IzingAntal

A filmet egy Népszínház utcai bérházban vettem át és szavamat adtam egy elhivatott szociális munkásnak, hogy nem másolom és nem mutatom be sehol. Csak megnézem. Ez az értelmi sérültek munkába állításáról szóló módszertani film – játszódik napjainkban Budapesten –, a maga módján második helyre kúszott fel toplistámon az "Az én kis falum" című csehszlovák alkotás mögé, amely véletlenül szintén arról szól, hogyan őrzi meg egy közösség Otyit, a falu bolondját.

Ez a film, amit Dávid Andrea, a Salva Vita Alapítvány munkatársa adott, narrátor nélküli mellpor, és azt mutatja be, hogy a toleranciáról és a másság elfogadásáról forgalomban lévő hatalmas nagy szövegek helyett hogyan kap értelmet a sorsukkal már megbékélt, nem teljesen egészséges gyerekeket felnevelt szülők, a Népszínház utcai szociális szakemberek és a sérültek összefogásából néhány "örök gyerek" élete.
A kiindulás egyszerű. Ha egy értelmi sérült ember bemegy a Munkaügyi Központba, ott ugyanolyan alapon kérhet segítséget, mint aki egészséges. Mikor ezt felismerték, megszervezték a külön elbánást. Ez maga a Salva Vita Alapítvány, a támogatott foglalkoztatás és az "alternatív lehetőségek a munkaerőpiacon".
– És hány éves koráig élt családban, Edit? – kérdezi a gyógypedagógus azon a vizsgálaton, ahol a filmben és a még valóbb világban eldől: alkalmas-e Edit a munkavállalásra.
– Hat éves koromig – hangzik a döbbenetes természetességgel kiejtett válasz. Többször visszaforgattam. Hat éves korig családban. Egyedül lehet Edit most is, mint az ujjam, fekete hajú, kissé megilletődött cigánylány, sárga pólóban, Nagykőrös mellől, a megfelelni vágyók testtartásában válaszolgatva. Csak dolgozni akar. Keresni egy kis pénzt. Mert van olyan munka, amit ő is elvégezhetne. Lenne értelme reggelente felkelni. Hasznossá tehetné magát. Önbecsülést szerezhetne.
– Mit tennél, ha a járdán felcímzett borítékot találnál, bélyeggel?
– Bedobnám a postaládába – mondja gyorsan az "állásinterjún". Két darab tizenkettes filckészlet az asztalon. Az egyik eredeti, a másik összekevert. Ugyanabba a sorrendbe kell visszacsomagolni. Megy. Nincs egy tétova mozdulat. Edit magabiztos.
Peti hosszú, különös arcú srác, érzékeny lehet, de az fix, hogy tele van szeretettel és szelídséggel. A speciális iskolában gyógynövényekről tanult, de őt inkább a számítógépek érdeklik, nem a kakukkfű. Peti tehát tanfolyamra megy. Próbamunkája egy órarend Windowsban. Lazán elkészül. Mikor a szociális munkás megdicséri, felvillanyozva kérdezi, de már megállítani sem lehetne:
– Diagramot is készítsek?
(A diagram lehet a kedvence. Órarend? Ugyan. Mi az nekem?)
Sokszor látom a filmen Jásper Éva szociális munkást, munka közben. Saját, ehhez képest szerény és nem is módszertani filmemben a Pasaréti Ferences templom árkádja alatt vártam a napokban, ahová a délelőtti zápor elől húzódtam. Jön kilenc ötvenkor, mosolyog a kapucni alól: Mónihoz megyünk a közeli Szilfa utcába. A Kájoni János Ferences Ház Gondviselés Házában dolgozik, a konyhán. Idős budai hölgyeknek terít éppen, akik olyannyira megszerették, hogy a névnapjáról sem feledkeznek meg. Móni olyankor virágcsokrokkal tér haza Perbálra, ahonnan naponta jár be busszal. Róla itt úgy gondoskodtak, hogy gondoskodhat másokról. Szociális aikido. Középsúlyos értelmi sérült, agyvérzéssel született, éppen ott károsodott, ahol az írás-olvasás intéződik. Praktikus intelligenciája nagy, azt mondják róla, igazi támasz a mindennapokban és ráadásul masszívan jókedvű. Engem már akkor elfut a mosoly, ha eszembe jut. Mint mondja, olajozott ő már mozgólépcsőcsapágyat is, hajtogatott babaruhát kórházi mosodában. Az se volt rossz, de minden közül legjobb itt a Szilfa utcában.
Ferkó kézbesítő lett. Ez azért is reászabott, mert folyton morog magában, de útközben moroghat, ott senkit sem zavar, míg szalag mellett nehezen viselné a brigád.
– És még mindig mindent megkérdez hetvenszer? Mit tudtatok vele kezdeni? – beszélgetnek egymás közt a szociális munkások. Jásper Éva azt mondja, hogy Attila ötletéből adtak egy füzetet Ferkónak. Ha valamit már többször is megkérdezett, mondjuk már ötször, felíratták a füzetbe a kérdést és a választ. Mikor ismét ugyanazt kérdezte, azt mondták:
– Nézd meg a füzetedben, hetedik oldal.
Füzetet lapozgatni viszont macera. Hetven kérdésből így lett tíz. Azok viszont megszűrt, fontos és új kérdések. Új kérdést nem kell a füzetbe írni. Ez ám a pedagógia!
A munkahely feltárásától az első megbeszélésig jutva láttam a filmben egy rendkívül kemény kiállású gyárigazgatót, akinek még a vonásaiból is sugárzott, hogy a teljesítmény érdekli. Ült a két szocmunkás a nagyasztalnál vele szemben, de Kalmár Tamás, a Budafoki Recycling Papírhulladékhasznosító Kft. vezetője, bár kemény tárgyalópartner maradt, nagy nyíltságot mutatott. Kimentek a bálázóhoz, megegyeztek, hogy a gépközelség veszélyes is lehet, viszont ahol a féltucatnyi papírkategória közül kell zsákokba válogatni az egynemű hulladékot, oda alkalmas lenne a kiajánlott munkaerő. Kalmár Tamás csak annyit kérdezett, még-e mostani megfogalmazásnál is tapintatosabban, hogyha mégis olyan helyzet állna elő, ami enyhén szólva nem tartozik szorosan a termeléshez, segít-e a Salva Vita. Segít bizony. Nem tűnik el, követi ügyfeleit. Még arra is gondoltak, hogy a munkahelyeken elmagányosodhatnak a "gyerekeik", mert legyen bármilyen befogadó a kollektíva, azok mégsem az övéik. A Dolgozók Klubját éppen ezért találták ki.
Itt ez a film – rendezte Pálos György, támogatta a Közgáz Vizuális Brigád és a Soros Alapítvány –, amiről tudom, hogy a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartani, de minden értelmi sérült munkavállaló és a filmen látható hálás szülő meggyőzhető lenne, hogy ezt a dokumentumot miért kell mindenkinek látnia. Értelmes, gyönyörű és emberi. Ítéletté alakíthatná előítéleteinket, elfogadóbbá és megkönnyebbültté tehetne bennünket - a másképpen vagy egyáltalán nem sérülteket.