Végy egy dinnyét, vágd ketté. Kanállal vájd ki, tedd tálcára, de ne bányászd ki a fehérig, hagyj az alján pirosat. Kockázd fel a dinnye húsát köbcentisre, apríts még szilvát, barackot, almát, mandarint, banánt, meg amit akarsz. Ahogy haladsz az aprításban, töltsd vissza a dinnyekalapokat. Ami dinnyehús nem fér vissza, edd meg. Dobhatsz a héjba szőlőszemet, mazsolát, diót. Öntözheted triple sec-kel. Tedd a jégre éjjelre, hogy az ízek összeérjenek. Másnap, amikor már jeges, ülj fölé a családdal, ha van. Ha nincs, akkor egyedül. Idézd fel anyánk szavát: az a tiéd, amit megeszel.  

 

Ültünk a Homály teraszán. Jani, az arc, Zsömle, az ácskirály, Menyus, a főszakács. Előttünk párás poharakban hosszúlépésekkel, vérszilvák alatt terveztük a nyaralást. Adria, szállás nyolcvan papírért, benzinpénz osztva néggyel. Nőt viszünk? – kérdeztem meg ártatlanul. Hülye vagy? – sóhajtották. Tengerbe sót? Fövenyre kagylót? Fagyigyárba jégkrémet? Nem idegeskedni akarunk, hanem pihenni. Hurrá, nyaralunk!  

 

Kastélypark, ősgesztenyék, legelésző lovak a tisztásokon. A park mélyén úszómedence, kék vize tizennyolc fokos. Hajnal van, egyedül lehetek. Úszom a hosszokat, előttem egy ló feje. Ennyire berúgtam volna tegnap? Nyújtja be a nyakát a víz fölé, prüszköl a ló. Nem iszik a vegyszerrel tisztított vízből, de megvár. Ballal korlátba kapaszkodom, jobbal simogatom homlokán a fehér csillagot. Haverkodunk, s már didergek. Kimászom a medenceszélre, hátára hajítom a törülközőt. Enged felülni. Meleg nyakát ölelem, és jó messzire visz. Mezítláb jövök vissza, szúrós gesztenyéken. Senki és semmi nem hiányzik.

Amikor gyerek voltam, azt hittem, hogy a kézenfekvő szó abból ered, hogy „fekszem a kezemen” a szoba mintás szőnyegén és kisautót tologatok. Stabil az oldalfekvés, fejem kinyújtott karomra hajtom és berregek. Az utcákat a szőnyeg mintái jelentik. Kinn kánikula, a szoba hűvös, a redőnyt leengedte Rédei papa, a fények szűrtek. Mami borsót fejt, behallatszik a Déli krónika, az Elnöki Tanács elnöke azt mondja a hírekben, hogy az szerinte kézenfekvő. – Szerintem én vagyok kézenfekvő! – kiáltok nagyszüleimnek. Papa felriad a sezlonon, és legyint. Mama nevet, én meg nem értem, hogy mi ebben a vicc.

Aput nem altatták. Két ötcentis csavarral rögzítették a combnyakát, miközben a fiatal sebész azzal nyugtatta az öreget, hogy eredetileg asztalos. De hát a műhelyben is csavarozni kellett, meg itt is, gondolta, pályát módosít. Ott fával dolgozik, a műtőben csontba fúr. Mi a különbség? Nevetett az asszisztúra, nevetett a beteg. Rá is fért jó apámra egy ampulla humor vénásan. Antal névnapunkon bementünk kontrollra. Minden oké. Köszi, Egyed doktor úr, hogy meggyógyítottad Fatert. Ha valaki, akkor Te nagyon jól tudod, mi a különbség egy élettelen tárgy és egy élő ember között.

Kedvenc labdarúgó klubom, a Bicskei Torna Club a mindent eldöntő szuperrangadóra készül holnap a nem gyenge Enyinggel. A tét óriási. Nem egyszerűen a bajnoki címről van szó, hanem arról is, hogy Bicske fölkerül-e az NB III-ba. Ha nyerünk, eszünk és iszunk. Ha nem nyerünk, akkor is. A klubom pörköltet főz, a kisfiam pedig két napja nem alszik az izgalomtól. Azt mondja, ha Bicske nyer, bedob kétszáz forintot a Szent Antal perselybe. A szórólap szerint vasárnap fél hatkor kezdődik a meccs a BTC stadionban. Stadionban? Ezen a viccnek szánt stadionos túlzáson röhög most a fél falu.

