IzingAntal

Mi ketten, ha még élnél, meg az egész négybé, akik akkor a folyosón, a termekben és hazafelé csoszogva azok voltunk. akik már nem leszünk, és akik csak elmondásokra szorítkozhatunk akkori önmagunkkal kapcsolatban, azok, akik a fejünket fognánk meggondolatlan, gyalázatos, hősies, átlátszó vagy őszinte tetteink miatt, most biztos vigyorognánk a helyzeten.
Tudtuk jól, ha nem is mondtuk ki soha. Az előttünk távozók nyugalma nem vígasztal senkit. Engem sem nyugtatott meg távozásod. Még mindig nem hiszem. Csak azt tudom, hogy nem találkozunk. De ne hazudjunk semmiképp, még ha szépet hazudnánk is: nem láttalak érettségi után évekig. A mi elszakadásunk, barátom, életünkben kezdődött. A biológiai élet luxusában, amikor még saját lábunkon mehettünk volna el egymáshoz, saját hangunkon szólni, saját szemünkkel látni.

Ez már a tizenharmadik év érettségi óta. Öt éve nem írtam közlésre szánt mondatokat tollal, papírra. Óriási hiba. Éjjel van, ülök az asztalomnál, odakinn kutyák ugatnak. A gyerekek már régen alszanak. Serceg a papír. Most, hogy Neked írok, most látom be igazán, hogy aki kézzel ír, az rajzol is. Mintha nagy kegyesen megint engedne a félszeg gimnazistának, éppen annak, aki lidérces éjszakái, szenvedélyei, bődületes éhsége, egykedvű értetlensége és társasági magá¬nya minden terhével ott ül a szaktanteremben reggel nyolctól. És mindenre van esze, csak arra nincs, hogy a dolgát tegye. Lapos pillantásokat vet a falra, ahol a tárgynak megfelelően Puskin arcképe, Mengyelejev rendszere, az SI, meg a W egyenlő F-szer es, vagy valami más függ. Ott ül reggel nyolctól, átvirrasztott, átcsavargott, ritkábban áttanult éjszaka után, s mert minden áldott nap van egy olyan óra, amit meg kell úszni, úgy gondol rá, mint egy húsz évig tartó 45 percre, ami nem különb, nem hosszabb más 45 percnél, innen nézve nevetséges akadály.
Miért van az, hogy ami érdekelt vagy alapvetően értettem, csak azzal foglalkoztam? Mert amit nem értettem, ami nem ment a fejembe azonnal, azzal nem. Önkényeskedtem, és azt hittem, hogy a magam érdekében cselekszem. Lehetett volna másképp is, de nem bánom. Jobb Ienne, ha bánnám? Változna valami? Késő bánat - eb gondolat.
Boldog vagyok. Én nem fogok Neked egy árva szóval sem panaszkodni, unom a panaszt hallani, s mondani. M. A. és M. S. szellemek szerint az életutak „lehetnek változatosak és eltérők, de az alapélmény ugyanaz”. Azt akarják mondani, hogy negyven éves koráig az emberrel minden megtörténik, ami megtörténhet. Nekem van még addig hét évem.
Most éppen nyugodt vagyok és boldog. A tekintetemmel sincs semmi baj. Nyílt. A szemüveg kissé eltakarja. Szeretem a megértést. Leginkább azért - önzésből? - mert hozzám is kell egy szekérderék megértés, tehát akkor én is joggal várhatom el, hogy indokaimra elegendő időt fordítson bárki más.
Szeretek én élni. Igen, itt. Én a hazától személyesen nem várok semrnit, csak azt, hogy ne lőjenek "benne". Családi okokból várok ennyire nagyon keveset. A családi ok pedig abban áll, hogy családom van. Amióta pedig van, megtudtam, hogy az önmagunkért való aggodalom ipari tanuló a családtagjainkért érzett aggo¬dalomhoz képest. És ne gondold, barát, hogy nem azért nem várok többet tőle, mert nem becsülöm a hazát. Nemcsak azért nem várok tőle többet, mert azt hiszem, hogy nem telik tőle több. Hanem mert a mesterek szerint a hazától nem illik várni. A hazának adni illik. Nem kötelező, de lehet. Aki akar és tud, adjon. De senkinek nincs joga számon kérni, hogy mit, mennyit és mikor. Különösen nem azoknak, akik csak elvesznek belőle, akik haragot szítanak, merő önérdekből, hogy saját nevük fennmaradhasson a színlapon, és ez a bizonyos elvétel zavartalan maradhasson. Mindezt úgy, hogy minden második szavuk a haza. A haza szó, amit én eddig azért nem írtam le, mert teljesen kisajátították. Ha rajtam múlna, ki sem engedném mondani. Vörösmarty kimondta már, mégpedig egy olyan mondat elején, melyben valahogy nem tud elkopni.
