IzingAntal

Hosszan Túlélők Társasága

"Kell lennie valami bornírtságnak ebben a mi hülye világunkban, hogy itt az emberek, látszólag ok nélkül, mindig inkább előbb halnak meg, mint utóbb. Nem?"
(Vathy Zsuzsa)

A nyár teljességében. Képünk illusztráció    Fotó: Somorjai

A bakonyszücsi plébánia 1790-ben készült el. Márta a telefonnál. Furcsának találja a csendet. Nem hall edénycsörömpölést és ajtócsapkodást. Rohanó vagy bicebócán vágtató gyerekek csörtetését a folyosóról. Sehol semmi fakutyás kamaszröhögés. Semmi nesz.
Szalai úr a családi történet szerint nagyon szerette Mártát. Nem az apja volt ugyan, csak egy "ex-pehelysúlyú" bokszoló, egy belső szomszéd, aki az ifjúságot olyan hihetetlen rövidnek érezte, mint amilyen hosszúak voltak az alkohol okozta álmatlan éjszakák, vagyis az ébren történő kijózanodás, ami ugye, elég kemény.
Szalai úrnak nem született gyermeke, és ez egy idő után Tintoretto mester barátjává tette: ha már nem lehetett lánya, akit védeni lehet, és fia sem, akivel edzőterembe járhattak volna, ivott.
És szörnyen unatkozott is gyerek nélkül a rózsadombi villa szuterénlakásában, ahová a csecsemő szülei fogadták őket.
Egy alkalommal, talán ittasan(?!), majd' hogy nem megütötte Márta édesapját, mert a csecsemőt a szülészetről való hazahozatalt követő éjszakákon sírni merte hagyni, nem egy órát, nem kettőt, majdnem három egész éjszakát. Márta apja mosolyogva, katonásan igazgatta a bokszbajnok által feldúlt ruházatát (mindhárom bátyjával szolgáltak az első háború frontjain), amikor a bokszoló viharos távoztával odabenn a szobában elmesélte a történteket feleségének, aki harminckét éves volt akkor: egy régi, bakonyi erdészcsalád ötödik szülötte.
A rózsadombi villa a bokszoló házmesterrel észrevétlen tűnik el.
Félegyháza jön, mint kijelölt lakóhely. Aztán egy neves színész, és a "maceszos bácsi", esetleg mások közbenjárása a Rákosi-titkárságon, kegyelemért. Ez abban merült ki, hogy a család akár Bakonyszücsöt is választhatta kényszerlakhelyül. A lányt, akit a faluban minden gyerek úri Mártának csúfolt, alhatott a macskákkal, amiket apjától kapott ajándékba: valószínűleg Cila és Pite mentették meg a későbbi pszichológust a kisgyerekkori depressziótól. Az ötvenhat éves apjának pedig, aki ügyvédfia jogi doktor volt, szerencsére jobban hasznát vették a falu vezetői az erdészeti fűrészüzem adminisztrációjában, mintha erdőtisztításra vezényelték volna.
Bakos-Tóth Gábor igazi úriemberként maradt meg a falu emlékezetében, idős korában például nyelvekre tanított egy-két szücsi gyereket.
Amikor a lány a pápai gimnázium latin-humán tagozatát elkezdte, akkor már rég túl voltak Tolsztoj néhány művén, a szintén deklasszált Balla tanító úr idegenvezetésével.
Még meg sem melegedett az új év az erdei faluban, amikor Márta édesanyja megbetegedett. 1958 áprilisában meghalt. E három hónapban dőlt el Márta hivatása. A rákot szörnyűnek, mindent lerombolónak, áldozatát felismerhetetlenné tevőnek látta. És a lány akkor még haragudott – "haltam volna meg én" – az áldozatra, aki sem beszélni, sem nyelni nem tudott már.
A kétszeres özvegy, a deklasszált és többször kitelepített férfi egyedül maradt.
A lányé maradt a gyászmunka.

