Széljegyzetek könyvünkhöz
A Kurszk utolsó útja
"Sötét van az íráshoz, de megpróbálom vakon. Itt van azoknak a névjegyzéke, akik a 9-es szektorban rekedtek, és megpróbálnak kijutni. Esély, úgy tűnik, nincs. Legfeljebb tíz-húsz százalék. Mindenkit üdvözlök, nem kell kétségbeesni."
A Kurszk atomtengeralattjáró egy archív felvételen. Az orosz flotta Titanicja
Fotó: Reuters
Jelentem, ezeket a sorokat Dmitrij Kolesznyikov sorhajóhadnagy leveléből ismerem. 2000. augusztus 12-én vetette papírra, délután 15 óra 45 perckor. Jelentem, én ezekben a percekben Kiskunhalason tartózkodtam, ahol vacsorát készítettem a jó barát Attilával Anikónak és Ildikónak. Fogalmam sem volt az idill kellős közepén, hogy az északi szélesség 69. fok 7. perc, keleti hosszúság 37. fok 35. perc által határolt területen Kolesznyikov hadnagy háromnegyed négykor ezeket a sorokat írja, és arról sem, tisztelt Tengernagy Úr, hogy ez a levél eljut majd hozzám.
Jelentem, a hadnagy ezeket a sorokat Olga Kolesznyikovának, a feleségének írta. Magántermészetű részeit az Orosz Admiralitás levéltitoknak minősítette, és átadta az özvegynek, miután Dmitrij Kolesznyikov testét a búvárok felhozták és zubbonyzsebében rátaláltak az utolsó üzenetre. Engedje meg a tengernagy úr a személyes kitérőt, rám főleg ez az utolsó mondat volt hatással: "Mindenkit üdvözlök, nem kell kétségbeesni." Indokom a körülményekben keresendő. Kolesznyikov sorhajóhadnagy, aki nálam fiatalabb ember volt, ezt néhány órával azután írta, hogy a 27 800 tonna vízkiszorítású, hat emelet magas, 150 méter hosszúságú Kurszk atom-tengeralattjáró, amelyen ő szolgálatát teljesítette, felrobbant, és egyperces zuhanás után a mintegy másfél méteres iszaprétegen áthatolva a Barents-tenger gránittalapzatának ütközött.
Vagyim Arisztov történész végzettségű újságíró által összegyűjtött dokumentumokból tudom, hogy a második robbanás a tengerfenékkel való ütközés során következett be. Döbbenetes számomra, hogy mindkét robbanás olyan iszonyatos erejű volt, hogy a norvég partokon működő földrengésfigyelő állomások is észlelték (pedig mindez az orosz partok közelében játszódott le).
Jelentem, az élet a legnagyobb dramaturg. A hadgyakorlat célja ugyanis eredetileg az volt – a falra festett ördög? –, hogy egy atom-tengeralattjáró "elsüllyed" a Barentsben, elfekszik a tengerfenéken, ahol a legénység bevárja a mentőalakulatokat. A teljes Északi Flotta ötvenöt kilométer átmérőjű körön belül tartózkodott. A riadóparancsot mégis csak tizenkét órával a robbanás után adták ki, akkor kezdték keresni a Kurszkot. Sőt! Azokban a percekben haladhattak át a 108 méter mélyen fekvő Kurszk fölött a felszínen, amikor Kolesznyikov hadnagy úr a levelet megírta. A Kurszk tengerészei olyan robbanásokat éltek túl, amelyek ereje képes volt átszakítani a tengeralattjáró hatvan atmoszférás nyomásra tervezett testét. Mindezek után az ötvenöt kilométeres körön belül tartózkodó Északi Flotta, köztük a Nagy Péter cirkáló, fedélzetén a flotta vezérkarával – az első nyilatkozatok szerint – nem érzékelt semmit, miközben a norvég partokon észlelték a detonációkat. Történik mindez azon a hadgyakorlaton, melyet a koreográfia szerint éppen arra hegyeztek ki az utóbbi évtized legnagyobb szabású orosz haditengerészeti műveletében, hogy a Kurszk egy elsüllyedt tengeralattjáró szerepét játssza, és az Északi Flotta többi hajója a segítségére siet.