 Erről rögtön eszembe jut, amit a neten olvastam nemrég. Így szólt: Feri hatéves, de szerinte nincs házasságra alkalmas kor, mert mindenki bolond, aki megnősül. Honnan tudja meg egy idegen – kérdezték a nyolcéves Dénest –, hogy valakik házasok?
– Mindketten ugyanazzal a gyerekkel ordítanak. – A tízéves Márta szerint az első randin a felnőttek hazudnak. Ettől sokkal érdekesebbnek tűnnek és másodszor randizni akarnak. Azért a gyerekek tudnak valamit.  

Fontos a duma. Főleg májusban, ami a szerelem hónapja. Duzzadnak a társkereső hirdetések. Bár egyes vélemények szerint a nő olyan, mint a zsiráf. Szép, szép, de otthonra nem kellene. Az idei legtutibb szöveg: olyan nőt keresek, aki el tudja dönteni, mit akar. Aki partnert keres, nem királyfit. Olyan nő kell, aki nem levelezgetni akar, hanem rendesen bepasizni. Nem majd, hanem most. Ha nem jövök be neki, azt egy az egyben megmondja. Ha bejövök neki, azt is megmondja, akkor viszont nem beszél napi két órában a munkájáról. Hanem összebújunk.

 

Apa, megteszel egy szívességet? Menj ma éjjel az én ágyamba, mert anyuval szeretnék aludni – mondta a tízéves telefonon. – Kisfiam, anyád nem a te feleséged, hanem az enyém. Vele akarsz aludni? Kérd meg a kezét. Férfi vagy, s marha jól néznénk ki, ha anyád ágyába mindenféle férfiakat beengednék. Belekacagott a telefonba. Komolyan beszélek – színlelve –, mire lemondóan így szólt: „akkor helló”. Aludt már az édesanyja mellett, mire hazaértem. Pedánsul megágyazott nekem a gyerekszobában. Nő helyett plüssállat. Kitúrt a gyerek. Jobbképűbb, mint én. Hogy is mondja Madách? A gép forog, az alkotó pihen.

– Sokkal elegánsabb egy iskolaépület, ha bezárják – szögezte le szombat esti sajtótájékoztatóján egy tízéves fiú. Nyilatkozatát akkor tette, amikor munkatársunkkal (akit a fiú a világon egyszál maga szólít apunak), az iskola előtt kerékpározott el. Jobban áll az iskolának, ha üres – hangsúlyozta biciklije nyergében a röhögéstől kacskaringózó sajtónak. Az előző éjszakát diáktársaival Kinga osztálytársnő szüleinek háza udvarán töltötte. Sátort vertek, pörköltet főztek, kettőkor aludtak el. Annak örömére, hogy az iskola egy héten belül a kisváros legszebb épülete lesz. Éljen a vakáció!

Jézusom, hogy elrepült ez a nyár! És mi a végén, ma reggel veszünk horgászbotot a kisfiammal. Mert ha behunyja anyjától örökölt szép szemét, csakis úszót és halakat lát. Kölcsönbottal érzett rá ugyanis a „snecizés” örömére, odalenn a patakparton, kell hát végre őneki egy saját, egy teleszkópos peca, mert mi nem kérünk és nem adunk, csak saját szerszámmal dolgozunk. Hogy szerettem volna egész nyáron vele lenni! Júliusban azt álmodtam, hogy a bátyja vagyok. Mindig együtt voltunk, apánk tartott el. Nem voltunk sokba. Kacsazsíros kenyér, labda, bicikli, bot. Mert kis hal, jó hal.

Már nagyon éhes volt a macska, de a kanegér mindig bemenekült előle a lyukba. Később a macska kitalálta, hogy egy nőstény egér cincogását fogja utánozni, hátha beveszi a kanegér a trükköt. De a kanegér megérezte a macska idegen akcentusát és jött röhögött magában a lyukban. A macska ekkor kitalálta, hogy inkább ugat, egyrészt, mert abból középfokúzott. Másrészt mert akkor a kanegér majd úgy következtet, hogyha kutya van a lyuk szájánál, akkor macska biztos nincs. A kanegér kijött, a macska jóllakott. Ezzel a régi történettel magyaráztam el kisfiamnak: ahány nyelv, annyi ember.

A Mátyás-templomtól egy percre lakik jó barátom, egy régi házban. Három gyerek, egy feleség, hét bicikli. Tízéves fiam még sosem volt a Várban. Korainak éreztem, hogy végigvonszoljam a Várnegyeden, és könnyes szemmel olyasfajta régi dicsőségről prédikáljak, amit unna. Imád azonban az úrfi biciklizni. Így aztán napnyugtáig tekertünk sétányon, macskakövön, palotaudvaron. Állt a fiam a várfalon és azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy Budapest ilyen szép!” Elalvás előtt felült az ágyban és azt kérdezte: „Nem kéne a Várban lakást venni?” De. Aztán a déli szél lapozott a mesekönyvben.