Az irgalmasságról

"Maga nemcsak buta, de büdös is" – mondta a matematika tanár az ifjú hölgynek, aki a haláleset miatt "bejáró" lett. Fél ötkor indult Bakonyszücsről a franciavágási vasútállomásra, ahonnét a vonat fél hétkor Ugodon és Nagygyimóton át Pápára közlekedett.
Ha havas eső esett, a ruha a lány testén száradt meg.
A gimnáziumban nem talált túl nagy népszerűségre a Bakonyszücsön városinak, Pápán falusinak mondott lány. A mindennapos tortúra elviselhetetlenné vált, de Páter Liska, a hittan tanár végül lebeszélte a lányt a középiskola abbahagyásáról.
A lány tizenhét évesen feleséget kommendált az apjának. Később jobbnak látta, ha kimarad az új életből. Annus nénit ugyanis "a Márta lány" a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztette huszonhárom évesen meghalt saját gyermekére.
Márta férjhez ment. Ami a korkülönbséget illeti, lemásolta szülei házasságát, ha jól értem boldogságot keresett, és azt hiszem, megtalálta. A tanári diploma megszerzése után beiratkozott az egyetem pszichológia szakára. Kimondottan klinikus-pszichológus, súlyos betegek segítője akart lenni. Irgalmasnővér.
Első fia, Géza 1971-ben született. Két héttel utána az édesapja egy francia házaspárt kísért el a veszprémi várba. "Pardon, egy kicsit rosszul vagyok" – mondotta utoljára. Az agyvérzésből már nem tért vissza. Nem láthatta a várva várt unokát.

Négyezer gramm

Gergőről, a második gyerekről már a terhesség tudomásulvételének első pillanatában érezni lehetett, hogy nem olyan gyerek lesz, mint a többi. A klinikán dolgozó előd, a főnök és a férj jóakaratú nyomására Mártát a túlságos beleérzés következményeként fellépő "terhességi pszicholabilitással" küldték haza. Megtanult képviselőfánkot sütni.
Gergő négy kilóval született. Mártát bealtatták a császármetszéshez. Később mesélték, hogy az egyébként makkegészséges, jól fejlett csecsemő láttán az orvos könnyezett. Négyezer grammos újszülött. Aki szülésen apaként részt vett már, és látott pontosan ekkora gyereket világra jönni, az tudja: négyezer gramm, az bizony valami.
A kicsi jobb alsókarja viszont a könyök alatt két centis csonkban végződött.
A világ kifordult sarkaiból. Csapó Sándor orvos, Buda Béla, "a főnök" és páter Liska helyezték vissza.
A fájdalom energiaforrás. Márta 1976-ban újra dolgozni kezdett a klinikán.
Akkor már volt némi sejtése arról, hogy mit éreznek az anyák az I. belgyógyászati osztályon…
A negyedik krízisét élő asszonyból krízisterapeuta lett. Önmaga előtt akkor vált rehabilitált személlyé, amikor Buda professzor hozzá küldött egy súlyos válságban lévő nőbeteget.
A nagyobbik fiú történész, most jogot tanul. A kisebbik (a négyezer grammos) 183 centiméter magas lett, orgonakoncerteket ad, és profi kerékpáros.

Az élet kincs

A hazai gyermekonkológiai hálózat központjában már Márta elődje elindította a nyitott kórház mozgalmat. A kórtermek falait Reich Károly csodálatos freskói tették külön világgá. A napi látogatás itt vált lehetővé és természetessé. A gyermekonkológián praktizáló pszichológus önmaga ébredt rá, amire korábban már mások is: a gyermek rosszindulatú betegsége az egész családé, tehát a család minden tagja támogatásra szorul. Nem elég a gyerekekkel rajzolgatni meg festeni: a szóbeli, zenei, irodalmi, játékkal ismereteket nyújtó foglalkozásterápia oldja igazán a beteg gyerek magányát, a szereptévesztéseket. És a fájdalmat. Szükség van tehát a kórházban egy helyre, ahol szülő és gyerek elfelejtheti, hogy hol van. Itt csak az az orvos-pszichológus hiteles, aki nem annyira szavakkal, mint inkább gyakorlati segítségnyújtással "épül be" a családba, mint segítő. Legfőképpen akkor hiteles, ha a legnagyobb veszteség idején éjjel-nappal ott van a szülő és az élettől búcsúzó gyerek mellett. Ez Magyarországon akkor még nem volt általánosan elfogadott. Belátni nem volt nehéz az újítók igazát, a beláttatás pedig nem esett nehezükre. Úgy szólván: győztek.

