Úgy ült a cipőbolt közepén, mint valami török basa. Hatvanéves, szuszogó medve, enyhén spiccesen. Trónja a műbőr próbapad, felesége elé hordta a cipőket fáradhatatlanul. Ő pedig hosszú nyelű cipőkanállal erőltette be a sarkát, hisz lehajolni nagy hasától nem tudott.

De egyik lábbeli sem volt jó. Már egy halommal ott hevert előtte, ő pedig lihegve szentségelt. A feleség a polcoknál válogatott, amikor a férj felkiáltott: Most jó, Rozi, ne mozogj! Megtaláltam, ne tovább! Rozália „na végre” sóhajjal indult el ura felé. De amikor meglátta a cipőt, így kiáltott: – Te marha! Hát ebben jöttél!

„Anya, ha majd ideér a Mikulás, mondjuk azt, hogy jó voltam!” „Kisfiam, hazudjunk a Mikulásnak?” Bence szemrebbenés nélkül igennel válaszolt. A csoki az csoki. Aztán odabújt anyjához az óvodai kisszéken, s fülébe súgta, hogy nem is volt rossz. Mert rossz gyerek nincs is. Aztán némi gondolkodás után alapjaiban támadta meg a rendszert.
A krampuszok gyerekek. Csak beöltöztek. A Mikulás nem igazi. Mert nem csizmája van, hanem cipője. Odaért a Mikulás, megkérdezte Bencét, jó volt-e. „Persze” – mondta a kisfiú. Lám, a Reggel is megírta a címlapon.

Kalauznő áll az ajtóban, éppen csak elérem a vonatot. Bocsánatot kérek, hogy nem volt időm jegyet venni, s közlöm azt is, hogy nagyon csinos ma este. Mert úgy igaz. Ő azonban kétezer forint pótdíjról beszél. Ne tegye meg velem, kérem én. Kérdi, miért nem volt időm jegyváltásra. Mert söröztem – vágom rá. Legalább őszinte, mondja Éva Peron. Köszöni, hogy nem fárasztom, reggel kilencig hosszú lesz a műszak. Tizenöt éve vasutas és azt mondja, szereti. Megkérdem, mit szeret ebben, ő pedig azt mondja, az embereket, összes hülyeségükkel. „Például magát” – és kezembe nyom egy mézes negrót, otthagy a peronon.

 

Kisüsti, érlelt, gyümölcságyon érlelt és ópálinka. Ma reggel kezdődik az első pesti pálinkaverseny. Százhúsz pálinka nevezett. Pálinkának csak az a törköly és gyümölcspárlat nevezhető, amelyet Magyarországon cefréztek, pároltak, érleltek és palackoztak. Ez a meghatározás olyan jólesik, mint az első fél deci disznóvágás előtt. Ahogy leér az első korty, látszik az arcokon a díjazás. Korszerűbbek a Gellért Szállóban. Egy magyar fejlesztésű biralnet nevű számítógépes programmal bírálják a töményet. Nagyapám mosolyogna. Amikor a poharat letette, annyit mondott, ez jobban esett, mint két pofon búcsúkor. Pálinkás jó Reggelt.

Fekete, dokkmunkássapkát akartam. Bementem egy boltba a Déliben. Kérdeztem, mennyi, a szőke hölgy azt mondta: „Magának ötszáz!” Gyorsan előkaptam a pénzt. Ács haverjaimnak akartam meleg fejfedőt. A sapkával este a kocsmában dicsekedtem nekik, megkívánták. Különböző színűt ígértem, ne keverjék össze. Aznap viszont már nem a szőke hölgy volt. Eltette a négy sapkát a szatyorba, négyezret kért. Nem fizettem ki. Azt mondtam, hogy a szőke högytől akarom megvenni kétezerért. Meg is történt. Vittem egy csokit és megkértem, mondja ki lassan, mosolyogva, kedvesen, még egyszer azt a gyönyörű mondatot: „Magának ötszáz!”

Ki akarta a tüdejét szellőztetni Tóni bácsi, kiment az Alpokba. Négyezer méterrel a tengerszint felett meglátott egy szőke nőt meztelenül fürödni a gleccsertóban. Paskolta a vizet keblére, néha vállig megmerült, olykor megtett egy-két laza melltempót. Tóni bátyánk nem hitt a szemének. Látomás ez? Magassági mámor? Vagy hirtelen meghalt és ez már a mennyország? Pedig „csak” egy norvég nő fürdött. Tóni bácsi általában vasárnapi mise után, csopaki fröccsök fölött, külön kérésre mesél a látomásról újra és újra. „Azt hittem, ez már a mennyország.” Mindig ez az utolsó mondat.

