Kalauznő áll az ajtóban, éppen csak elérem a vonatot. Bocsánatot kérek, hogy nem volt időm jegyet venni, s közlöm azt is, hogy nagyon csinos ma este. Mert úgy igaz. Ő azonban kétezer forint pótdíjról beszél. Ne tegye meg velem, kérem én. Kérdi, miért nem volt időm jegyváltásra. Mert söröztem – vágom rá. Legalább őszinte, mondja Éva Peron. Köszöni, hogy nem fárasztom, reggel kilencig hosszú lesz a műszak. Tizenöt éve vasutas és azt mondja, szereti. Megkérdem, mit szeret ebben, ő pedig azt mondja, az embereket, összes hülyeségükkel. „Például magát” – és kezembe nyom egy mézes negrót, otthagy a peronon.