Szófogadatlan történelem

Beszélgetés Kosáry Domokossal, az MTA búcsúzó elnökével

168 Óra VIII. évfolyam 19. szám
1996. május 14.
8-9 p.

- "Arra a nem várt felfedezésre tettem szert, hogy a Biblia pözsög a magyar nevektől" - írta 1820-ban Horváth István, és nagyon büszke volt. Mert egy hazáját szerető embernek ez azért nem akármilyen önigazolás. Szorulunk mi effélékre?

- Aki a jelenvaló elviselhetetlensége elől valamilyen álomvilágba akar menekülni, az előbb-utóbb rábukkan ehhez hasonló "pözsgésre". A történésznek elég - és nem lesz semmiféle hiányérzete -, ha arról a magyar múltról beszél, amelyben talán épp ezer esztendeje alakult meg az első magyar iskola Pannonhalmán, az ezredik év karácsonyán pedig, első királyunk megkoronázásával létrejött az új állam, a sokszínű és befogadó magyar királyság.
Forrásaink elég hiányosak, sokféle feltételezést megengednek. A történelmi sokkhatások eredményeképpen a közvélemény egy része hajlamos nálunk a történelmet nem szakmai tények sokaságaként felfogni, hanem hitvallásként. Pedig a múltunk nem hitvallás dolga, hanem szakmai kérdés.

- Miért ne lehetne gondolkodásunk olyan, mint a francia fűszeresé, akinek a nagy francia forradalom nem tények egymásutánja, hanem a nagyapai zsebórával együtt örökölt hitvallás? Számukra, mondjuk, Robespierre megítélése szinte családi ügy...

- A tényeket "helyettesítő" hitvallás hajlamos rögtön politikai indulattá formálódni. Azzal, hogy a racionalitástól eltávolodunk, a múltat önkényesen torzítani kezdjük. Minél súlyosabbak az anyagi nehézségeink, annál nagyobb a veszélye annak, hogy ez a tendencia megmutatja magát. Egyetemista koromban fültanúja voltam Szántó György előadásának a Margitszigeten. Azt mondta, hogy 1241-ben össze kellett volna fognunk a tatárokkal... Ez egy reménytelen helyzetű, elkeseredett erdélyi magyar ember érthető kijelentése. De a történelem nem fogad szót az utókornak.

- Ma sem hagyja hidegen a közvéleményt egy-egy történettudományi kérdés. Vannak-e az akadémiának önszorgalmú "levelező tagjai"?

- Kaptam olyan levelet is, azt hiszem Debrecenből, amelyben azt írták, hogy Kosáryt Szibériába kellene deportálni, mert nem hiszi el, hogy Barguzinban Petőfi Sándor földi maradványait találták meg. Nem egészem értettem az összefüggést.

- Olykor azért az akadémikussal is megesik, hogy érzelmi húrokat penget. A millecentenáriumi ünnepségsorozat parlamenti megnyitóján, mintha ön is ezt tette volna, egy burgundiai útjára visszagondolva.

- Megvallom, elfogott a nemzeti büszkeség...Tournus-ban jártam, ahol a csodálatos katedrális közelében találtam egy tornyocskát, amelyet bizonyos Pierre abbé emeltetett 929-ben. Az alábbi szövegű, kőbe vésett feliratra leltem ott:
"A magyarok támadása ellen..." De azért javaslom, jelen évfordulóm ne csak ezzel a kétségtelenül szép, távolba ható teljesítménnyel hívjuk fel magunkra az Európai Unió országainak figyelmét. Skandinávia sem éppen a vikingeknek köszönheti a szimpátiát. Pár nappal ezelőtt egy diplomata járt Magyarországon. Megkérdeztem tőle, tudja-e miért fontos nekünk, hogy az Európai Unió tagjai lehessünk. Azt mondta, tudja, hogy fontos, de azt nem, hogy miért. Elmondtam, hogy éppen ezer éve koronázták meg államalapító királyunkat. Csodálatos szimbólum lenne, ha ezt a millenniumot már az Európai Unió tagjaként ünnepelhetnénk. Erre ő gyanakodva megjegyezte, úgy hallotta, valamilyen más évfordulót is ülnek a magyarok mostanában. Angolul beszéltünk, szándékosan nem a hódítás jelentésű "conqest" kifejezést használtam, hanem a "settlement"-et. Ez annyit tesz, hogy letelepülés, ám az angolok ezzel a szóval jelzik azt is, ha egy család berendezkedik új otthonában.

- Ennyire békések lettek volna a honfoglalás kori viszonyok?

- Nem biztos, hogy hadjárataink fontosabbak annál a ténynél, miszerint ez a harcias magyarság rövid, alig három emberöltönyi idő alatt képes volt beilleszkedni az európai civilizációba. A honfoglalás után száz évvel itt olyan jelenség mutatkozott, amely nemcsak a magyar történelemben volt jelentős forduló.Képzelje maga elé a kontinens térképét: a Skandináviától Lengyelországon át, egészen Magyarországig terjedő félkörívben hatalmas terület csatlakozott akkor a középkori Európához. Része volt ez annak az expanziós folyamatnak, amely a hajdani Európát jellemezte. Ebbe illeszkedett be a magyarság, ennek váltunk részeseivé a honszerzéssel.

- Akkoriban fogadtuk el az első kötelező minimumokat...

- Ahogy jó pár száz évvel később a kötelező síntávolságokat.

- A kronológiákból majd' minden kiderül, már ami a napnyugaton történtekre vonatkozik, de a keleti világ korabeli időbeosztás módfelett hiányos.