 

A körbetartozó építőiparban dolgozó barátom mesélte a vonaton, egy Moszkva téri építkezésen annyira felhúzták az építésvezetőt, hogy mérgében tiszta erőből belevágta mobilját a friss betonba. A munkások két napig egy műanyag csővel rohangáltak, és röhögve hallgatták, hogy a megkötött betonban megszólal a Nokia-dallam. – Gyere főnök, telefon! – kiabálták,
aztán lemerült az akku. A szám nem kapcsolható. Odahaza, a kocsmában adtam tovább a történetet – egy másikkal háláltak meg. Bemegy a csontváz a kocsmába, és így szól: Kérek egy korsó sört meg egy felmosórongyot.

 

Végy fél liter jeges limonádét, tégy bele egy gombóc citromfagyit. Tetejére citromos jégkását eressz. Zsolti, a melegkonyhán nevelkedett bárpincér és pszichológus a törzshelyem teraszán teszi elém a poharat, mert nem mondtam meg, mit akarok inni. Csak azt, hogy kedves Reggel-előfizető, nagyon szomjas vagyok. Mondom neki, ez nagyon állat. Mire közli, ha négy centiliter gin is lenne benne, az lenne a hópihe koktél. Nyolc cent ginnel már hógolyó. Tizenkét centtel hóember. Tizenhat cent ginnel lavina, húsz cent ginnel tengeri gleccser. Jókedvünk tele a forró nyárban. Zsoltikám, kösz, hogy jössz.

 

Tuti, a hajléktalan, az ÉSZ szót szerette volna rátetoválni a homlokára. Tükör előtt pingálta magát a buszpályaudvari vécében, majd büszkén kiment társaihoz. Megállt a kés a levegőben. Többen is félrenyelték a sósborszeszt. Döbbenten bámulták Tuti homlokát: – Mit jelent a fejeden az a ZSÉ? – Milyen ZSÉ? ÉSZ! Nem tudtok olvasni? – tört ki Tuti. Visszavonultak a vécébe. Megnézték a tükörben, és ott tényleg ÉSZ látszott, Tuti megnyugodott. Mire homlokának tükörképét egy másik tükörrel fordították vissza. – Jé! Ez tényleg zsé! – mondta Tuti. Azóta Björn Borg-fejpántot visel.

Érik a ringló. Érintésre hull kezedbe termése a napsütötte kertben. A boldogtalan ember azt hiszi, mindig lemarad valamiről. Késésben érzi magát. Pedig a kapkodás csak bolhafogás közben jó. Érintem a ringlószemet, a tenyerembe gurul. Megeszem, magját kiköpöm. Miért kell ehhez tíz nap szabadság? Hogy az ember újra visszataláljon magához. Mi ez a nagy nyugi?  Amely a szabadtéri Ghymes-koncerten érkezik meg életnagyságban. Szent lassúság. Légy szíves, maradj velem a rohanásban is! Hiszen életemről és halálomról akkor sem késhetek le, ha akarok. Nem akarok. Jó a ringló. Jó a Ghymes. Jók a nők

Édes kicsi Anna lányom, te 185 centiméter magas, szép szemű, vadóc Panki. Vedd már némi hasznát a foglalkozásomnak. Címlapon éltessen az Isten az összes Annával együtt névnapodon! Viszek ajándékot este. Most, amikor ezt reggel olvasod, emlékezz a lapos kőre. Amit Erdélyből, a Szent Anna-tó partjáról hoztam, csak azért, hogy egyszer majd te dobd vissza. A mostoha dédanyád is Anna volt, született 1906-ban. Mindig arról álmodott, egyszer elmegy a Szent Anna-tóhoz. Neki nem sikerült, menj helyette, s minden Anna helyett, aki nem volt még. Gondolj rájuk, mikor Anna köve elmerül.

 

Ficsku Pállal, a Magyar Gépmesék szerzőjével egy írótáborban ismerkedtem meg. „Te vagy itt a fűtő?” – kérdezte, mert minden barátságnak el kell kezdődnie valahogy. Ficskut rég nem láttam. De ma reggel Bicske-alsótól Pestig röhögtem a vonaton az Árgus című folyóiratban megjelent alkotásán. Ficsku azt állítja, hogy népszámláláskor hajdú származásúnak vallotta magát, mire a biztos visszakérdezett: „mint a hűtő?” Ficsku egyébként beszámol egy olyan barátjáról, akit délen népszámláltak és gorenjének vallotta magát. Szevasz, Ficsku, Lehel vagyok, a fűtő! Te vagy itt a hűtő?