Jelentem, magyar vagyok, NATO-tag. De minden kezem ügyébe kerülő cikket lassan és félhangosan olvastam el a Kurszk-balesetről, magam sem tudom, miért. Talán Kolesznyikov levelére vártam. Azt akartam megtudni, vajon éltek-e még odalenn, ha igen, akkor hogyan és mennyit, ha igen, akkor hogyan lehetett volna megmenteni őket. Egy magyar napilap idézte Kolesznyikov levelét, emlékszem, kora reggel volt, a gyufásdoboznyi cikket kivágtam, és a tárcámba tettem. Engedje meg, tengernagy úr, de képletesen szólva én is vagyok néha 108 méter mélyen. Kolesznyikov sorhajóhadnagy viszont azt, hogy mindenkit üdvözöl, és nem kell kétségbeesni, nem képletesen szólva, hanem valóban 108 méter mélyen írta. Vaksötétben, a világ legnagyobb atom-tengeralattjárójában, a biztos halálban. Bajtársai, akik ugyanúgy tíz-húsz százalékot adtak maguknak, a hajó acélhéját fémtárggyal kongatták, mégpedig S. O. S. jeleket küldve a mélységből, hátha befogja a jelet valamelyik hajó akusztikusa.
Jelentem, 2002 elején a Focus Könyvkiadó felkért egy Kurszkról szóló könyv megírására. Akkor még nem ismertem Vagyim Arisztov írót. Egy utcai fülkéből még aznap este felhívtam hát Viktort, egyetlen szentpétervári ismerősömet. Hívásom célja az volt, hogy az orosz sajtóban a Kurszkról megjelent cikkeket kérjek tőle. Azt mondta, maga is gyűjti. Lassan másfél éve rakosgatja. Ne kérdezzem, miért. "Itt sokan rakosgatják." És éreztem a hangján, hogy nem fog nekem semmit küldeni. Hazafelé ballagva, egy téren átvágva ébredtem rá, hogy a kérésem sértés volt, és mindennek van határa. Ha 1526-ban tőlem egy idegen ország polgára Mohácsról kér információkat, esetleg 1849-ben Világosról vagy Aradról, ugyanazt érezte volna a hangomon, amit én pétervári ismerősöm hangján.
Jelentem, ez orosz gyász. Orosz író kell. A pétervári telefon után egészen komolyan meg akartam mutatni a büszke orosznak, akit megsértettem, de legalábbis tapintatlan voltam vele, hogy engem, a magyart, még véletlenül sem vezet valamiféle posztszovjet viszony fölötti fennhéjázó káröröm, hogy nem a csúfolódós székből akartam én felolvasni azokat a cikkeket, amiket tőle kértem, csak mint rendesen, szeretnék megérteni és megértetni valamit, ami momentán még ködös.
Jelentem, Vagyim Arisztov cikkeit ismertem a Hetekből. Az első megbeszélésen szerényen és mellékesen elmondta, hogy ifjúkorában, még a hidegháború idején a Barents-tengeren szolgált az Északi Flotta Iszakov nevű cirkálóján mint torpedós matróz. Amikor megmutattam neki azokat a részeket, amelyeket addig egyedül megírtam – és megint úgy éreztem magam, mint a fülkében –, láttam a mosolyán, hogy érdemes megvárni, hogy ő mit és hogyan ír majd meg. Miután az első szövegrészek eljutottak hozzám, boldogan adtam át a hajó parancsnokságát, és nagyon jól éreztem magam a fedélzetmester sokkal inkább nekem való tisztében. Érdekes út volt. Tudja, tengernagy úr, mi hajósok, amikor szakmai önéletrajzot készítünk, mindig beleírjuk, melyik tengeren, melyik hajón, kinek a kapitánysága alatt hajóztunk életünkben először.
Jelentem, a Kurszk-gate a verziómérgezés tüneteit hozta az orosz társadalomra. Miután a győzelem mindenkinek kedves, a vereség pedig árva gyerek, óriási játszmák kezdődtek a flotta vezetése, a tervezőirodák, az elnöki hatalom, a hadiipar privatizációjában érdekelt oligarchák és csinovnyikok, a valamitől független, és van, amitől nem független sajtócsoportok, az orosz és az amerikai, a brit és a norvég külügy között jól kivehető, a könyvben pontosan vázolt érdekek mentén.