 

Ködbe vésző Bicske alsó, aludtunk egyet, s most dolgozni megyünk Pestre, a vonatra várunk. Bemondják, befut és nem áll meg. Túlhúz a háromszáz méter hosszú peronon, a töltésen várja be kedves utasait. Fejét ingatva szaporázza lépteit kétszáz ember. Tán a ködben a mozdonyvezető nem vette észre az állomást. Vagy tanuló, és minden kezdet nehéz. A töltés bazaltján botorkál leszállóként középiskolai tanárom. Tőle tanultam: a köd talaj menti felhő. „Olyan kis város ez, tanár úr kérem, hogy itt a vonat is csak lassít.”

Kiszakított két óránkra vártam rá egy kávézó sarkában. Nem akartunk fontosat. Megjött, de nem vett észre. Gyönyörű szemével nem lát jól. Túl sokat olvasott Delfin-könyvet paplan alatt. Nem szóltam. Kabát nélkül volt, fekete ruhában. Haja hátul rézsútosan vágva, orrán
a boszorkányi szépségjegy és szemüveg. Csak bámultam szépségét. Új szemmel néztem rá, játszva, hogy idegen nő. Mi lenne, ha most látnám először? Belészeretnék. Hagytam kimenni. Ildi hív, írta ki a telefonom. Nem vettem fel, de utánamentem.
A gyerekek anyja után.

Kiadják mostanában a filmek rendezői változatát. Abban a rendező bennehagyhatja azokat a részeket, amelyek az üzletben nem kellettek, de neki fontosak. Rendezők vagyunk egytől egyig. Mivel minden a pénzről szól, lassan mindent kivágunk, ami rontja a boltot. Ami nem piacképes, megmarad a szívünk mélyén. Ott tárolja minden ember életének rendezői változatát. Abban úgy történik minden, ahogy mi akartuk. Egyszer kiadják. Állítólag életünk utolsó pillanatában pereg le. Sosem késő.

– De apa! – hasított a hajnalba az első emberi szó. Ez a „De apa!” úgy hatott, mintha egész éjjel egymás szavába vágva vitáztunk volna. „De apa! Igaz-e, hogy minden olyan szót elipszilonos jé betűvel írunk, amelyikben a jé betű lö betűvel is kimondható? Mert a tojás lö betűvel tolás. És más valamit kitolni, más valamit kitojni.” Reggel hat körül történt. Befészkelte magát mellém. A tojás szó szerinte a tolás szóból ered, mert azt a tyúk is úgy tolja ki magából. – Te csukott szemmel röhögsz? – kérdezte. Pedig csak a szemem pihentettem.

Kifulladásig, felváltva ütöttünk. Ki bírja tovább? Számoltuk a csapásokat. A fröccsöket nem. Falat bontottunk. Porra bor: mindenkor. Dénes fiatal, a ház öreg. Udvarán egy gémeskút. Dénes egyenes, mint kezemben a kalapácsnyél. Egyenes, mint odakinn a kútgém. Megnősült Dini, helyet készít önmaguknak. Éppen idejében, mert most vasárnap megjött az sms. „2005. 02. 06-án 16 óra 12 perckor, 3,65 kg és 58 cm-es méretekkel megérkeztem szüleim nagy örömére. Üdvözlettel: Ivanics Kincső.” Kidőlt a fal, kicsi kis Kincső.

 

Rántott bordát kértem parasztosan az Alkotás úti Lóvasútban. Rántott volt a szelet, de a szakács nyitva hagyta, mint a leveles tésztát. Sütött bele kolbászt, szalonnát, paprikát, hagymát és paradicsomot. Fokhagymás uborkasalátát is mellékelt. Nagyon finom volt. A pincérnőt megkérdeztem: mit iszik a szakács. Életem első ilyen gesztusa volt. A gusztusom gesztusa. Palika – pedig ez saját specialitása – szerényen egy korsó sört kért. Gondolom, jólesett neki az elismerés. Nekem is jólesik, amikor az írásomat megdicsérik. De ha még egy korsó sörre is meghívnak, az már maga a mennyei királyság.

 

Kinőtt zakó, belőtt séró, kialvatlan szem. Lányok matrózban, a szülői munkaközösség szendvicseket gyárt. Körömcipőben, hajlított térddel tipegő anyáink a gimnázium folyosóján, hogy a tűsarok ne üssön zajt. Írjuk az érettségit, hogy a mocsári vész 1526-ban volt. Mátyás király udvarába betört a restauráció Itáliából. A Szent Jobb volt István király bal keze. Janus Pannonius tizenöt éves korában terjedt el Európában. Tévedtünk, de akkor még senki nem kért helyreigazítást. Nevettünk azon is, hogy a szemünk közepén van egy nyílás, amely mindenkinek fekete, mivel a fejünk belül üres és sötét. 

