IzingAntal

Ha majd az ár és a sajtó levonul
Az összes tételünk
Tákos, 2001. március 11., vasárnap

 

Kezdjük a végén. Vasárnap éjjel hazafelé hallom a rádióban, hogy Pintér Sándor belügyminiszter éppen ezen a vasárnapon mondotta a Tákos falutól alig 10 kilométerre nyugatra fekvő Vásárosnaményben, hogy az árvízben összedőlt házak nyáron már mindenütt állni fognak. Úgy legyen.

Nem biztos, hogy azon a helyen – tette hozzá –, ahol eddig, de fel fognak épülni. Pont.

 

Ez az az esemény, amit már-már élőben közvetített a televízió. Fotóink illusztrációk Fotó: Benczi Jolán

Ha van egy kis eszük, akkor azok a házak valóban állni fognak. Mert akkor választási plakátra egy fillért sem kell költeni Beregben, amelynek a mi Tákosunk éppen a kellős közepén van. A térségről, egy lapátja nyelére pillanatra megtámaszkodó ember azt mondta: fundamentuma kisgazda. Az ő szavazataik nélkül nem lett volna Torgyán, Torgyán nélkül nincs Orbán. "Mi csináltunk belőlük kormányt." Mindezt egy mélységesen hallgató férfinak mondta, akinek tiszta félcipőjéről találtuk csak ki, hogy újságíró. Különben elég magas a száz főre jutó újságírók száma, és ez így van rendjén az emberek szerint. Csak jöjjenek máskor is. Az sem baj, ha homlokra tolt napszemüvegben jönnek, semmi sem baj, csak legyenek itt a kevésbé látványos epizódok idején is. Igazából most nem érdekelne ám senkit a nagypolitika. Csak a következtetés érdekes: tényleg fel kéne épülniük azoknak az összedőlt házaknak. A korábbi árvizek és belvizek "poszttraumás ellátásában" amúgy sem voltunk valami nagyok. Általában magukra maradtak a falvak a maguk bajával azok után, hogy az ár és a sajtó levonult. 
Borsova "megye" Szent István korában amolyan határvármegye, marchia volt, mélységében tagolt gyep?vel, kisvárdai "megyeszékhellyel", földvárakkal, határőrtelepekkel. Térszerkezetét a m?velt föld? Nyírség, és az alig lakott lápos, ligeterdős Beregi-síkság határozta meg. 
Tizennégyen indulunk oda a dunántúli Bicskéről vasárnap hajnalban, és szégyelljük magunkat. Elsősorban azért, mert nem úgy, mint más bicskeiek (például Dianovszky András t?zoltó és társai), mi csak egyetlen egy napra megyünk, amiről indulás előtt úgy érzem és érzi minden segítő: annyi, mint halottnak a csók.
A csapatunk 11 magánemberként elinduló vajdasági magyarból, egy kameruni és egy nigériai férfiból áll. Mindannyian a bicskei menekülttábor lakói. Vezetőnk a korelnök, Pósa István. Amúgy a Tisza mellett élt, csak nem ebben az országban. A vajdasági magyarok szolidáris igyekezetét, gondolom, nem kell megmagyarázni. A letelepedésük jogi feltételei – összevetve az Európán kívüli nemzetek fiaiéval –, jelenleg roszszabbak. Egyszer egyikük, aki már nincs köztünk, mélységes elkeseredésében azt mondta: saját kutyájába mindenki könnyebben rúg bele. Túlzás? Jó ég tudja. Az biztos, hogy a katasztrófa sújtotta térség egy része hajléktalanná lett. Ahogy ők hontalanná, önhibán kívül, ha nem is ugyanazért. Tákos jó néven vette érkezésünket. 
Persze, hivatalosan azt a tájékoztatást kapjuk, hogy a térségben sem a gátakon, sem a falvakban nincs szükség munkaerőre. A hírek 12 és 15 ezer segítőről szóltak. Vaktában indulunk el. Az sem biztos, hogy megbízólevél és kifejezett úti cél nélkül átengednek majd bennünket az ellenőrző pontokon. Amikor már átengednek, attól tartunk, nem lesz munkánk, hogy csak állunk majd tétlenül. A tákosi polgármesteri hivatal szabálytalan móló két kikötővel. Védelmi központ. Egy-két napja még itt is állt a víz. Udvaron, üstházban üst, valami fő. Jövés-menés, kurta kiáltások, mobilok, rádiók, Bródy Andor budapesti barlangi mentő teljes felszerelésben, Wirth Csaba szigetvári pv-s tiszt kékben, kialvatlanul, a hangoson Kiss Mihály polgármester hirdeti, hogy az egyik utca villamos hálózatát feszültség alá helyezik, felettünk helikopterek billegnek. Honvédek a tatai laktanyából, máltai autó kristályvízzel és levesporral, azonnal rakodunk. A szükségállapot olyan hatást tesz, hogy szinte jelentek Wirthnek. Létszám, felszerelés, szándék. Eligazít. Bródy Andor keze alá oszt. Azt mondja, azt tegyük, akkor és ott, amit ő mond. Kötelező gamma globulin vállba, fertőző májgyulladás ellen. Henry Sikoki esetében a naményi nővér kedélyesen visszakérdez: Ez a neve? 
Önkéntességünket bizonyító felelősség-nyilatkozat egy sárga füzetbe, gyors étkezés a hazaiból. Kiss Mihály polgármester alapvetően sem lehet ideges ember. Most sem az. Szavak nélküli módon hitetlenkedik odacsöppenésünkön. Azt a fajta lelkiállapotot vélem felfedezni rajta, amikor az ember idegei már annyira fáradtak, hogy bekapcsolnak a mosoly-hormonok. 

