A lezuhant mentőápoló családjának segítése

Sörös Milos 27 éves mentőápoló, 2008. július 31-én egy súlyosan megégett kétéves kisfiút ápolt, amikor a kórház felé tartó helikopter lezuhant. Sörös Milos azonnal életét vesztette.

A fiatal mentőápolót már járni is tudó kisgyermekétől és várandós feleségétől szakította el a tragédia. 

Ha valaki úgy érzi, segíteni tud és akar az árván maradottaknak, akkor a Dunamelléki Református Egyházkerület (DRE) ebből a célból nyitott számlaszámára küldheti adományát.

Érdeklődni a 06 30 552 3871-es telefonszámon és a regeczye@dmrek.hu e-mail címen lehet.

Számlaszám: 10918001-00000014-94920043

Erdélybe haza és Erdélyből haza

 Ivanics Dénes, I.A., Tóth Attila

 Széplaki Árpád és Nagy László.

Fotó: Töki

Kattints a képre

                                                      Az utazásról

"Nem szabad egyedül utazni. A magányos utazó kényszermunkát végez. Csak bizalmas és tapintatos társaságban szabad utazni. Egy érzékeny és fogékony lelkû nõ, egy figyelmes és türelmes barát társasága megsokszorozza az utazás élményeit, fokozza a látnivalók színességét, segít megérteni mindazt, amit az út és a világ mutat. Egyedül utazni kínos, feszengõ érzés. Mintha kiszolgáltatnák az embert egy különös börtönnek, mely nagy, mint a világ. Az ember csak társaságban tudja látni, érzékelni a világot. A társaság ad az út komor varázslatának, a változásnak, emberi értelmet. A vándorévek idejében sokat utaztam egyedül, kevés poggyásszal, mindig lázasan, nyugtalanul, hajszolva valamit. Hiányzott egy okos társ, aki a világ veszélyes és nyugtalanító élményében mellettem áll, akit figyelmeztetek, s aki figyelmeztet, aki megosztja a fogadók zord magányát, a vasutak gonosz idegbaját. Megfelelõ ember társaságában a Földet is körülutazhatod, s úgy tûnik majd, pillanat volt az egész. Egyedül csak vánszorogsz a világon át, expresszvonaton és repülõgépen is." Márai: Füves könyv (részlet)

    A felhívásra tizenkétezer disznó jelentkezett, de csak tizenkettőt választottak le.

A nagy érdeklődés a disznótársadalom elmúlt tizenkét évben történt jelentős változására vezethető vissza. Ühüm. Ma már egyes disznók szinte lenézik az általuk primitívnek mondott parlagi disznót, aki egész évben a legelőn, télen pedig a makkoltatás miatt az erdőben tartózkodik. A Parlagi Disznók szóvivője azzal érvel, hogy ugyan a disznóól "akkó még nem vót bekamerálva", de életük sokkal természetesebb volt. Ridegebb ugyan, de méltóbb egy rendes sertéshez. Méltóbb, mert egy disznónak a szabadság a legfontosabb, márpedig, ha mindig figyelik, nem lehet szabad. A parlagiak egyébként hivatkoztak bizonyos Heisenbergre is, aki szerint a kísérlet – avagy a megfigyelés – azért nem alkalmas a valóság leírására, mert a megfigyelő eleve transzformálja a folyamatot. Ezzel szemben, ahogy lapunknak egy neve elhallgatását kérő igen modern mai koca, Miss Röfi elmondta: "Hát persze, hogy nem vót bekameráva a disznójól, mer nem is volt nekik óljuk, künn a mezőn rohangátak egész nap a kondással. De énszerintem nem azt kő néznyi, hogy ki honajt gyütt, hogy mai modern vagy parlagi, hogy fehér-e a bűre vagy pigmentált, szerintem mindenki egyformán disznyó. Úgy értem, minden disznyó bőre ugyanolyan szagú, mikor rája gyün a pörzsölő lángja."

    A modern sertés a többi nagyobb gazdasági állatfajhoz viszonyítva az elhelyezéssel szemben komoly igényeket támaszt. A legújabb sertéstelepeken ma már többnyire ablak nélküli ólakat építenek. Ha a sertés nem néz ki az ablakon, akkor jobban hízik, mert a VVH-n kívül (Vályúhoz Való Hozzáférés rövidítése ez, kedves olvasók) nem érdekli más.

    Mióta világ a világ, egyedül a szerelmes sertést nem lehet becsapni. A tenyészsertés ugyanis az ő ugratási idejében "kifejezettebben ivarzik" természetes fényben. Kell tehát az ablak, hogy később legyen kit hizlalni. A legújabb tendencia azonban, szintén gazdasági okra, a villanyszámlára vezethető vissza. Kezd ugyanis terjedni az ősi HT gyakorlata. A Homályban Tartás lényege az az alapelv, hogy egy disznó ne akarjon doktorálni. Lényeg, hogy fogyasszon. Ha fogyaszt, akkor hizodalmas, ha hizodalmas, akkor lesz zsírja. Ehhez nem kell fény. Minek? Ez kérem nem fotoszintézis.

    A Nagy Testvér Mezőgazdasági Termelőszövetkezet különben is készülget már  a legújabb fajtanemesítéssel, a Zsíragyú Disznóval. Ez nagyon komoly megtakarítás lesz, mert végre a disznókoponyán belüli tér is piacképessé válik. A Nagy Testvér Mgtsz ügyvezetője, rövid számvetést végezve a konyhaasztalnál, arra ébredt rá az abrosz felett, hogy a koponyán belüli tér megszerzésével akár a TEÁOR-ban 97 856 számon nyilvántartott és annyira áhított kereskedelmi tévé működtetést is felveheti vállalkozásába – mint tsz-melléküzemágat –, és a zsíragy haszna révén saját csatornát szerezhet az ólak mellett elhelyezkedő trágyalé-elvezető csatornája mellé. Az üzletben az a zseniális, hogy a zsíragy hasznából új tévé, a zsíragy kereskedelmi tévé terjedése révén pedig masszív fogyasztóképes kereslet alakulhat ki. A hirdetési filmek bevételeiből, melyek a vezető moslékgyártók ajánlásával újabb és újabb színű és szagú, de alapvetően ugyanolyan moslékot reklamíroznak, a sertésállomány még tovább növelhető.

    De jegyezzük meg, igazság nincs, csak pszichés igazság. Nézzünk a sertés lelkébe! Minden sertést érhet élete folyamán olyan külső behatás (stressz), amely az ő teljesítőképességét jelentősen csökkenti, sőt, ez huzamosabb ideig fennállva elhullását is jelentheti. Itt tehát a lét a tét!

    E hatások közül leggyakoribb az anyától való elválasztás, a kiherélés, áthelyezés egyik ólból a másikba, falkásítási kísérlet (magyarul szocializáció), takarmányváltoztatás és vagonokba való hajtás.

    Ijesztő képet láthatunk a bekamerált disznóólban, ellés közben. A koca összes malaca reszket, amit úgy hívnak: reszketőkór. A reszketés mértéke különböző. Változhat az egészen finom, hideglelős remegés és az epileptoid rángatódzás között. A kismalacok sorsát az dönti el, szájukba tudják-e venni az anyacsecset remegve, mert ha nem tudják, éhen halnak. Na már most egy disznó, ha ablaktalan óljában, homályban tartva, kasztrálva, zsíraggyal stb., egész álló banki (!) napon csak és kizárólag a halálra gondol és remeg, ha kínozza az üresség, akkor nem fogyaszt jól, hizodalmassági mutatói csökkenek. Fel kell tehát vidítani, el kell a figyelmét terelni, úgyszólván jól kell tartani, avagy tartása körülményeiről legalább el kell hitetni, hogy az bizony nagyon jó, tökéletes és korszerű. Vidám disznók kellenek! Hej, hej, hej.  A disznók nagy részének nincs kognitív szuperstruktúrája, magyarul életcélja. A Nagy Testvér MGTsz sem szeretné, ha lenne, mert akkor ezek a disznók még mindenfélét kitalálnának abban az ablaktalan ólban arról, hogy hogyan akarnak élni. Ez pedig ugyebár senkinek sem jó, mert meglehet, hogy boldogságuk zálogát nem a fogyasztásban és a vályú körüli tülekedésben látják majd. Az ablaktalan ól egyébként belülről úgy néz ki, mintha lenne ablaka. A sertések többsége el is hiszi, miután igazi ablakot még nem látott, hogy az, amit lát: igazi ablak. A hamis ablakon beszűrődő fényről elhiszik, hogy igazi fény. A kék csillagokról, melyeket azon át látnak, mikor horkol az egész ól, elhiszik, hogy igazi sztárok. Csak öreg, meglett kocák, kissé morózus kan disznók szoktak arról morogni, hogy ez nem igazi fény, hogy ezek csinált sztárok, de rájuk mindig rálegyint az egész disznótelep. Népszerűtlenek. A zsíragy hasznából vett ablakpótló tévé feladata ezúttal tehát nem a sertések ideológiai nevelése, hanem a disznók szórakoztatása, figyelmük gondos lekötése. Mert ha egy sertés életében nem foglalkozik a vágóhíd gondolatával, ha nem jut eszébe életének más típusú tartalommal való megtöltése, mint ami a tévéablakból jön, akkor az kedves a Nagy Testvérnek, hiszen az már zsírt jelent. A Nagy Testvérről egyébként ne gondolja senki, hogy nagyvonalú, és ez őt nem érdekli. A gépkocsin például azért helyezi kissé szorosabbra a disznókat, mert ezzel csökkentheti a marakodásból származó károsodásokat. Nem mintha sajnálná a megmart disznót, de nem azért etette, hogy ne tudja leadni.

     Legújabban az ablaktalan ólak belső falaira már nem csak tévékészülékeket szerelnek, hanem kamerákat is. A tévéken a disznóól testületileg követheti – élőben – saját életét. Mindenki nagyon jól szórakozik. Az is, aki nem akar.

  A forgatás előtti napon indulok, egyedül. Nem dolgoztam még ekkora stábbal – sofőrrel, operatőrrel, technikussal és rendezővel. Szeretném őket megelőzni. Szeretnék emberekkel ismerkedni, ötleteket találni. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy míg én azt feszegetem, hogyan lett a Sándorék lánya öngyilkos, körülöttem számomra is idegen emberek babrálnak. A vonaton befejezem egy református lelkész Átokházáról írott tanulmányának olvasását. Balotaszálláson szállok le a vonatról. Onnan stoppal tovább Rúzsára megyek, ahol a szállásom vár.

    Ásotthalom, Öttömös, Pusztamérges, Rúzsa. Azon falvak nevei, amelyek az átokházi tanyavilágot határolják. Átokháza pedig az a hely, ahol Magyarországon a legmagasabb az öngyilkosságok száma.

    A múlt században kínálták a sajátságos amnesztiát, amelynek személyi hatálya az Alföld börtöneiben élő rabokra terjedt ki. Félig romba dőlt házakat jelöltek ki nekik kötelező tartózkodási helyként a Szegedtől északra fekvő, akkor még lakatlan területen. Emberöltők születtek és haltak meg észrevétlen, mire megváltozhatott az átokházi kép. Hajnalban kelő fogatosok, krumpliföldeken hajladozó aszszonyok, halálukat váró öregek. Imrék, Fődi Mihályok, Verusok és Makra Rozik, akik vekker nélkül is talpon vannak reggel ötkor, mert megszokták, és mert a másik is talpon van. Ők azok, akik manapság idekinn élnek a kukoricát, rozsot, ballangót és pörjét termő homokon, amely fölött mindig fúj a szél, ahonnan öt-hat óra járóföld Szeged, százhúszas menetütemben.

    Egy órát gyalogolnom kell. Nagy a csönd. Nem is értem, miért nem hallom a Fogadalmi Templom déli harangzúgását. Az a fajta jó érzés, amit időnként a gyaloglás, a baktatás vált ki az emberből, egészen addig emel, míg meg nem látom az első kutyát. Komondor és kuvasz ősöket sejtet. Megáll az úton, figyel, akárcsak két kísérője. Én nem állok meg. A legkisebb megmorog, ahogy elhaladok mellettük, de a falkavezér felém sem néz. Futni hagy. Hu. Pont nélkül. Hallottam az itteni módszerekről, a tanyasi kutyák kiképzéséről. Amikor a koruk már engedi, láncra kötik, aztán kezdődik a "jó gazdi – gyűlölt idegen" módszer. Éjjelente – egy-két hónapig hetente többször is – megérkezik a gyűlölt idegen, aki nagyon megveri a kutyát. Azután a gazda finomságokat visz ki neki. Kuvasz-komondornál nem alkalmazták a módszert. Legszívesebben hazavinném. Jó kutya. Az itteni kutyák gyakran némák. Nem hallani őket, éjszakai támadásukat nem kíséri csaholás. Nem hiszem el, hogy éppen ezért lennének némák, de hangszálaik a láncon való őrjöngés, a fiatalon, láncra verten végigrettegett éjszakák miatt mennek tönkre. A Vaspanziót keresem. Rajtam kívül két szállóvendég van. Néhány helybeli áll a pultnál, néha felnézek rájuk és a kitömött madarakra a cigánypecsenyén remegő tükörtojásból. A tulajdonosnak elmondom, mit szeretnék. Körbevisz a falun. Megmutatja a temetőt, amelynél gondozottabbat még nem láttam. A temetkezési szokások is mások. A tehetősebb családok valóságos kiskápolnát építettek. Odabenn a hidegben szék. Körben a kripták maguk. Minden családtagnak elkészített helye van. A születési évszámok bevésve. Egy közeli utcában szinte minden házban gyászolnak valakit, aki önkezével vetett véget életének. Nikotin nagy kortyokban, kötél kenderből, gyógyszer két marékkal. Az okot a helyiek az életforma megváltozásában, illetve annak folyamatos változásában látják. A legtöbb rúzsai öngyilkost a téeszesítések idején temették. A tágas tanyáról a szűk telkeken felépített két szoba összkomfortba költöztek.

    Molnár György író a Tisza mellett született, de ifjú korától erre a vidékre vágyott. Jól ismeri. Akárcsak novelláinak minden szereplőjét. Együtt poharazgat velük a lakodalmakon és keresztelőkön, együtt kísérik el halottaikat is.

    – A Maca Pista képzeletbeli személy. De mivel sok-sok esetnek az elegyét gyűjtöttem a róla szóló novellába, mégis átokházi. Nem messze, egy másik tanyán valaki öngyilkos lett, és akkor a Maca Pista, aki akkor már bőven az alkohol rabja volt, pedig azelőtt okos és jó gazdának számított, szóval italos állapotába elhatározta, hogy véget vet az életének. Az asszony már régen elhagyta, hazament az anyjához, vitte a gyerekeket is. A Maca Pista kikészítette a disznókarikázó kötelet és az ünneplő ruhát, és azt mondta a brigádvezetőnek – talán ez volt az utolsó segélykiáltása –, hogy ebbe temessetek el, ha felkötöm magam.

    Ilyet ne csinálj, elmegyek én az asszonyhoz, és beszélek vele – mondta a brigádvezető. "Úgyse fog az a te szavadra visszajönni." De az asszonyba felébredt valami, és visszajött. Megállt a küszöbön, ott mondta el a feltételeit. Mármint, hogy a Maca Pista kivágja az otellót, a kéthektós hordót pedig összetöri. Nem eladja, nem ajándékozza, összetöri. Ez a penitencia. És afölött való örömében, hogy az asszony visszajött, a Maca Pista új ember lett.

    Ibolya nem novella. Rúzsán él. A kapu sűrű rácsa mögött elgyötört arca. Számos kísérlete volt már.

    – Ők ezt nem tudják megérteni – utal azokra, akiktől róla hallottam.

    – Ki tudja ezt megérteni?

  – Senki… senki sem hiszi el, hogy a férjem milyen beteg, hogy milyen nehéz egy asszonynak egyedül, amikor mindent egyedül kell csinálnia. Nem tudom, élő vagyok-e vagy halott. Nem tudom azt se, hogy tényleg akarom-e, hogy sikerüljön, vagy nem.

    Szünet.

    – Méreg?

    – Gyógyszer. Seduxen és Litovil.

    – Ki vette észre?

    – Előbb a lányom látta. Mikor bevettem. Mert ővele vesztem össze. Hányattak, utána hívatták a mentőt. Másodszor már be voltam öltözve feketébe, beszedtem a gyógyszert, aztán lefeküdtem.

    – Meg akarta ijeszteni azt a lányt, ugye, csak üzenni akart neki, hogy…

   – Nem. Nekem már nagyon régi elhatározásom volt, hogy meg akarok halni. Úgy éreztem akkor is, most aztán nem törődnék vele, akár meg is halhatok.

    – Komolyan meg akart halni?

  – Igen. Akkor úgy voltam. Másodszor – mikor volt a másodszori? Nem jut eszembe. Férjére néz, segítséget kér. A férj válaszol nagyon lassan, fásultan: Nyár végin. Ősz elején.

    A Monostori-tanya Pusztamérges határában van. Mint Pilátus a krédóba, úgy keveredik történetünkbe Gyula úr, akit Átokházán úgy ismernek: Szandokán. Gyula úr mellbevarrott rózsaszín otthonkát visel, hozzá kötött kesztyűt.

    – Gyula bácsi, miért van itt ennyi öngyilkos?

    – Mérgesen?

    – Nem. Ezen a vidéken.

    – Képzelje el, én már ötször akartam öngyilkos lenni, de az életbe többet ilyet nem csinálnák.

    – Mi változott? Ha ötször ment volna, miért nem megy hatodszorra?

    – Azért fiam, mert én, akit itten mindenki bolondnak néz, na jó, szeretem a pénznyerő automatákat, az igaz, a nyugdíjam nem egyszer, nem kétszer, ott köt ki, de bizony én rágyüttem a szeretetre.

    – Van kit szeretnie?

    – Hogy?

    – Egyedül él?

   – Igen. De én nem valakit szeretek. Én valamit szeretek. Az életet, ugyebár. Egy van belőle, gyönyörű. Engem nem érdekel a pénz. Mert mondjon egy olyat, aki elvitte a föld alá! Tessék! Elég az interjú?

    És Gyula úr otthagy minket.  

Csíksomlyón jókedvem lesz tőletek

PASSIÓ

Gyermekeink kolduló barátja letette az első magyar csángóföldi iskola alapkövét. A korábban még packázó hatóságok szép beszédeket mondtak az ünnepségen. Mádl Dalma különleges diplomáciai érzékkel a helyszínen tüntette ki őket. Egy zabföld közepén.

Ahogy Románia belép az Európai Unióba, megvalósul a „Mit kíván a Magyar Nemzet?” 1848. évi „Uniót Erdéllyel” követelése. Bár ez a mondat baráti társaságunk puszta kocsmai szellemeskedése, a lelkek uniója él, amely a decemberi kettős népszavazáson meg-sérült ugyan, de azóta gyógyulófélben van.

Áldjon meg az Úr.

Csíksomlyón négyszázezres tömeg ünnepelt. Mintha például Baranya megye teljes lakossága vonult volna ki a gyönyörű hegyoldalba.

Válaszút felől, Kallós Zoltán népdalgyűjtő otthonából érkeztünk meg Holtmarosra, az Istenszéke- hegy lábához. Itt találkoztam a tizenegy éves Győrfi Sanyikával. Amikor Barta József, holtmarosi református lelkész és felesége a fiává fogadta, alig volt három éves. Magyarul összesen három mondatot tudott. „Adjál!” – ez volt az első. A „ne bánts!” volt a második. A „ne üss!” meg a harmadik. Orvos akar lenni ez a vagány legényke, hogy mindenkit meggyógyítson majd.

Kinga tizenöt éves. Hét- és tízéves kora között egyedül élt egy erdei viskóban. Néha bement a közeli faluba kéregetni. Holtmaroson ő is otthon van. Sanyikán és Kingán kívül még tizennégy gyerek él a papnál. Szépek a szobák, a berendezés első osztályú, a tisztaság kifogástalan, a szakácsnő szakmája mestere. A házaspár és a lányaik melegházban kertészkednek, marhákat tartanak, rengeteget dolgoznak. Barta József ugyanaz a pap, akivel két évvel ezelőtt a hatóság levetette a templomkertből a Wass Albert-szobrot. Barta szegről-végről rokona Wassnak. Fogta azt a mellszobrot és betette a templomba a padsorok közé. Ott „figyel” az Úr asztalával szemben. Ezzel a történettel került be a köztudatba a lelkész. De a bronzból készült Wass-szobornál sokkal fontosabb az a húsból és vérből való tizenhat gyerek, akiről ők a legnagyobb szeretetben gondoskodnak. A kert végében játszóteret építettek az árváknak, de az okos nagylelkűség miatt nyitva áll a született holtmarosi gyerekek előtt is.

Bonchidán épül már a Bánffy-kastély. Gergő, az útitársam, amikor a kastélyudvaron meghallotta, hogy a svéd kőfaragóinasok még fizetnek is azért, hogy itt tanulhassanak, így szólt: – Olyan ez, mint amikor Tom Sawyerék fizettettek a kerítésfestésért a többi gyerekkel...

Balánbánya rézből élt, míg ki nem merült a kincse. Csodálatos fekvésű, hideg hely. Valamikor tizenhat ház állt itt, a réz miatt tizenhatezres város lett belőle. „Csau-barokk” lakótelepek nőttek ki a földből, olyan, mint a Sinistra-körzet. De hamar megszerettem, mert az ifjúsági házban magyar néptánc-csoport járta a feleselőst elemi erővel, s mert Balánbánya a Románia legtisztább városa címet nyerte el. Sándor Csaba geológus a karvezető. Élete a tánc és magyarsága. Gyerekhad a nyekergő, dobogó táncpadlón. Ha lenne ilyen kincs Ózdon is, amelyet elő lehet venni a megmaradásért! És volt olyan érzésem a tornapadon ülve, hogy többet tudnak a magyarságról nálam. Meg egy olyan is, hogy nem kell értük aggódni, jó kezekből nem vesznek el.

Kérdeztem is Sándor Csabát, míg az autóból a csomagokat tettük ki: – Ha azt mondom, hogy teher alatt nő a pálma, jó helyen mondom? Azt érzem, hogy fogyasztónak mi vagyunk jobbak. De ti lélekben gazdagabbak lettetek a kisebbségben. Jókedvem lesz  tőletek. Ha rátok nézek, máris tele vagyok erővel, élettel. Pedig még végig sem gondoltam igazán, mi történik velem – mondtam igazán szívből. – Örülök, hogy ezt észrevetted, mert ez a lényeg. Én azonban nem csak a magyarságomhoz ragaszkodom. Azon belül a szülőföldemet sem cserélném el semmiért, Erdélyen belül sem. Megmaradok csíki gyereknek – válaszolta Csaba, aki éppen ma Kőbányán lép fel a balánbányai gyerekekkel.