Itt azért kopik-kopogat, mert használata közben egyesek "bulinak" nézik Magyarországot. Határozott és tevékeny emberek ők, kissé ridegek. Kapcsolataikat érdekből építik. Köztük ez nem is szégyen, ez a természetes. Így élnek. A pénzt mindenek felett álló értéknek tartják. Ez úgy van benne a vérükben, mint bennem az ellenkezője. A vita a hazáról pedig nekik kedvez. Mert addig sem róluk beszélnek. És ebben a "buliban" nagyjából mindenki megkapja a magáét. Mi pedig - már aki -, a piramis alsó trapézrekeszében, képesek vagyunk egymás torkának esni azon, hogy akkor most ki, kivel van és milyen színű bélyeget visel, amit ráadásul okkal vagy ok nélkül, mások ragasztottak rá. ha tudnád, mennyire nem szeretem a politikai rajongókat! Olyan értetlenek! Olyanok, mint én, tizenhét évesen. A rajongási szisztéma pedig így néz ki: mivel a képlet túl bonyolult, "A helyzet" az agyuknak túl árnyalt, választanak egy szalmaszálat, amibe belekapaszkodhatnak. Amit akarnak, azt észrevesznek, amit nem akarnak, azt nem. Alkalmi vakok. (Mint én.) A baj csupán az, hogy itt valahova tartozni hagyományosan azt jelenti, valamilyen létező vagy képzelt csoportot kiválasztani, vegzálni és gyűlölni. Nekik ezt jelenti a szabadság, hogy már ezt is lehet. Erre használják.
De magánügy, hogy ki mire használja a szabadságot. Magánügy, hogy én mire használom. Magánügy, hogy én mit adtam, magánügy, hogy Te mit adtál, s mit adhatnál. Én arra jutottam, hogy a haza az a család. És az könnyen elveszíthető. Arra vigyázni kell. Ne haragudj rám ezért a gondolom megdöbbentő, Svejk tanár úrtól származó, "ne lőjetek, itt emberek vannak" gondolatért. Tudod, nem meséltem el, mert akkor még én sem tudtam, de nagyapám összes fiútestvérét kivitték a frontra. Ő volt a legfiatalabb. Valamilyen kérelem alapján, tekintettel bátyjaira, őt is bevonultatták, de nem vitték el a frontra. A nagyegyházi lőszerraktárhoz osztották be őrszolgálatra. Huszonhárom éves volt akkor. Szolgálat után mindig hazagyalogolt Bicskére, a Kistószegre. A Hatház utca felől jött, ahol látták, amint egyenruhában siet hazafelé. Mondom haza felé. Olyan emberek laktak a Hatház utcában és a Kistószegen, akik amikor megtudták, hogy az oroszok lassan beérnek Bicskére, felszaladtak nagyapámékhoz azzal, hogy a Tóni öltözzön át, mert ha egyenruhában találják, azonnal lelövik. Nagyapám átöltözött, elrejtette az egyenruhát. Lementek a pincébe. Nagyapám odalenn megtöltött egy üveget pálinkával. Mikor az oroszok beértek az udvarra, felhajtották a családot. Nagyapámra azonnal fegyvert fogott egy katona, mert nagyapám a kapkodásban magán felejtette a katonainget. Vitték volna hátra, a pajta mögé. Akkor nyújtotta a katona felé a pálinkásüveget. A katona, azt mondják, egy pillanatra megdermedt, aztán a puskacsővel mutatta a nagyapámnak, hogy igyon bele. Nagyapám meg akarta húzni, de a katonának ennyi elég volt ahhoz, hogy a pálinka nem mérgezett. Elvette az üveget. Helyben megitta a felét, aztán otthagyott "bennünket". Ennyin múlott, egy üveg pálinkán. Hatvan éve történt, az otthonunkban. Hatvan év, egy szempillantás.