Emberek a vízben – és a pácban Fotó: Somorjai L.

Bródy Andor ötünket a nagyhalászi halászati csónakok mellé rendel, a vezetőnek megadja a címet. Egy három és fél mázsás, vemhes anyadisznóért kell bemennünk és szárazra hoznunk. Pribicki Attilában bízom eleitől fogva. Hentes és mészáros. A ház előtt kilépünk a csónakból, helyenként derékig ér a víz. A magasabb járdán gázolunk a szutykos lében az ólig. Az ól kerítését ki kell dönteni. Különben akik a disznót megfogják, nem férnének ki. A disznót az állatorvos benyugtatózza. Három napja van benn a szerencsétlen pára. Úgy tesped a vízben, hogy súlyos fejét az ól egy keresztrúdjára helyezi, hogy ne kelljen a víz felett tartani. Maga jött rá? Mutatták neki? Szerda óta van itt. Vasárnap van. Visít, ahogyan Attiláék fülét-farkát elkapják. De mintha tudná, ez nem az a végső vonszolás. Inkább lenne az, valami száraz és dermesztő hajnalon! A kutyaól tetején tyúkdögök. A gazdát nem látom. Ahogy a talpam alatti földet sem. De tudható, hogy ahol állok, az a trágyadomb gyári helye. 
A ház eleje új. A lábazat magas, nem ázott el annyira. A hátsó rész összedőlt. Befordítjuk a testet, indulunk a 41-es úttal párhuzamos belső főutcán, csónakon. Tőlünk balra megnyaklott házak. Az egyik a gazda elhunyt nővéréé volt. A szülői ház. A mellett megyünk el csónakon. Aljában a disznóval. 
– Ismerős vagy itt? – kérdem.
– Pesti tanár vagyok – válaszol a nem velünk érkezett önkéntes.
– Hol a száraz? 
– A templomdombon.
– Oda kell vigyük? 
– Ott a többi is. 
Játszótér, hintaállványok teteje. Egy házból kiabálnak, menjünk majd vissza. A mohácsi vízirendőröknek azt üzenik: menjen be értük valaki. 
Felt?nik a csodaszép református fatornyú templom. Kigörgetjük mellé a csónakból a jószágot. Nem tetszik ez az egész. Egy csomó kutya kóborol a szigeten, még megtépik a fülét. Ha a gazda nem látja, mert erre a szigetre bejönni nem tud, szétveti a nyugtalanság. Egy másik csónak jön, messziről kiabálnak: 
– …meg, miért ide hoztátok?
– Mert itt van a többi is. 
A gazda nem haragszik, de míg él, ezt a napot nem fogja elfelejteni. A szeme csak egy pillanatra lábad könnybe a nyugtatók miatt felállni sem tudó jószág láttán, aztán erőt vesz magán. Sokkal óvatosabbak vagyunk. Két vasrúdra fordítjuk a disznót, azokkal emeljük vissza. A falu másik felébe visszük a csónakon. A gazda elmondja hány éves, mennyit dolgozott, azt is, hogy a cég megsz?nt, s azt is pontosan, hogy központja Budapesten az Akadémia utca 5. szám alatt volt. A disznó rendes ólba kerül. 
Kézfertőtlenítés a hivatal udvarán, aztán új cím: Kossuth út 39. Mélyen fekszik az a tiszta udvar, rendes ház. Gondozott épület, gyümölcsfákra is emlékszem, a hátsó végében áll a víz. Konyhaszekrényekért megyünk be. A hátsó rész omlásveszélyes, oda nem enged be Bródy Andor. A hetvenes évei felé járó tulajdonos sem akarja, hogy bemenjünk. Végül az almás rekeszeket azért kihozzuk. Az egyik kicipelt szekrény tetején fából készült, elázott feszület. A 41-es út szélére tesszük. A tulajdonos azt mondja: "Köszönöm, gyerekek!"
Vissza a hivatalba. 
– Itt tetszik dolgozni, akkor is? – kérdi egyikünk egy asszonytól a rendes időkről. 
– Igen. 
– Írja fel a számunkat, mert egy napra idejönni nagyon kevés. Visszajönnénk akkor is két-három napra, amikor már kevesebben vannak. Csak jó előtte szóljanak. Jövünk tizenöten. 
– Az nagyon jó lesz – mondja.
– Tetszik tudni, mire gondolunk? – kérdezzük. 
– Pontosan tudom – mondja.