 

– Ne igyon bele, Lajos bácsi! – kiáltottam Etyeken. Mert véletlenül pálinkából csináltam fröccsöt. Ez orvosi műhiba, de Petruska Gyuri pincéjében olyan aranyszínű a törköly, mint a bor. Én meg nem szagolgattam, mert vendégségben azt nem illik. Magyar Lajos bátyámmal ez volt nekünk az etyeki „pálinkafesztivál”. Így indultunk el a birkákért. Lajos bátyám a tanyaudvaron heverő boronákra is elkezdett alkudni. Gazdájuk nagyon dicsérte azokat, de az Öreg félbeszakította:
– Ezt annak magyarázzad kisfiam, aki féltéglával pucolja a légypiszkot
az ablakról!

Kimentünk a Bicske–Pusztaszabolcs-meccsre. Ment a tökmagozás, a röhögés. Kocka, a vezérszurkoló majdnem kitépte a korlátot. Öt kettőre győztünk. Rigó Gábor kapusunk úgy fogott, mint a festék. Három tizenegyesből kettőt hárított. Venczel Józsi a szünetben bemondta a hangosba: a belépőjeggyel ötmillió forintot nyerhetünk. Tízéves fiam izgatott lett. Kishaver, ez kaparós sorsjegy – hűtöttem le a bicskei B-középben. Nem nyertünk milliókat, sem vacsorát a Pizzafalóban. Meccset nyertünk. Üvöltött a gyerek: „Hajrá Bicske!” Nem verekedtünk, berekedtünk.

 

Öt kutyánk van, kóbor, befogadott banda. Bözsi vadászkutyának indult, de félt a puskadurrogástól. Foltos öreg és vak, csak a szukák érdeklik. Lizi és Artúr testvérek, Marci az apjuk, Bözsi, a bukott vadászeb az anyjuk. Mondtam a falkának: „ne ugassatok! Fogjátok be a pofátokat, mert kutyaidők járnak. Az újságok visznek ennivalót a diplomás vakvezető kutyáknak. Ha ez van az elitben, mi legyen itt? Becsüljétek magatokat! Ne nézzetek így! Nem olvastok újságot?” Aki a vakvezető kutyák élelmezésében segíteni akar, írjon e-mailt a Reggelnek, elküldjük a címet.

Zöldre mázolt présházunk ajtajára verset ragasztottak. Kiértünk apámmal, halkan olvastam, kezemben a hatalmas kulcs. Mozgott a szám a gyönyörű szövegtől, amely egy öreg hajósról szólt. Aki elment messze vizekre, ahová nem kell se pénz, se útlevél. Olyan vizeken jár, ahol mindig nyugodt a tenger. Ahol örök életre lehorgonyozhat a vándor. Meghalt Eke Józsi bátyánk, a vén hajós. Ezt gondoltuk apámmal, meghalt a szőlőszomszédunk. 1918-ban született, és utolsó kívánságában arra kérte özvegyét, hogy tegye ki ajtónkra ezt az élettől búcsúzó verset. Jó szelet, Józsi bácsi, nyugodj békében!

 

Kaptam egy sms-t hétfőn hajnalban „beszélnünk kell, életbevágóan fontos, de lemerültem, azonnal hívj ezen a vonalas számon: 317-1888”. Kapkodtam a telefon után hajnali 5-kor, ki lehet ez? Kerestem a szemüvegem, aztán köntösben kiálltam az udvarra, hogy a telefonálással ne zavarjam a családot. Kicsöngött, zenét hallottam, aztán egy gépi hang a következőt mondta: „Kedves gyerekek! Ez itt a központi mesemondó szolgálat.” Így jöttem rá, hogy április 1-jét írunk. Nem tehettem mást: hét-nyolc helyre én is tovább küldtem ezt a rendkívül fontos üzenetet.

Rokonszenves női hang a telefonban. Cikkben szeretné látni közössége ügyét. Mellékesen megkérdem, mi a foglalkozása? „Maga mellé sodor valakit az élet, akit sosem látott és azt kérdi tőle, miből él?” Azt mondta, olvassam újra A kis herceget. Aki szerint a felnőttek elfelejtik a jó kérdéseket. Csakis arra futja tőlük: „Miből élsz?” Arra még futja: „Mi vagy?” Arra már nem: „Ki vagy?” Jó kérdés például a kis herceg szerint, hogy mi a kedvenc ételed? S bár ez a hajó elment, ez a kávé lefőtt. Késve bár, de törve mégse, tétován kérdem most címlapon: Enikő! Mi a kedvenc étele?