Bencsik János jöjjön a Hármasoltárhoz!

Kapuban. Vannak dolgok, melyek csak becsukott szemmel láthatók.

A csíksomlyói hegyoldalban hason feküdtem. Olyan régen voltam egyedül, hogy szándékosan szakadtam el barátaimtól. De azt azért nem gondoltam volna, hogy Baranya megye teljes lakosságának megfelelő négyszázezres tömegben adatik majd meg, hogy néhány órát magamban legyek. Mellettem egy család, szintén hason feküdt. Mint a kispapok felszenteléskor, az oltár előtt. Csak a Miatyánknál álltunk fel és a Veni Sancte-nél. Falusi férfi, falusi asszony, két gyerek. A kendős nagymama, kezén férfikarórával, ült. A férfi erős volt, mint a bivaly, arca és termete a mezei munka csalhatatlan nyomait viselte. De bizony fojtott férfizokogással sírta végig a szertartást, rázkódott bele a teste. Egyszer néztünk össze, azt nem felejtem el. A végén elköszöntünk, kézfogással, szó nélkül, főhajtással. Sokan voltak ezzel így, jól kisírta magát a nép.

A pap megmondta, ide nem azért kell eljönni, hogy az ember önmagát mutogassa. Talán a politikusoknak szánta. Talán azoknak a nagyon nagy anyaországi magyaroknak, akik még a fülükbe is zászlót dugtak. A Jézus-hágó rövidebb, de meredekebb. A környező falvak búcsújáró népe gyalog, búcsújáró zászlók alatt érkezett. Falvaik neve rájuk hímezve. Azok a keresztaljak, akik negyven kilométert gyalogoltak, éjszakára megszálltak az őket félúton vendégül látó falvakban, és másnap együtt indultak a Hegyre. Ennek már kialakult a menete az elmúlt négyszáz évben, amióta itt pünkösdkor búcsút tartanak. Tudják, hogy melyik falu melyik távolabbit altatja. Csodaszép szokás. A prédikációból arra emlékszem, hogy gyerekeink kezét soha nem szabad elengedni. Nem szabad eldobni őket. Elődről szólt a pap, akit a nagyapja nevelt, s az apja nem is látogatta. Előd leesett a lovas kocsiról. Úgy megütötte magát, hogy kómába zuhant. A nagyapja a karjában vitte be a kórházba. Megtettek mindent, de nem volt remény. Előd apja bement a gyermek ágyához, hogy hosszú kihagyás után utoljára lássa még. A gyermek pedig élni kezdett és meggyógyult.

Ragyogó idő volt. Utunk későbbi részében szerte Erdélyben lepirult fejükről ismerték meg egymást a búcsúsok. – Bencsik János Tatabányáról, kérem, jöjjön a Hármasoltárhoz! – mondattam be a mikrofonba a szertartás végén. Néztem a színpadról a majd félmilliós, oszladozó tömeget. Tatabánya polgármestere, akinek a felesége gyergyócsomafalvai lány, rézfejű vándorbottal hamarosan odaért a Hármasoltárhoz. Telefonon beszéltünk, amikor Tatabányáról gyalogszerrel elindult a csíksomlyói búcsúba. Zarándoklatával, 35 napos kanosszával kért bocsánatot a december 5-i népszavazás eredménye miatt a magyar vándor.

Köszönetet mondunk Gyimesfelsőlok népének

Kifogtuk, mert régen volt már ilyen szép idő a búcsúban

Moldva felé menet belezökkentünk egy akkora kátyúba, mint egy elfektetett éjjeliszekrény. Alattomos gödör volt az út szélén, egy kanyarban. Olyat odavágott, hogy szétesett az üzemanyagcső. A budapesti Börcsök Ádám behúzott Kománfalvára. Ott István, egy magát román katolikusnak valló, magyarul beszélő ember segített. A vontatókötél kampója leakadt, és akkora erővel vágódott a minket húzó felsőloki Volkswagen Transporter hátsó ajtajához, hogy átütötte a lemezt.

Segítőnk semmiféle jóvátételről nem volt hajlandó még tárgyalni sem. Végül egri bikavérrel fejeztük ki hálánkat, meg most itt, a Reggelben. Csíkidánfalváról hoztak Kománfalvára egy szakembert, aki fél óra alatt rendbe tette a Renault Mastert. Ezután szállásról gondoskodtak Gyimesfelsőlokon és a szívüket is kitették értünk.

A Gyimes-völgynél álmodni sem lehet szebb tájat. Aki már látta a Gyimest, tudja, miről van szó. Aki még nem látta, minél előbb lássa meg. A fiamat ha valahova, egyszer ide elviszem. Pontosabban a gyimesiek „Berszán pap bácsiként” emlegetett lelkészéhez, aki itt építette fel líceumát, amelyet Sziklára Épült Háznak neveznek. Kallós Zoltán népdalgyűjtő, a Balladák könyvének szerzője még utunk első állomásán figyelmünkbe ajánlotta azt, hogy kúriája udvarán egész nyáron táborozó magyarországi gyerekek jönnek-mennek. Sok mindent megtanulhatnak saját nemzetük kultúrájáról, amit mi különböző okokból csak felnőttkorunkban kezdünk kapiskálni. Sohasem késő. Csak egy kicsit késő.

Bicske nemzetközi város. Afgánok, bangladesiek, koszovóiak, erdélyi magyarok és számtalan afrikai náció fiai élnek itt. Együtt. Többé-kevésbé békésen. A dolog szépséghibája, hogy nem teljesen szabad akaratukból érkeztek ide. Menekültek, a számukra felállított tábor lakói. Izing Antal portás lett Bicskén. Onnan küldte riportját.

Muszlimok. Sóhajok órái   

Fotók: Vörös Szilárd

Portás vagyok, nem riproter. Számban a péhá érték...ugyanolyan jó. Előttem az utca, mögöttem a tábor, jobbra komputer, balra telefon. Ezen a héten evridéj este fél nyolctól reggel fél nyolcig dolgozom. A porta a bicskei menekülttáboré, amit hivatalosan a Menekültügyi és Migrációs Hivatal Bicskei Befogadó Állomásának neveznek, ahol a humor a legdrágább, mert hamar elveszíthető. Eleinte Menekülteket Befogadó Állomás volt, de néhány döntésképes érintett úgy érezte, hogy egy Befogadó Állomásról már tudhatja a társadalom, hogy menekülteket fogad be, ezért elhagyták a „menekülteket”.
Zörögnek. Odakinn a váróban senki sincs. Az érkező az utcán áll és a külső ablakot veri. Megállok az ajtónk előtt, kinyitom a felső kisablakot, intek neki, jöjjön beljebb. Nagyon lassan hajlongva megindul, szorosan mögötte tizennégy másik. Némán jönnek a harminc centivel mélyebben fekvő váró járólapjain, suhog a ruhájuk. Azt mondják, mindannyian bangladesi politikai üldözöttek. Ilyenkor felelem azt, hogy „I’m only a receptionist” , ami varázsszó, látják, hogy nem érdemes magyarázni, nem vagyok elég fontos ember. Tizenöt, úgynevezett. „Questionary”-t (Kérdőívet) veszek magamhoz. Kiosztom, adatokat kérek. Ez alapján készítem el a „Nyilvántartólapot”, majd Budapesten készült fényképes igazolványaikat is elkérem. Nem szívesen adják ki a kezükből. Adok helyette „eating card”-ot, azaz mágneskártyát, ami a számítógépes beléptető rendszerhez kell. Ezeket kiadom, aláíratom, hogy átvették, megmondom mennyibe kerül, ha elhagyják. A gépben is rögzítettem hatféle adatukat, majd kártyájuk számát ráírom a Q-papírra és a nyilvántartólapra, előbbiekről fénymásolok még két példányt, és a helyükre teszem. Egy az információs csoportnak, egy az ügyosztálynak, egy a karanténnak. Csak aztán írom meg a létszámjelentést. Az időközben a portára érkező honfitársaik segítségét is kérve elhelyezem őket a karanténban kijelölt házakba, ahol az egészségügyi szűrés negatív eredményének megérkezéséig kell lakniuk.
Közben telefon, bemondom a hangosba: „Paznja, paznja, za pet minuta Zas, is Kosova, molim idite u govoronicu.”, körülbelül: Zasnak Koszovóból, öt perc múlva hívása lesz a fülkében. Ekkor a bangladesi csoport várakozó része beindul. Mondani kezdik, hogy otthon milyen eszközökkel, kik és miért üldözték őket. Felhúzzák a lábszárról a nadrágot - eddig ilyet csak irakitól láttam -, és megmutatják az elektrosokk maradandó nyomait. Azt mondják, csempészek hozták be őket egy dél-európai fővárosból kamionnal. Az út mindenkinek annyiba került, amennyi pénz volt a zsebében. A felkészültebbek - ők most is némán ülnek -, nem hozták el minden pénzüket. Inkább ne érje őket utol az otthoni tartalék Magyarországon, de ne a csempész költse magára.
A bangladesiek alapvetően el vannak „ájulva” a körülményektől, és három nap alatt felbátorodnak. Ha szálka megy az ujjukba, szaladnak az egészségügyre, csodálják a fehérséget. Amúgy azt mondják, keleti szomszédunk nyugati határa időnként megnyílik. Országunk tranzit. Keleten nyitott zsák, nyugati végén ozmózissal távozó nyugatra vágyókkal. Magyarországon maradni kevesen akarnak.
Az Afganisztánból jövők a legkülönlegesebbek. Arrafelé ugyanis minden lehetséges. Nincs papír, nincs iroda, nincs közigazgatás és nincs őrzött határ. Negyven dollár egy Kalasnyikov. Ebben a környezetben nem probléma európai utakat szervezni. Egy kamion hetvenszer négyezer dollárt hoz. Négyezer dollárja csak a gazdagoknak van. Nem gazdasági menekültek, hanem a korábbi rendszer elitje. Például Moszkvában végzett mintegy százezer afgán. A tálibok a kést szeretik a torokra tenni, nem lőnek. Azt gondolják, minél hibátlanabbul gyilkolnak, annál jobban segíti őket a felsőbbség. Mondja valaki ezek után, hogy ez itt „egy menekülttábor, mindenki itt van, aki nem elég bátor”. Egyébként a legmaradandóbb mondat, amit itt hallottam ez volt: „Uram! Az én országom olyan szegény ország, hogy saját háborújában kénytelen a hadifoglyok torkát elvágni, mert nem tudja őket eltartani.”
Találkoztam olyan emberrel, aki látta a családja halálát, találkoztam olyannal, akit ráérős felvigyázói előbb léccel vertek, aztán átgondolták, és szögeket vertek a lécbe.
Nos, ez az, amit a hatósági meghallgatáson, a menekültügyi eljárás során bizonyítani, valószínűsíteni kell. A bizonyításnál dokumentumokra gondolnak, a valószínűsítés pedig nem más, mint hogy a kérelmező aggálytalan, ellentmondásoktól mentes, személyes előadása valószínűvé teszi a „genfi okok” meglétét, vagyis azt, hogy faji, vallási, nemzeti hovatartozás, meghatározott csoporthoz való tartozás avagy politikai meggyőződés miatti üldözéstől való megalapozott félelem következtében az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja vagy nem akarja annak az országnak a védelmét igénybe venni. Aki ennek megfelelt: menekült.
Amúgy a félelmet a genfi egyezmény szubjektív feltételnek és az intellektus sajátos állapotának nevezi. A kurdok és néhány más népcsoportból származó kérelmező gyakorlatilag nagyon ritkán tud előállni olyan „megalapozott félelmet” valószínűsítő történettel a meghallgatáson, amely az ő intellektusának sajátos állapotát tenné kétségtelenné.
Az ügygazda ír, kollégája kontrollál, és javaslattevő jogkörrel viszi az ügyet Budapestre aláíratni. Az már csak magángondolat, hogy továbbra is fennáll a menekültek korábbi, kategóriánkénti meghatározása. Minden ügy egyedi, azaz ebben a szerkezetben is lehetővé válik valamiféle „személyválogatás”, ami még nem feltétlenül jelenti a politikai presszúra jelenlétét. Elég annyi, hogy az ügyintézők józanok. Ők tudják, hogy mit miért tesznek. A menedéket kérők 95 százaléka okmányok nélkül érkezik. Álnevet közölnek. A legtöbben nem telefonálnak haza, nehogy a meghallgatás során az ügyintéző felhasználja információs rendszerét arra, hogy megtudja, ügyfele „genfi okokból” retteg-e. Egy Sierra Leone-i elmondta, hogy a polgárháborúban álló ország melyik városában végezte iskoláit. Az ENSZ által sugalmazott kérdés az volt, hogy az iskola városának tengerparti sziklája milyen magas, mire ő azt válaszolta: húsz méter. A város azonban kétszáz kilométerre van a tengertől. A férfi valójában másik, „békés” afrikai országból jött, és háborúban álló ország polgárának adta ki magát a saját érdekében.
Egy magát szudáninak kiadó a meghallgatás során elejtette, hogy Wáw városból Port-Szudán városába három nap alatt biciklizett át. Az ügyintéző a térképhez vitte, lemérte a két város távolságát: ezernyolcszáz kilométer. Felhívta kapcsolatát, aki azt mondta: az illető szudáni. Azért az, mert állítólag hiába kérdezzük, hogy hány gyereke van, csak mond valamit, mert hagyományosan nincs affinitása a számokhoz, tehát szudáni! Logikusan persze az is lehet, hogy a szudáni előrébb járt egy lépéssel - ez félig vicc -, tudta, hogy a szudániakat itt honnan ismerik meg, tudta hogy a szándékos ellentmondás miben fog feloldódni.
A magyarok nem jöttek ennyire messziről, és van affinitásuk a számokhoz. Szakály József Szabadkán 3 hete élt folyamatos légiriadó alatt. Fix katonai célpontnak számító üzemben dolgozott esztergályosként. Amikor az első bombák becsapódtak a Szeged közeli városba, Szakályék kirohantak az udvarra. Arra az újságírói kérdésre, hogy mit lehet a gyerekeknek mondani bombázás idején, Szakályné így válaszolt: „Nem minket akarnak bántani.” Ennyit. Mást nem tudott mondani.
A koszovói albánok helyzete egyértelmű. Általában azok jöttek ide, akiknek élnek nyugaton családtagjaik. A vidéki albánok nagyon hangosan beszélnek, állítólag azért, mert messze laktak a szomszédtól és üvöltve beszélgettek. A városiak halkabbak. Az albán jó barát és kemény ellenfél tud lenni. Az utolsó ingét odaadná, az utolsót elvenné bárkitől.
Haraszkereki Puskás Sándor az egyetlen erdélyi. A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában végzett, szobrász, s mindent másképpen lát. Munka után a főrendésztől ajándékba kapott méhviaszból formál arcokat. Kongóit, magyart, bengálit, palesztint, pakisztánit, afgánt, kurdot, szerbet, irakit, románt és örményt. A méhviasz szobrokkal az a terve, hogy gipszből öntőformát gyárt a segítségükkel, majd kiönti fémmel. Ha Puskás Sándor otthoni félelmeit nem találják megalapozottnak, elküldik a táborból, mert itt csak olyan ember élhet, akinek ügyében még tart az eljárás, vagy menekült státusa kimondatott. Utóbbi esetben sincs túl sok ideje, munkahely és szállás után kell néznie, barátokat kell szereznie.
Van egy szabály. Minden éjjel akaszd le a kulcsokat, járd körbe a tábort, nyomkodd meg az irodák ablakait, hátha nyitva hagyták őket. Aztán menj ki a számozott épületek közé, amit mostanában blokknak hívnak, és figyeld meg, honnan jön lárma. Menj be közéjük és ne hívj rögtön rendőrt. Értsd meg, hogy az afrikai „plébojok” fukszokkal és fehér kocogóval merőben más életformát folytatnak, mint a másik szobában, velük szemben élő, kétgyerekes albán apa. Ő azt nehezményezi, hogy az afrikaiak minden éjjel kettőig diszkóznak, az afrikai kontingens pedig azt állítja, hogy az albán veri a feleségét.
Akkor menj be a szobába, mert mutogat a nej barátnője, nézd meg az asszony feldagadt arcát. Mondd az albánnak, hogy ehhez nincs joga! Akkor halld meg az „afrikánereket”, akik azt hiszik, eztán lehet diszkózni, és mondd, hogy nem. Kérd meg a férfit, hogy hozza haza a gyerekeket, akiket a családi veszekedés és a zene miatt vitt át. Lásd, ahogy kezet fog, kibékül az afrikaiakkal, aztán mégis üvölteni kezd németül, hogy őt elzavarták Macedóniából, aztán Koszovóból, aztán „Vojvodinából”. Az afrikaiak nem értenek németül. Mosolyognak, bólogatnak. Az albánnak volt pénze, de elfogyott, és napi háromezerre volna szüksége, dolgozna, de nincs mindig munka, és aludni sem tud a zene miatt, ezért történt, ami benn történt. Kész. Világfalu.
Nem fogadunk, csak jugoszláv területről. Minden más nemzet fiát Debrecenbe küldjük. A portanyúlvány területe mintegy két és fél négyzetméter, a fejem reggelre olyan, mint egy külszíni fejtés. Balkezemnél telefon, jobbomon a gép, előttem az utca, mögöttem a tábor. Tőlem három méterre jönnek-mennek egész nap. Most nagy a csönd. Negyed ötkor világosodni kezd, négy ötvenkor megjön az első munkatárs. Hatkor pakisztániak kérnek menedéket, fél hétkor afgánok, egy házi készítésű papírral bocsátjuk el őket: „Kérjük, segítsék őket Debrecenbe!” Hét harmincötkor lehúzom a mágneskártyát a terminál érzékelőjén, aztán hazamegyek. A legjobb otthon.
Aki teheti, maradjon.

A Tisza-tó megmenekülése

A semmi a másé

"Siratják a semmit, a másét,
– A gróf tán épp agarász –
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász."
(Ady Endre: A grófi szérűn, 1908)

– Partraszállás van, papa?
Gacsal Lajos nem válaszol. A bőbeszédű kérdező szóbősége viszonylagos. A vízen lassan mozgó ladikban töltött hosszú órák második kérdése ez. Ahogyan ezt is, azt is válasz nélkül hagyta az öreg.
Két kérdés, mint két part. Közte csak a békés, tompán pufogó lotyogást hallani, amit a poroszlói Tisza vize a ladik oldalán végez. Egyetemleges hang. Ilyen ez odafönn Tiszavidnél, odalenn a mindszenti vízen, ilyen ez a hang a folyam összes kilométerén.

Öreg halászok és a Tisza-tó. Élet, ami van 
 

– Süllő? – ez volt az első kérdés. Mi más lenne. Mindenki látja.
Gacsal Lajos hatvanöt éves. Szél és víz ellen öltözve áll a ladik elejében. A ladikot látszólag a halvány Nap felé hajtja, pedig csak ideevez, e két, iszapba bökött karóig, ami közé a varsát feszítette tegnap. Az evezőlapáttal húzza magát a karóhoz, a karót kiveszi és a csónakra teszi, ahogy az evezőt; aztán kétrét hajolva kiemeli a varsát a Tiszából, komótosan kiveszi a négy-öt halat, a többihez ejti a ladik végébe, egy aprót visszadob nőni, a karót visszaböki, a varsát visszarakja. Aztán a szapuval, a vízhányóval, ami eredetileg a csónak aljába került víz kimerésére szolgál, juttat még valamicskét a vízből a ladik farában tátogó aléló társaságnak.
A varsa ördögi. Éppen a menekülési ösztönön alapul "működési elve", az életszenvedélyen; a csapdába csalt hal viselkedése pedig olyan, akár az ember utolsó tévedéseinek természete. A varsát hálóból fonják. Gacsal Lajos maga kötötte. A varsa alakja henger, egyik vége kúpos. A másik végét, a taréját nagyra tátja a merevítő. Azon úszik be a hal az egyre szűkülő terelőbe. Ahogy szűkül a terelő, a hal egyre inkább menekül. De csak előre. Hiszi, hogy jól teszi, pedig csak a válságot mélyíti, amikor minden erejével keresztülnyomja magát a tölcsér alakú terelő legszűkebb, leghátsó részén. Amikor ez sikerül, egy pillanatra szabadnak érzi magát, aztán újabb hálóban, egy nagyobban találja magát, abba akad bognártüskéje, és vége. Visszaút nincs. Néhány csapás még az emberi ladik fenekén, és kész. Illusztráció: Sarudon egy vendéglőt így hívnak: "Varsa Presszó". Bemenni könnyű, kijönni nem annyira.
Gacsal Lajos tizennégy évesen, 1944-ben szökött el az iskolából halász apja után a Tiszára, apródnak. Hiába tudta ő már akkor, hogy a legszebb hal az, ami a hálóból kiugrik. Többször is vissza lett zavarva végleg, még a varsa szájából, de aztán idősebb Gacsal morogva ugyan, de hagyta, hogy a fiú a terelőbe ússzon, és régi kötelmeit az önmaga választotta halászati kötelmekre cserélhesse. Idősebb Gacsal először a ladikhajtásra tanította meg a fiút. Közben a horgok mederköveken csorbult élének szakszerű kireszelése maradt ifjú Gacsalra, azután jött el a hálókötés ideje. Később a varsázás, palónyázás, stanglizás, kerítőhálózás következett és minden elképzelhető változata a gazdag zsákmány becsületes vagy csak szűk körben elmondható megszerzésének.

