IzingAntal

Pillanat a Bakonyban

És akkor Ervin elhevert a tarlóra terített pulóverén, bal szemét behunyva, jobbal a szűrőbe tekintve észlelte a Hold első nyolcados térnyerését, és azt kérdezte tőlem:
– Tudod, hogy ötmilliárd év, és vége?
– Minek van vége?
– A Napnak.
– Akkor nem is dolgozunk többet – sóhajtottam, mire Ervin felnyerített. Ervin számára az én társaságomat, számomra az övét egy kilenckilós görögdinnye jelenléte tette csaknem teljesen elviselhetővé. Barátok vagyunk. Ervin már tizenöt évesen, 1985-ben is várta ezt a napot, dereng, hogy beszélt is róla lelkesen, mígnem csillagászati érdeklődését a robbanószerek otthoni előállítása enyhén szólva megosztotta. A barlangászat sokkal később jött, de alapvetően veleszületett dolgok ezek, ahogy például a kerekek iránti szeretete. Attól kezdve ezt hallgattam. Szerettem hallgatni. De ez már sok. Még hogy öt milliárd év, és meghal a Nap – szürcsöltem dühöngve –, mire Ervin – újabban szívlapáttal eszem a tudományt –, ráhúzott a tizenkilencre: először vörös lesz. És nagy. Vörös? Na, hallod. Aztán összemegy olyan sűrűre, hogy egy kávéskanálnyit egy teherautó sem tud elvinni belőle. Belevágtam a késem. Magam felé húztam a nyelét, és élveztem, ahogy tompán reped. Hatalmas karéjokat vágtam, combomra folyt a dinnye hideg leve, bögölyök jöttek, elküldtem őket délnek.
Héja röpült fölénk a Bakony-térkép által Csermák-kertnek nevezett helyen, Bakonybél fölött. Vijjogott a héja, Ervin pedig, aki a madártanban is jártas, tudni vélte, hogy a Nap segítségével tájékozódik, ezért vesztette el héjai méltóságát. Távcsővel bámultunk tépett szárnyai után, és alapvetően kiröhögtük. Aztán kezdett az ég kékje amolyan mediterrán kékké mélyülni, érkezett egy kis hűvös, mert a Nap szép lassan képernyőkímélő üzemmódba kapcsolt. Úgy éreztük magunkat, mint egy sötétre fóliázott ablakú, légkondicionált autóbuszban.
A nappali sötét hideglelést hozott mindkettőnkre, akkor már álltunk a tarlón, én a kezem is égnek emeltem. Táncoltam is. De azt sokat.  Láttunk két csillagot a Nap nélküli napon. Az emberekre gondoltam, akik most éppen így állnak, mint Ervin meg én, égre nézve, de ezt a gondolatot nem folytatom, nem kenyerünk nékünk holmi pátosz. A szemben lévő hegyen vakuk villogtak, a madarak saját szerzeményeiket adták elő (a megszokott dallamok helyett) és legalább olyan, ha nem is olyan nagyon jól játszottak, mint Ábrahám Sára - cselló. Akiről beszélgettünk így napfogyta alkalmából, hogy ki-mit-tud.  És ezen az álpirkadaton megszólaltak a bakonybéli kakasok, szól a kakas, ezen nagyobbat nevetgéltünk, mint a héján. Persze, a bakonybéli Vadszőlő Szálló kertjében ülve – az ebédlőben könyves szekrények! – megfordult a fejünkben a múló idő is. Harminc évesen, elindulunk megkeresni a Somhegy fölött jelzett ősi földsáncot, és tudom, hogy botokat szedünk fel, kitaláljuk, hol álltak őrt, tudni fogjuk, hogyan működött a védmű, megcsodálunk bizonyos sziklában nevelkedett gyökérkarókat, viccesen és komolyan harcolunk is a botokkal, majdnem kiütjük egymás szemét, és "Támadnak a damilok!" felkiáltással kicsit összebalhézunk, és visszafelé – életünkben először – megpiszkálunk egy lehullott tűlevelekből álló, egy méter magas hangyabolyt. Élvezzük, ahogy felborul a rendszer. Kárpótlásul szöcskét fogunk nekik, akiket kárpótlásul megzabálnak - hangya-műszakilag.
Bár költeni keveset akartunk, Dudaron mégis megállunk Mónikánál. Szarvasperkeltet kérünk vegyes körettel, házi savanyúval. Szekszárdi kékfrankost hozzá. Persze. Természetesen. Aztán a fagyi, és megyünk haza.
Hazafelé Ervin arról beszél, hogy a Föld 12 ezer kilométer átmérőjű. A legmélyebb mesterséges furat pedig 12 ezer méter mély. Ez ugyanazt jelenti, mintha egy méter átmérőjű gömb belsejéből csak egy millimétert ismernénk.
– Hallottad, hogy ötmillliárd év, és vége? – próbáltam témát váltani.
– Minek van vége?
– Ennek a napnak.

Is.