A hivatal mellett egy patakmeder, vagy csatorna. A Csaroda-patak felé tart. A falu víz alá került feléből ezen medren keresztül zúg a sokat emlegetett "Beregi-öblözet" északi felébe a víz. Gyakorlatilag olyan erővel, mint Tákos és Namény között az átvágott 41-es úton. A tarpai Tisza tőlünk légvonalban 8-10 kilométerre lehet. A meder mellett szép kis ház áll. Azt kell megvédenünk. Jön a billencs, homokot hoz. Félig, de inkább harmadig rakjuk a zsákokat. Mikor elég összegy?l, akkor az a beregdaróci ember, aki tudja, hol van a Dédai-erdő, akkurátusan rakni kezdi. Először is leteszi a zsákot a vízbe, szája a kezében. A zsák száját előre hajtja rá a zsákra, e "párnát" lefekteti a vízbe, de úgy ám, hogy a zsák száját, ami a zsák alá került, végig megtartja. Azzal igazít. Hogy hol tanulta? Azt mondja: ez mutatja magát. Különben határőr. Tréfából azt kérdi homlokráncolással egybekötve, hogy a papírjaink rendben vannak-e. Igazat mondott, aki azt mondta, hogy a nevetés arra jó, hogy megőrizzük a méltóságunkat. A zsákot nem lehet csak úgy rádobálni. Azt keresztkötésbe kell rakni, hogy tartson. Három vonalban rakjuk. Ahogy távolodunk az utcafronttól, úgy alakul ki szép lassan a csatárlánc. A végén Pósa István a beregdaróci emberrel, aki nem engedi el maga mellől: "Nagyon jól dolgozik az öreg." Két Győri Robi között állok a láncban. A fiatalabb, hogy a táborban megkülönböztethessék egymást, felvette a Győri Drótos Róbert nevet. A falujára azt találta ki a szomszéd falu, hogy drótkerítést húztak az ősök, hogy ne hallatszódjon át az ő harangjuk. 
Katonákkal vagyunk. Az Ural tatabányai sofőrje nevem hallatán így szól: "Ki ne találd már, hogy rokonok vagyunk!" Pedig úgy van. Minden Izing rokonom, egy tőről valók vagyunk. Csak nem ismer mindenki mindenkit. Minden ujján géz, azzal van betekerve. Kikezdte a zsák a körömágyat. Több mint egy hete vannak itt. Lapátnyelet használva pálcának magyarázza a hivatal előtti térképen, hogy honnan jött a víz. 
Odabenn leadom a számainkat a polgármesternek. Dezső keresztnev? vízügyes érkezik, jó hírrel. A Tisza apad. Szalkánál másodpercenként 12 köbméter víz mozog viszsza a folyóba, amely reggelre elérheti a 20 köbmétert is. Ha csak tízzel számolom: 36 000 köbméter óránként. Reggelre lemegy a víz Tákosról? A hatalmas halászati csónakokat mindenesetre tízen emeljük a Liazra, mert minden jel szerint olyan kis víz lesz, hogy már megfeneklenének. Mondom benn az irodán: az emberek közt az a hír terjed, hogy az ukránok egy Balaton nagyságú tározót vágtak át, és jön majd az is. Hál' istennek nem igaz. És én sem mondtam máshol. (Mikor ezt írom, /kedden/, hallom az m1-en, hogy Helmeczy László védelmi elnök mindezt rémhírnek minősíti. Mondják azt is, hogy megalakult a Beregi Újjáépítési Bizottmány.) 
A kultúrban eszünk, hoszszú asztalnál. Forró gulyás, nagyon jó. A csönd dicséri. Egyik asszony a másiknak – töredék –: "…úszott az összes érettségi tételem".
A homok pillanatok alatt elfogy. Jön az új fuvar. Az is. A harmadikba már nem foghatunk bele. Mert a hangoson mondja Kiss Mihály: este hat órakor a falut kiürítik. Azon házak lakói sem maradhatnak, akiknél már van villany. Visszaöltözünk már, amikor jön a ház gazdája: még lenne munka. És mindenkire szükség van. Fertőtlenítés. Nem tudom, minek ehhez ennyi ember. Visszaballagunk hátulra. Pálinka. A csönd dicséri. 
– Ez a beregi tequila – húzza Franket, kameruni társunkat a gazda. Köszönnek mindent. Egy asszony azt mondja a riporternek: "Le a kalappal, hogy idáig elértek. Olyan ez, mint a kenyér, ami a kezembe' van. Soványka, de úgy is jól esik."
Szemüveges tákosi testvér kérdezi, jártam-e már erre. Mondom itt nem, de voltam Csegöldön és Magosligeten. Mert ott van eltemetve a boldog ember, Móricz azonos cím? regényének főhőse. A kiürítés nyüzsgésében mondom: ha jót akarsz magadnak, olvasd el. Megígéri. 
Karcsi, Nikola, Marko, Drótos, Robi, Józsi, Attila, Péter, Feri és Pista a hídon, amely alatt még zúg a víz, megesketnek, hogy visszajövünk pár napra. Ha már a víz sem zúg ennyire.