Nem pöce

Gacsal Lajos és Mester Imre barátok. Mindketten generációk óta halászatból élő családok sarjai. Mester Imre olyan szelíd, olyan szép beszédű, amilyen vérmes Gacsal Lajos. Ahogy elnézem, mindig Mester volt a bölcs, aki visszafogta Gacsal indulatát, és mindig Gacsal volt, aki nem hagyta a szelíd Mestert.
Imrét az udvarán érem. A letakart, felfordított ladikja mellett gereblyéz, amikor halkan elmondom, hogy a Görbe Csárda pincére szerint itt ő és a Gacsal a rangidős halászok, s ha valakik, hát akkor ők tudják, hogy Poroszlón mégis mi a Tisza. Tetszik a beszédem. Válasz helyett a ladikra tekint. Vékonyra beretvált bajusza alatt mosoly. Bemegy a házba, szól, hogy elmegy hazulról kicsit. Az ablakon át a felfordított poharak mellett az asztalon ismeretlenségükkel ijesztő gyógyszeres fiolák. Mester Imre, Mester Imre.
Megyünk Lajosért. Aztán együtt a Görbébe. Halászlevet kérnék, csak azért is halászlét, még akkor is, ha a volt szekus főnök kaparta ki az ausztráloknak meg magának a meddőtender megnyerését, még akkor is, ha hitvány, olyan hitvány volt a gát, hogy az már bűnügy, akkor is, ha a százezer köbméter szennyvíz vízügyileg nem mennyiség, akkor is, ha még mindig Pepó Pál volt a miniszter.
De a két barát nem fogad el éttermi halászlevet. A pincér a pultnál nem is mondja, hanem halfelbontó mozdulattal mutatja, hogy ők nem ilyen emberek, ők a halügyeket belügyként kezelve odahaza intézik, a maguk megszentelt módján. Tudhattam volna. Később magam eszem.
Amúgy megnyugtató volt őtőlük is hallani, amit a nagytermészetű Bakos János, tiszanánai barát már egyszer elmondott: "A Tiszába' van erő. A Tisza kiforrja magát."
Túlteszi magát a mocskon, ahogy eddig is megtette azzal a mocsokkal, amit a románok engedtek bele. Anynyiszor árasztották már el szeméttel, hogy tán még jóra is fordítható a totális pusztítás ténye, mert eddig hiába "ugattak" a vizet járó emberek a hétköznapokra porciózott román szennyimport miatt, senki semmit nem csinált, tán most van az a perc, amikor keménynek kell lennie a magyaroknak, mert a Tisza se nem volt, se nem lehet pöcegödör. Amúgy Bakos János dinnyésháti (Tisza-tó) sétánk során így fogalmazott: "Megúsztuk a ciánt, mer' a vízügyesek kezének esze volt, most mindegy miért, hogy Szolnokért vagy miértünk, de felnyomták a vízszintet, az öblökét magasabbra, mint a sodorét, így ide nem jutott a szarból." 127 négyzetkilométer élet.

Egy halbolt a Tisza közelében. Lehúzták a rolót   

A Tisza-tavon volt hely arra, hogy játsszanak a lehetőséggel. A Tisza-tóban maradt élet, akár Szolnokig ható bölcsője lehet az újnak.
A Tisza-tavi településeket a szóbeszéd szerint készpénzes ingatlanfelvásárlók járják. A tulajdonosokat puhítják, és tulajdonosok után kérdezősködnek. Logikájuk piaci. Ma az eladási árakat masszív érvekkel lehet a padlóig törni. Ráadásul a megmenekült Tisza-tó partján fekvő ingatlanok iránt növekszik meg leghamarabb és leginkább a kereslet.
Amit a Görbében fontosnak tartok az öreg halászokkal megosztani: Nagy Boldizsár jogász ÉS-ben írt cikkéből azt vettem ki, hogy az érvényben lévő szerződések nem szankcionálnak, tehát nem várható igazihoz hasonlító kártérítés, ezért úgy gondoltam, hogy propaganda folyik akkor, amikor a konformistább természetű híradók az őszt a Tisza újjászületéseként emlegetik. És azért ebben van is valami propagandisztikus vonás. Aztán olvastam a HVG-ben egy interjút, amiben egy búzakörökön kívüli ember – (a Hortobágyi Nemzeti Park felfelé kirúgott exvezetője) – mond hasonlókat. Persze, nem lenne elég a puszta kívülállósága, szóval az nekem még nem buli, ha valaki ugyanazt gondolja T. J. Hookerről, mint én; az sem, hogy a környezetvédelmi miniszter feleségének a barátnője éppen a T. J. Hooker neje (Népszabadság); az viszont már jelent valamit, hogy a menesztett Aradi árasztatott már el vízzel egy csöppnyi nádas-gyékényes foltot Egyeken (Hortobágy), s a mellékvizeken át érkező és máshol szaporodni is alig-alig tudó fajok az új helyen lassan élni és gyarapodni kezdtek (HVG).
Rucaöröm, tündérfátyol, tündérrózsa, szitakötő. Engem bevallottan elvarázsol e felsorolás. És a módszer. A rásegítés, vagyis az újjászületést a természetre hagyó ember attitűdje. Mellesleg többünk szerint jobb, ha a mottóban idézett vers grófja tovább mulat és agarász. Mire visszaér, tán valóban beteljesül, hogy éppen a holtágak lehelnek majd életet a "volt-ágba", a Tisza januárban még élő medrébe. Aradi Csaba szerint a kiskörei tározó vízszintjét tíz centivel meg kellene emelni, e jó vízből úgy tíznaponta engedni kellene a folyam alsó szakaszába, hogy élettel oltsák be. Lehetne, hiszen a Tisza II. nevű helyen, a folyam poroszlói partjain a halak úgy élnek most is, mintha mi sem történt volna. Tiszanánán, tizenöt kilométerrel lejjebb a szennyáram idején a halak ugyan tömegesen menekültek a part melletti jég alá pipálni, de végül a parton váró falu találgatásai ellenére megúszták az ország ökogyarmattal való közvetlen szomszédságának kellemetlen következményeit.

Varsa. A válságot mélyíti

A lélekvesztő

Az erdőgazdasági horgászbot nem más, mint egy kiszárított akáckar, zsinórral, horoggal felszerelve. Elkészítésének részleteit ma leginkább cigánygyerekek ismerik, országszerte egyöntetűen. Ha éhes a hal, minden pillanat a horgosé, ha jóllakott, nincs mit tenni. Olyankor a cigánygyerek hazamegy.
Visszatérve a két barátra, a velük való ismeretség végre elvezetett a szegedi újságíró, a szilárd Podmaniczky mondatának teljes megértéséhez (Mancs című hetilap): "Ezek a palik tudják, mi történik."
Mester és Gacsal munkakörét ugyanis 1974, a Tisza víztükrének és mélyének a téeszesítése után harmados kukoricásként jelölték a korabeli nyilvántartások. Ez száz forint ára halból 33 forintot jelentett nekik. Elviselték. A kilencvenes években a horgászszövetség alkalmazottaiként tették tízezer forintból négyezer-négyszázért ugyanazt, amit már Hermann Ottó is leírt néprajzi monográfiájában, majd 1994 után megválaszolatlan kérvények és személyes könyörgések ellenére is kíméletlenül kigolyózták őket és fajtájukat: a Tisza-tó ugyanis a sporthorgászaté lett. Persze, Gacsal és Mester mehettek volna a Tiszán följebb hivatásukat gyakorolni, de nem volt érkezésük más nyakára menni.
Felkészültségem beszélgetésünk utolsó perceiben tör felszínre:
– És mondja már meg Lajos bácsi, hogyan lehet megállni abban a lélekvesztőben, hogyan lehet abból hálózni úgy, hogy sose borulnak a vízbe!
– Eleget kell inni. Se sokat, se keveset. Éppen eleget. Azt kell jól eltalálni.
Az evezős beevez a Tiszába, azután háttal víz ellen fordulva fölfelé hajt. Erre a vető kiveti a horgot, mire a jelző úszó a folyás irányába indul. A vető ezután jobb kezével leszedi a peremről az első kosztos horgot, és vár, negyedet vagy kisebb félórát, attól függően, hogy a hal lustábban vagy élénkebben harap aznap. Ha nagy a hal, ereje meglátszik az úszó bukdácsolásán, s a halászok rögtön elindulnak a felszedésre. A felszedő közhalász ott áll a ladik derekában, kezében szák. Az evezős lassan ereszti a ladikot. Midőn a vető rángást érez a zsinóron, bal kezével húzni kezdi, alátartva a szákot a jobbjával, s amikor a hal burványt kelt a víz színén, alája merít, és biztosan a ladikba veti.
A fogott halat már csak ki kell oldani a horogból, a benyelt horgot pedig a hal felhasítása árán lehet csak visszahívni.
Azután újra kell mindent kezdeni.

Aztán megint újra.

Női tudomány. Végy egy dinnyét, vágd ketté. Kanállal vájd ki, tedd tálcára, de ne bányászd ki a fehérig, hagyj az alján pirosat. Kockázd fel a dinnye húsát köbcentisre, apríts még szilvát, barackot, almát, mandarint, banánt, meg amit akarsz. Ahogy haladsz az aprításban, töltsd vissza a dinnyekalapokat. Ami dinnyehús nem fér vissza, edd meg. Dobhatsz a héjba szőlőszemet, mazsolát, diót. Öntözheted triple sec-kel. Tedd a jégre éjjelre, hogy az ízek összeérjenek. Másnap, amikor már jeges, ülj fölé a családdal, ha van. Ha nincs, akkor egyedül. Idézd fel anyánk szavát: az a tiéd, amit megeszel. 

Etyek- Felcsút 0:0

    Álmomban két argentin pofoz szombat éjjel és másnap délután, még azt kérdik az elképedt etyeki borbarátok, hogy hová lesz a világ, ha már te is meccsre jársz? A válasz kész. Játszik a Viktor. A meccsnek ugyan nincs tétje, ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége. De nem tudják, és akkor még én sem – pedig milyen elfogadható magyarázat! –, hogy legkiválóbb természetű Izing Patrik unokatestvérem bizony véd a bajnokká lett felcsúti ifiben.

    A nyakukat tennék rá, hogy engem ide kirendeltek, nem is gondolják, hogy pusztán alattvalói jogaimat gyakorolom: csak a Viktort, az igazságost szeretném végre személyesen megpillantani.

    Az első félidőről lemaradunk, annak utolsó perceiben érkezünk a parkoló autókkal zsúfolásig megtelt domboldalba, tanácstalanul állunk a haverommal a pálya előtt, éppen úgy, mint akik tegnap fejtettek át tíz hektó jól megérett, aranyérmes etyeki szürkebarátot, decis üvegpohárban tartva a fény felé, egy 1880-ban épült hegyoldali pincében. Abban reménykedünk, hogy szünet után fesztelen léptekkel, belépőjegy nélkül áramolhatunk majd be. A pályáról a szünetben a szemben lévő Kácsor Fogadó udvarába hömpölyög a vidám és izgatott nép, mígnem magával ragad engem is. Egy felcsúti sráccal, akivel különben harsányan szoktunk parolázni, most az udvaron csak tartózkodva biccentünk. Bocs. Sorban állunk a negyedórás nagyroham idején, hallom az emberekkel teli udvaron, hogy jobb az Etyek, de a Viktornak is volt egy nagy helyzete az utolsó percben: egy baloldali beadást bombázott a hosszú sarok mellé. Egyszer jól fejbe is rúgták, informálnak némi élvezeti szadizmussal hangjukban, megtudom, hogy itt van Győző is, és Viktor kislánya, s hogy Demján Sándor is, aki tizenötmilliót hozott az etyeki klub új öltözőjére, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az etyeki Bartha Peti is itt van, aki szabadból előbb a sorfalba, az onnan lecsorgót pedig a kapufára lőtte.

    – Si-mi Busz – szótagol egy etyeki kisfiú az Ikarus oldalánál –, Anyu nézd, ezzel jöttek a sárgák.

Demján Sándor 1943-ban Bőrvejben született, erdélyi székely családban. Az édesanyja családjában 28 hold föld és hét gyerek volt, ami nem is lenne rossz arány, de ez a föld, az Esztenán, ahogy a havasi legelőt hívják, inkább követ terem, mint füvet. Édesapja kendergyári munkás. Sorkatonaként esik el a háborúban. 1945-ben telepítik a családot Magyarországra, Mezőpetribe, ahol a Csuka Manciéknál szállásolják el őket. Mezőpetriből költöznek Etyekre. A fiút és két húgát egy évre Kiskunlacházára adja édesanyjuk, mert szakmát kell tanulnia. Szülésznő lesz. A két lánynak még egy évig Lacházán kell maradnia, a fiút a második tanévre magához veszi a nagymama. Az áttelepítéstől számolva igazán Etyeken kerül normális kerékvágásba az élet, hiszen a család végre megint egyesül: a lányok és az anya is hazaér. Az etyeki szülőotthonban kezd dolgozni, később a vezetője lesz.

    Megállunk a hazai tizenhatos mellett a jobbszélen csoportosult etyeki köménymag mögött, a korláthoz sehol sem férnék, minimum dupla, helyenként tripla sorokban állnak a nézők, hajolnak, forognak, kiabálnak, lábujjhegyen követik az eseményeket, talpunk alatt ropog a tökmaghéjszőnyeg.

    Itthon vagyok, gondolom a cipőm orrával egy fűcsomót molesztálva, ha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is virágát is. Ja.  Érzem mindezt megint azért, mert előttem az a Karesz áll, akivel 81-től 84-ig, mint gyerek, három nyáron át két-két gyalogos hetet töltöttem a Zemplénben, az Ormánságban és a Börzsönyben. Ha meglátjuk egymást, mindig eszünkbe jut például János. Aztán a bojler. Itt a meccsen is. Mert leselkedtünk a lányzuhanyzó ablakán a baranyai Szentlászló iskolája mögött, és egyik barátunk azzal magyarázta tettét az én védőügyvédi tanácsomra a szabályos bírósági tárgyaláson, ahol a cirkusz kedvéért esküdtek is voltak, hogy ő a bojlert nézte, mert otthon is ilyen van. Felmentő ítélet született: Z. Z. hetedrendű vádlott szakmai érdeklődése a bojlerek iránt vele született, ezért a pályaválasztás előtti pillanatokban, egyik vádpontban sem elmarasztalható.

    A második félidő elején dr. Orbán forintos labdát kap, a kifutó Simon kapus parádésan hárítja. Üvöltünk, mint a sakál.

    Tíz perccel később Pankotai Gabi passzát, a hét méterről kapura forduló Bartha Peti szúrja a felcsúti kapura, de Gróf kesztyűs kézzel kifogja.

    Anyád pénztáros? – üvöltik, amikor már a negyedik pénztárszalagot is behajítja valaki a fűre.

    Biztos apekos – kontráznak, és úgy veszem észre, hogy az etyeki szurkolók, akiknek hivatalból nagyobb a szájuk a hazai pályán, valahogy kipécézik maguknak azt a kreol felcsútit, aki időnként valóban durva dolgokat enged meg magának, s ha őt éri hasonló, akkor nagyon csodálkozik. Ez az ő csodálkozása alapozza meg az etyeki drukkerek megállapítását, miszerint színészképzős. Egyébként hallomásból ismerve a Diadora megyei I. osztály közönségének és játékosainak sportszerűségét, ez a meccs eltekintve kisebb makuláktól, fair play díjas lehetne.

    Újabb tíz perc múlva megint hazai helyzet, megint Bartha illetve Ifjú Béla dolgoznak össze. Gróf hárít. Etyek nyerni akar – mégiscsak otthon van, mégiscsak vasárnap, mégiscsak fociszerető lelkes ifjak –, Felcsút is győzni akar, de profi játékán olybá tűnik az én laikus szememnek, nekik ma mindegy, így is úgyis harmadik helyezettek már a bajnokságban. Ha minimum ezüstöt nyertek volna, felkerülnek az NB III-ba.

    Karesz áll előttem, sehogy sem férek a korláthoz. Felhívom mobilon, s mikor megcsörren kivágódik hátra, ott veszi csak fel a kerítés mellett a fák alatt, én pedig a korlát mellől, a helyéről vigyorgok rá: kösz. Mire mutatná a jegyét, hogy számozottan ide szól. Az én drágalátos barátomban, aki miatt előbb elérzékenyülten rugdaltam egy fűcsomót, a nagyvonalúság szikrája sincs meg ilyenkor. Ahogy a pályán sincs. Itt aztán nem tilos a túlfejlett ego: kötelező.

    A balszélen mozgó Viktor futása peckes. Haja szobrosan félrefésült, elegánsan segít fel egy etyekit, semmi teatralitás. Csapatuk sárga mezben nyomja, Etyek piros-fehérben. Etyek erősségei közül Somát, a balszélen Pankotait érdemes kiemelni, de gyakorta kiabáljuk reménykedve Mérey Márk nevét is. Karesz azt mondja, Pankotai is ott volt a vándortáborban, ismernünk kell egymást. Örvendek.

    Hajrá Dunaferr! – üvölt egy cinikus hazai szurkoló, aztán a képviseleti demokrácia istenadta népe megbeszéli a tegnapi rádióhírt, miszerint a felcsúti klub elnöke is követ bányász az M7-eshez: ha igaz, újabb fejezet az önmagát író termelési regényben.

    Ebből növi ki magát a következő szólam, a felemelő Hajrá, Etyek kórusába szervülten:

    – Hajrá Bányász!

    Amúgy a Fejér Megyei Hírlap hétfői számában Molnár Csaba, a Femol 97 Kft. ügyvezetője cáfolja, hogy cége azért kapott volna megrendeléseket, mert ő a felcsúti klub elnöke és szponzora. 1. Cége nem állami megrendelést kapott, hanem a Vegyépszerrel megkötött magánjogi szerződést teljesíti. 2. A munkát pályázaton nyerte el. 3. Az útépítésben 40 alvállalkozó vesz részt, cége a kőszükséglet mindössze egyötödrészét szállítja. 4. Cáfolja, hogy Orbán-érdekeltségű bányából történne a szállítás, a tényeket szerinte ott mossák össze, hogy a Várpalotai X bánya bányászati joga egy 65 éves fehérvári férfié, aki történetesen Orbán Győző gánti bányájának kereskedelmi igazgatója.

    Érdekes Molnár Csaba visszakérdezése: "1991-92-ben az M0-son, 1997-ben az M7-es építésén dolgoztunk, akkor senki sem firtatta, hogy honnan érkeztünk. Most csak azért haljunk éhen, mert Felcsútra születtünk, s itt játszik a miniszterelnök...?" Orbán Viktor szerint, amikor őt a felcsúti csapatba befogadták, akkor az ilyen jellegű"ügyeket" is felvállalták, ezeken ő nem tud segíteni. A hétfői Magyar Hírlap hozza, hogy Orbán Viktor nem tudott arról, hogy a család beosztottjára ruházta át a várpalotai bánya bányászati jogát.

    Hatszáz néző. A bíró spurival semmi baj. Karesz szerint Farkas Ferenc játékvezető egyetlen hibája az utolsó percekre tehető, amikor nem láthatta, vagy nem úgy látta, hogy a labdától távol, az etyeki szöktetés pillanatában felrúgják a hazai csatárt. A gólesélyt.

    Kis szurkolói ráhatással mindig sikerül kiverekedni a kilenc métert, abból a szögből is, amit az etyekiek adonyi szögnek neveznek, mert játékosuk idegenben éppen onnan cs?rte legendásan a léc alá Adonyban a szabadot. A tömeg déjá vu-t akar. Két ilyen jogérvényesítő akciója van az etyekieknek. Ha jól láttam, Viktorunk, akit a legtöbben így birtokraggal emlegetnek Etyeken is, mindkétszer ott áll a sorfalban, s mi szurkolók perverz örömmel szemléljük a labdarúgás mindenek fölé emelkedő szent szabályainak érvényesülését a téglalap alakú elkerített mezőn. Orbánnak is meg kell adnia a kilenc métert. De jó.

    Viktorunk, akinek a megyei lap exkluzív interjúja szerint úgy hiányzik az öltözőszag, mint csatalónak a trombitaszó, nem késik. A Felcsút szabadot kap ígéretes szögből és távolságból. Feláll a héttagú piros-fehér védelmi bizottság, előttük egyetlen sárgamezes. A Viktor. Háttal áll a sorfalnak egyedül, mértani középen és tolat. "Ha nektek kilenc, akkor nekünk is." Következetesség minden szinten. Az etyeki sorfal közepe kénytelenül hátrál, a szélek is hátrálva igazodnak, mire a spuri segítene, Viktor elégedetten kocog vissza övéihez. A szabadrúgás jogi körülményeit teremtette meg. Ma is hasznát vették. A másik élvezet, hogy Viktornak a bajnokság meccsein, ugyanolyan kíméletlenül odapakolnak, tehát aki azt akarná tetten érni, hogy őneki a pályán bármilyen oknál fogva kivételezett a helyzete, annak csalódnia kell. A Viktort is fel lehet rúgni. A következmények beláthatók. Nem hathatnak túl a vonalon. Ez egy másik pálya. (Ezen tényleg van leshatár.) A játéktérre ugyan földi halandó itt sem léphet, de itt legalább van egy labda, ami gurulva hozza a véletlen lehetőségét, esélyt ad, szabadsággá változtatja az ember általában keserves és földhözragadt küzdelmét, amiben immáron – mint tudjuk -, már lassan négy éve a család a legfontosabb.

    Demján Sándor erős gyereknek számított. Etyeken nem Sanyizták, hanem Dömézték. Egy 87-ben írt interjúkötetében olvasom, bár akkor még Demján Sándor "skálaország királyaként" ült a székben a Mikroszkóp Színpadon, egy meg nem értett progresszorként, aki végül bebizonyította a hitetlenkedő szakmának, hogy nem csak a méterárut lehet szabadpolcról árulni.

    Húshiány volt, nyulakat tartott. Az a gyerek, aki mindennap hozott neki egy zsák lucernát, havi egy nyulat kapott érte. De mivel ehhez kitartás is kellett, a beszállító nagy eséllyel szegte meg a megállapodást, ami sok lucernát és sok nyulat jelentett. Ezt éppenséggel tízéves korában kezdte, és évente ezer nyulat nevelt. A pénzen, amiből a családnak is jócskán jutott a szülésznői fizetés mellé és nyúl is került az asztalra, légpuskát vet. A légpuska a cégtörténet komoly állomása. Egy lövés a Döménél 20 fillér. Valószín?leg akkor szervezte élete első akciós hetét, mert aki többet lőtt, kedvezményt kapott. Demjánnak volt Etyeken az első bőrfocija, s hogy a történet kerek legyen, mint a labda: ő építtetett manapság öltözőt a klubnak. Igaz, hogy gyerekkorában, ha ő nem játszott, a labdát pénzért kölcsönözte, de most öltözőt épített, mely két dolog közt feltétlen mind a praktikus, mind a karmikus áthatás. Ennél viszont fontosabb, hogy a református pap könyvtárában találta meg azokat a könyveket, amelyek még az antivilágban jelentek meg. És ezeket nem volt éppen unalmas az ötvenes években kiadottakkal összeolvasni.

    A göböli halastavat Bicskéről gyalog vagy biciklivel a Szent László-patak völgyén szoktam megközelíteni, a csak a nevét őrző Ginza-pusztán áthaladva. Itt, Ginzán született Kézai Simon, a krónikás. Kokas Ignác festőm?vész, a váli Náci bácsi sok képét ihlette ez a táj. A göböli tó azelőtt a Csákvári Állami Gazdaság tava volt. A partján éppen annak a Keindl Zolinak az anyai nagyapja élt és dolgozott, akivel a meccsre mentünk. "A szálak összefutnak, mint a tej". A tó ma Demjánéké. A megnyitó horgászatot izgatott pletykák övezték: állítólag megjelölt halak úszkáltak a tóban, s aki azt kifogta, egy millió forintra számíthatott a szóbeszéd szerint. A pályán viszont úgy értesültem, hogy valójában 250 ezer forintot hozott az aranyhal.

