Annyira fiatal voltam, hogy az időt sem mértem. Ültünk apámmal présházunk előtt őszi napfényben, ittuk a murcit. Túl a szüreten, évnyi munkán, ünnepeltünk az Öreggel. Abban az évben cseréltük a présház nádtetejét. Drága a nád, föltettük helyette a jó öreg tatai cserepet.
A fákról potyogó dió kopogása új hangnak számított a szőlőhegy csendjében, mert addig puhára pottyant. Azt figyeltük, ami legurult, megettük, hozzá egy pohár murci, estére berúgtunk. Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte apám felesége éjjel tizenegykor, mire megmondtam a botrányos igazságot: „diót
ettünk, drága Éva néni”.