– Na, ezt találjátok ki nagyokosok! – kiáltotta a járdaépítő brigád legöregebbje. Egyszer mentem Piripócsra. Jött szembe három tót. Három tótnál három zsák volt. Minden zsákban három macska. Na, hányan mentünk Piripócsra? Jöttek a gyors válaszok. Négyen! Hatan! Ketten! A macskák beleszámítanak? Az öreg vigyorogva ingatta a fejét és kezdéshez állította a légkalapácsot. – Na jó! Elmondom még egyszer, lassan. De nem tudták kitalálni. Csapkodták a sapkájukat a földhöz, az öreg meg nevette őket. Mert csak egy ember ment Piripócsra. A többi szembe jött.

Máté vagyok. Átúszom a Dunát 2005 telén mínusz 14 fokban, jégzajlásban, pillangóban, adja hírül egy honlap. „Erre a mutatványra nem vállalkozom ingyen, mert nem vagyok bolond. Viszont ha bárki letétbe helyez kétszázezer forintot, hogy azt a bankban felvehessem, akkor átúszom a folyamot.” Máté hajlandó csukafejessel indítani bármelyik hídról, de ezért külön százezret kér. Így  rövidül a táv, de a fejes veszélyes. A fiatalúr leszögezi: ha csak a holttestét sodorja ki a víz, az nem számít átúszásnak. A Reggel csak egyet kérdez. Kedves Máté! Anyukáddal egyeztettél?  

 

Könyvet hozott erdélyi kollégám. Vadon nőtt gyöngyvirág a címe. Tamási Gáspár írta, Tamási Áron édesöccse. Bevittem  apámnak a kórházba. Másnap megint mentem, pacalt vittem nokedlivel, a Teleki téri piacról a János kórházba – aktatáskában. Apám fekve olvasott, amikor beléptem, láttam, hogy csillog az arca. Így izzadsz? – kérdeztem. Izzad a fene. Csak míg olvasom, hol nevetek, hol sírok. Eredetileg Gáspár tanult volna tovább Kolozsvárott. De Áron gyerekkorában ellőtte az ujját puskával. Gáspár maradt Farkaslakán mezei munkára. Gáspár lett a vadvirág.

 

Kollégám akkora, mint egy kétajtós szekrény. Diákkorunkban együtt dolgoztunk a Vígszínházban, mint színpadi munkások. Mondom Péternek, hogy nekem zászló volt a jelem az óvodában. Mindenki irigyelte. Kiderült, hogy neki is az volt a jele. És tőle is irigyelte mindenki. Fésű? Gomba? Cipő? Nem. Magyar zászló volt a tornazsákon meg a fogason. Péter ezt
a jelet akarta a fiának is. De nem bízta a véleltlenre. Bement az óvodába és külön kérvényt nyújtott be. Elképzelem a zord külsejű haveromat, amint ott áll az óvónő előtt és egyezkedik a fia jeléről. Piros, fehér, zöld: ez a magyar föld. 

Végre március. Megeredt a ház elé ültetett fa. Duzzadnak rügyei. Apám hamarosan szőlőt metsz a hegyen. Még sosem ollózhattam mellette, mert a vágásnak tétje van. Mindig csak a venyigét hordom ki: abban nincs kockázat. De megmondtam apámnak: idén taníts bele a metszésbe. Nem tanítasz? Akkor is kihordom a venyigét. Csak éppen hülye maradok. Kinek jó az? Az apámnak van egy ritka nézése. Megjöttél, tékozló kölök – régóta vártalak. Ez volt a szemében. Megvettem első metszőollóm. Kizárólag saját szerszámmal dolgozom.

Attilával az óvodában ugyanazt a középsős bombanőt hajtottuk, aki gyertyaöntő lett, és most is szép. Ugyanarra az óvónőre buktunk, volt is emiatt köztünk némi karate a mászókán. Attila Derkovits-ösztöndíjas festő, de ez is mellékszál. Az már nem annyira, hogy tizenegy éves lánya regényt ír. Cselekménye szerint a szerző, vagyis Kamilla, nem tudja elképzelni, hogy zokni nélkül menjen bárhová. Mert milyen rossz lehet a zokniknak, amelyeket egész télen használtunk, mert hideg volt, hogy pont egy gyönyörű nyáron várakoznak a sötét fiókban. A regény címe épp ezért: Zokni nélkül soha.