    Etyek szép kis hegyi falu. A diszkójában, mint a Kiskegyed című életmódmagazin tényfeltáró riportere, egyszer kaptam például egy jó nagy sallert. Etyeket Alcsúttal a híres Platánsor, az 1-es úttal, Háromrózsa irányába a Gesztenyesor köti össze. Komoly társasági élet zajlik a Kecskegödörben, ahol több bortermelő remek boraiból rendeznek kóstolókat, és mostanában nyitott meg egy echte sváb, főutcán felújított parasztházban a Párlatház.

    A telekárak látszólag plafonon, mégis van kereslet. Rókusfalvy Pál új présháza hovatovább külön nevezetesség. Mostanában a "Budapest szőlőskertje" szlogennel igyekeznek megkülönböztetni magukat mindenki mástól az egymást segítő családi pincészetek. Egyebek közt Vizi Karcsi, a Bacskay, Juhász, Keindl, Hernyák Laci, Ottrubay Ágnes, Katra és Tátrai, Posta Sanyi, Kálna, vagy a Hungarovin Orbán Pincészete, aminek több a köze Szent Orbánhoz, a szőlőm?vesek védőszentjéhez, mint nevezett mezőnyjátékoshoz.

    Etyekről azért még annyit, hogy itt a lakosságnak nem kellett például hozzájárulnia a csatornabekötéshez. Másutt 110 ezer forintot törleszt házanként a lakosság.

    A meccset csak a múló percek teszik izgalmassá, mert még ez a szöglet vagy az a bedobás gólt hozhat, gyerekek, még öt perc, aztán felcsúti kontra, na ha most nem varrnak be egyet, akkor soha, gyertek föl. Jólesne egy kis gólvonalon túli élmény. Hogy is mondta Viktorunk Göteborgról? "Átjutottunk a védővonalon, most már a lendület is elvisz minket a gólvonalon túlra". Valami kis hiszti kéne. Öröm vagy bánat. De semmi. Mintha két, időnként összegabalyodó ördögszekeret toligálna az öreghegyi szél egyik térfélről a másikra. Az uralkodó szélirány Etyeknek kedvez. Ők matatnak többet az ellenfél térfelén, s mi, Etyek-szimpatizánsok, meg is szavaznánk még egy félidőt. Ha mi nem vagyunk, az egész játéknak elvész a java. Nézők, szemlélők, átkozódók, kétségbeesők nélkül nincs varázs. Aki nem nekünk játszik, menjen pattogtatni. De a kollégám szerint nem volt ez rossz meccs. Az Etyekben csupa olyan amatőr srác játszik, akikben maradt még némi fociszeretet. Főleg etyekiek, de biai srácok is átjárnak, mert jól érzik magukat. A Fradi-ifiben nevelkedett Bartha Petit, a hazaiak középcsatárát éppen a Felcsút akarja jövőre elvinni. Nem is nagyon tudták fogni. Az utolsó néhány percben átjátszotta magát a felcsúti hátvédsoron, a védők nehezen korrigáltak. A felcsúti klubban kevés a felcsúti. Czimmermann a Videotonból jött, Gróf az Újpest védője volt.

    A spori lefújja. A hosszú sípszó elhangzása után nem mondunk semmit. A vendégszurkolók középen kerepelnek, ünnepelnek. A játékosok hozzájuk kocognak, kezet ráznak. Kiürül a kurrens korlát, Karesz és a bojler balra el, egy öreg szentségel, rátámaszkodom a csőre, onnan figyelem a felénk kocogó sárgamezes alakot, kilassítva, hol Makk Károly teraszáról ismerős, orosznyakú ingben, hol pedig máshonnan. Pantha rhei, azaz minden változik. Nincsenek utak lefelé, nincsenek felfelé. Utak vannak. Viktort a másik oldalon elakasztják a gratulációk, a kissé félrefordított fejjel, jól artikuláltan elmondott mondatok. Azután jön a mi oldalunkra, mármint a felcsúti keménymaghoz külön, akik most nem a meccset, hanem a bajnokság harmadik helyezettjét ünneplik csapatukban. Kicsit pirul, kezet fog a szurkolókkal, visszamegy a kezdőkörbe, ahol elkészülnek a fotók. Érmek a nyakba, a felcsúti zászló lengetése, kereplők, taps. Itt is voltunk, mégsincs este.

Szerettem volna diszkóról soha semmit nem mondani, mert a nagy időkben még nem lehetett eldönteni, hogy azért nem szeretem, mert nem nekem való, vagy azért, mert nem nekem való. Egy pillanatra úgy hittem, hogy nekem való és a szájam megdagadt.

Péter és Éva elöl – alattunk a balatoni út. Éjjel van, negyed kettő. Egy koncertről jövünk, és nem is kéne lámpa. Ha megszűnne alattunk a sztráda monoton pattogása, az már az utolsó hír lenne: nincs alattunk a balatoni út.

Vettem egy napszemüveget, vagyis UV-szűrős napszemcsit 1600 forintért, abból a brand-ből, amely "Milyen színben akarod látni a világot?" kérdéssel adja meg magát, és a mobiltelcsi mellé akasztottam volna a lábam szárára. Dj Sterbinszky (akitől elnézést kérek, mert azt hittem, kézilabdakapus) sokat köszönhet a balatoni útnak, ami előfőzi a budapesti népeket, mint anyukám a rizst, mikor nekem, Dj Izingnek takaros káposztát készít otthon, édes otthon. Sterbinszky Dj amúgy starguest, azaz sztárvendég és vendégsztár Dj Siófokon, míg én president Dj vagyok, állandó Dj, akihez a többi Dj csak vendégségbe jön.
"Isten hozott, öcsém, ez itt a való világ" – reppel Pisti, ki az én szemem, mivel a napszemüvegben semmit nem látok, évi rendes szemüvegem a zsebemben. A belépő 2500 forint, és természetesen szó sem lehet róla, hogy bemenjünk.

Pisti és Judit éjjel negyed háromkor képes volt érettem egy csendes és távoli helyen álló nyaralóból egy olyan benzinkúthoz gyalogolni, ahonnan már látszanak a stroboszkópnak látszó tárgy fénypászmái, amik valamit nagyon, de nagyon keresnek az éjszakai égben. Mintha hanyatt zuhant volna a helikopter, és csak keresőlámpái dolgoznának már, mint a hátán kínlódó szarvasbogár ízeltlábai.

– Meg kell várnom azt a madarat – mondja egy kölyök a Flört Disco előtt buffalo cipőben, míg egy másik nyitott ingben kér tüzet.
– Ott vannak a nem egyszerű fiúk – mutat Pisti a bejáratra bökve. Alacsony arcú, pajeszos, szögesdrót motívummal a karján, patent atlétában kérdi a beeresztő embert:
– Mennyi a beugró, főnök?
Az alacsony arcú hümmög a válaszra, szombat este semmi sem drága. Marad még bombára, anyag van, ha nincs, majd lesz. Lány is lesz, olyan még nem volt, hogy ne lett volna. A taxis, aki hazai szendvicsét eszi a Fiat Brava motorházán, s hozzá almát bicskával, szintén így látja: nem gyenge szombat esti üzletmenetre számít. Transporterre való rendőr csorog el a neonos homlokzat előtt, odébb rendőrségi Astra kapcsol le egy fekete Mercedest a hozzávaló Audival.
– Tipikus díler balra – mutatja Pisti, még véletlenül sem fogyasztó, esetleg alkalmi. Józan, hidegfejű. Ha ráállna az anyagra, kizüllene a kereskedésből. Kisebbfajta sztár. Mindenki barátkozni akar vele, úgy emlegetik, mint nem semmi gyereket, s tudni vélik, milyen nagyságokkal áll még kapcsolatban.
Csillogó szemű német apák jönnek-mennek a fémszakmából, keresik a látnivalót. "Night Club Info" – olvassák a taxi oldalán, oldalukon mókusfarkas kulcstartó. Ennyi mindent Vesztfáliában nem tolnának alájuk.
– Drága igénytelenség – mondja még Pisti a hatvanezer forintos ruhákra célozva. Odabenn bólogatás a scratchre, ami magyarul karmolás. A versenyző, talán észrevétlenül, ugyanazzal a mindenhol ismert mozdulattal nyomja be a gyorsítót, amivel a bombát issza, a port pedig összetekert tízezressel szívja fel az orrán a másik a lecsukott vécéfedélről. A pulthoz rituálisan jár. Az olyan, mikor ő italt rendel, hogy nem igaz. Mint a filmeken. A fű nem jellemzi. Szívja az, aki agyalni akar, vagy olvasni.

(Két speedes beszélget novemberben:
– Mikor lesz már nyár?
– Még kettőt alszunk, és itt lesz.)

Ez minden, és ez a semmi, ő most mindenki és egyszerre senki. Itt nem bánják. Itt a szülők nincsenek jelen a folyamatos értetlenkedésükkel, a munkahelyek légköre, az a fillérekért történő taposás sehol, az iskolák görcse nulla. Befogadni semmit nem kell, feldolgozni szintúgy, külsőségek évadja van, és mindennek a végén ott a pénz, a szükségletek lehetőleg egyszerű és gyors kielégítése.
Mondják: viszonylag tiszta még a Flört. Nem sokkal egy kis kellemetlenség után nem lenne túl bölcs nagyobb tételeket beengedni akkor, amikor Budapest diadalittas plakátokkal van tele: a Flört újra él. A zsebbe dugott kéz jelentősége. Mármint a szafarikalapos fiú zsebre vágott keze, egyedül az apartman felé, a feje húzza előre, vállai leesve. Összecsúszott – mondja Pisti. Az üzletek az autókban és a parkolókban köttetnek. Fogyasztók a parkokban, valahonnan Paks mellől érkeztek. Egyikük az anyósülésen, ketten a járdán állva rakják össze a hét és felet a puszta belépőre, már abból, ami a tankolás után maradt. Talán megvan. Kinövik. Éva és Péter Akarattyáig visznek, Judit és Pisti kiszáll velem a faházsornál. Szól a zenegép, egy százas három szám. Jön a fény, érkezik Nóra, aztán a hajnal biztos jele: a kenyeres autó. Tente baba.

A sas repül

Nem tudtam magammal mit kezdeni két kiszavazóshow között. A tétlenség az ördög párnája. Ezért aztán elmentem sast szabadítani. Pontosabban parlagi sast, pontosabban a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzetbe egy olyan sast szabadítani, amelyből összesen hatvan példány él Magyarországon. A sasról induláskor annyit tudtam Nagy Lajos titkos írófejedelem nyomán – lásd a Képtelen természetrajzot –, hogy a sast sasok nemzik, és ez mindaddig így is lesz, míg Núbia párduca nem szül egy gyáva nyulat. A sas igen bátor madár, ezt is tudtam, nálánál mindig gyengébb állatokat eszik, amik védekezni nem tudnak. Ezeket a sas halálukat megvető bátorsággal eszi meg. Ezért aztán a madarak királyának is nevezik.

A szabadság pillanata Fotó: MTI

Besenyőtelek mellett a Hotel Fauna parkolójából indultunk. Én magam – mint igen karakán ember – bizonyos Bagyura János ragadozómadár-védelmi programvezető Defenderjébe ültem, s igyekeztem iszonyú okos kérdéseket feltenni, például arról is, hogy a sas, amit elengedünk, mihez kezd a következő huszonnégy órában. A raktérben egy jó nagy kartondoboz volt erősen rögzítve, abban volt a sas. Időnként hatalmasakat lökött a dobozon, ilyenkor Bagyura mindig hátranézett, (szerintem saséhoz hasonló fényű tekintetével), és szólt is a sashoz néhány biztató szót, például, hogy nemsokára kiengedlek, aztán repülhetsz, és hasonlók.

Ezt a kocsink hátuljában szállított parlagi sast különben egy holland férfi találta meg a Bükk lábánál, Sály község mellett, nem messze a Lator úttól, aztán helyes (holland) állampolgári magatartást tanúsítva értesítette Szitta Tamást, a Bükki Nemzeti Park munkatársát, aki helyes (magyar) állampolgári magatartást tanúsítva a Miskolci Vadaspark igazgatójához fordult, aki rögtön helyet készített a sasnak. Onnan Bagyura János elvitte a sast az otthonába, ahol augusztustól szép kerek mellű parlagi sassá etette, mert aki nem tudná, egy madár akkor van jó kondícióban, ha kerek a melle. A nőket most hagyjuk. Különben ez a sas idén kelt, a fészekből való kirepülése után tapasztalatlansága miatt nem tudott magáról gondoskodni, majd megbetegedett. Most pedig itt megy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Intézet konvoja, élükön mi, előttünk a hevesi füves puszta széle, lucernások, őszi vetések, spalétok és legelők, mondhatni parlaga e parlagi sasnak. Megnéztem a térképen, hol vagyunk. A puszta másik sarkában valahol messze Kömlő és Sarud, legalább száz lakatlan négyzetkilométer, ez lesz a sasé a doboz után. Felemelő.

Gyűrűzés az elengedés előtt Fotó: Földházi Péter

Az, hogy e parlag rövidfüves, nagyon fontos tény. Hosszúfüves pusztán ugyanis nem szeret az ürge. Hosszú fűben hiába ágaskodik fel percenként az édes szíve, hogy körülnézzen, nem lát ki. Ha viszont nem lát ki, akkor nem érzi magát biztonságban. Ha nem érzi magát biztonságban, akkor elvándorol. Ha elvándorol, a sas nem tudja megenni. De hiába is maradna szerencsétlen ürge, a hosszú fűben a sas nem venné észre. Pedig ha egyszer egy ürge egy huszárvágással csak egy fél évig kibírná a hosszú fűben, jól kibabrálna a sasokkal. De az ürge nagyon tudatos állat, csak a saját szemének hisz. Inkább vállalja a sasveszélyt és az erőszakos halál kockázatát, mint hogy zárt genetikai programjának megfelelően ne tudjon percenként körülnézni. Én megértem.

Parlagi sas tőlünk nyugatra nincs. Mint mondtam, nálunk hatvan példány él belőle. Ötöt ebben az évben elraboltak a fészkéből. Egy fészek aljába alulról sörétessel belelőtt egy puskás – vadásznak talán mégse ne nevezzük már. Egy fiókát eltalált, kettő túlélte.

Bagyura János nyitja a dobozt. Harmincéves madártani múltjával elkapja a sas két lábát, némi gyakorlott küzdelem árán kiemeli a lélegzetelállítóan szép és ijedt madarat, amelynek a feje búbján komikusan felborzolódott a tollazat, aztán leguggol vele, meggyűrűzi, feláll, hátat fordít nekünk, és lendít a súlyos madáron: az ég felé dobja. A sas csap egyet, mint aki nem akarja elhinni, hogy megint repül, aztán még egyet, bátrabban és bátrabban, úgy tűnik, leszáll, mert már régen repült és nem bírja magát, de nem, nem száll le, jobban utálja ő már az embert annál, hogy a közelünkben maradjon, börtönből szabadult sas lelke, mennie kell innen, minél messzebb. És rájön a repülés ízére és két-három méteres magasságban szárnyalva méltóságteljes félkört ír le, és a jelen lévő operatőrök örömére első dolga, hogy a Napba szálljon bele, aztán eltűnik egy fasor mögött. Mi gyalogolunk utána némán, és látjuk, amint ott ül az őszi vetésben, tollászkodik és nézelődik. Csodálatos kis madarásztávcsöveket állítanak le elénk fiatal madarászok. Egy távoli és kiszáradt látófa ágán mozdulatlanul figyelő réti sast és egy fiatal parlagi sast látunk ülni nagy békességben. Őslakók. Nagyon jó szemük van, észrevették már a jövevényt, észrevették a konkurenciát, aki szintén azonnal tudomást szerzett róluk. Testtartásukkal a régi sasok és az új fiú azt üzenik egymásnak, hogy csak húzna már el innen ez a lármás emberi népség, aztán mi majd szép lassan elintézzük egymás közt a dominanciakérdést. Táplálék bőven van, ürge, hörcsög, mezei nyúl és fácán, de jelen sas felnőttkori szocializációja lapzártánk idején is folyik a Hevesi Füves Pusztán.

Haraszthy László Magyarország fészkelő madarai című könyvében olvastam, hogy az öreg sasok megmaradnak a fészek mellett, a fiatalok pedig legmesszebb Egyiptomba vonulnak. Nekem az tetszik a sasokban, hogy monogámok, egy életre választanak maguknak párt, csak özvegyként keresik más, de szintén özvegy sasok társaságát.

A legtöbb sas a távvezetékek miatt lesz özvegy. Nem is a nagyfeszültségű traverzeken, hanem a középfeszültséget szállító vezetékek oszlopain égnek el, amikor a csalogató keresztvasra ülnek, és szárnyuk landolás közben véletlenül a vezetékhez ér. Országunkban egyre jobban megértik egymás megfontolásait a madarászok és az áramszolgáltatók. Amikor oszlopot terveztetnek, már gondolnak a madarakra is.

Bagyura János azt mondta, hogy ha egy hétig nem eszik ez a mi sasunk, akkor sincs baj, annyira jól táplált. Az erről folytatott beszélgetésünket egy telefonhívás szakította félbe a Defenderben. Egy kolléga "Mi legyen?" kérdéssel fordul Jánoshoz, mert Gödöllő térségében találtak egy legyengült ölyvet. Kérdezem dr. Jánosi Lászlót, miért csinálják ezt, mire ő Vida Gábor professzort idézi, aki szerint az önzés és a pénz elsöprő hatalma által uralt világban, ahol naponta ötven faj pusztul ki, a természet pusztulását megállítani már nem lehet, csak jelentősen fékezni.

Az ő dolguk, hogy fékezzék. Nem tudom, ki hogy van vele, de amíg a sas írásomban éppen nem akarja elhinni, hogy megint repül, szóval annál az én kedvenc részemnél a Hevesi Füves Pusztán gyors fejszámolást végeztem, és rájöttem, hogy minden további nélkül ki tudok szorítani évi kettőezer forintot, ami a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület családi tagsági díja. Kapok érte újságot kéthavonta Madártávlat címmel, tudni fogok gyerekeknek tartott Matula-ihletésű gyerektáborokról, márpedig azokról kell tudni, hiszen mikor tanulja meg az ember a természetet becsülni, ha nem gyerekkorában.

Kedves Máté, vadon élő medvéket lestünk Erdély legszebb helyén, ott, igen ott, de semmi rövidnadrágos politika, zárt cipő, hosszúnadrág, mi turisták vagyunk majdnem bárhol, a medvéket pedig nem úgy láttuk, mint Ábel a Hargitán, a szikla aljáról, a szikla tetejéről, nem is úgy, hogy málnát szedtünk, aztán a bokor másik oldalán a medve málnázgatott, de nem is úgy, hogy bekentük a kocsi rúdját mézzel, a mézes rúdra pedig a medve fölnyalta magát, de úgy ám, hogy a rúd másik vége a fenekén kijött, mire a csapot beletettük a rúd végébe, ezzel a medve csapdába esett. Nem. Mi kérlek, ezred- és világvégi körülmények között láttuk már a medvét egy falu szeméttelepén, ahová ők guberálni járnak egész nap. Jókat esznek, nem zavarta őket az autó fényszórója, a kocsiból kiszálltunk, mert Jocó azt mondta, hogy a medve a faluban is nyugodt szívvel jár-kel, az a lényeg, hogy megijeszteni soha nem szabad, mert azt támadásnak érzi és ő is védekezik, vagyis támad, mert az a legjobb védekezés, ezért  erdőszéli részeken, a nagy csöndben úgy kell járnunk, ha majd te is jössz velem, figyelsz?,mer' jössz!, hogy nem csöndben beszélgetünk, mint szoktál, mert szereted, hanem hangosan, nem a karikagyűrűt forgatjuk, hanem az elemlámpát, jelezve neki, hogy érkezünk. A medvék gyorsak. A mellső lábaik rövidebbek mint a hátsó, pár mázsát cipelnek, de olyan jó rövidtávfutók, hogyha egy őzet vagy szarvast 100 méteren belül megpillantanak, mert érzik a szagát vagy hallják a neszét, és el akarják ejteni azt az őzet vagy szarvast, akkor azt ők el is ejtik ám, de ha az őz vagy a szarvas elég jól menekül, akkor a medvék száz méter lefutása után elfáradnak, nem tudják már tovább gyorsan cipelni magukat. És olyan erősek, hogy az ólakból a disznót is elviszik, a vasajtókat is képesek kitépni. Akit pedig a medve leköp, annak vége, mert mérgükben tudnak nagyot köpni és három medvepacsi elég tőlük. Figyeljünk, énekeljünk például valamit, amikor majd éjjel járunk a hargitai erdőszélen, majd csak otthon leszünk, Anna villa, második emelet, a terasszal szemben a Déli Hargitán a Sólyomkő, ahová Ferenc József fölmászott és lenézve az Olt völgyébe azt mondta, itt építeni kell, így született Tusnádfürdő, szerintem Sólyom Lászlónak is el kell ide jönnie, de ez már egy másik történet, fölmásznia a Sólyomkőre Albert Tibor polgármester meghívására és csakis annyit mondani arra a riporteri kérdésre, hogy miért is jött el, elnök úr:

- A név kötelez.

Medveles közben csíki sört is ittunk, nem sokat, kedves családom, de olyan jólesett, hogy véletlenül és viccből, a nagy lazaságban felhívtam telefonon az adószámomat, amelyet a tébé és személyi, valamint tajszámmal együtt a telefonba mentettem, mert bárhol szükség lehet rá.

A hívott számon előfizető nem kapcsolható.

A térképen 7-es számmal jelzett kis falu
Otthonról haza

 

Kedves barátom! Anna most járt nálam, kérdezte, milyen volt utunk, arra kért, meséljek. Mély levegőt vettem. Nagyon sírt. A címedet kérte. Azt akarta kisírni. Kérdeztem, miért nem Tetőled kérte, míg itthon voltál, mondta, hogy nem adtad. Amire muszáj voltam azt mondani: nem ismerem a Te férfiúi szándékaidat, jöjjön vissza később, kigondolok valamit.

