Találkoztam egy bicskei sráccal, akivel köszöngettünk ugyan világéletünkben azzal a hellóval, amely azt jelenti: tudom ki vagy, tudod ki vagyok. Nem beszélgettünk sosem, de egy a törzshelyünk.

Ott kérte egyszer Kurucz Viktor (1981), hogy olvassam el az írásait, és előre is elnézést kért: mindegyik a horgászatról szól. Mert ő megszállott. Rendben - mondtam én -, nem vagy egyedül. Már az első néhány bekezdés után vigyorogtam, már akkor tudni lehetett, hogy ezt jó lesz olvasni. Tiszta tehetség és érdeknélküli írói kedv keresi magának utat.

Viktor elbeszélései nemcsak a horgászatról szólnak, hanem a természetről és egy emberről, aki ha lenéz a Póctetőről a Pócaljára, azt látja, ami előtte van.

Kedves, egyszerű szövegek. Minden bekezdése az, ami. Egy-két évtized múlva sokan ismerik majd, tudom. De ha nem, hát az sem baj. Nem Viktor veszít, hanem az, aki nem ismeri. Nem is az a lényeg, hogy mennyien ismerik. Hanem az, hogy valaki úgy él és azt teszi, amit szeret. Amíg a kötet meg nem jelenik, Viktortól el lehet kérni az írásokat lemezen vagy papíron, de az ő honlapján már dolgoznak a fiammal, az ajánlott linkek között később majd rátalálsz, ha érdekel.

KURUCZ VIKTOR

Ébredések

Furcsán néz rám a cipőm ma délben. Idegesen várja levesem végét.

- Ne sürgess már úgy – ráncolom rá homlokom.

- Tudom, hogy vársz engem, hogy várnak ránk, de a vasárnapi ebéddel nem tudok sietni. Fránya bakancs! Legszívesebben már a hajnali fű harmatjában fürdött volna, ha nem lenne ilyen lusta a gazdája!

Úgy figyel engem, mint aki szemrehányást készül tenni:

- Hát van neked szíved?! A tiszta, szép, harmatos fű helyett pocsolyákat kapok? Ezt érdemlem én?! Agyagos sár telepedjen orromra?! Amit a délutáni nap ráéget és a rámszáradt sár bántóan mardossa majd a bőröm? Van tebenned emberi érzés?! Van neked szíved?!

Egyre haragosabban tekint rám ez a bakancs. Igaza van. Szebb a hajnal és kedvesebb is mindkettőnknek, de hát az ágyam is kedves, főleg a vasárnap reggeleken.

- És igenis van szívem, különben hogyan kerültél volna hozzám?

Már a vásárban láttam rajta, hogy kényes cipő, nem horgászni való.

- Túrabakancs ez! – győzködött az eladó.

- Hát nem is tudom. Túl helyes, nem akarnám ilyesmire használni.

- Mégis elhoztalak, bár már akkor is volt valami furcsa pimaszság orrocskáidon. Most pedig itt feleselsz nekem. De legyen igazad.

Délután lett mire elindultam, erősen délután. Sétálok, mert érezni akarom a tavaszi nap első sugarait. Már a bakancs is jobb kedvű, nem érdekli sár vagy pocsolya, boldogan viszi lábaimat. Nekem pedig kedvem lenne széttárni karjaim, meg is tehetném, de félek, hogy az utca embere megnézne, valószínűleg rám is csodálkozna, azt pedig nem szeretném. A Tóra megyek. Itt nőttem fel ezért közel áll a szívemhez, mélyen benne van a balpitvarban. Ezen a Tavon próbálgattam szárnyaimat a horgászatban, és itt kerültem egyre közelebb a természethez sorjázó évek alatt. Most nem hoztam magammal felszerelést a horgászathoz, most csak az áprilisi Erőmű-Tavunkat szeretném látni, figyelni egy kicsit. Ha pedig vannak rajta horgászok, annak csak örülök, mert egy jóízű baráti beszélgetésre a peca az egyik legjobb ok. Lehet indítani, például egy ilyen mondattal:

- Van-e valami kolléga? – és ha lelkes horgász a társunk, akkor már dől is belőle a mondanivaló. Ami persze panasszal kezdődik. Aztán folytatódik is, mert a horgászember sosem elégedett, ezt meg kell szokni. Ha pedig már megszoktuk, akkor csendes mosollyal - néhol helyesléssel -, végighallgatjuk a bevezetőt és jöhet a beszélgetés.

Mindjárt ott vagyok, ezen a részen már nyugodtan lehetek, markolhatom a napsugarakat, itt már nem látnak engem. Megérkeztem és látom a völgyet, amelyben pihen az imádott Tó. Szikrázik tükrén az áprilisi fényözön. Apró hullámok fodrozódnak déli oldalán. Fái, virágai most születnek újjá a Tél bánata után. Eltűnt róluk a fehér takaró és mosolyogva ébrednek. Nagyot szippantanak a megtisztult friss levegőbe, ahogy most én is. Most már csak lassan lépkedek a lejtőn, sietni akarok, hogy végre a víz közelében lehessek, de a vidék születésének látványa lelassítja lépteim. Már csak egy karnyújtásnyira vagyok a víztől. Leülök. Sokan horgásznak ezen a délutánon, de most valahogy nincs kedvem a horgász-csevelyhez. Csak csendesen üldögélni és nézni a vizet, ahogy tisztítja, gyógyítja magát és erőt ad nekem. Ez megnyugtató, ez most igazán jó. Simogat a zengő tavaszi szél, éles körmei megtompultak már nem bántják arcomat, mint nem rég. De ez a szellő is kezd elcsendesedni és a víz is kisimítja ráncait. Egy horgász hangja megtöri bennem a csendet és felé fordítja fejemet. Gondolataim hangosabbak voltak hangjánál így nem értettem mit mondhatott. Tehát most jobban figyelek. Innen úgy látom, igen nagy hallal hozta össze a sors és keményen fárasztja. Egyedül van ezért odaszaladok, hogy segítsek. Csukázik és egy igazán szép krokodilt sikerült megmerítenem neki. Nagyon boldog, hálálkodik és vagy háromszor megköszöni a segítséget. Én is vele örülök halának. Magához tudná ölelni a világot. Azt hiszem a tavaszi nap sugarainál csak az a szebb, ha egy másik ember boldogságának fénye süthet ránk. Érdekes, de ez a horgász azóta nem panaszkodik, ha horgásztársaival találkozik, csak mesél és mesél. Egy csukáról, aminek a feje olyan nagy volt, mint egy krokodilusé és egy gyönyörű tavaszi délutánon akadt a horgára.

Lassan süllyed a narancssárga korong Bicske dombjai mögé és én is haza indulok. Az utolsó napsugarak mintha szólnának. Visszafordulok. A völgy felé nézek és próbálok figyelni szavára:

- Jó reggelt természet. Megérkeztem hozzád. Én vagyok az. A zöldellő tiszta illatú Tavasz.