IzingAntal

Hodonicki Zalánnak ajánlom


"Számomra csak az olyan utakon való haladás létezik, melyeknek van szívűk, bármely út lehet, amelynek van szíve. Ott utazom én, és az egyetlen, aminek értelme van, az út végéig haladni. Ott utazom én, és lélegzetem visszafojtva nézek, csak nézek." 
E három mondat egy indián varázsló tanításából származik. A nagyatádi nővérszálló (Lővérek) egyik földszinti szobájának falán is olvasható.  A szoba és a hitvallás Hodonicki Attiláé. Amikor ezt a beszélgetés megekjlent egy lapban és egy könyvben,  Hodonicki Zalán , anyukája neve: Andrási Anikó, megszületése (2009), még 13 év volt hátra. 


Nincs bocsánat 


Attila 1964-ben született a vajdasági Szenttamáson.Később Szabadkára költöztek özvegy édesanyjával. Hazáját 1991. októberében hagyta el, egy bizonyois hétfőn, két teljes nappal azután, hogy a jugoszláv államelnökség az általános mozgósítás mellett döntött.

Állatorvosi tanulmányait az utolsó, diploma előtti évben szakította félbe. Két évig a nagyatádi táborban élt, 1994-ben felnőttszakápolói vizsgát tett, s most (1996), a városi kórház intenzív osztályán dolgozik.

Zárkózott, de nem mogorva ember. Az a fajta, akit vonaton, pályaudvaron, és kocsmákban különféle kétes egzisztenciák kiszúrnak, csak azért, hogy aztán töviről-hegyire elmeséljék neki életüket. Igen, a tekintetéből találják ki ezek az alakok: türelmesen végighallgatja őket. Attila kedveli a csapolt sört. Szereti a szépet, ami lehet irodalom, zene és assszony.  Önmagát szenvtelen kívülállónak nevezi.

  "Az utcánkban, Szenttamáson viszonylag sok fiúgyerek volt. A faluvégen nagy téglagyári gödrök, a pravoszláv temető mellett... Úgy gondolom, ennyit elég elmondani a gyerekkoromról. Bár lehet, hogy a vásárteret is meg kell említenem, mert akkortájt telepítették be facsemetékkel. Ez nekünk lándzsaforrás volt, míg el nem kapott a csősz. Általában hadi játékokat űztünk. De minden délután rájöttünk, hiába vagyunk harckészültek, ha nincs ki ellen hadat viselni.

Akkor aztán ellenszenv alapon két részre oszlottunk. Megegyeztünk, hogy nincs bocsánat. Mint a nagyok.


Borisz


A másik bandával tárgyalásos alapon oldottuk meg a határvitákat. Vezetőjük Borisz volt, egy kisebb bandita. Akkor járt hozzánk a téglagyári gödrökhöz, ha az intézetből hazaengedték. Ő volt a hadtáp. A beszerző. Hozott baltát, cigit, pénzt és italt is. Borisz cigány volt. Szerb cigány. De ez akkor és ott senkit nem érdekelt. Nem volt fontos közöttünk, kinek milyen hangzású a neve, hogy ki milyen nyelven beszél otthon.


Majomplacc


Gyakran kérdezték tőlem Magyarországon, milyen nemzetiségűnek vallom magam. Magyar vagyok. Menekültstátuszt kaptam a Magyar Köztársaságtól, így aztán hálátlanságnak tűnik: én a szívem mélyén egy állítólag nem létező nemzethez, egy tákolmányhoz tartozom. Én jugó vagyok. Jugoszláv.
Én tudom, hogy Szabadkának mit neveznek Majomplaccnak. Örülök, ha horvát nyelvű verset olvasok, gyerekesen büszke vagyok Danilo Kis novelláira. És arra gondolok, míg te a Tüskevárat olvastad kötelező penzumként a napköziben, addig én a Híd a Drinán címűt.
Huszadik évem felé járhattam, amikor a koszovói események miatt megtiltották mifelénk, hogy háromnál több ember egyszerre "gyülekezzen" az utcán.   
A mi havan-hetven fős, erdőszéli sátoros murijainknak, ami a hippiség jegyében telt, legális formát kellett találni.
Öreg Úttörők Találkozója néven jelentettük be a rendőrségen. Valami ilyesmit jelent jugónak lenni. Próbáld meg ezt elmagyarázni valakinek, amikor nemzetiségedről kérdez. 