 

Utazás előtt    Fotó: Vörös Szilárd

Végre volt időm kicsit magamban lenni, még sétáltam is. Az úgy volt Sándor, hogy míg gyerek voltam, és anyám nevelt, lakott velünk szemben egy hús-vér tűzoltó. Néha kicsit mogorva volt, de az utca gyerekeiből egyedül velem mindig kivételt tett. Erdély szerelmese volt, saját készítésű fekete-fehér képeket, útikönyveket és emléktárgyakat tartott biztos helyen, egyszer még a borvizet is megkóstoltatta, és ígérte: ha eljön az ideje, elvisz Erdélybe. Én azóta is vártam, de Eigner Mihály ennél jóval hosszabb útra ment, és most, hogy Nálatok voltam, végig az eszemben volt. Tőled pedig azt kérdezném, hogy mondd meg nekem: ki vitt haza kit, én Téged vagy Te engem, mert nekem – legyintsen rám, aki okosabb – olyan volt ez, mintha hazamentem volna. Kezdem érteni a Magyarországon élő erdélyi ismerőseim hallgatag keserűségét – mert panaszkodni mégsem illik –, már ami az emberek közötti beszédmodort és általános viszonyt illeti. Pedig mi állítólag gazdagabbak vagyunk. Nekünk itt jobban megy, azt mondják, és szemmel látható. És a rendszerek sem voltak szigorúbbak nálunk se a testhez, se a lélekhez, akkor meg honnan Bennetek ez az igaz emberség. Erre válaszolj! Meg arra, hogyan bírtad ki a falud nélkül minálunk egy év tíz hónapig? Azt mondod, nehezen, azt mondod, érdekes volt. Azt mondod, egy ültő helyedben utaztad körbe a földet, ahogy az egy világfalu-menekülttáborban adott. Hogy bírtad ki Ferike nélkül? He-he.
Ez a gyerek nem gyerek. Mindenféle munkában és az iskolában is nagy, télen olvas, a székről már a lába is leér, a biciklije hegynek lefelé a nyolcvanat viszi, hisz tudod, vékonyra cserélte a kereket. És nem bánta, hogy a filctollak nem fognak, ecetet fog a csőszárba önteni. És mikor a Csillagról kérdezted, akit Te csikónak láttál utoljára, azt felelte: "Meglássa édesapám, milyen kialakult ló lett a Csillagból!" A Ferike, aki még nem volt Parajdon, de húsz galambja van már, aki Téged magáz, míg 71 éves nagyapját tegezi – hogy bírtad nélküle? Azt mondod, amit az édesanyád? Hogy minden bódorgásod azért volt, mert nem hagytak békén, mert a fiadat akarták elvinni Tőled, mindenféle trükkel. A fiad ott maradt idős és a szememben oly nagyra becsült szüleidnél, Te pedig elindultál, mert egy év felfüggesztettet is a nyakadba sóztak.
Nem tudom, hogy ki az édesanyja, de a gyereket jó, hogy nem adtad. Mikor megérkeztünk, apád jött eléd a lámpafényes udvaron:
– Végre, hogy itthon vagy, már azt hittük sosem jössz, hozott Isten!
– Siettem én is – mondtad Te, apád megölelt, aztán a fészer felé tett pár bizonytalan lépést, a szemét törölte lassan, aztán odajött hozzánk, mondtuk a neveinket – Éva, Imre, János és Antal –, erre Ő: Isten éltesse magukat, és köszönte, hogy meghoztunk.
– Ő hozott minket – mondtuk.
Aztán libasorban, a család és a vendégek, elindultunk a Ferike után, át a lugas alatt, elhaladva az új szerzeménye, Roki kutya mellett, libasorban, az istálló felé. Ott láttalak életemben először kissé félszegnek és megilletődöttnek, Pravda feliratú pólódban, U.S. Air Force Evans jelölésű katonai kabátodban. Ahogy az istálló magas küszöbét átlépted, s a csupasz villanykörte fényében a fiaddal a Csillaghoz járultál, aki valóban kialakult ló lett egy év tíz hónap alatt. Nem tudtad, hogy vajon megismer-e? Szép lassan billegtél oda hozzá, ám a szürke Csillag, szépen feléd fordította nagy fejét, aztán vissza. Hagyta, hogy jobbodat a homlokán, balodat a sörényébe fűzve pihentesd. Megismert a Csillag. Már a Bicske melletti Vértesacsán is emlegetted a lovat, a rokonaidtól eljövet, ahol az ángyod megsütötte a csirkét, aminek a Te indulásoddal ért véget hosszú futása.
Ferike ott állt a ló mögött, éppen, ahol nem szabad. Ott következett el az is, amikor a fiadra először rászóltál.
Ferike maga volt a két lábon járó anyakönyvi hírek: mindent tudott az újszülöttekről, a házasodókról és a megboldogultakról. Tudod, aggódtam érted. Nem tudtam, hogyan sikerül majd Neked visszailleszkedned, de ez a gyerek, a puszta léte, eloszlatta minden pesszimizmusom.
Persze, értem. Az a fajta vagy, akit semmilyen hatóság soha nem fog szeretni, mert "jár a szád", Te vagy a nagyszájú magyar, mert ütközésig mégy a velük való polémiában, ők pedig azt kérdik: "Ki ez, ki ez, hogy velünk így mer beszélni?", pedig nem kérsz Te adományt, csak ami jár. Hogy hibás vagy-e? Szerintem igen. Könnyen beszélek? Igen. Ha az én anyám arcába fújták volna bele a rendőrök a saját verandáján a könnygázt, ha az én fiamért jöttek volna úgy a bíróságtól, hogy én arról semmiféle értesítést nem kaptam korábban, szóval, ha mindez velem esik meg, ez csak felében családi, csak felében politikai história, nem tudom, mit tettem volna. Lehet, hogy Magyarországra megyek én is, vagy még messzebb szaladok. Nem csak azért, hogy nemzetközi jogvédőkkel lépjek kapcsolatba, hogy tagja lehessek a Martin Luther King Egyesületnek, nem csak, hogy mindenféle munkát, dzsindzsairtást, szobafestést, culágerséget és famunkát elvállaljak, és esténként pancsolt borokat igyak, ha valami fáj, hanem hogy eljöhessek onnan, hogy a színét se lássam annak a helynek, ahol ez velem megtörténhetett, akkor sem és éppen azért, mert a szülőföldem. Az persze biztos – ha megharagszol, haragudj –, összeszedettebbnek kéne lenned, akár nekem. Időnként zavaros dolgokat mondunk rossz időben, rossz helyen. Olvasunk és írunk, ez se valami nagy előny, tekintve, hogy nem eleget olvasunk és írunk. A kultúrát egyesek – mindig sokan vannak – összetévesztik egyes dolgok kultiválásával. Nehogy ezért visszafogd magad! De gondolj erre is, amikor az autó hátuljában hazavitt írógépet ütni kezded, és jusson eszedbe: a gondolatoknak – hiába vagy Te tiszta, mint a hó (és nem is vagy) – csak kevéske része tartozik másra. Ha ezt nem tartod, olyan vagy, mint aki kitárt kézzel megy háborúzni.
Igazán mi sosem értettük egymást, esetleg, ha ketten maradtunk. Ennek oka abban áll, hogy konok ember vagy, ritkán emlékszem elbizonytalanodott percedre, amikor azt mondtad volna: "Lehet, hogy igazad van."
Megszoktam: Neked mindig mindenkivel szembe kellett állnod, a Te véleményed mindig más kellett legyen, legtöbbször szöges ellentétje az enyémnek, avagy másokénak. Legfeljebb meglepetéseket okoztunk a másiknak, és kedvelni kezdtük érte. Más világ a Tiéd. Konokságra szükség van.
Amint a hátsó szobán keresztülmentem a fürdőszobához, láttam Édesapádat az ágyon hanyatt dőlve aludni, már nagyon későre járt. Nekem pihenni térése előtt, ősz és erős haját a tenyerével megigazítva azt mondta, hogy holnap reggel fél ötkor befog, hogy két társával a nappali hőséget elkerülve szedhessék össze a szénát a mezőről. Muszáj. Mert nem is az ember, hanem a ló kap hőgutát, a bogarak ellepik a mezőn, ezt el kell kerülni. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy Édesanyád, ha tréfálni akart, "Vénembernek" szólította őt. Hasonlóképpen, hogy a fiad Téged magáz, őt pedig tegezi. A hőség és a közeledő tél miatt kell menni, valamiért mindig kell menni; kettőjüknek 13 ezer forintra tehető nyugdíja van: ha nem a mezőre megy, akkor tetőket épít, most már megint Veled; milyen jó, hogy végre itthon vagy.
Szép a házatok. Okos dolog az a magad tervezte manzárd, a felső veranda azzal a szépen faragott korláttal. Reggel vettem szemügyre, mikor ébredés utáni első utamról visszatértem. A házunkon, itt Bicskén, ezt nem lehet megépíteni, mert hiába mondod, az enyém nem elég széles. És lovam sincs. És pénzem sincs, de ha lesz, mint ígértetted, üzenek: Gyere Sanyi, segíts megszámolni. Addig is: három szoba, négy gyerek és két kerék.
Saját emlékeim között nem találok hasonlót, nem láttam, hogy valakit ennyire vártak volna, mint Téged vártak. Mint aki kétszer született. Apád örömét le sem írom, pedig teljesen praktikus. A Ferike miatt aggódott, hogy mi lesz vele, hiszen Édesapád öregnek mondja magát, akkor is, ha búcsúzáskor éreztem, karjai erejét.
A térképen 7-es számmal jelzett faludat, Harasztkereket nem fogom elfelejteni. A szüleid miatt. János bácsi három perc alatt elmondta nekem, míg ketten maradtunk, amit én Veled kapcsolatban Tőled hallva, tavaly február óta nem értettem meg. Ám lehet: valósággá avanzsált Harasztkeréken, ami Bicskén nem lehetett az. A menekült ember otthona. Kit idéztél? Székely Jánost?
"Itthon vagyok, ismét itthon vagyok, van ajtóm, újra bekopoghatok.
Sarokba vágom ruhám, s kabátom, körém gyűl népem és családom."
– Azt sem tudom, hol vagyunk – mondta Imre nálatok, a verandán, mert a parajdi útról beszéltünk.
– Harasztkeréken – mondtam én –, ahol van egy olyan kútásó, akit ha kötélen engednek le, amit a bokájára erősítettek, ő akkor is meg tudja inni a fröccsöt, fejjel lefelé lógatva. Harasztkeréken vagyunk.
– A ház mellett – mondta a fiad, és tenyerével rácsapott a falra.
– Tessék használni a mártóst, a kenyér itt sült a faluban – mondta Édesanyád a vacsoránál, mire Te: egyél, egyél.
– De Sándor, degeszre ettem már magam, hidd el: nem vagyok szégyenlős. Itt a kenyérért valóban csak búza korában, a szalonnáért csak disznó korában szoktak pénzt kérni.
Másnap reggel Szovátára mentünk. Vettem egy cipőt. Ettünk micset friss kenyérrel, gomolyát, aztán lebegtünk vagy két órát a tó sós vizében. Én el is aludtam. Azután elindultunk haza, azt mondtuk: ahol ránk esteledik, ott éjszakázunk. Tőled nézve, talán negyven kilométerrel Kolozsvár előtt, két mezőségi kis falu közti úton álltunk meg. Jánosnak lett dolga az erdőben. Hallottuk, hogy kocsi zörög mögöttünk. Meg is jelent. János visszaért, mi pedig csak néztük, jó előre intettünk, nem tudtuk román vagy magyar, erre ránk köszönt:
– Na, jó estét kívánok Maguk meg mire várnak itt?
– Magára.
– Énrám? Minek? – és akkorát nevetett, amilyet már régen hallottam.
– Kicsit meleg, de azért kóstolja meg – és a sárga csészébe öntöttünk abból a harasztkeréki furmintosból, amit Tőled kaptunk.
Kortyolt, nem szólt semmit. Kortyolt, hallgattunk. Kortyolt, aztán ezt mondta:
– Ez már bor. Még ilyet se találtam az úton.
Mindeközben a magyarpaládkai Székely Zsigmond, két falu között az úton, meghívott magukhoz: mondotta, nekik külön lakrészük is van a telek alján, ahol megaludhatunk. Mi viszont megbeszéltük, hogy nem fogadjuk el. Kinn alszunk az ég alatt, ahogy terveztük, nem akarunk sehová sem betolakodni. De a muri nem volt ellenünkre. Éppen ezt próbáltam Székely Zsigmondnak elmondani a házuk előtti sötét úton, árnyaink pont úgy néztek ki, mintha veszekednénk, s akkor megérkezett nagyra nőtt fia: "Mi a problema?"
Elmondtam szépen, hogy az apjánál vendég lenni szeretnék. Pálinkát inni is szeretnék. Táncolni is szeretnék a pálinkától, de a fekhelyeket ilyen egyszer? módon, hogy mi az úton megtaláltuk egymást, nem fogjuk elfogadni.
Végül csak belenyugodott döntésünkbe, azután emlékezetes mulatság kerekedett. Megérkezett a szomszéd és a másik fiú. Ifjabb Székely, aki Németországba jár dolgozni, hogy a családjának mindenből jusson. Okos ember. Háromszéki zenét tett a konyhaszekrény tetején álló music centerbe azzal, hogy a pesti magyarok ezt szeretik. Idősebb Székely Zsigmond egyben kályhásmester is. Anna néni, a felesége szerint olyan jó kályhákat épít az ura, azok olyan prímán sütnek, hogy a férjét csókolgatják és ölelgetik a falusi asszonyok, valamint ajándékokkal kedveskednek neki. Anna hozott elénk szalonnát, hagymát, paradicsomot, juhtúrót és kenyeret. Evés után újra táncoltunk, aztán nótáztunk a fal melletti padokon ülve – egy esténk Székelyéknél. A pálinkához, amiből az asszony egy kortyot sem ivott, ennyit mondott: ez nem éget és nem mar. Miért is főznének olyan pálinkát, ami sírba teszi az egész világot? Nem égetett és nem mart ez a szilva, annál rosszabb: finom volt.
Kolozsvárott a kórház és a gyógyszerészeti tanszék közelében vettünk reggel kiflit. Köszönömmel köszöntem meg a szőke nőnek, nem értette, aztán Janitól kérdeztem: románul mi a köszönöm. Mótcomeszk – mondta –, mótcomeszk, ismételtem meg. Előtte a templomban voltunk. Azt sajnáltam, hogy nincs velem anyám vagy apám. Láttuk a Funar-féle gödröt, szó nélkül mentünk tovább a Mátyás szoborig. Traianus szobrát óhajtják Mátyásé elé.
A szőke nőnek ott a boltban ehhez semmi köze. Ezért mondtam, hogy mótcomeszk.
Azt a régi, szász mintázatú cserepet, amit velem Ildikónak küldtél, köszönöm. Neki is nagyon tetszik, néha leül vele, forgatja, nézegeti.
Ami Ferikét illeti, szívesen látnánk Bicskén a jövő nyáron. Van azért a környéken egy-két dolog, amit meg kéne látnia. Olyan is van, amit még az enyémek se láttak, érdemes elgondolkodnod rajta, hogy buszra tedd jövő júliusban Vásárhelyen.
Az én fiam hat év múlva, 2006-ban lesz tizenegy éves. Szeretném majd Hozzátok elküldeni, hogy megismerje a szüleidet, a fiadat és Téged.
Ami Annát illeti, végül nem adtam oda neki a címedet. Javasoltam, írjon ő is egy levelet, tegye lezárt "kovertába", azt beletesszük az én borítékomba, s Te válaszodban majd megírod a címed Annának, ha akarod. Szerintem írd meg.

Üdvözöl, Izing Anti

Száll, száll a hinta
Meg lettünk lódítva

 

– Hogy ment ma? – kérdem a testes búcsúst, aki egy szétszedett körhinta lefektetett alkatrészén verejtékezik éjjel a Star teherautó nyitott platója mögött.

– Kis pénz is pénz.

– Szóval azért elhintáztak.

– Ha otthon maradunk, ez sincs.

– Mit csinálnak télen?

– Levágjuk a disznókat, megisszuk a bort – mosolyog Jani bá'. Ettől a mondattól határozom el, hogy maradok.

Ülnek a vaksötét, kiürült és szemetes placcon, a fűben néhány lenyalt hurkapálca, nappal még a gyerekkézben rózsaszín vattacukor tapadt rá, a másik kéz, anyué, a darazsakat hajtotta el róla.

A kocsi mögött, amelyet Jani bá' most vett, és nem is rossz, mert Jani bá' sosem nyúl mellé, mert Jani bá' nem vesz ócskavasat, ott az a bizonyos festett léc. Rajta tizenkét foglalat, bennük tucatnyi százas égő, a díszvilágítás, a moulin. A kapukulccsal jövök, nekem kell zárnom a területet.

A búcsúban nem számít a pénz. Meg kell adni a módját Fotó: MTI

 

– Mikor akarnak menni? 
– Éjjel egy lesz, mire végzünk. 
– Tőlem maradhatnak is – biccentek amatőr elképzeléssel a lakókocsijuk felé. 
(Megmozdul bennem megint a sztereotípiagyáros: egy búcsús az én riportomban járjon lakókocsival faluról falura, érjen haza ősszel és hasonló butaságok.) A lakókocsi másik oldalán, amelyet akkor még nem látok, ez áll: HORGÁSZAT. Kell még néhány perc, kell egy új kameraállás, hogy megértsem, miért morogta maga elé Józsi segéd: 
– Gyönyörű lenne, haver, ha ebbe' altatnál bennünket. 
– Honnan tudná, Józsikám – véd meg Jani bá', a főnök. Aztán egyenesen nekem mondja: 
– Köszi, kishaver, de maradjon a frász. Itt lakunk a szomszéd faluba', eszünk egy nagyot, jó kis fürdés, aztán szpaty, hogy négykor megint felkeljünk.
– De előtte még bevágunk egy litert tisztán! – komédiázik a szikár Bandi, fizikai adottságaiból ítélve a kisfőnök. 
– Egy liter vizet! – szomorkodik Józsi segéd.
– Soha életedbe' nem ittál vizet! Ki kéne rád hívni a mentőket! 
Jani bá', a felszerelés tulajdonosa nyugodt, kissé enervált, úgy százhetvenöt centiméter magas, száz kiló lehet, erősen szuszog, Kossuthot szív – fehér atléta, rövidnadrág és szandál zoknival. A lábait ültében a sarkán pihenteti, fáj neki, de annyira, hogy nekem is fáj, ahogy látom, neki mennyire.
Józsi segéd nagyon udvarias velem, mivel ő a leggyengébb mind testileg, mind lelkileg, őt éri a legtöbb ugratás. 
– Na, mozduljunk, nem lesz belőlünk énekes halott – áll fel Jani bá'.
– Szevasz, haver, majd beszólunk, ti meg tegyétek fel az oszlopot háromra a vállamra. 
– Segítek! – mondom. 
– Összekened a ruhád. 
– Nem baj. 
– Akkor ide gyere mellém, szembe állj a Józsival. 
Háromra fenn az oszlop. Bandi megy hátul, a Főnök a platóra helyezi a súlyos oszlop elejét, Bandi a végét a földre, mászik a platóra, húzza az oszlopot, helyre teszi. 
– Sztoj! – mondja Jani bá'. – Ötös. Később jövök rá, hogy osztályoz. Ami rendben a helyére kerül a szerkocsi minden négyzetcentiméterében kihasznált platóján, arra azt mondja: ötös. Azoknak az embereknek az idegrendszere, akik egész életükben pakolnak, általában meggyengül. Nem tűrnek semmiféle hibát, mindent maguk akarnak csinálni – egyedül –, de az nem megy, s ettől még inkább megbetegszenek. Jani bá' nem ilyen. Olyan hatalmas nyugalommal irányít, hogy szinte hálásán sóhajtok fel: végre egy ember. 
Bandi Jani bá' veje. Unoka is van. Jó eszű,szikár srác, teli élettel. Olyan boldogan magyarázza a szétszedési fogásokat, jól esik neki az érdeklődés, egészen összebarátkozunk. 
– Nagyon jó kis veje van – mondom később a Főnöknek halkan, hogy a vejkó meg ne hallja. 
– Az. Jó gyerek. Néha le kell baltázni. Igazam van? – kiáltja.
– Mindenkinek igaza van – szól vissza Bandi, és tovább dolgozik. 
Még könnyen vagyunk. Üres a kocsi. 
– Én el nem tudtam képzelni sosem, hogyan fér egy ekkora körhinta egy teherautóra! – mondom.
– Nemcsak ezt tesszük fel, hanem azt is – mutatja a kishintát is. 
Nem szólok semmit. 
– Elmehetsz ám – nevetnek –, fölrakjuk. 
– Az újságírónak kell ám a létélmény, urak – mondom én. 
– Majd rájönnél szezon után. 
– Na jó, de szezon után? Levágjuk a disznókat, és megisszuk bort. Elnyerjük méltó jutalmunkat. 
Aztán valami dagadt sárkányt kezdenek el kacskaringós trágárságok révén magas szinten szidalmazni. Hogy csak annak nincs helye. Hogy csak az veszi el az időt. Hogy annak kéne cígőlnie, aki a dagadt sárkányt kitalálta. 
– Fölrakjuk egy óra alatt – mondja Józsi segéd. 
– Józsikám, neked mindig kavics megy a cipődbe, a világon nincs annyi kavics, amit te kipiszkálsz, ülsz, és szomjas vagy, ha terajtad múlik, legalább két óra.
– Ne bántsátok már szegényt, a Józsi bá' nagyon rendes ember. 
– Az. A Józsi az. Halljátok. A Józsi ettől kezdve rendes – adja ki Jani bá' az ukázt –, mert a haver azt mondta.
Közben pakolunk. 
– Miért kell mindig a leggyengébbet bántani? – dohogok. – Ezt rühelltem mindig.
Csöndszünet. Angyal szállt el fölöttünk, mondanánk polgári ebédnél. 
– Milyen dagadt sárkányról beszéltek ti? – kérdem. 
– Ott van a kishintán fölszerelve. Olyan lehetetlen formája van, hogy a dzsipek, a csühös, meg a kosár és a lovak mellé egyszer?en nem lehet betenni. Nincs helye. Mindig a sárkánnyal szórakozunk éjjel kettőkor. 
– Miért nem vágjátok le a fejét? 
– Mert egyfej?. 
– Akkor a farkát vágjátok le.
– Azt meg nem lehet. Babonásak vagyunk. De le fogom építeni a sárkányt, esküszöm – mondja Jani bá'. 
– Mindig ezt mondja, Jani bá', de maga szereti – mondja Bandi –, csak nekünk nem meri megmondani. Összejátszik ám a sárkányával. 
Megjön Józsi segéd hangja.
– Én festettem ki. Gyere csak, nézd meg. Nyolc szín egy sárkányon – és Józsi számolja, mondja mellé a színeket –, álltam a tűző napon odakinn az udvaron, és csak festettem, festettem. 
– Jól van Józsi – mondja a Főnök –, nagyon szép lett a sárkány. 
– Mondom, hogy szereti! Látod! – bizonyít Bandi. 
Menetdíj 300 forint – olvasom a villanydobozon. Jani bá' elmondja, hogy a búcsú napja a falvakban – eredetileg – a helyi katolikus templom felszentelésének napja. Régen a reformátusok ki sem jártak a búcsúba, az katolikus ünnep volt, ma már ez elveszítette a jelentőségét. Amúgy minden nagyon egyszerű. Színmagyar falvakban nehéz az élet, ott nem hintáznak rendesen, sajnálják a pénzt. Olyan falvakban, ahol romák is laknak, ott a búcsú nagy ünnep, a pénz nem számít, akkor se, ha utána nincs mit enni. Olyan falvakban, ahol takarékosságukról és előrelátásukról híres svábok élnek, meglepő módon szintén nem számít a pénz búcsúkor, mert a búcsú módját meg kell adni. 
Ahová holnap mennek, színmagyar falu. Ezért Jani bá' nincs túlságosan belelkesülve. Négykor kelve délre fognak a hinták állni. Éjjel kettő lesz, mire szétszedik, három, mire hazaérnek. 
– Én is rettenetesen sóher vagyok hintaügyben – vallom be –, én nem tudom miért, de eddig a napig, míg magával nem találkoztam itt és így, úgy éreztem, hogy kifosztanak a búcsúsok, amikor pár perc hintáért röpködnek az ezreseim. És nem is járok szívesen búcsúba, de a gyerekeim nagyszülei előtt, akik engem mindig vittek, nem állnék meg, ha nem vinném ki a gyerekeket, mikor az egész falu kinn van. Ilyen ez. De azt nem mondtam Jani bá', hogy mert magával találkoztam, majd röpködnek az ezresek, azt én nem állítom. Csak most egy kicsit más a kép.
– Te se magyarázkodj, én se magyarázkodom. Látod, hogy mi van itt. Ha kikelne az ágyunk alatt a pénz, se te, se én nem ténferegnénk itt éjnek évadján. De ide figyelj. Ha engem meglátsz, annyit mehetsz, amennyit akarsz. És nem kell fizetned.
Ezt egyszer?en megköszöntem, de nem részleteztem, hogy mennyit álmodoztam ilyetén "kapcsolati" tőkéről, úgy 1974 és 1982 között. Ez maradjon az én titkom. 
Fél kettő felé felcsuktuk az oldalt. A Főnök felkapaszkodott a Star fülkéjébe, kicsit előbbre állt, majd visszatolt, hogy a HORGÁSZAT feliratú lakókocsit, ahol szerintem aludniuk kellett volna, nagy nehezen ráakaszthassuk. Mindenki lekezelt velem, aztán álltam a lemerült vadászlámpámmal az üres placcon, indultam volna el. Kicsit hiányzott, hogy a Főnök már nem száll ki hozzám a kocsiból, hogy legalább azt mondja: köszönöm. 
Ballagtam a kapu felé kissé csalódottan, gondoltam, na nem baj, elég volt a magas fülkébe felkapaszkodnia, minek ugráljon miattam. Aztán hallom ám, hogy jön utánam. 
A fejét félrebillentve nyújtott kezet nekem a Főnök, és szó szerint, a módját megadva azt mondta, sosem felejti el. Aztán megkérdezte a nevemet. Elképedve, először szóhoz sem jutva ismételte, mert ez a név elejétől a végéig az apámé is. Akivel együtt voltak fiatalok. A Főnök ekkor megkért, hogy feltétlenül mondjam meg az apámnak, (aki egy rendes srác), hogy kivel fogtam kezet ma éjjel. És én azt mondtam a Főnöknek, hogy mire a hintái az új helyen állni fognak, az apám már tudni fogja, hogy kivel fogtam kezet. Aztán azt mondtam, a szívére vigyázzon, ne fogyasszon Kossuthot, fonetikusan elismételtem többször is egy kenőcs angol nevét a lábára, mondtam még, hogy Isten áldja, továbbá, hogy Józsit ne bántsák, a sárkányt pedig hagyja egyben, majd csak kialakul a helye. Aztán kifordultak az útra, bezártam a kaput, a Star dübörögve gyorsult, hiába, a Főnök nem vesz ócskavasat.