Hosszan Túlélők Társasága

Dr. Bakos-Tóth Márta először 1977-ben végzett vizsgálatot hosszan túlélő daganatos betegek és családjaik körében. Világossá vált: azon kórházból, ahol a napi látogatás, a pszichológiai gondozás vagy akár csak a foglalkozásterápia létező gyakorlat, onnan a gyermekek viszonylag kis személyiségkárosodással térnek haza, pedig mindenki tudja róluk, hogy a poklot járták meg.
A doktornő tapasztalataira építve elkezdte kijárni a beteg gyermeket nevelő anyák számára a méltányossági betegállományt. Ezáltal végig a gyerek mellett maradhattak, a kórházból való "hazaadás" után is, egészen a gyógyulásig...
Az egészséges testvér helyzete is rendeződött ezzel, hiszen korábban gyakran szorultak perifériára, rokonoknál nevelkedve. A doktornő általában titokban kezdeményezett bizalmas beszélgetést a szülők munkahelyének igazgatóival, ezzel megértést, pénzt és más támogatást szervezve a családok köré.
"A dolgozó" általában nem tudott a közbenjárásról.
Dr. Bakos-Tóth Márta a valós életszínterek befolyásolásával igyekezett családgondozást végezni. Ha kell, akkor egy gyerekonkológiai osztály életminőségét kell minőségibbé tenni, és annyi ideig, ameddig az rendeltetik. 1978-ban munkatársaival beépítették az onkológiai osztály teraszát, 1980-ban könnyűszerkezetes bővítésbe fogtak. A Betonyp nevű téglát Vitray Tamás szerezte, ahogy a hatvan négyzetméteres "Játszóház" berendezését is úgy koldulták össze.
A menetrend szerinti, minden késedelem nélkül érkező névtelen feljelentés után nyomozás indult a doktornő ellen: vajon milyen pénzeket kezel a fiókból? Öt perc alatt kiderült: a pénz elkülönített számlára érkezik, onnan történnek a kifizetések. A páter Liska által küldött készpénzen pedig kenyeret, felvágottat vett a főiskolásoknak, akik a stúdió kialakításán fáradoztak. Tanulság: "A fiókból saját pénzedet sem kezelheted." Ezután az atya is csak a csekkszámlára fizethetett.
Elveszített gyerekek szülei segítették az épülést, és más kórházakban is terjedni kezdtek a játszószobák. A klinikán elültek a nyomozás utórezgései.
A professzor, a magyarországi gyermekonkológiai hálózat megteremtője újra fogadta a doktornő köszöntését.

