IzingAntal

A Baranya megyei, négyszáz lelkes, majdnem száz százalékban beás cigányok lakta Gilvánfa községben időközi önkormányzati választásokat tartottak múlt vasárnap.

A korábbi kormányzattal elégedetlen falu néhány vérmes lakója arányos mérvű testi erővel tette ki hivatalából az akkor még hivatalban lévő, és nem is nagyon tiltakozó polgármestert, akitől a gilvánfaiak már jó ideje hiába vártak kielégítő hangnemet és a szociális járadékok rendszeres és következetes kifizetését. Úgy tartják a gilvánfai romák, hogy e bizalmi ember elhanyagolta a közügyeket, s ha mégis foglalkozott velük, hát önnön érdekeit helyezte Gilvánfa érdekei elé.

A választások vasárnapját számunkra a falu egyedi légköre, meglepően nyílt lakói, és az a tény tette izgalmassá, hogy a választásokon elindult a megbírált polgármester és az a fiatal férfi is, aki őt a hivatalból kitette.

2001. január. Reménység éve? Fotó: Hertendi

Igazi aprófalvas vidék. Amikor Szentlőrinc felől délnek fordulunk a 6-os számú útról, költői túlzással egy vonalban láthatjuk Királyegyháza, Gyöngyfa és Magyarmecske templomtornyait. A következő falu már Gilvánfa. Ha precízek lennénk, Gilvánfát nem sorolhatnánk az Ormánsághoz. Könyveink szerint az Ormánság a Drávamelléki-síkság nevű nagyobb tájegység nyugati része, egész pontosan a Fekete-víz és a Dráva által közrezárt, valamikor árvízjárta, hajdan mocsaras síkság. (Talán ebből következhet, amit Szentlőrinc és Gilvánfa között hallottunk, hogy a tavalyi aszály idején is learattak 70-80 mázsa kukoricát egy hektárról, rendes években pedig a 110 mázsát is meghaladja a termésátlag, a jó földek között is a jobbakon.) 
Az a bizonyos ormánsági határfolyó, a Fekete-víz túlsó partja még legalább egy óra járóföld lenne délre, Gilvánfa központjától, Csányoszró felé.
Csányoszró tehát már valóban az Ormánság. A hajdani mocsárvilág magasabb, megtelepülésre alkalmas homoktérszíneit – buckáit –, az emberek "ormányoknak" nevezték el. 
Fontos és felemelő tudnivaló azoknak, akik a tavaszt minden évben úgy várják, mint mi, hogy hazánkban a Dráva-melléken tavaszodik legkorábban.
Állunk a gilvánfai főutca kellős közepén, ahol legfeljebb az a választásokat biztosító két rendőr halad el néha lépésben az Astrával, akik – azt hiszem – nagyon jó néven vették, hogy a faluba való megérkezésünk első percében megálltunk mellettük és bemutatkoztunk. Megadtuk a császárnak. És volt ebben valami seriffes.
Állunk a főutcán, várjuk Joli nénit a kulccsal. Színpadi balról jő Bogdán János munkavállaló barna bársonykabátban és terepszín nadrágban.
– Maguk újságírók? 
Bemutatkozunk.
– Nagy szívességet tennétek, ha a falunkat nem járatnátok le, mert általában lejáratják. Csak a rossz érdekes nektek, mert úgy veszem észre, csak azt írjátok. 
– Én még semmit sem írtam – szabadkozom –, életemben először vagyok Gilvánfán. 
– És utoljára… – jegyzi meg halkan.
– Ez kérdés vagy kijelentés?
– Legyen kérdés. 
– Akkor meghívás. Jó. A nyáron úgyis visszajövök. Orsós Gyurival már amúgy is beszéltünk róla.
– De ne írjatok lejáratós cikket. Mert aki dolgozik, mint például én, annak meglátja a főnöke, hogy mi van Gilvánfán, készpénznek veszi, és azt mondja: neki nem kell a gilvánfai munkás.