Anya(giak)

A fiam kért tőlem egy ezrest vasárnap, aztán a pénzt a kezében tartva azt mondta:
- Ezen apu nincs fémjelzés, ez nyolcszáz, nem ezer, be kell menni miatta a postára.
- Hát akkor bemégy fiam - mondtam én az újságból felnézve,- nem nagy dolog. .
- A postán majd nyolcszázat kapok, de nekem ezres kell! - mondta ő.
- Ezrest kérsz apukádtól szépen? Úgy értsem, gróf úr?
- Ezrest kérek szépen - mondta ő.
- Na nesze. Tessék, itt van még egy kétszázas, de pénzügyileg felejts el. Roppant nyugdíjas vagyok.

Erre hatalmas viháncolás mellett bemutatta, hogy az ezresen mégis van ám fémjel, erre ráindultam viccből, hogy most megverem, de közben arra gondoltam, szép nyugodtan el is vihetett volna plusz kétszázat, de kétszáz forint "kiadást" a fiamnak is megért ez a vicc, hiszen végül megmutatta a letagadott fémjelet.

Látod, Árpikám, ezt már elértük

 

Telki határában vagyok. Olyan szép a táj, hogy még némely mediterránra vett VIP-villaerőd sem tudja elrontani. Nézegetem a magánkórháznál eredő patakocska színtelen, szagtalan és tisztának tetsző vizét. Látom a szomszédos Budajenő szélét. Már az Árpádkorban is lakták. Folytatom lassú sétám a szombat délelőtti csöndben. Elindulok Budajenő felé, a patakparton, folyásirányba. Kitérek a Telki szennyvizet elvileg kitisztító üzemhez. Benézek a kerítésen. Csönd. Bűz sincs. Tovább ballagok folyásirányba, máris Budajenőn vagyok. Jobbomon aranyat érő telkek. Balomon a patak.

Fekete lé csorog keresztül a falun. Drága vidék Fotók: B.N.

 A jenei kertek alatt ereszkedem le a mederhez. Szürkésfekete, koszlott és többször annyi víz, mint a tisztító előtti szakaszon. Krémes és olajos a sötét vízfelszín. Büdös, mint a kolera. Garatra veszem a levegőt, mint a rossz budikban. Orrjárat üzemen kívül, végül is mire számíthatnék, kinn vagyok a természetben. Néha tévesztek. Olyankor szájszélem összepréselve próbálok úrrá lenni a hányingeren. Nem egyszerű. 

Csak egy szóval mondd

A budajenői emberek nem a telki lakosokat hibáztatják, amiért a telki ürülék a falujukon folyik keresztül. Évszázadokkal ezelőtt még a hegyen laktak a "jeneiek". Volt viszont egy tűzvész, amely elemésztette a régi Budajenőt. 
A parasztok kimondták: azért veszett oda mindenünk, mert nem tudtuk eloltani a tüzet. Azért nem tudtuk megfékezni, mert messze volt a patak. Azért lett oda mindenünk, amiért annyit gürcöltünk, mint az igavonó állatok, mert messze volt a víz. Nem baj. Lesz új Budajenő. De nem a hegyen, hanem a pataknál, nézzétek! Ott lesz a Fő utca. Haragosok, békülni. Pazarlás most a harag. Imádkozzunk a legrövidebb és legszebb imánkkal. Mondjuk együtt, mielőtt végleg hátat fordítunk az üszkös falaknak: Uram, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj. De nemcsak azért, Uram, mert nem vagyunk méltók. Hanem, mert hajlékunk sincsen. Gyerünk dolgozni. Aki nem akar, most menjen. Aki sírni akar, sírjon éjjel. Most parcellázunk, vita nincs. Idő sincs, jön a tél. Indulás a patakhoz. Ámen. 
Hát ebben a patakban folyik most 2003-ban szakaszokban, forró nyáron, a bűzpatak. Vécépapírdarabokat és minden mást észlelnek a helyi "megfigyelők". Mindeközben nem férünk be saját házunk kapuján attól az ájtatos nagy hagyománytisztelettől, amivel ükapáinkat emlegetjük. Ha látnák, mi úszik a tűzi vízben, amely mellé a fiaik jövőjéért jöttek le! 
Amikor a budajenőiek finomabb társaságban és barátilag elmondják a telkieknek, miben járnak évek óta, némely telki visszakérdez: 
– Rajtatok folyik keresztül a mi…
– Rajtunk. Bizony rajtunk. Úgy két éve. 
Még bocsánatot is kérnek a telkiek. Ők nem tudták. Ők Pest felé járnak. Ők nem laknak a patakparton. De nem kellene elnézést kérni. Nem tehetnek róla, hogy a hirtelen naggyá lett Telkiből kiáramló szennyvizet, főleg este, tusidőben, vagy amikor Telkiben a medencéket leeresztik a csatornába, nem bírja már befogadó kapacitással a tisztító. Annyit esetleg megtehetnének a telkiek, hogy vesznek egy német búvárszivattyút tizenkétezerért, aztán kilocsolják a medencéből a pázsitra a vizet. Sok kicsi, sokra megy. 
Két cső lóg a patakra a filmek szerint. Az egyikből tisztított víz folyik. A másikat ledugaszolták. Egy ember a múltkor kibontotta. Csak úgy lőtt ki a gané, alig tudott félreállni. Persze, az illetékesek még egy árva szóval sem ismerték el, hogy itt bárminemű nyers szennyvíz folyna ki a már kipusztított pataknak látszó tárgyba, ami a Zsámbéki-medence különös felszíni szennycsatornájává züllött. Élővilága most valamiféle hosszútűrő csodapókállományban merül ki, ezek persze úgy pattognak, mintha még élveznék is a 
fertőt. Természetesen a "botrányt kereső" sajtó lesz a hibás megint, mert "felfújja" az ügyet. Nincs ezen felfújni való. Azt írtam, amit magam is láttam. A következőkben azt írom, amit Gyöngy Árpád látott, és fél Budajenő. 

A Gyöngy Pictures bemutatja

A film, amit remélem, felfedez magának a tv2 Naplója, és megszavaztatja, hogy Ön szerint tényleg büdös van-e Budajenőn, vagy csak játszásiból mondják, 2003. július 20-án készült, harmincfokos melegben. Gyöngy Árpádot, mint annyiszor, aznap is riasztotta a nép: jön a gané a patakba. Megjegyzem, Gyöngy Árpád rokonszenves, nyugodt, csöndes ember. Nem az a túlbuzgó fajta, aki azért kever bajt, mert hiányzik neki. Gyöngy Árpádék kimentek a kamerával, de Gyöngynek nem is nagyon kellett messzire mennie. Ott lakik a parton, a bűz miatt nem tud szellőztetni, nem tud kiülni egész nyáron a kertjébe, mert szennyvízcsatornává változott patak szélén érthetően nem lehet jóízűt üldögélni. Állnak a népek a Pátyi úti hídon. Nézik a vízfelszínt. Általános kvíz kezdődik, hogy döglött patkány háta látszik-e, vagy valami más ázik a dzsuvában. Nem messze a hídtól, a felvégi kőkereszt előtt, velük egy faluban él egy szép kis házban Drahota Andrea, Kozák András és Madaras József. Kozák művész úrról azt hallom, hogy régebben, amikor még Budajenőn nem volt ilyen gond, tavat alakított ki a telkén, amit ez a patak táplált. 

György úr. Unja a szagot és a férgeket 

Följebb Szívós György lakik. Zöld a háza teteje, nem tudom miért. Egész fönn, ha elindulunk azon az utcán, ahol a Demokrata főszerkesztője lakik, ír bencések nyolcszáz éves felújított kápolnáját látjuk meg. A film, amit szűk körben nézünk, de bízom benne, hogy fölfedezi magának a Duna TV, akik májusban már forgattak itt, és a szennyvíztisztító telep vezetője azt mondta nekik, hogy attól van bűz, hogy erjed a nádszár, egészen drámai állapotot mutat. Gyöngy Árpád módszertani mozijában hosszúkás, arasznyi, szem alakú katonalégylárvák araszolnak kifelé a mederből, egymás után, tömegesen, az árokpart felé. Aztán az aszfaltra. A forró úton, ha autók tapossák szét őket, belükből szennyvíziszapot passzíroznak ki. Amik átérnek, gyűrűznek a kertekbe. Egy asszony azt mondja, ki nem megy a kertbe gyomlálni. Félmeztelen férje kezében a villás farkú kiskapa. Azzal irtja az aszfaltról a dögöket, "megelőző csapást" mérve a férgekre, ami a nemzetközi jogban ismeretlen fogalom. A házát, a gyerek homokozóját menti, mert ezek előtt nincs akadály, és közben ezt mondja: "Az urbanizáció csodája! Sz… van a patakba'. Látod, Árpikám, ezt már elértük!" – és kitárja a kezét, benne a kiskapa. 

ÁNTSZ: a szennyezés megszűnt

Az a baj, hogy Budajenőn tényleg a kertek mellett folyik el a csatornapatak. Állítólag a biatorbágyi halastóba torkollik. Vannak itt egészen kicsiny udvarok is, melyek a patakra rúgnak. A patak és a ház hátsó verandái között úgy húsz-harminc méteres lehet a közelség. A macskák dögök után kutatnak, a helyiek azt mondják, madártetemeket is láttak már. A falu jegyzője egyfolytában írja leveleit az ÁNTSZ-nek és a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőségnek. A bűz masszívan tartja magát, az akták jönnek-mennek. Már amikor válaszra méltatják. "2003. március 27-én kelt levelünkben kerestük meg Önöket, hogy a Budajenő községet és Telkit összekötő patak szennyezésének ügyében, mint hatóság, intézkedésüket kérjük. Kértük a kivizsgálást, de sajnálatos módon eddig semmiféle választ nem kaptunk Önöktől. (…) Budajenő, 2003.04.22. A polgármester, aki egyben országgyűlési képviselő, egyelőre arról beszél, hogy meg kell őrizni a jó viszonyt, jobb a békesség, és találnak megoldást. A helyi lap szerint Telki 2004-re épít egy "puffermedencét", ahol csúcsidőben, reggel és este tárolni lehet a szennylevet. A tisztított szennyvízről viszont nem tudja senki, mennyire lesz tiszta. Az ÁNTSZ Budakörnyéki Városi Intézete tavaly februárban megállapította, hogy "a szennyezést a tisztítótelep okozta. Az üzemeltető a szennyeződést okozó cső végét lezárta. 
A fentiek alapján a szennyeződés megszűnt." Ez a hatóság véleménye. Szerintem a szennyezés nem sz?nt meg. Akik szerint nem szűnt meg, azokat erősíti az ÁNTSZ Pest Megyei Intézetének augusztusi vizsgálati eredménye is: kétmillió coliform baktériumot találtak százmilliliterenként, míg a határérték tízezer! 

A birtoklás zavartalansága 

Egyesek birtokvédelmi eljárást fontolgatnak, dr. Illés Zoltán, a parlament Környezetvédelmi Bizottságának alelnöke ügyészségi eljárást kezdeményez, és ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést tudatos környezetszennyezés miatt. Zsámbékig autóval visznek, onnan gyalog megyek haza, Mányon át. Az egész térség, az én falum is a Zsámbéki-medencéhez tartozik. Magyar Elemér ügyvéddel való beszélgetésem jut eszembe. Egyszer azt mondta nekem, hogy "az is birtokháborítás, ha valaki rendszeresen az ajtód előtt végzi el a dolgát. Azért számít birtokháborításnak, mert a birtoklás zavartalansága sérül, miközben semmiféle társadalmi érdeket nem szolgál, hogy az ablakod alatt végezzék a dolgukat." Hívom Magyar Elemért. Azt mondja, jó hogy van törvényi hely, de most majd fehérköpenyes szakértők kezdenek futkosni a parton befőttesüveggel, kitenyésztik a tenyészetet, és elmúlik egy nyár csukott ablaknál, mire valamilyen hatóság megállapítja, hogy büdös van, és elpusztult egy patak. De ezt mindenki tudja. 
Egyszer kikértem egy ívet a bírságokról a szakhatóságtól, az adatok közérdekűségére hivatkozva. Volt olyan ipari szennyezés egy patakon, ahol tizennégyezer forintos büntetést szabtak ki egy nemzetközi cégre. Ezek után mi kérdés? Kinek tegyem fel? Inkább megkérdeztem a budajenői embereket, hogy mit kellene tenni. Szerintük az lenne a legjobb, ha azt a szennyvízfelesleget, amit a tisztító nem bír, már a jövő héttől kocsikkal szállítanák el, kerül, amibe kerül. 
Az embernek általában egy otthona és egy élete van. Még Budajenőn is. 

(A Budapesti Nap két hetig tartó cikksorozata révén kapott sajtónyilvánosságot a két éven át tartó telki-budajenői patakszennyezés.)

Made in Italy

Józsi a Szőlőhegyen lakik, a 113-as présházban. Egy lecsúszott aranyember. Az a ház minden vagyona. Meg egy csiszológép. Mignon S 200-as. Made in Italy. Még vendégmunkás korában vette háromszáz dollárért, mikor még felesége, otthona, gyerekei voltak, és Moszkvát, Párizst, Tengizt, Ulánbátort járta. A présházat nemsokára árverezik.

Józsinak csak egy füle van. Biciklizett a Hegy felé, mikor egy öreg Merci a felüljárón fellökte. A bicikli fennakadt a kocsin. Józsi lába meg a bicikli váza közé. A Merci nem állt meg. Az ájult Józsi feje a jobbarcával lefelé az aszfalton pattogott. Az arcán vonszolták úgy kétszáz métert a két temető közti úton, akkor égett-horzsolódott le az arcbőre csontig, ott ment ronggyá a fülkagylója és tört el több csontja. Nem állt meg a Merci. Le akarták rázni a koloncot. Tán még kacskaringóztak is hozzá. De Józsi csak nem hagyta magát egykönnyen cserbenhagyni. Beakadt. Így történt. Józsi cingár, becsületes gyerek. Önérzetes. Jóindulatú. Másfél hete dolgozunk együtt a házamnál. Egy százéves, negyven négyzetméteres hajdani lakóépületet újítunk, hogy lakható legyen megint. Mikor ma este, az udvari lámpa fényénél számoltam volna a kezébe a napszámot, Józsi tiltakozott. Hogy barátság is van a világon. Mert itt reggeli, ebéd és vacsora van, jó a légkör, szeret minálunk, és a diófa alatti asztal felé mutatott, a szieszták helyszínére. Mondtam neki, igen Józsi, az a barátság, és böktem én is a diófa felé, ez meg itt a pénz. Megható volt a tapintata, még akkor is, ha a szokásos tiszteletkörről volt szó. Árveréssel a nyakában azt mondta, fizethetek később is, hisz' kell a pénz tüzépre. Mondtam neki:
– Józsi, nélküled nem tartanánk itt.
Mire ő: meg ne sértődjek, de nélküle tényleg nem. Mert mindenki máshoz ért. Ő például nem tudna egy levelet se megírni, sem egy novellát. Így kerek a világ – tette hozzá, a pénzt végre biztonságos helyre csúsztatva.
– Mindenkinek a saját munkájától piszkos a keze – zárta le az ügyet, aztán elindult.
Nem emlékszem az építkezés eddigi tíz napjából olyan napra, amikor Bő Józsi ne tett volna legalább egy pici kis utalást legutóbbi létélményére, egy jégveremre. Pontosabban egy tizenötezer kisméretű téglából száz éve épített szövetkezeti jégverem bontására. Eredetileg hárman álltak neki, de a második nap már ketten nem jöttek. Ahogy haladt a Józsi egyedül, egyre mélyebbről dobálta, lódította, hajigálta felszínre a tizenötezer téglát egyenként a veremből ez a jóbi tüneteket mutató karizma nélküli Jeremiás. Minél mélyebbre jutott, annál nagyobb volt a tét. Ha nem dobott elég nagyot, és a tégla visszazuhant, maradt a két karja a feje fölé fedezéknek. Aztán a tizenötezret egyenként meg is pucolta. Mert mintha Józsi feje felett is köttetett volna egy szerződés, melynek értelmében mindenét elvehetik, csak az élete maradhat. Egy teljes télen át a vermen dolgozott. Negyvenöt éves. Szétivott. Nem iszik vizet. Véres a szeme. Kézfogása satu. Szerszámai óriási becsben tartva, és valahogy minden kétkezi dolog sikerül neki, amibe belefog. "Kár a Józsiért." Leginkább ezt mondják, akik ismerik, és ebben a mondatban minden benne van. Eltelt fél év a cserbenhagyás után. Józsi még mindig mankóval járt. Árvaházban nőtt fel. Tudott a testvéreiről, de a nővérével mostanában találkozott először. A jégvermi keresményéből jutott buszjegyre. Elment a Jászságba, és egy ottani falucska Jókai utca 6. szám alatti lakóház konyhaasztalánál nem történt más: ült a két testvér egymással szemben, és csak nézték, nézték egymást, néztek közben befelé is persze, egy órán vagy kettőn át, hol sírtak, hol mosolyogtak, míg az ebéd majd‘ leégett.
– Józsi, ha nem adod el a csiszológépet, elárverezik a házad. Csöves leszel.
– Mignon S 200. Olasz. Ha eladom, végem, mint a botnak. Az a kenyerem.
– A ház meg a fedél a fejed fölött. A csiszológépbe nem költözhetsz be. Ha elviszik a házad, kész leszel, mint a mateklecke. Ébredjél már fel.
– Minek ébredjek? Akkor se tudok semmit csinálni. De nem ismerem el a tartozást. Akkor mit csinálnak?
– Józsi, ez az árverés 9-én lesz. Kifüggesztették már a polgármesteri hivatalban. Ne jogászkodj. Késő. Az árverés jön, mint a gyorsvonat. Ott és akkor mondod majd nekik, hogy nem ismered el a tartozást? Azt hiszed, hogy ettől majd eloldalognak?
– Igazad van. De akkor sem ismerem el. Beírok a Jusztnak. A tévé ügyvédjének. Amikor a vállalattól elküldtek bennünket, a vezérigazgató aláírásával kaptam egy pecsétes igazolást, hogy nem tartozom nekik. Ez a mostani cég, ez a CD Hungary Rt., az én volt munkahelyem jogutódja.
– Ez a CD Hungary a diplomatalakásos cég?
– Az hát. Ők követelik tőlem a százháromezer forintot.
– Nem lehet, hogy valamelyik nagykövetség vetett szemet a vackodra?
– Nekik ez a százháromezer forint hiányzik. De nem tudok velük egyezkedni törlesztésről, mert se nyugdíjam, se jövedelmem. Nem vagyok hitelképes. Csak úgy vagyok. Segíts.
– Ezen csak a pénz segít. Nekem meg nincs. Ha lenne, már holnap kifizetném a saradat. Mert nagy pénz ez, de hogy ezen múljon egy ember élete, ahhoz nulla. De szokott múlni kevesebben is. Gyerekekkel kerülnek itt utcára. Hova tudsz menni, ha vége a Hegynek?
– Sehova. A vasútállomásra. De éjszakára már azt is bezárják.
Józsit hazafelé menet megverték. Mikor kiért a faluból, két alak ugrott ki kukoricásból. Összetévesztették valakivel, mert amikor már földön volt, azt mondta egyik a másiknak:
– Hagyjad már, te barom, mondtam, hogy ez a Bő Józsi!
Vitus, a kőműves, Kicsi, a hentes, aki elég nagy és szintén barátilag dolgozott nálunk (110 kg) és Ferkó, aki ifjúsági magyar bajnok birkózó volt (110 kg) meg én (70,5 kg) holnap este meló után megkeressük Bő Józsi támadóit. A koreográfia szerint a srácok mögöttem állnak majd karba tett kézzel, és nem szólnak egy szót sem. Én beszélek. Halkan, nyugodtan, lassan csak annyit mondok nekik:
– Józsi a mi védelmünk alatt áll.
Szerintem nyomatékos jelenet lesz.
Igaza van apámnak:

- Mindez a nyomorúság pótcselekvése. Hiszen mit számít az a két esti pofon a közelgő árverezéshez képest? Apámnak igaza van. Ne legyen lelkiismeret-furdalásom, nem én vagyok a hibás. De miközben éppen újul egy ház, éppen egy munkában társunkká lett, szerencsétlen a maga házát veszti el végleg, visszavonhatatlanul? Hát micsoda dramaturgia ez? Mikor majd télen, az utcán kódorog, mint valami kísértet a Mignon S 200-assal (Made in Italy), esetleg megkérdezzük tőle, hogy vagy, Józsikám?
Sürgősen ki kell találni valamit.