- Amikor honfoglalásról beszélünk, éppen ezt a hiányt kellene betöltenünk. A múlt század vége felé a kormány a Magyar Tudományos Akadémiához fordult: most már mondják meg, mikor is volt a honfoglalás. Összeült a bizottság, elővették a bizánci, arab és egyéb forrásokat - nincs sok, nem elég, azóta is szenvedjük hiányukat -, s végül azt mondták: 888 előtt nem történhetett és 900 után már biztos befejeződött. Ma leginkább azt a véleményt fogadjuk el, mely szerint a magyarok honfoglalása 895-ben kezdődött és 900-ra befejeződött. Az 1960-as évek végétől, ahogy az ideológiai nyomás lazulni kezdett, korai történetünk műhelyeiben is újraindult az élet. Hogy csupán néhány példát említsek: Györffy György, aki a nehéz időket az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának roppant adatgyűjtésével vészelte át, egymás után tette közzé munkáit. Szűcs Jenő a nemzeti és etnikai tudat kialakulását, Bartha Antal pedig a magyar nép "őstörténetét" vizsgálta. Közben mind jelentősebbé vált a szegedi műhely is, a neves orientalista, Róna-Tas András, valamint Kristó Gyula vezetésével. Munkájuk eredményeképpen elmondhatjuk: a magyar honfoglalás tudatos katonai és politikai akció eredménye volt. A Kárpát-medencébe érkező magyaroknak súlyos veszélyhelyzetben előremeneküléssel sikerült ígéretes megoldást találniuk.Így valóban történelmi fordulatot idéztek elő mind népünk, mind Európa históriájában.

- Azt beszélik, hogy mandátumának lejártával Szerb Antaléhoz hasonló vállalkozásra készül: az ön egyszemélyes, külön-bejáratú történelmét kívánja megírni.

- Nem tankönyvet, nem lexikont szeretnék készíteni, hanem esszé formájában elmondani azt, amit gondolok a magyar történelem folyamatáról. Készítek persze mellékletet is évszámokkal, de nem adatbázisra kell számítani, hanem egy történelem körül sokat forgolódó ember végső véleményére.

- Végső vélemény? Csupán azért ez a közbevetésem, mert önről sok tisztelője azt mondja: oly módon konzervatív, hogy megmaradt haladónak...

- Régi barátom, Fejtő Ferenc azt mondta egyszer, hogy én radikálisan haladó konzervatív, ha úgy tetszik, liberális konzervítv vagyok, ha értékekről van szó. De ha ezek az értékek azt kívánják, hogy változtassak valamin, akkor habozás nélkül megteszem.

- Nehéz volt az elmúlt hat évben az MTA-t megóvni az ideológiák betüremkedésétől?

- Időnként igen. De mi kezdettől fogva azt tűztük ki célul, hogy tudományos szervezetünk minden politikai befolyástól mentes legyen. Saját szakmai szabályainak megfelelően autonóm módon dolgozza ki és vigye végig azokat a programokat, amelyek a megújulás és az értékmegőrzés kettős alapelvéből következnek. Politikán azonban nemcsak amolyan felső, hatalmi beavatkozást kellett értenünk, amilyen a letűnt rendszer idején oly nyomasztóan érvényesült.
Az egyik oldalon kiépült érdekek konok, konzervatív védelmével, a másik oldalon sértett indulatokkal, a változástól megmámorosodott, dilettáns érvényesülési vágyakkal találkoztunk, amelyek ugyancsak politikai színezetet kaptak - falakon belül és kívül. De méltatlan dolog lett volna az Akadémiát politikai ítélőszékké alakítani: útját álltuk a politikai boszorkányüldözésnek, néhány exponáltabb munkatársunknak pedig azt ajánlottuk, vonuljon a csöndesebb, hátsó sorokba és szakmai munkájával tanúsítsa alkalmasságát.

- Úgy vettem észre, hogy professzor úr - Hat év a tudománypolitika szolgálatában című új könyvének előszavában - játszik. Vagyis a fenti téma eljövendő kutatóinak szerepébe képzeli magát.

- Igen. Ők feltehetően így értekeznek majd 1990--ről: a politikai erők véleménye erősen megoszlott a tudománypolitikát, különösen az Akadémiát illetően. A nagyobb távlatokban gondolkodók hajlandók voltak az MTA reformprogramját támogatni. Antall József és Mádl Ferenc ezek közé tartozott, miként mások is, mind az ellenzék, mind a kormánypártok padsoraiból. De azok sem voltak kevesen -ugyancsak mindkét oldalon -, akiknek hangereje olykor jóval kevésbé volt szerény, mint látókörük sugara. Közéjük tartozott - egyebek közt - a Művelődési Minisztérium akkori vezető garnitúrájának néhány tagja. Olyan is akadt a frissen nemzeti színekben pompázók között, aki korábban a pártállam kultúrpolitikai vezetésének bizalmas híve volt. A két ellentétes tendenciának az MTA számára kedvező egyensúlya 1993 tavaszán megbomlott. Több egykorú bizalmas nyilatkozat ennek indokát is megjelölte. A tudományos testület egy-két, korábban politikailag exponált tagja, nem fogadva meg a nyugton maradás jó tanácsát, rosszul értelmezett helyi érdekek szolgálatában olyan akciót szervezett a tisztújítás körül, amely házon belül és politikai körökben is feszültséget teremtett. Így következett be az akadémiai törvény időleges félretétele és leválasztása a felsőoktatási törvényről. Csak kemény viták árán, a művelődési miniszter támogatásával születhetett meg az akadémiai törvény...A tanulság nyilvánvaló. Az MTA akkor tud eleget tenni nemzeti feladatainak, ha politikamentességét, szakmai elkötelezettségét és a megújulási készséget következetesen megőrzi.