Jön a nyár

Gitta már jócskán túl van a harmincon. 1973-ban lett leukémiás. Már jócskán túl van a harmincon. Haját évtizedekig hosszú, fénylő zuhatagként viselte.
Gyakran jár Bakonyszücsre, és bármikor kész sorstársainak elmondani: ha akarsz, te is meggyógyulhatsz.
Karesz bal lábát combközéptől amputálták. Ő már Bakonyszücsön ismerte meg Andreát, aki a faluba önkéntes játszótársnak jött. Karcsi üzletkötő. A lánya négyéves. Építkeznek.
Tamás jobb lába helyén protézist visel. Kiváló tanító.
Renáta válltól a jobb karját veszítette el. Két éve már, hogy végzett a Közgázon.
Adrienn és Renáta barátok. Adrienn is most fejezte be a főiskolát, dietetikus, de még el akarja végezni a pszichopedagógia-szakot. Adriennek combtőből kellett amputálni a bal lábát. Vidékiek lévén kollégiumban kellett megállni a helyüket.
Amikor Márta egy Kenesén töltött közös nyaralás emlékeit részletezte Rajczi Pál atyának, ő ezt mondta: "Te. Megürült a szücsi plébánia. Most hozzám tartozik. Nem akarsz egy második otthont, egy állomást építeni nekik?"
Schuler professzor, Koós Rozália docens asszony, Vitray Tamás, és 1989 nyarán már hat csoport nyaralt Bakonyszücsön. Aztán már akkor is jönni akartak, "amikor nincs nyár". 1990-ben kibővítették az épületet. A boltíves istálló helyén társalgó és ebédlő, a kocsiszín helyén konyha épült, és fürdőszobák, benne hydrofor helyett vízvezeték.
1994-ben úszómedencét vettek pályázati pénzből, 1995-ben kilencmilliós PHARE-támogatást kaptak, amiből a falunak is jutott, és vettek egy Fiat Tempra szolgálati autót.
1994-ben évi céltámogatást kaptak a népjóléttől, munkabérre. E szerény összegért van gondnok és két szakács.
1996-ban kinőtték a paplakot. Olcsón vettek a közelében egy családi házat, már ott is fogadókészek.
Gyógyultjaikból 12 önkéntes segít. A túlélők puszta jelenléte is terápia.
Pályaválasztást segítő beszélgetések, zenei, irodalmi, kézműves és számítógépes képzés folyik, valamint a mindennapokba épült valami, amit Bakonyszücsön mosolyogva gazdasszonyképzésnek mondanak. Márta gyakran főz. A státusszimbólumok és a betegség léte nem hangsúlyos. Itt az egyén sikere, szeretethez jutása, önérvényesítési képessége fontos. Egy nagycsaládos, beleérző közegben. Évente átlagosan 350 fiatal tölt itt annyi időt, amennyit a keret enged. A csoportokban jelen vannak az egészséges testvérek és barátok. Bakonyszücs inkább ifjúsági otthon, mint betegek gyülekezete. A falu magáénak mondja az otthont, a gyerekek együtt játszanak, együtt fürdenek a pályázati medencében, együtt táncolnak a bálban, és együtt vannak a falu városi méretű tornatermében. Sokan itt tanultak meg biciklizni – protézissel.
"Úgyis megdöglök" – mondogatta Sanyi. Szücsi lányt vett el feleségül. Két fiút nevelnek.
1995-től Márta gyakorlatilag Bakonyszücsön él. Néha hazaugrik Budapestre a Ménesi útra, ellátja felnőtt fiait, a háztartást, aztán megy vissza.
István, a férj, amúgy is magányos farkas. Márciustól novemberig Érden műveli az almáskertet, saját tervezésű gépeivel. Havonta beszélgetnek egy jót. A család büszke Bakonyszücsre.
"Tudom, hogy valaki, talán egy gyógyult beteg a helyemre lép. Mert nem elég a bajban lévő embernek elmesélni, hogy van kiút. Az kell az embernek, hogy megismerje az igazi kincseket, az kell, hogy szövetségesei legyenek, az kell, hogy egymásra és ne a tévére figyeljenek. Ha nem is itt és nem is így, de lesznek még Bakonyszücsök. Szigetek.

Ahogy most kinézek, megint benépesedik a kert. Ott áll a tizenhét éves Móni, akiről mindenki tudta, hogy nem sokáig marad már velünk. Mónika édesapja a bakonyszücsi búcsú napján, meglepetés gyanánt hozatja el a két pónit, a csikót és a fogatot. Kondorosról, 400 kilométerről. Jött-ment a fogat a főutcán, népszerűbb lett, mint a körhinta. Este aztán hazaindultak 400 kilométerre, Kondorosra.
Csak Mónika ment messzebb kicsivel később. Bakonyszücsön boldog volt. Én mindig látom majd a kertben Mónit és a fogatot, a nyár teljességében."

(Bakonyszücs, Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthona, Petőfi utca 2. Tel.: 06(89)341-098.)