Moszkvában amerikai kém bukott le, aki harmincezer dollárért vásárolt meg egy hadiipari leírást, az USA minden átmenet nélkül befagyasztott egy rakétafejlesztést, két nappal az eset után a CIA igazgatója titokban a Kremlben járt. Történetek ezek az átháríthatatlan felelősség áthárításáról.
Jelentem, a Kurszk utolsó útját, ezt a májusban megjelenő új könyvet minden kényszer és aggodalom nélkül fogom eljuttatni a sértődött orosznak, az egykori tengeri fővárosba, Szentpétervárra. Nem kell kétségbeesni, mindenkit üdvözlök.
Jelentem, a hadnagy ezeket a sorokat Olga Kolesznyikovának, a feleségének írta. Magántermészetű részeit az Orosz Admiralitás levéltitoknak minősítette, és átadta az özvegynek, miután Dmitrij Kolesznyikov testét a búvárok felhozták és zubbonyzsebében rátaláltak az utolsó üzenetre. Engedje meg a tengernagy úr a személyes kitérőt, rám főleg ez az utolsó mondat volt hatással: "Mindenkit üdvözlök, nem kell kétségbeesni." Indokom a körülményekben keresendő. Kolesznyikov sorhajóhadnagy, aki nálam fiatalabb ember volt, ezt néhány órával azután írta, hogy a 27 800 tonna vízkiszorítású, hat emelet magas, 150 méter hosszúságú Kurszk atom-tengeralattjáró, amelyen ő szolgálatát teljesítette, felrobbant, és egyperces zuhanás után a mintegy másfél méteres iszaprétegen áthatolva a Barents-tenger gránittalapzatának ütközött.
Vagyim Arisztov történész végzettségű újságíró által összegyűjtött dokumentumokból tudom, hogy a második robbanás a tengerfenékkel való ütközés során következett be. Döbbenetes számomra, hogy mindkét robbanás olyan iszonyatos erejű volt, hogy a norvég partokon működő földrengésfigyelő állomások is észlelték (pedig mindez az orosz partok közelében játszódott le).
Jelentem, az élet a legnagyobb dramaturg. A hadgyakorlat célja ugyanis eredetileg az volt – a falra festett ördög? –, hogy egy atom-tengeralattjáró "elsüllyed" a Barentsben, elfekszik a tengerfenéken, ahol a legénység bevárja a mentőalakulatokat. A teljes Északi Flotta ötvenöt kilométer átmérőjű körön belül tartózkodott. A riadóparancsot mégis csak tizenkét órával a robbanás után adták ki, akkor kezdték keresni a Kurszkot. Sőt! Azokban a percekben haladhattak át a 108 méter mélyen fekvő Kurszk fölött a felszínen, amikor Kolesznyikov hadnagy úr a levelet megírta. A Kurszk tengerészei olyan robbanásokat éltek túl, amelyek ereje képes volt átszakítani a tengeralattjáró hatvan atmoszférás nyomásra tervezett testét. Mindezek után az ötvenöt kilométeres körön belül tartózkodó Északi Flotta, köztük a Nagy Péter cirkáló, fedélzetén a flotta vezérkarával – az első nyilatkozatok szerint – nem érzékelt semmit, miközben a norvég partokon észlelték a detonációkat. Történik mindez azon a hadgyakorlaton, melyet a koreográfia szerint éppen arra hegyeztek ki az utóbbi évtized legnagyobb szabású orosz haditengerészeti műveletében, hogy a Kurszk egy elsüllyedt tengeralattjáró szerepét játssza, és az Északi Flotta többi hajója a segítségére siet.
Jelentem, magyar vagyok, NATO-tag. De minden kezem ügyébe kerülő cikket lassan és félhangosan olvastam el a Kurszk-balesetről, magam sem tudom, miért. Talán Kolesznyikov levelére vártam. Azt akartam megtudni, vajon éltek-e még odalenn, ha igen, akkor hogyan és mennyit, ha igen, akkor hogyan lehetett volna megmenteni őket. Egy magyar napilap idézte Kolesznyikov levelét, emlékszem, kora reggel volt, a gyufásdoboznyi cikket kivágtam, és a tárcámba tettem. Engedje meg, tengernagy úr, de képletesen szólva én is vagyok néha 108 méter mélyen. Kolesznyikov sorhajóhadnagy viszont azt, hogy mindenkit üdvözöl, és nem kell kétségbeesni, nem képletesen szólva, hanem valóban 108 méter mélyen írta. Vaksötétben, a világ legnagyobb atom-tengeralattjárójában, a biztos halálban. Bajtársai, akik ugyanúgy tíz-húsz százalékot adtak maguknak, a hajó acélhéját fémtárggyal kongatták, mégpedig S. O. S. jeleket küldve a mélységből, hátha befogja a jelet valamelyik hajó akusztikusa.