A cikk megjelent, szinte ugyanez, ami itt van majd a Hetek olvasói közül valaki megkereste a végrehajtót és kifizette Józsi sarát. Hála Istennek.

A cigány Krisztus

Egy ügyvéd drámát írt néhai Pusoma Dénes és örökösei kálváriájáról

2002

A lakottan eladott lakótelep

Apróhirdetés: 34 darab bicskei lakás 1 millió 735 ezer forintért eladó! Ilyen hirdetést persze soha senki nem adott fel. A lakások mégis elkeltek. Ha az olvasó történetesen egyike lenne a 42 érintett lakótelepi lakónak, és a maga által bérelt lakást akarná megvenni, valószínûleg nem kapná meg. Akkor sem, ha 1984-ben költözött oda, mint tanácsi bérlõ. A 120 lakásból álló lakótelepet kezdetben ERBE (Erõmû-beruházás), késõbb Kiss Károly Lakótelepként emlegették. (Kiss Károly volt az egyetlen híressé lett bicskei kommunista, az ERBE pedig az egyetlen híressé lett bicskei erõmû-beruházás.)
      A házgyári lakótelepet a hetvenes évek végén rakták össze a város peremén. A hõerõmû dolgozói laktak volna itt. Az erõmû-beruházás elmaradt. (Ezen a helyiek nem csodálkoztak, legtöbben ugyanis olvasták Jakab István László Bicske története címû monográfiáját, mely szerint a szénmezõk kitermelése gazdaságtalan.) Hõerõmû helyett csak lakótelep keletkezett, távolabb pedig, a hajdani dinnyeföldön, a tervezett tározó helyén egy horgásztó.
      A Városi Jogú Nagyközségi Tanács nagyszerû lehetõséghez jutott: a lakásokba tanácsi bérlõket jelölhetett ki, szociális alapon. A bérlõk a Hatósági Osztállyal kötöttek szerzõdést, és megfizették a 48 ezer forintos használatbavételi díjat. A szerzõdésen a tanács fejléce állt.
      1987-ben az Erõmû Beruházási Vállalat, tartozása fejében, minden bicskei ingatlanát átengedte a Magyar Hitelbanknak. A tulajdonos változásának tényérõl mind a szocialista nagyvállalat, mind a változások szelét érzõ Magyar Hitelbank hallgatott, mint a sír.
      1995-ben az MHB a száz százalékban tulajdonában lévõ Risk Reál Kft.-nek adta tovább a lakott lakótelepet. Nem lakásokat adott el, hanem tokkal-vonóval mindent, ami Bicskén házgyári és amiben ember lakik. Egyként és oszthatatlanként. Ebben is hasonlít a bicskeiek története a tiszaújvárosiakéra, ott hasonló helyzetet állítottak elõ a jogi laboratóriumok. A Risk Reál Kft. azért alakult, hogy megtehesse azt, amit az ingatlanügyekrõl eltiltott MHB nem tehetett meg.
      Arról, hogy a lakások soha nem is voltak a tanács tulajdonában, a kilencvenes évek közepén egy levélbõl szereztek tudomást a lakók. Feladója a Magyar Hitelbank volt, s mindenekelõtt arról értesítette az érintetteket, hogy a bérleti díjat a jövõben nem a tanács (azaz akkor már önkormányzat), hanem a Magyar Hitelbank által kijelölt bükkábrányi kezelõ számlájára kell befizetni. A levél folytatása: "Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a lakásokat megvételre ajánljuk. Nincs kényszerítõ körülmény. Aki nem tudja, vagy nem kívánja lakását megvenni, korábbi érvényes bérleti szerzõdése értelmében maradhat otthonában, mint bérlõ." Voltak persze, akik nem tudták megvenni a lakást, mert se pénzük, se hitelük nem volt. A lakásprivatizációt irányító önkormányzat a Magyar Hitelbankot megkérte arra, hogy lakásait ugyanolyan feltételekkel adja el a nem túl tehetõs lakóknak, mint teszi azt saját lakásaival az önkormányzat: a piaci érték felét fizettessék ki, és azt is úgy, hogy beugróként annak csak tíz százalékát kelljen egy összegben leróni. A többit 25 év alatt összesen 25 százalékos kamattal. Aki képes egy összegben fizetni, az a piaci érték 37 és fél százalékáért lehet bérlõbõl tulajdonos.
      Az MHB bólintott, majd másfélmillió körüli összeget kért egy nagyobb lakásért. További könnyítéseket nem tett. A 120 tulajdonosból harmincnégyen nem tudtak fizetni. Közöttük olyan is akad, aki annak idején "benti", központbeli tanácsi lakást adott le azért, mert gyereke született és a család kinõtte a 38 négyzetmétert. Az ERBE lakásai ugyanis világosnak, nagynak, modernnek számítottak.

A Risk Reál Kft. nevével maguk a lakók akkor találkoztak elõször, amikor 1996 szeptemberében egy bicskei cég, a Coop Center Szövetkezeti Vagyonkezelõ és Befektetési Rt. tulajdonba lépésérõl tájékoztatta õket. (A Coop vagyonkezelésén elsõsorban a bicskei Áfész vagyonának hatékony kezelését kell érteni. A Coop Center központja jelenleg a volt bicskei pártház.) A Risk Reál eladta tehát a bicskei Coop Centernek a lakótelep fennmaradt részét, 1995-ös napi áron, 34 lakott lakást 1 millió 735 ezer forintért.
      "Ez is csak egy üzlet" - mondják sokan. A családok utcára kerülése számukra nem tétel. Mindenkinek nyugodt a lelkiismerete, a közvéleményben pedig éled az elkeseredettségbõl táplálkozó õsharag, amit régente is érzett itt sok ember azokkal szemben, akiknek a tanács lakást utalt ki. A suttogó kampány tehát sikeres. Inkább sújtja a szerencsétlenül járt bérlõt, mint azokat, akik 34 lakott lakást adnak-vesznek. Az emberek legjobb esetben közönyösek: "Ugyan, mit tehetnénk?"
      Minden család fizette a bérleti díjat. Kezdetben a tanácsnak, majd jogutódjának, az önkormányzatnak. Igaz, kiderült: a lakások soha nem voltak tanácsiak.
      Mielõtt a Coop Center színre lépett, az MHB azzal biztatta a lakókat, hogy az önkormányzatihoz hasonló feltételekkel vásárolhatják meg lakásaikat. Mégis a Coop Center lett az új tulajdonos. Ne firtassuk, miféle drive ("Belsõ késztetés, hajtóerõ. Az állatban vagy az emberben megjelenõ belsõ késztetés, amely a fiziológiai egyensúly megváltoztatása során áll elõ, és amely meghatározott viselkedéshez vezet." In: David A Statt: Pszichológiai kisenciklopédia, Bp. 1999, 42-43. o.) kell ahhoz, hogy valaki lakott lakások tucatját vegye meg abban a faluban, ahol évtizedek óta sikeresen gazdálkodik. Nem vagyunk egyformák.
      És eszébe ne jusson senkinek a teljes vételárat elosztani harmincnéggyel (51 558 forint 80 fillér - ennyibe volt egy lakás).

Húsz családnak végül nagy nehezen mégiscsak sikerült összekaparnia lakása vételárát, de tizennégy család hiába igyekezett. Most akkor a város lakói és képviselõi, de mindenekelõtt a lakótelepiek valamennyien tárják szét a karjukat és nézzék végig tétlenül, miként bútoroz az útpadkára tizennégy család? Miért kéne rezzenéstelen arccal hagyni, hogyan tesz földönfutóvá összesen 42 embert némi üzleti érdek vagy annak hiánya?
      Sokan nem állnak a kisemmizettek pártjára. Inkább keresik, hol hibáztak. Mert az erõsnek könnyebb szurkolni. Mondják például: miért hagyták magukat, miért nem támadtak õk? Lényeg, hogy a gyengét nem jó sajnálni. Az túl nagy energia. Egy újságíró például, cikke végén egyenesen azt írja: "a bérlõk nem fizettek rendesen, az új tulajok pedig nem bántak olyan kesztyûs kézzel velük, mint elõdeik". Egy-két nem fizetõ valóban akadt. Amúgy a Coop által elõször tizenötezerre, majd huszonegyezerre felnyomott bérleti díjakat nem is fizethette senki, mert a per alatt álló ingatlanok havonta esedékes korábban (Coop elõtt) szabott bérleti díjai 1999 novemberétõl ügyvédi letétbe kerültek, amellyel a bíróságon el is számoltak. A letét ellen sem elsõ, sem másodfokon nem emelt kifogást a bíró. A pert egyébként a lakók az elõvásárlási jog érvényesítéséért indították. Valójában azt a lépéselõnyt akarták behozni, amit az új tulajok szereztek a végül havi húszezer fölé emelt bérleti díjak kiszabásával. A per ideje alatt a lakók az eredeti bérleti díjakat fizethették - ügyvédi letétbe. Gyakorlatilag a tizenötezret sem tudták volna a családok "kigazdálkodni". Akik a piaci árat kialakították, tudták, mit tesznek: elég lett volna néhány ki nem fizetett hónap a rosszhiszemûség bizonyítására. Az emelést tulajdonosi költségeik emelkedésével indokolták. Mikor, hol, kinél fog ugyanilyen súllyal esni a latba a lakók enyhén szólva veszélyeztetett helyzete? Bírósági beadványukban erre keresték a választ, remélve, hogy behozzák lépéshátrányukat.
      Ha valaki (például a Jóisten) megsegítené õket, és lehetõvé tenné elõvásárlási joguk érvényesítését - fizetõképességükhöz igazítva -, akkor azok, akik piaci(bb) feltételekkel vásárolták meg lakásaikat, joggal kérdeznék, hogy rajtuk miért nem segítettek. Õk ugyanis közvetlenül és érzékenyen érintettek. Az õ szolidaritásuk a legfontosabb. Amúgy minden bicskeié.

Ha az önkormányzat tenne valamit, ha most az egyszer tudatosan, és nem véletlenül lépne be egy számára rossz üzletbe, ha felhajtaná a lakóknak a megfelelõ embert, aki megfelelõ fórumra vinné az ügyüket, ha elõteremtené azt az összeget, amelybõl a lakásokat megvásárolná, majd a bennlakóknak az önkormányzatiakhoz hasonló feltételekkel biztosítaná a vásárlást, esetleg csereingatlant ajánlana a tulajdonosoknak, akkor kétféle reakcióra lehetne számítani. Az egyik: így kell ezt csinálni, hiszen önkormányzati feladat a dolgok helyretétele és a lakosokról való gondoskodás. A másik: az önkormányzat csak ne segítsen, ne kivételezzen tizennégy családdal addig, amíg mindenkivel nem tud kivételezni. És az önkormányzat ne üzleteljen olyan céggel vagy személyekkel, amely vagy akik harmincnégy lakást 1,7 millióért vásárolnak meg. Dupla vagy semmi: az önkormányzat akkor lépjen fel válságkezelõként, amikor a város összes válságát meg tudja oldani. (Ez nem mostanában lesz.)
      Jobb lenne tehát az elsõ út. Akkor ugyanis legalább a huszonötmillió körüli összegrõl (most ennyi az eredetileg 1,7 millióért eladott 34 lakásból tizennégynek az ára) - amit tovább növelnének a tulajdonosi költségek - biztosan tudnánk, hogy eljutott a rászorultakig. "Szociális befektetés" - talán így nevezhetnénk, ha nem hangzana viccesen. De miért ne létezhetne ilyen? A tizennégy családtól ugyanis - ha lassan is és értékébõl veszítve is - visszavándorolna a befektetett összeg a város kasszájába, miközben hivatását betöltve rendet tenne. Éppen erre ne lenne pénz? Éppen e mögé ne szervezõdne központi akarat? Éppen ez ügyben ne körtelefonoznának a híres helyi lobbisták? Olyan világot élünk, ahol csak az számít, aminek pr-értéke van. E megoldásnak bizony lenne.

Aki akár csak egyetlen délutánt tölt is el valamely érintett családnál, az megtudja: e pénz, bárki kezébe kerül is, nem apadó kútba hull. Vegyék, vigyék. És ne jöjjenek vissza. Persze, nem kell ennyire pesszimistának lenni. Gyakori, hogy a Legfelsõbb Bíróság homlokegyenest mást ítél, mint az elsõ és másodfokú bíróságok. Akkor viszont elõzetesen jogászok szakértelmét kellene az ügyhöz kérni.
      Tetszik vagy nem, ezt az ügyet csak az önkormányzat képes megnyugtatóan rendezni.
      A helyzetet bonyolítja, hogy a per alatt álló lakásokból kettõ már távollakó magánszemélyek birtokában van, azaz a Coop Center Rt. már továbbadta. Mint tudjuk, aki lakott lakást vesz, az többnyire nem a gátlásairól híres. Biztos, hogy éppen ilyen befektetõket kell elsõként idevonzani?
      Amúgy az idegenek módszerei elég kemények, ellentétben a Coopéval, amely leginkább csak levelez és üzen.
      Az idegenek módszerei megalázóak és tûrhetetlenek. Olyanok, hogy attól az ember akkor sem szívesen megy le vasárnap délután az utcára, ha tudja: igaza van. De szégyelli a tehetetlenségét, és nem érti, hogyan történhetett ez meg õvele, aki egész életében nem ártott különösebben senkinek. Senkinek nézik, akivel mindent meg lehet tenni. Az idegenek úgy bánnak a bérlõkkel, mintha azok nem 1984-ben és nem érvényes bérleti szerzõdéssel költöztek volna ide, hanem tegnap éjszaka, suttyomban.
      A sokat látott olvasó képzeletére bízom, hogy mi folyik mostanában a mi szülõfalunkban, az ERBÉ-n. És már két éve. Az két húsvét, két karácsony és két születésnap.
      Mi lenne, ha minden különösebb teketória nélkül, legalább gondolatban, csak mindennapi megnyilvánulásaikban az ERBÉ-sek mellé állna Bicske, és nem hinne a körülöttük elindult, õket hibázató suttogó kampánynak? Mi lenne, ha az apparátus kimondaná: a helyzetet úgy kell megoldani, hogy a lakók maradhassanak? Mi lenne, ha a képviselõk egyszer meghallgatnák a lakókat, mint egyik ember szokta a másikat, hiszen egy-két városvezetõtõl eltekintve az ügyet nem ismerik még elsõ kézbõl. Azt hallottuk, egyikük jogászok csoportját kérte vagy kéri fel az ügy átvizsgálására. Mindenesetre a minap azzal az indokkal vették le az ügyet a képviselõ-testület napirendjérõl, hogy nincs elég konkrétum...

Az érintett lakók egyébként 1997 májusában levelet kaptak a Coop Center Rt.-tõl, melyben a cégvezetés arról érdeklõdött, hogy a bérlõknek szándékában áll-e megvásárolni a bérleményt az elkövetkezendõ három-öt évben. (Ismétlõdött az MHB-s reménykeltés.) Ez a remény egészen '97 szeptemberéig tartott, amikor anélkül, hogy a vásárlást a lakóknak valóban felajánlották volna, arról tájékoztattak hét családot, hogy lakásaik egy fehérvári magánszemély tulajdonába kerültek. Mindezt olyan természetességgel tették, ahogyan egy szöget ver be az ember. A hét lakott lakást összesen hárommillió forintért adták el a fehérváriaknak.
      Máskülönben: ha idegenként érkezem, a lakott lakásért nagyjából másfélmilliót kell fizetnem, mert az lakott. Ha bérlõként akarom megvenni, a dupláját kérik, mert csak általam lakott.
      A lakók a napokban másodfokon is pert veszítettek. A Legfelsõbb Bíróságra készülnek elõvásárlási joguk érvényesítése ügyében.
      Jogászok szerint nem pusztán a szociális érzékenységre apellálhatnak. Vagyis nem kell könyörögniük. Szerintük ebben az írásban és a lakók érvelésében is komolyabb hangsúlyt kellett volna kapnia a használatbavételi díj egykori megfizetésének. Ha ugyanis valaki a bérlõ által rendesen megfizetett használatbavételi díjra és bérleti szerzõdésre való tekintet nélkül adja el, veszi meg, majd adja tovább a szóban forgó ingatlant, az nem más, mint a joggal való visszaélés. A bérlõknek ugyanis vannak érvényesíthetõ jogaik a tulajdonossal szemben. Ha ebben korlátozzák õket, az jogsértés.
      Végül egy nem teljes, de sokatmondó felsorolás:
      Hat egyedülálló asszony egy vagy két gyerekkel. Egy nyolcvan év körüli egyedülálló nõ. Két egygyermekes házaspár. Egy kétgyermekes házaspár és két olyan lakás, ahol három generáció él együtt. Összesen negyvenkét ember. A történet róluk szól.

Összmagyar foci Bicskén

MÁRA MÁR

Mára már nehezet gyakorol mindenki
Aki kihagyott valamit igyekszik megtenni
Öljön vagy faljon vagy feküdjön másokra
Mindenki motivált a többit meg álmodja

Mára már fél kézzel intézek egy olyat
Amitől Szárszónál nekimegy a vonat
Akárkinek, nem kell, hogy az illető pont ember
Legyen voltak itt más lények is, nem kell

Félni szóltam és ez megnyugtatta őket
Hátradőltek emlegetvén tűnt időket, s nőket
S míg megmerültünk a sok földi történetben
Párolgott az űrhajó kinn az esti kertben

No, idő van néztek fel pohárról órára
Maga meg Bandi bá vigyázzon magára
Mert maga az egyetlen aki még egyben van
A többit elvitte valami űrprogram

Aminek keretébe, mi itt beszélgettünk,
Hogy ne nagyon figyelje, a többivel mit tettünk
Kinek a lelke kinek a veséje,
Kígyónak a mérge, virágnak bibéje

Kellett nekünk és ha kimegy most a gangra
Lába előtt hever a földből ami maradt ma
Na, menjen ki, nézzen ki nyugodtan csak Bandi
Menjen ki, nézzen ki nyugodtan...

www.bicske.mentoallomas.hu
A PROFI MENTŐANGYALOK MA

A MAGYAR MENTŐSZOLGÁLAT HIÁNYA MÁSFÉL MILLIÁRD FORINT, A MINISZTER LÉTSZÁMSTOPOT RENDELT EL. A BICSKEI ÉLETNEK RÉSZE A BICSKEI "HIVATÁSOS MENTŐANGYALOK" HELYZETE. A MENTŐKRŐL MOLDOVA MESTER A TÉKOZLÓ KOLDUS CÍMMEL ÍRT KÖNYVET. TALÁN AZÉRT LEHET TÉKOZLÓ EZ A KOLDUS, MERT MÍG NAGYON SZEGÉNY, MÉGIS MEGMENTI AZT A DRÁGA ÉLETÜNKET.
SOKKAL TÖBBET ADNAK, MINT AMENNYIT KAPNAK.



- Az embereket nálunk már csakis a  szakma szeretete tarthatja - mondta Kutenics Péter állomásvezető mentőtiszt, amikor a Kossuth téri parkon átkelve a mentőállomás felé tartottunk. Kutenics Péter Vértesszőlősön volt gyerek, Tatabányára járt középiskolába, aztán a Miskolci Egyetem egészségügyi főiskolai karán szerezte meg mentőtiszti oklevelét.  A mentőzést Tatabányán kezdte, Bicskén folytatta és feleségével, Szabó Krisztinával, aki a Prelúdium Zeneiskola tanára, Száron élnek.