– Ha tudni akarod, nekem könnyebb a jót leírni, mint a rosszat. De a rosszat is leírom. Például, amit a szomszéd faluban hallottam. – Legyint. – Ne hidd – folytatom –, hogy csupa rosszat mondtak. De inkább rosszat. Mert mondták, hogy némely gilvánfai romával pénzosztáskor, értsd úgy, ha iszik, nem lehet szót érteni. Mutattak egy erdőt az út mellett, ahol csak a külső fasor maradt meg, belül akár helikopterek is leszállhatnának. Az a kiharapott erdő gilvánfai kéményekből távozott az égbe. Mondták, hogy a rendőrök itteni góréból saját kezűleg vitték el a kukoricát, mert annak, aki betermelte oda, még életében nem volt földje, de még azt sem tudta megmondani, kitől vette meg a terményt. És mondták azt is, hogy Gilvánfa köré a mecskei szövetkezet nem vet már kukoricát, mert a kombájn az aratáskor már csak a szárat vágta, ezért van most is az árkon innen kalászos vetve, mert a kalászost ellopni nem lehet – a tudomány mai állása szerint. Beszéltek nekem éjjel lopott marhákról, egymást közt elharmadolt Mikulás-csomag-pénzről, meg amit akarsz. És némi kis keserűséggel arról is beszéltek, hogy igazából a hatóság sem tud mit kezdeni ezzel a néhány emberrel, mert ők berendezkedtek már arra, hogy időnként üljenek kicsit. Az hozzátartozik az életükhöz. És furcsamód nem gyűlölködtek, annak ellenére sem, hogy nem romák, és mindegyik dolgozik reggeltől estig, és három-négy gyereket nevel. És még azt is mondták – pedig ők aztán igazán veletek élnek – mióta itt nincsen kocsma, és Gilvánfáról némelyek odajárnak inni, hogy vannak köztetek igazán tiszteletre méltó emberek, akikkel ugyan ritkábban találkoznak, de tudnak róluk és nem is értik, hogy bírják ezt.
– Kiket mondtak? – kérdezte Bogdán János tekintete, s a kíváncsiságban már nem volt annyi indulat. 
– Emlegették a Kulacsot – felelek óvatosan –, aki földet művel, állatot tart és biciklivel jár át Sellyére disznótápért. Azt mondták a portájáról, hogy szép a gyep, apácarácsos a kerekes kút, de még ezüstfenyő is van benne. Mondtak téged is, hogy dolgozol; az Orsós Gyurit, aki szintén, akinek gyengén lát a fia, mert még a fólia alatt született, kunyhóban, és az Orsós házat épített, mert több gyereket az oxigén-hiánynak nem akart kitenni; és mondtak még pár embert. Az Orsósról még azt is mondták, hogy kertet művel, de a kertje mögötti szamárkóróst nem kapta meg a hivataltól még használatra sem, valami alapítványi tervre hivatkozva, amely ott majd kultúrnövényt fog termeszteni. Azóta a gazé. Csak azt nem értették a szomszédos falvakban, hogy mi fog itt igazi változást hozni, hogyha ti magatok közt nem teremtitek meg a magatok rendjét. Ha nem építitek le ezeket a palikat, akik valóban a rossz híreteket viszik. Mert ez a Gilvánfa – pedig alig láttam belőle még valamit – egy külön bolygó, az biztos. Mert énszerintem a magatok rendje is fontos, nem csak az, hogy kinél lesz a választás után a hivatali páncélszekrény kulcsa – amely úgy hallom – itt központi kérdés volt. Mert hiába kap a gilvánfai jószágot, előhasú göbét, ha takarmány nincs, és nem is ért hozzá a roma. Előbb-utóbb – ha már nagyon éhes – megeszi. Mert a paraszti munka türelemjáték, azt hétfőről keddre elkezdeni nem lehet, és szigorúbb a napirendje, mint a szerzeteseké. A gyümölcsére pedig sokat kell várni. 
Azt már nem mondom el Bogdán Jánosnak, hogy menynyire örülök annak, hogy nem igaz az újsághír, miszerint kizárólag ugyanazok a személyek indulnak a választásokon, akik eddig is taposták a gilvánfai szenátus márványát. Mert az a riport dramaturgiájának ugyan nagyon jót tett volna, mint önmagán túlmutató hatásos kis szimbólum, mely felett a szerző kikacsint az olvasóra, de a falunak csak rosszat mint mindennapi realitás. 