Emlékszel? Átvettünk egy "filozófiát": Ragadd meg a napot! Félreértettük és azt hittük, hogy ez azt jelenti: habzsolni kell az életet. Hát nem azt jelenti. Bár nincs két hete, hogy asztalon táncoltam Halason, Attila lakodalmában. De ez akkor is mást jelent. Azt, hogy építsd a mát. Élj a mának. Azt jelenti, hogy legyen erőd elhinni, hogy a jelen pillanat a legfontosabb, mert éppen azt éled. Én ebben a pillanatban Neked írok. A hétéves fiam farigcsált fából egy emberkét. Elnevezte Zsoltinak. Most itt van az asztalon. Ragadd meg a napot, Zsolti. Ez azt jelenti, ne rágódj a múlton, lépj ki belőle, s ha most éppen azt hiszed, hogy rossz neked, ne várj megváltást a jövőtől, mert a jövőből megint csak ugyanilyen jelen lesz, s te ugyanígy ülsz erőtlenül, és megváltásra vársz. Hogy hol marad az. előrelátás, ha mindig a jelennel törődsz? Légy nyugodt. A legnagyobb előrelátás éppen az, ha hosszú ideig csak a jelennel törődsz. Mit gondolsz, tréfából írták, hogy álmodozás az élet megrontója? Persze, álmodozz. Valamelyest pihentet az álmodozás. De csak mértékkel tedd, mert szenvedéllyé, rabsággá lesz egykori pihenésed, ami pedig megkötözve éget el saját máglyád tüzén. Ez pontosan úgy kezdődik, mint a narkománia.
A jövődet elsősorban a saját személyiséged rejti. Olyan lesz a jövő, mint amilyen Te vagy. Ne hagyd magad elkönyvelni. Annak, aki rólad azt állítja, hogy zseni vagy, nem feltétlenül kell hinni. Aki lehülyéz, annak sem. Magadnak kell bemérni, hogy ki vagy és mit bírsz, pontosan úgy, mint a statikusok, akik kijönnek a házadhoz, hatvan centit leásnak a tövében, aztán kimondják: jó ember, az Ön háza nem bírná el a tetőteret. Terjeszkedjen másfelé.
Hivatás? Na ja. Sikertelen három esetben vagyok. Ha túl jól teszem a dolgom ott, ahol nem is kellene olyan jól tenni. Ilyenkor csak azért is szembeállok, míg el nem megyek máshová. Ha nem elég jól teszem a dolgom. Vagy ha oda nem illő dolgokat teszek. Ez utóbbiban nálam mindig van valami szándékosság és ez elég gyakori. Az első kettő között kialakult némi egyensúly.
De ez az egész lényegtelen ahhoz képest, hogy hétévessel van egy szokásunk, de egyre kevésbé alkalmazzuk, mert közölte velem, hogy ő már nem egy kis pisis, ő már nagy, iskolás és hasonlók. E szokás szerint magamhoz hívom este, megfürdése után. Elmondom, milyen jó is az, amikor az embernek van egy jó szagú, tiszta kisfia, (aki becsülettel, szappannal és vízzel mosta le magáról egy eleven, nyári nap csatakját), ő ezen nevet, közli, hogy a fogát is megmosta, rám lehel, hogy bizonyítsa, én nem dicsérem meg, mert ezért nem jár dicséret, aztán hosszan, nagyon hosszan nézünk egymás szemébe. Mosd meg a szemed is, mert tiszta fekete, mondom neki olykor, mert kormos. Ilyenkor úgy érzem, hogy ő az egyetlen, aki pontosan tud mindent. Mintha lélegzethez, tiszta levegőhöz jutnék tőle. Egy hétéves gyerekből jön mindez, szó nélkül. És ilyenkor nem félek a haláltól, legalábbis a magamétól. Míg nézzük egymás szemeit, magamban áldást mondok, szabálytalan, semmilyen vallás liturgiájába be nem illeszthető, eretnek szöveggel. Elismétlem magamban, hogy az apa a mérték és a szabály, az anya a melegség és a korlátlan elfogadás, ilyenkor a legjobb dolgokat kívánom neki, de mondok szabályos imát is, hogy nehogy valakit megsértsek, nagyjából azt szeretném, ha szabad, nyugodt, nem kapzsi, nem önkínzó, nem gonosz, de tisztánlátó, mégis jókedvű ember legyen, mert bizony én sem teszem meg azt a szívességet - az Ördögnek sem -, és senkinek, hogy megkeseredjek. Különben is még korai lenne.
Azt kérem ilyenkor, hogy ez a fiú, önmaga legyen a legnagyobb ajándék önmagának és jusson belőle másnak is. Távozásodban nekem az a legnagyobb fájdalom, hogy Te is a fia voltál valakinek. De az is maradsz mindig, a biológiai élet luxusa nélkül.
Hát ennyi, drága Tamás, ezek lennének a legfontosabb dolgok röviden, tollal, papírra. Gondoltam, ha már megtisztelnek azzal, hogy az Iskolai Evkönyvbe írjak, komolyan veszem. Neked írom, és Veled együtt maradok meg annak, akik voltunk. Remélem, nem illúzió. Csak egy kicsit.
Szia.

(2003)