Borospince, csántéron pihenő hordók, amelyekből a bor alját kell lefejteni, azután fel kell gurítani a lépcsőn, hogy kimossuk mindet. Háromhektós hordó jön. Az izzadó fal tövében, Dénes mögött magas szék áll, amit a nagyapja csináltatott. Előrebillentjük a hordót, Dénes térdére. Bokái közt vödör. Abba folyik a bor alja. Dénes egy kézzel a hordó csínját fogja. Behajlított térdén fekszik a hordó, hátranyújtott kezével öregapja székén támaszkodva rugózik. Ütemesen lökdösi a nehéz hordót. Felröhögünk, de nem hagyja abba a mozgást, hanem így kiált a hordóra: – Ó, ha még főzni is tudnál!

Kolléganőm keblein ciklámenszínű (ámbátor nem vizes) póló feszült tegnap tiszta erőből, amelyen a következő felirat állt feketén: ELADVA. Felröhögtem, mert Dóri elkelt. Egy-két jegyesoktatás és férjhez megy, de én az esélytelenek nyugalmával ugyanúgy udvarolok neki, mint eddig. A pólót a leánybúcsún kapta barátnőitől. Olvasom a régi könyvben, Dorcsi, hogy praktikus a házasság. Ha egyikőtök elesik, majd a másik felsegíti. Ha mindketten elestek? Legalább nem egyedül fekszetek a hideg földön, melegíthetitek egymást. Szerencsét, szerelmet, forró kemencét kíván a Reggel, kedves Dóri és Attila!

Fekete kiskutya feje kandikál ki egy fehér papírszatyorból. A kastélyparkban kóborolt, ahol a gyermekotthon van. Zoli ott tanár. Fogta a kölyköt, fölvette. Mert mindenki azt mondta, hogy milyen édes kutyuli. De azt a fél liter vizet, amit Zoli elétett, egy slukkra benyelte. Milyen fajta? Fajtatiszta szomjas, törzskönyvezett éhesfajta rajzolattal. Anyja Medveölő Malamud, apja ismeretlen. Falusi centrumkutya a winkleri meghatározás szerint: minden kanból van benne, amelyik a templom előtt elkutyagolt. A kutya a szatyorból mászna ki. Vissza, te Medve! Először szólították nevén.

Álltam nyolcvankét éves nagymamám kórházi ágya felett, akinél a combnyaktörést infarktus követte. Dolgos parasztasszony, aki szeretteivel, de főként önmagával szemben is kíméletlen volt. Aludt, hol az arcát néztem, hol a Gellérthegyet az ablakon át. Felébredt, azt mondta, álmában a gyermelyi gyermekévek jöttek elő. Kérdezte, forr-e a must. Apám válaszolt: nagy a gáz. Erős bor lesz – mosolygott, de figyelmeztetett, a pincébe le ne menjünk, ha nincs fönn bor, sört igyunk. „A tyúkok tojnak?” – kérdezte igazi érdeklődéssel. Sosem tagadta meg önmagát. Immáron miért tenné?

Ferkó birkózó volt, aztán hentes lett. Kölyökkorában edzésről jött haza Pestről, pénze alig volt. Nem volt ideje jegyet venni, megkérdezte a kalauzt a vonaton, vehet-e tőle. A kalauz igent mondott, aztán pótdíjat is felszámolt, Ferkó pedig úgy kaparta össze a rávalót. Tizenöt évvel később a hentesboltban azt kérdezte egy vevő Ferkótól, hogy felkockázná-e a húst, mint az előző vásárlónak. „Az törzsvevő volt, maga pedig elszedte egy gyerek összes pénzét. Ha szépen kéri, felkockázom.” A férfi szépen kérte, otthagyott egy ötszázast a pulton: „Itt a pótdíjad, öcsém.” Azóta törzsvevő.

Annyira fiatal voltam, hogy az időt sem mértem. Ültünk apámmal présházunk előtt őszi napfényben, ittuk a murcit. Túl a szüreten, évnyi munkán, ünnepeltünk az Öreggel. Abban az évben cseréltük a présház nádtetejét. Drága a nád, föltettük helyette a jó öreg tatai cserepet.
A fákról potyogó dió kopogása új hangnak számított a szőlőhegy csendjében, mert addig puhára pottyant. Azt figyeltük, ami legurult, megettük, hozzá egy pohár murci, estére berúgtunk. Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte apám felesége éjjel tizenegykor, mire megmondtam a botrányos igazságot: „diót
ettünk, drága Éva néni”.