesztés minden lépcsőfokát nem járták végig, ne is kényszerüljenek erre, egy esetlegesen rosszabb feltételek biztosítani tudó ellátásban. Megértjük, hogy ezek az emberek miért jönnek a Fővárosba, és miért kopogtatnak a hajléktalan ellátás ajtaján. Hiszen otthon nincs munka, itt nincs szállás elérhető áron. Nagy dilemmát jelent az ellátórendszer számára, hogy fel tudja-e vállalni a hajléktalan ellátás, hogy olcsó szállást biztosítson azok számára, akik egyébként valahol rendelkeznek lakhatással, de ott nincs munkalehetőség, nem tudnak megélni. Azért nagy kérdés ez, mert egyébként is sok a hajléktalan ember a Fővárosban, akik tényleg nem rendelkeznek más lehetőséggel - számukra "találták ki" a hajléktalan ellátást. Ugyanakkor az sem túl szerencsés,  ha aki tegnap még csak a munkanélküli "címkével a homlokán" volt kénytelen boldogulni, ma már melléragasztjuk a hajléktalan matricát is.
Sokkal több olyan munkásszállásra, vagy megfizethető olcsó szállásra volna szükség a szakember szerint, ami mellé nem társul egy ilyen bélyeg. A BMSZKI fenntart két jó színvonalú munkásszállást is, piaci alapon, az albérletnél jóval megfizethetőbb áron. Ezek ára 30-50 ezer forint körül van havonta, rezsivel együtt, tehát külön rezsit nem kell fizetniük. A munkásszállások előnye az is, hogy nincs 2-3 havi kaució és egy hónapnál rövidebb időre is bérelhetőek. Akár napi fizetéssel is. Igaz, akkor drágábbak. Persze, ha valaki minden tartalék nélkül kezd el munkát keresni, ezeket a szállásokat sem tudja megfizetni.
A BMSZKI Felvételt Előkészítő Teamje - aki a beutalásokat végzi, hajléktalan embereket vesz fel a hajléktalan ellátásba. Van, akinek van háza, de pl. teljesen fűtetlen télen - lakhatatlan. Olyan esetekkel is találkozunk, amikor az ember nem tehet mást, mint átlépi a szabályokat, mert szükség van a segítségre. Találkoztunk olyan történettel is, amikor a hajléktalannak jelentkezőt éppen ki akarták forgatni mindenéből. Ezekhez a helyzetekhez nem asszisztálhatunk oly módon, hogy egyszerűen csak felveszzük az ellátásba, és aztán majd lesz valami, oldja meg a szállón a szociális munkás. Főleg idősebb emberek esetében fordult az elő, hogy felmerült a gyanú, hogy a saját gyerekei rakják éppen ki a saját otthonából. Persze ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor nem igyekszünk valami megoldást találni, ha sürgősen aludnia kell az illetőnek valahol. Arra is volt példa, hogy fiatal lány azzal érkezett, hogy nem jön ki a szüleivel, ezért akar hajléktalan szállóra kerülni. Ilyenkor is megpróbáljuk a lehető legjobban körüljárni a dolgot, családsegítő bevonásával, ismerik-e, tudnak-e róla, mert nem vállalható egy olyan döntés, amiben hajléktalanná teszünk valakit pusztán azért, mert generációs problémák vannak a családban.

Meglátja, István Úr!

Az álláskereső kisebb tanterem nagyságú. A falakon körbe-körbe álláshirdetések és Budapest térképek. A remény városába vidékiek tömege érkezik. Nem ismerik a várost, ezért kell a térkép. Sok ember a teremben, két számítógép, mert a szociális hálóhoz világháló is kell. Az asztalokon néhány telefonkészülék, a világhalló, amit álláskeresés, ügyintézés céljára használhatnak az ügyfelek. A teremben sokan vannak, ám Nagy István, az Álláskereső Iroda vezetője azt mondja, hogy ennél még többen szoktak lenni. A napi forgalom átlaga 100 fő körüli ebben az évben.
Nagy István leírta az 54 éves D. Sándor történetét, aki 2006-ban kereste fel először az irodát. Csendes, nyugodt állást akart 8 osztállyal, 50 százalékos rokkant nyugdíjasként, ami gyomorbetegsége miatt lett. Néhány nappal később elkeseredett keresés után meghatározza, hogy portás akar lenni. Portási álláshirdetéseket talált a falon, de állásinterjúig sem jutott a 8 általános miatt. István az OKJ-s személyi- és vagyonőr képzést említi Sándornak.
Sándor az iratok, igazolások, bizonyítványok beszerzésében egyre aktívabbnak bizonyult. Egyre többet és egyre lendületesebben beszélt jövőjéről, terveiről. Egy kórház telefonos portásfülkéjében képzelte el magát - jegyzi a munkafolyamat leírásában a szociális munkás. Sándor képzésre kezdett járni, Istvánt kéthetente kereste fel és elérte a "motivációs csúcspontot", hiszen még a gyakorlati kiskönyvét is bemutatta. Önbizalma, céltudata megerősödött, a vizsgán jó eredménnyel végzett. A munkábaállás idején Sándor kitartása gyengült. Szorította a szállódíj, az előtakarékosság és az, hogy öt hónap sikereit kudarcos telefonok és állásinterjúk követték. Mentori meghallgatásokkal segítettek a szociális munkások. Aztán megtört a jég. Sándor egy üzletlánc biztonsági őreként helyezkedett el. Olyan megbízható munkaerőnek bizonyult, hogyha valaki megbetegedett, akkor ő helyettesített különböző telephelyeken. A telephelyek és munkarendjének folyamatos változását nehezen viselte. Előfordult, hogy az éjszakai járat lekésése miatt kipihenni sem tudta magát a másnap reggeli szolgálatig. Azt István és Sándor megerősítették, hogy a munkahelyváltás ügyében csak akkor szabad lépni, ha már van új helye. Folyamatosan bejárt az irodába hirdetést böngészni. Talált is egy helyet a a legnagyobb drogéria hálózat Rákóczi téri boltjába. Átírták az önéletrajzot és Sándor nyert. Egy hónappal később Sándor arról beszélt, milyen jó helyre került. Mennyire szeretik őt a "kislányok", a bolt személyzete.  Sándor kiköltözött az átmeneti szállóról. 2008 májusig alig találkoztak, akkor örömmel mutatta jutalmát. Sándor tolvajt üldözött a villamosmegállóig és visszahozta a boltból lopott negyedmillió forint értékű rúzsokat és szempillaspirálokat. Egy hónappal később berendelték a központba. Ő lett az a vagyonőr, aki az újakat felkészíti a munkára.
- Igazán az a jó nekem és munkatársaimnak, hogy nagyon sok Sándorunk van még - zárja Nagy István a munkafolyamat leírását.