Jelentem, 2002 elején a Focus Könyvkiadó felkért egy Kurszkról szóló könyv megírására. Akkor még nem ismertem Vagyim Arisztov írót. Egy utcai fülkéből még aznap este felhívtam hát Viktort, egyetlen szentpétervári ismerősömet. Hívásom célja az volt, hogy az orosz sajtóban a Kurszkról megjelent cikkeket kérjek tőle. Azt mondta, maga is gyűjti. Lassan másfél éve rakosgatja. Ne kérdezzem, miért. "Itt sokan rakosgatják." És éreztem a hangján, hogy nem fog nekem semmit küldeni. Hazafelé ballagva, egy téren átvágva ébredtem rá, hogy a kérésem sértés volt, és mindennek van határa. Ha 1526-ban tőlem egy idegen ország polgára Mohácsról kér információkat, esetleg 1849-ben Világosról vagy Aradról, ugyanazt érezte volna a hangomon, amit én pétervári ismerősöm hangján.
Jelentem, ez orosz gyász. Orosz író kell. A pétervári telefon után egészen komolyan meg akartam mutatni a büszke orosznak, akit megsértettem, de legalábbis tapintatlan voltam vele, hogy engem, a magyart, még véletlenül sem vezet valamiféle posztszovjet viszony fölötti fennhéjázó káröröm, hogy nem a csúfolódós székből akartam én felolvasni azokat a cikkeket, amiket tőle kértem, csak mint rendesen, szeretnék megérteni és megértetni valamit, ami momentán még ködös.
Jelentem, Vagyim Arisztov cikkeit ismertem a Hetekből. Az első megbeszélésen szerényen és mellékesen elmondta, hogy ifjúkorában, még a hidegháború idején a Barents-tengeren szolgált az Északi Flotta Iszakov nevű cirkálóján mint torpedós matróz. Amikor megmutattam neki azokat a részeket, amelyeket addig egyedül megírtam – és megint úgy éreztem magam, mint a fülkében –, láttam a mosolyán, hogy érdemes megvárni, hogy ő mit és hogyan ír majd meg. Miután az első szövegrészek eljutottak hozzám, boldogan adtam át a hajó parancsnokságát, és nagyon jól éreztem magam a fedélzetmester sokkal inkább nekem való tisztében. Érdekes út volt. Tudja, tengernagy úr, mi hajósok, amikor szakmai önéletrajzot készítünk, mindig beleírjuk, melyik tengeren, melyik hajón, kinek a kapitánysága alatt hajóztunk életünkben először.
Jelentem, a Kurszk-gate a verziómérgezés tüneteit hozta az orosz társadalomra. Miután a győzelem mindenkinek kedves, a vereség pedig árva gyerek, óriási játszmák kezdődtek a flotta vezetése, a tervezőirodák, az elnöki hatalom, a hadiipar privatizációjában érdekelt oligarchák és csinovnyikok, a valamitől független, és van, amitől nem független sajtócsoportok, az orosz és az amerikai, a brit és a norvég külügy között jól kivehető, a könyvben pontosan vázolt érdekek mentén.
Moszkvában amerikai kém bukott le, aki harmincezer dollárért vásárolt meg egy hadiipari leírást, az USA minden átmenet nélkül befagyasztott egy rakétafejlesztést, két nappal az eset után a CIA igazgatója titokban a Kremlben járt. Történetek ezek az átháríthatatlan felelősség áthárításáról.
Jelentem, a Kurszk utolsó útját, ezt a májusban megjelenő új könyvet minden kényszer és aggodalom nélkül fogom eljuttatni a sértődött orosznak, az egykori tengeri fővárosba, Szentpétervárra. Nem kell kétségbeesni, mindenkit üdvözlök.
Utolsó kommentek