Dehogy akarok

Szombaton vettem tudomásul, hogy hétfőn katonaszökevénnyé avanzsálok. Mindent végiggondoltam. Ha nem veszem át a behívót, bevisznek néhány évre sittre. Később megváltozik minden, amnesztiával kiengednek. Egy-két évet kibírok. Ez persze, messsze volt a valóságtól. Ezek nem kérdezték volna, hogy akarok-e katona lenni. Szépen frontra vittek volna és kész. A bujkálásra is gondoltam, de az pénz nélkül nehéz. S már rég össze volt csomagolva a legszükségesebb holmim, mint minden katonakötelesnek.
Bolond embernek tartották felénk azt, aki az útlevelétől kezdve az anyakönyvi kivonatán keresztül az iskolai bizonyítványig nem hordott magánál mindent, még akkor is, ha csak gyufáért ugrott le a sarki trafikba.
Azokban a hónapokban három-négy újságot vettem naponta, hogy valamit kiszűrhessek az egész cirkuszból.
Minden este találkoztam a barátaimmal. Hosszú, füstös viták folytak közöttünk, próbáltuk értelmezni a híreket.
Kezdett a helyzet hasonlóvá lenni a vakondos rajzfilmhez, amiben a a kertből sorra eltűnnek a répák egyik pillanatról a másikra, mert a vakond lekapkodja mindet a föld alá...
"Fiam, akarsz menni a háborúba?" - kérdi tőlem anyám vasárnapi ebédnél. Mondom, hogy "dehogy akarok, hiszen ismersz". Két jóbaráttal  hetenként egyszer-kétzser elmentünk az erdőre nézelődni, beszélgetni. Ott célozgattam, hogy menni kéne.
Hétfőn eljöttem.
Ilyenkor senkitől sem búcsúzik az ember, ha jót akar. Csak az anyjától. Abban bízhatsz. Kis táskát kell vinned, hogy azt higgyék, vásárolni mégy Magyarországra. Télikabát csak télen szabad vinned, minidg az évszaknak megfelelőt. Amit viselsz. A Magyarországra induló vonatnál - ha már egyszer anyád kikísért -, nem szabad hosszan búcsúzni. Semmi sírás. Ha észreveszed, hogy a peronon hozzád hasonlót búcsúztat az anyja, illik biccenteni...
Negyven márkával érkeztem Szegedre. A rendőrök megmondták, hol találom a menekültügyi hatóságot, ott adnak nekem jegyet Nagyatádra és persze lekéstem az utolsó járatot. Az éjszakát egy garázstetőn töltöttem. Jó meleg volt a kátrány. Takarónak vettem Magyar Hírlapot.

Saját út

Három év után költöztem ki a táborból. Szerettem ott élni. Ha viszont az eszemre hallgatok, akkor azt hiszem, alapvető baj, hogy ott az emberek zavarmentes tárolására rendezkedtek be. Fészekmeleget csináltak, van iskola, van kórház, egyeseknek - mint nekem is -, ezekben munkahely is jut. Ez a szemlélet azonban kiskorúsítja az embert. Képtelenné teszi őket arra, hogy bekapcsolódjanak az itteni hétköznapokba, hogy bekerülhessenek Magyarország vérkeringésébe. Ebben a védett helyzetben csak nagyon kevesen keresnek kitörési pontot. És aki nem keres, nem talál. Ami azokat a véleményeket illeti, miszerint a tábori ellátásnál többet képtelen adni ez a társadalom, szóval én úgy gondolom, hogy nem évekig tárolni és ellátni kellene az embereket, hanem ebből a pénzből inkább elindítani a saját útjukon, itt Magyarországon vagy bárhol a világon. Persze, ez nagyon szép, de a vakot is akkor lehet átkísérni, ha át akar menni a zebrán. 
     
  
Gézdarab

Nem túl drága ez a nővérszálló. Megvagyok a fizetésemből. Próbálom élni a saját, különbejáratú életemet. Fontos, hogy sokat lehetek egyedül. Ha anyámnak sikerül eladnia szabadkai házunkat, talán veszünk egy kis lakást Szegeden. De most így is jó. A munkámat szeretem.
- Miért?
- Mert az intenzív osztályon fekvő embernek még az is nagy dolog, ha egy átnedvesített tiszta gézdarabbal megtörlik a száját, ha már nagyon szomjasak.

-  Na igen.

- Ez akkor és ott nagyon nagy dolog annak az embernek.

Az ajtó melletti falon, néhány méterre az indián varázsló szavaitól olvasható egy másik idézet, egy hazát kereső emberről, aki minden városban pénzt ad egy koldusnak és tartózkodik a tömegtől.
Nyitott, figyelmes, alázatos minden új iránt, amivel útközben találkozik, de nem feledi régi mesterei tanításait sem.
Mindig kedvesebb számára a különös, mint a tiszteletreméltó. Asszonyt és italt sohasem utasít vissza.
Nem zavarja Isten álmát, csöndesen jeleket hagy maga után az úton, ami az élet maga, és amibe egyébként szerelmes... 

(Ez az írásom megjelent: Menekültek és menedékesek Magyarországon: Bicskén és Nagyatádon MA KIADÓ Székesfehérvár 1996 Írták: Einvachter János, Horváth Lajos  Fotó: eM. Soós György Szerkesztette: Magyarits András)