- Semmiképpen nincs szó arról, hogy megszűnt volna az állomás - mondja Péter -, a szolgálatvezetés lett áthelyezve Fehérvárra, december 15-én lesz egy éve. Azelőtt három főállású, kiváló helyismerettel rendelkező munkatárs dolgozott a rádiónál és a telefonnál, intézték az irányítást és az adminisztárciót, szakszerűen kérdezték ki mindannyian a bejelentőt. Ismerték a helyi "földrajzi szlenget", ez most régiós bajtársainkra hárul, akik mindent megtesznek azért, hogy minden jól menjen.
Mert a mentőállomás ma más. Mint ismeretes, regionális mentőszervezet alakult ki, a közép-dunántúli régiót Komárom, Fejér és Veszprém megye alkotja.  A segélykérések a 104-es számon a régiót alkotó megyeszékhelyekre érkeznek.  Az ellátási terület mindig nagy volt, gondolja a felsorolás hallatán a cikkíró. Az a "viharsarok", amelyet Székesfehérvár, Budapest és Tatabánya határol, 14 falu, jó néhány tanya, az 1-es főútvonal és az M1-es autópálya határol - olvasható a mentőállomás kitűnő honlapján.
Mány, Csabdi, Vasztély, Szár, Újbarok, Óbarok, Nagyegyháza, Vértesboglár, Csákvár, Felcsút, Alcsútdoboz, Göböl, Etyek,  Vértesacsa, Tabajd tartozik a bicskei mentősökhöz. Ezt körzetet alkalomszerűen Herceghalom, Szomor és Vál bővíti a bicskei bajtársak munkájában.  Ez bizony elképesztően nagy terület, mármint a laikus cikkíró szerint. Azért is gondolja ezt, mert a szakma szabálya szerint itt napközben a riasztástól számított 1 perc alatt, éjjel 2 percen belül indulni kell!  Az átszervezés előtt 1 darab 24 órás esetkocsi dolgozott, 1db egésznapos mentőápolós autó, 2 db nappalos ápolós autó és 1db csak ülőbeteget szállító mentőautó volt. A különbség az, hogy ma már nincs ülőbeteg szállító, a művesés szállítás megszűnt, ezt magán betegszállítók végzik. A másik nagy különbség az, de ezt nem a mentőtiszt mondja, hanem mindenki tudja, hogy a mentősök fizetése sehol sincs az igazán európai országok színvonalától.  Az esetkocsi, vagyis a rohammentő egy kétéves Mercedes Sprinter jól felszerelve, ez a bicskei mentőegység zászlóshajója. Kétszer ad, aki gyorsan ad.
Készülőfélben van a TETRA zárt rendszerű kommunikáció. A Tetra azért lesz jobb, mint az URH, mert a TETRA forgalmát csak az hallja, akiket választottak, de egy adást ezután is többen hallhatnak és válaszolhatnak, de csak azok, akikre a megoldás, a mentési munka éppen tartozik. Nem lesz talán akkora információs káosz, mint az URH-n volt, ráadásul Székesfehérváron, Tatabányán és Veszprémben a képernyőkön az is látszik, hogy minden régiós mentőautó vagy légi mentő éppen hol jár vagy hol áll.
A mentőtisztnek jelzem, hogy a tűzoltó bajtársaktól azt hallottam, hogy például M1-es riasztás esetén régebben a mentők mindig megelőzték a tűzoltó autókat, vagy már ott voltak, amikor ők kiértek, most pedig változott a helyzet.
Az állomásvezető reméli, hogy ez nem így van és nem is lesz így. Kérdésre hozzátette, hogy a sok kemény eset közül nehéz lenne kiemelni egyet, amikor a bicskei tűzoltókkal kiváló összhangban dolgoztak.
- Sok eset volt - mondja Kutenics Péter mentőtiszt -, amikor sérültetet ki kell emelni, a beszorult embert kivenni, vizsgálom, körülöttem öt sisakban álló bajtárs tíz  keze azt várja, mit adjanak a kezembe, és figyelemmel, szó nélkül azt keresik, hogy miben és hogyan segíthetnek. Nemcsak a autóbalesetben. Az alkalom szüli. A szőlőhegyről nemrégiben hordágyon hoztak le egy sérült férfit.
A mentőállomásra érünk, ahol több földszinti helyiség, a társalgó és a szolgálatvezető iroda kifestését Szántó János bicskei polgár és felesége támogatta. Gyüre Tamás és fia 15 liter fehér falfestéket ajándékoztak az állomásnak. Számos helyiséget maguk azok mentősök festettek ki, akik éppen pihenőidejüket töltötték volna. A bicskei mentőegység egy olyan egység, amely nemcsak a nevében egység.  A szemlélődő író úgy látja, hogy kocsimosó helyiség ramaty állapotban van, mert a csempék lehullanak a falról, ha ez sokáig így marad, ezt a falak fogják megbánni. Kiderül az is, hogy húsz évig használták itt ugyanazt a kocsimosó tömlőt, míg a Szent István úti       Farmer Centrum hozott egyet. Úgy látom, hogy a földszinti és az emeleti zuhanyzók - bár tiszták, mint minden az Ady és a Bem utca sarki épületben -, de szintén lerobbantak. Külső szemlélőként úgy gondolom, hogy lehet ezt a némely részletében kritikán aluli rendszert szidni és szoktuk is olykor néhányan ordítva, de ha más nem segít, szintén a mi pénzünkből, megtehetjük mi is.
Él Bicskén egy hölgy, aki 1 millió forintot adományozott a bicskei mentőegységnek idén szeptemberben. Két autót szereltek fel belőle mégjobban. KELEMEN LÁSZLÓNÉ, ERZSI NÉNI 1 MILLIÓ FORINTOS ADOMÁNYÁBÓL 2 DB VÉRCUKORMÉRŐT, 2 DB PULSOXYMÉTERT, 2 DB KED MELLÉNYT, MOTOROS SZÍVÓT, 2 DB VÁKUMSÍN KÉSZLETET, CSECSEMŐ ÉS KISGYERMEK LARYNGOSCOP KÉSZLETET ÉS 2 DB NAGYTELJESÍTMÉNYŰ KÁRHELYLÁMPÁT VETT A BICSKEI MENTŐÁLLOMÁS.
Erzsi néni fiain, akiket sajnos már elveszített, több alkalommal segített a bicskei mentőegység. Ezek után döntött úgy, hogy segíti a mentők munkáját.
Lapunk munkatársai és olvasói nevében köszönettel tartozunk Erzsi néninek ezért a jószívű és okos gesztusáért, amelyet közvetve nem is a mentőknek, hanem nekünk adott. Reméljük sok embert elgondolkodtat arról, hogyha valakinek, akkor a bicskei mentősnek és tűzoltónak a munkáját segítenünk kell, ha megtehetjük, hiszen szüleink és gyerkeink vannak, családokban és barátok között élünk, reméljük szépen, hosszan és jól.

 
  "Láttam a halált, szép arca volt, a házába hívott engem és meghajolt. Aztán legyintett csak és felnevetett, amikor azt feleltem, hogy még nem, nem, nem, nem mehetek. És nevetséges voltam és kiszolgáltatott, aztán dalolni kezdett az a gyönyörű madár az ablakomnál,  nekem életet hozott."

Pillanat a Bakonyban

És akkor Ervin elhevert a tarlóra terített pulóverén, bal szemét behunyva, jobbal a szűrőbe tekintve észlelte a Hold első nyolcados térnyerését, és azt kérdezte tőlem:
– Tudod, hogy ötmilliárd év, és vége?
– Minek van vége?
– A Napnak.
– Akkor nem is dolgozunk többet – sóhajtottam, mire Ervin felnyerített. Ervin számára az én társaságomat, számomra az övét egy kilenckilós görögdinnye jelenléte tette csaknem teljesen elviselhetővé. Barátok vagyunk. Ervin már tizenöt évesen, 1985-ben is várta ezt a napot, dereng, hogy beszélt is róla lelkesen, mígnem csillagászati érdeklődését a robbanószerek otthoni előállítása enyhén szólva megosztotta. A barlangászat sokkal később jött, de alapvetően veleszületett dolgok ezek, ahogy például a kerekek iránti szeretete. Attól kezdve ezt hallgattam. Szerettem hallgatni. De ez már sok. Még hogy öt milliárd év, és meghal a Nap – szürcsöltem dühöngve –, mire Ervin – újabban szívlapáttal eszem a tudományt –, ráhúzott a tizenkilencre: először vörös lesz. És nagy. Vörös? Na, hallod. Aztán összemegy olyan sűrűre, hogy egy kávéskanálnyit egy teherautó sem tud elvinni belőle. Belevágtam a késem. Magam felé húztam a nyelét, és élveztem, ahogy tompán reped. Hatalmas karéjokat vágtam, combomra folyt a dinnye hideg leve, bögölyök jöttek, elküldtem őket délnek.
Héja röpült fölénk a Bakony-térkép által Csermák-kertnek nevezett helyen, Bakonybél fölött. Vijjogott a héja, Ervin pedig, aki a madártanban is jártas, tudni vélte, hogy a Nap segítségével tájékozódik, ezért vesztette el héjai méltóságát. Távcsővel bámultunk tépett szárnyai után, és alapvetően kiröhögtük. Aztán kezdett az ég kékje amolyan mediterrán kékké mélyülni, érkezett egy kis hűvös, mert a Nap szép lassan képernyőkímélő üzemmódba kapcsolt. Úgy éreztük magunkat, mint egy sötétre fóliázott ablakú, légkondicionált autóbuszban.
A nappali sötét hideglelést hozott mindkettőnkre, akkor már álltunk a tarlón, én a kezem is égnek emeltem. Táncoltam is. De azt sokat.  Láttunk két csillagot a Nap nélküli napon. Az emberekre gondoltam, akik most éppen így állnak, mint Ervin meg én, égre nézve, de ezt a gondolatot nem folytatom, nem kenyerünk nékünk holmi pátosz. A szemben lévő hegyen vakuk villogtak, a madarak saját szerzeményeiket adták elő (a megszokott dallamok helyett) és legalább olyan, ha nem is olyan nagyon jól játszottak, mint Ábrahám Sára - cselló. Akiről beszélgettünk így napfogyta alkalmából, hogy ki-mit-tud.  És ezen az álpirkadaton megszólaltak a bakonybéli kakasok, szól a kakas, ezen nagyobbat nevetgéltünk, mint a héján. Persze, a bakonybéli Vadszőlő Szálló kertjében ülve – az ebédlőben könyves szekrények! – megfordult a fejünkben a múló idő is. Harminc évesen, elindulunk megkeresni a Somhegy fölött jelzett ősi földsáncot, és tudom, hogy botokat szedünk fel, kitaláljuk, hol álltak őrt, tudni fogjuk, hogyan működött a védmű, megcsodálunk bizonyos sziklában nevelkedett gyökérkarókat, viccesen és komolyan harcolunk is a botokkal, majdnem kiütjük egymás szemét, és "Támadnak a damilok!" felkiáltással kicsit összebalhézunk, és visszafelé – életünkben először – megpiszkálunk egy lehullott tűlevelekből álló, egy méter magas hangyabolyt. Élvezzük, ahogy felborul a rendszer. Kárpótlásul szöcskét fogunk nekik, akiket kárpótlásul megzabálnak - hangya-műszakilag.
Bár költeni keveset akartunk, Dudaron mégis megállunk Mónikánál. Szarvasperkeltet kérünk vegyes körettel, házi savanyúval. Szekszárdi kékfrankost hozzá. Persze. Természetesen. Aztán a fagyi, és megyünk haza.
Hazafelé Ervin arról beszél, hogy a Föld 12 ezer kilométer átmérőjű. A legmélyebb mesterséges furat pedig 12 ezer méter mély. Ez ugyanazt jelenti, mintha egy méter átmérőjű gömb belsejéből csak egy millimétert ismernénk.
– Hallottad, hogy ötmillliárd év, és vége? – próbáltam témát váltani.
– Minek van vége?
– Ennek a napnak.

Is.

Három nap a Bükkben
Ezredvégi barlangrajz

 

A Bükk Magyarország legmagasabb hegyvidéke. A Tarna völgyétől a Sajó- medencéig terjed. Északon a Gömör–Hevesi-dombság, délről az Alföld határolja. Hazánk legnagyobb kiemelkedése a szomszédos Mátrában van, de a Bükk egész tömegét tekintve, a központjában emelkedő fennsík miatt mégis magasabb.

"Itt egyértelmű mozdulatokra van szükség, ne lengesd, hanem dobd azt a vödröt!" – mondja Ervin, és nem türelmetlen. Harminc méter mélyen, a föld méhszájában dolgozunk. Nem munkásőrbázist építünk, csak barlangot bontunk. A bontás szó itt annyit tesz: az üregrendszerbe töltődött, tömör, agyagos, hihetetlen színezetű és formájú mészkődarabokkal teli földet termeljük a felszínre. Nem "bányásszuk", mert az még azt jelenthetné: a kitermelt anyag reményében tesszük. Márpedig mi azért dolgozunk, hogy még mélyebbre jussunk.
Különben ez egy harminc méteres akna. Odalenn már érthető, hogy bizonyos munkakörökben miért közvetíti a ténykedő ember hangos beszéddel saját cselekvéseit. Mindketten vízhatlan overallt viselünk. Alatta műnyulat. A fejünkön munkavédelmi sisak, a sisakon fejlámpa. Azt a barlangászt, akinek nincs fejlámpája a közös túrákon, fényparazitának nevezik. Aki még a fényt is úgy kéri kölcsön, annyira sötét, hogy nem tud magával lámpát hozni egy barlangtúrára.
A műnyúl manapság termo-anyagból készült, cipzáras ruhadarab. Gyakorlatilag kezes-lábas jégeralsó. A cipzár fogassínje az ádámcsutkától a farcsontig húzódik. Kiváló medvejelmezt lehetne belőle készíteni a farsangi bálra. Kivéve persze a karcsúsított műnyulat, amit derékban bevettek. A műnyúl nappali viseletnek is kiváló. Emberlakta vidékeken például jókedvre derítheti a lakosságot.
"Dobd már azt a vödröt! Ne lengesd! Mondjad, hogy »megy a vödör, és dobd!" – okít Ervin, aki tőlem három méterrel lejjebb bontja az álfeneket. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy nem tudja, mi az álfenék. Ne gondolja, mert fogadok: érezte már, hogy meglelte egy hiba okát, de jobban megismerve újabb hibákra lelt. És aztán arra indult újabb keresésre, amerre a tudás és az ösztön akarta. Ilyen az álfenék. Elhiteti a kutató-barlangásszal egy pillanatra, hogy nincs tovább, ez a barlang feneke, itt van az út vége. De itt kizárólag az a biztos, hogy bejöttünk valahol.
A Pes-kő-katlani víznyelő barlangot a hetvenes években fedezték fel. A Bükk-fennsík déli részének rengetegében tátong titokzatos lejárata. Pontosabban a "Magas-Bükkben", annak is a szélén. Mi tegnap este, sötétedés után érkeztünk ide. A közeli Kerek rétről gyalogoltunk a katlanig, a holdtölte utáni második éjszakán. Nem volt éppen vaksötét. Hertendi Ervin (keresztnevének jelentése: vadkan erejű jóbarát) lépdelt előttem. Suttogva beszélünk arról, hogy a fák koronái között kavargó szél olyan, mint az emberi beszéd. Ervint úgy ismertem meg, hogy én belérúgtam, ő pedig orrba vágott. Az egész azért történt – alig húsz éve –, mert beszóltam az öccsének a közkútnál. Éljen a gyerekkor!
A katlan lejárata körül öt lassan mozgó emberi alakot látunk. Némelyikük műanyag kezeslábast visel, fejükön sisak, a sisakon karbidláng. Aprócska, imbolygó fénypontok száz méterről. Eléjük állva viszont már látom ismerős vonásaikat: Kósza, Lengyel Janó, Bence, Linda és Csaba.
"Ti aztán tudjátok, mikor kell jönni!" – fogadnak. Vége a munkának. Látjuk a hamvadni hagyott tüzet. Szerelik szét a csörlőt, pakolnak össze, vetik le a kezeslábast, vége van a "műszaknak", vagyis az aznapi bontásnak. Olyan fáradtak, elcsigázottak, éhesek és szomjasak, hogy mi magunk elszégyelljük pihentségünket.
"Mi újság a nagy Budapesten?" – kérdik. "A szokásos" – feleli Ervin, aki távközlésben utazik, és strukturált hálózatok ügyében rohan hétfőtől péntekig. Elindulunk a kopasz-réti ház felé. A házat a föld alá tervezte és építette Lengyel János és a Myotis Barlangkutató Természetjáró és Természetvédő Szakosztály. A ház a Julcsa-barlang száján ül. Ácsolt, emeletes priccs, asztal, pad, kályha, tűzhely, stelázsi. A priccs alatt a földön hatalmas, fából készült fiókok. Három gyertya, három lux.
Aznap este Kósza főzött. Az előétel receptje: végy egy konzervnyitót, nyisd föl vele a paradicsomos szardíniát, nyiss föl vele egy olajos halat is, azután keverd össze a paradicsomossal. Az olajos olcsó és sok, a paradicsomos drága és kevés. A főétel, vagyis a barlangi munkatúrák után ajánlott életmentő kalóriabomba, másképpen a trutymák receptje Kósza szerint: végy egy jó pohár egri muskotályt. Idd meg. Ha ezzel elkészültél, vágj hagymát apróra, tedd zsírra, azon süss kolbászt és szalonnát, de feltétlenül tégy bele az apróra vágott darált húsból, és kavargatás közben mondogasd: meat lunch. Bolondítsd meg egy kis borssal a mártást, adj hozzá minden fűszert, mit jónak látsz. A végén keverd be az egészet tejföllel. Meglátod, milyen finom! De ha főzöl mellé egy fazék krumplit hajában, akkor biztos a siker. E tartalmas mártás hamar összefő. Addig is eszegetheted a forró krumplit a ráolvasztott kacsazsírral.
(Tévé nincs.)
Másnap a társaság kilencig pihen. Ervin, Kósza és én hétkor, komoly reggeli után indulunk Istállós-kő felé. Kósza huszonöt éves. Munkás heteit alföldi munkahelyén, alföldi otthonában tölti. Szabad heteiben a Bükkben kószál. Jól rajzol, legtöbbször a mappája is vele van. Az a fajta, aki szeret egyedül lenni, de társaságban nem tesz úgy, mint aki egyedül van. És akkor is itt lenne, ha mi nem. Nincs bánata. Tartalmat akar. Míg Janóékkal öszsze nem találkozott, avarba-hóba kapart lyukakban, barlangokban és az erdő szélvédett zugaiban éjszakázott. A leghosszabb idő, míg emberrel nem találkozott, három hét volt. Aztán kénytelen volt leballagni a legközelebbi falu boltjába.
Kopasz rétről a köves úton tartunk lefelé; Ervin, Kósza meg én. Dúdolom az opált. Egy vadetetőnél letérünk a jelzett útról – járt utat a járatlanért mindig hagyj el – és egy csodálatos szurdokon, hatalmas kőszálak tövében, gyalog is alig járható úton ereszkedünk a felhagyott kőbánya felé. Néha visszanézünk, és szólni sem tudunk típusú életérzés tölt el minket. A térdünk sajog – sziklába ütöttük, a tenyerünk lehorzsolva – gatyafék, másik tenyerünket csalán csípte, mert abba kapaszkodtunk. Mint egyszer már.
Odalenn a bánya hatalmas "udvarát" kezdi visszahódítani az erdő. Nincs itt már semmi a bányagépeket túlharsogó férfibeszédből. Mi ez a csönd? Ebédszünet? De hol vannak az alumínium éthordók és Skála-szatyorba csavart tegnapi veknik? És hol van László bányamester? Aki fejtés közben egy mélybe húzódó keskeny hasadékra lelt. Nem volt kőszívű. Vasúti talpfákkal fedte le a barlang száját. Tudta, hogy a fejtés tovább folytatódik, és még nagyon sok követ robbantanak rá. Már nyugdíjas volt, amikor szólt a barlangászoknak. Nagyjából emlékezett még a helyre. László bányamester barlangja – így szerepel ma már a térképeken.
Újabb, jóval szelídebb szurdokon ereszkedünk le a Szalajka-patak forrásáig. A tiszta, jéghideg vizet szemléljük. Egy tábla a forrásbarlang bejáratán: Fodor Géza barlangász könnyűbúvár emlékére. Aztán felmegyünk az istállós-kői ősemberbarlanghoz. Onnan keményen emelkedő, közel egy órás út visz az Istállós-kő 959 méter magas tetejére. Maradt egy kép arról, ahogy félúton megpihentünk. Elöl-fönn Kósza, középen-mögötte Ervin, lenn végül én. A bükkfák között, amelyhez hátunkat vetettük, egyenlő a távolság. Egyikünk sem a hegytető felé fordulva pihen, hanem lefelé néz: ha már ennyi van mögöttünk, nem lehet sok hátra. Rosszul gondoljuk. Késve érünk viszsza a kopasz réti házhoz.
Csaba (kereskedő) barlangászati odaadása sokakat vonz. Melinda (Kósza húga, diáklány) és Bence (geológus és mentőápoló) továbbá Kósza a Pes-kő-katlanba indultak bontani. Ervin és én az első napon felszíni munkára szegődtünk Janó mellé. A Kálmán-lápafői barlang harcsaszájhoz hasonló bejáratát igyekszünk szélesíteni. Janó jóformán nem engedi ki a kezéből a csákányt, alig győzzük hordani a kitermelt, köves földet. Most tanulom meg, mennyire más sziklás talaj bontásánál magányos kődarab helyett "kőszáli kőre", nagyobb darab részére akadni. Később hűvös lesz, tüzet rakunk. Tűzfelvigyázónak menekülhetek eredeti állásomból.
Valójában a harmadik napon ereszkedünk le a Pes-kő-katlanba Ervinnel. Janóval aznap Bence és Kósza bont a felszínen. A lejárattól harminc méter hosszú vaslétra visz a mélybe. A katlan kanyarulatainak megfelelően tervezte Lengyel János, a bélapátfalvi lakatos pedig megcsinálta. A létra kerete sínpárként is szolgál. Azon közlekedik egy kocsi, a kocsira keret készült a vödörnek. Azon húzza fel Csaba és Melinda a csörlővel a felszínre, ahol "deponálják" tartalmát.
A sínlétra tövében állok. A derekamra kötve egy félméterenként megcsomózott kötél. A másik végét, amire karabinert tettünk, leeresztem. Ervin egy tőlem lejjebb eső, három négyzetméteres lyukban bont. Térden állva, sarkán ülve csákánnyal lazítja a földet, aztán a kezeivel húzza bele a térdei közé szorított vödörbe. Aztán a teli vödröt ráakasztja a karabinerre, én pedig felrántom. A vödör a kocsi keretébe kerül. Ezután a tenyérkővel kettőt rácsapok a létrára. Ezt odafönn, ha halványan is, de lehet hallani. Indul a csörlő. Összesen öt vödröt fogtunk be. Igyekszünk úgy intézni, hogy egy vödör úton legyen felfelé, három odalenn tele legyen, egy pedig megtöltés alatt. A maradék idő kell a bontásra. Ervin hátát látom. Át is üt vízhatlan overallján az izzadság, és egyre bizonyosabb, hogy teste nem válik majd különböző betegségek csataterévé.
Aztán potyogni kezd sisakjára az álmennyezet, ami egyben egy fölsőbb terem álfeneke. Ervin legyint. Ez csak egy szűk kis kémény őfölötte. Azután tompa puffanások. Nem látom Ervint. Pár vödör agyag a nyakába zúdul, a keresztvíznél némiképp sűrűbb matériából. Kiürült a kürtő.
Nagy levegő, indulnék haza. Beleheltük, megcsapkodtuk, megbolygattuk a barlangi kitöltést, nem is számíthatunk másra.
Felmegyünk ebédelni. Alma, kenyér, sonka, sajt, kolbász, ribizliszörp.
A sziklafal, maga a Pes-kő, tőlünk alig kétszáz méternyire van. Ebéd után odaballagunk. Ez a Bükk-fennsík egyik meredek, magas és hosszan elnyúló lepusztulási pereme. Sziklabérc. Mint a többi híres "bükki kő": Bél-kő, Őr-kő, Tar-kő, Három-kő, Örvény-kő és a szentléleki Látókövek. Meg sem kísérlem leírni, hogy ami a Központi-Bükknek erről a széléről látszik a világból, milyen hihetetlenül szép.
A föld alól előmászott embernek különösen.

Legközelebb, legközelebb, legközelebb is előmászom.