És akkor megjön Joli néni a templom kulcsával. Ervin, három gilvánfai asszony kíséretében bevonul a templomba. A királyegyházai plébános havonta egy vasárnapon misézik itt. Az asszonyok térdet hajtanak a huszonöt négyzetméteres templomszoba küszöbén, mert illúzióik megőrzése érdekében nem vesznek róla tudomást, hogy itt nincs oltáriszentség. A templom tiszteletéhez, az érzéshez viszont hozzátartozik a térdhajtás. Egy fő híján most minden gilvánfai itt van velünk a templomosok közül. A nénik szerint éppen ez a baj. Az istentelenség. Megmutatják, hol szoktak ülni. Megszemléljük a harmóniumot, melynek fujtató pedáljára taposó Joli néni szerint sok éve már, hogy nincs nagy baja. Valamikor szépeket játszottak rajta. Most csak szuszog. A terembe viharvert iskolapadokat hordtak be, az oltárasztal egy fehér terítővel letakart kis, barna íróasztal az ötvenes évek végéről. A tálcán két kis pohár, az egyik a száján pihen. Három-négy szobor, a falon, központi helyen a feszület, azon a falon túl pedig, amin a kereszt függ, az a család él, amelynek feje a mostani legesélyesebb polgármester-jelöltet elárvult gyerekkorában magához vette. Kis jóindulattal elmondhatjuk, hogy az nem is a templom, hanem a templomhajócskával egybeépített paplak. A templomnak éppen olyan háromszárnyas, függönyös ablakai vannak, mint egy családi háznak. Látjuk az utcát, ahol előbb a szavazni induló Bogdán Jánosnak tettem ígéretet. Joli néni nemcsak kulcsár, hanem harangozó is. Minden hónapban misés vasárnapján izgalommal kémleli a plafont, amikor az előtérben függő harangkötelet húzza. A templomtorony belső födémjét csak a csoda tartja. Szemmel láthatóan veszélyes. 
A templomszoba torony felőli sarkán lyuk nyílik a kék égre. Erre mondta a királyegyházi plébános úr csöndes humorával a gilvánfai híveknek: vegyék úgy, mintha ventillátor lenne.
Joli néniék a választásokat illetően őszintén reménykednek a változásban. A legidősebb asszony hetven felett járhat már, a cigarettát szigorúan csutkáig szívja, és áll ott szemben velem, zöld, aranyozott gombos dzsörzékabátkában, botra támaszkodva. A tekintetében, világosbarna szemeibe rejtve Gilvánfa belső története, nem a fényes délutánoké, mikor pár percet gyakorlatozó főiskolásokkal vagy újságírókkal beszél, hanem a mindennapi estéké. 
A hetvenes években a földbevájt putrik felszámolásával kezdődött el Gilvánfán a mai időszámítás. Egy kék szemű, született gilvánfai kisebbségi embertől, azaz nem romától tudom, hogy akkor még Gilvánfa színmagyar, módos parasztok által lakott falucska volt. 1970-ben épült fel végül a Varga-telep, az ahány ablak, annyi család elvén. Első lépésben ide költöztek be a beások a földkunyhókból a kisméretű téglából felépített kéthelyiséges házakba. Aztán szép lassan a belső, tornácos parasztházaknak is ők lettek a gazdái, vagy éppen építettek a helyükre. Az a született gilvánfai őslakos kék szemét Gilvánfán akarja majd végképp lehunyni. Szerinte ki lehet a romákkal jönni. Íratlan szabályok persze, mindkét részről vannak. 
Ugyanígy lehet ezzel a választási bizottság készséges elnöke, Kisbáró Sándor is, aki nyugdíjazása előtt a Mecsek liászkorú szénmezőiben volt vájár. Most idős édesanyjával tölti nyugdíjas éveit a faluban. A gyerekei már felnőttek. Jó iskolákat végeztek. Kisbáró Sándor rózsaszín inge ujján mandzsetták. (Kedvelem a mandzsettákat, bár nekem sosem lesz. Pedig milyen jó, ha a férfinak van egy kis doboza, amelyben csak a mandzsettagombjait tartja!) Kisbáró Sándor a választást felelősen és némi ünnepélyességgel éli meg. Minden szavára ügyel, tőlem választékos modorban sajtóigazolványt kér. Mondom, csak személyivel szolgálhatok. Kérdezi, miért. Mondom, hogy az újságíró igazolványt a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) adja, és én még nem léptem be. 
– Be kell lépni – mondja atyailag. 
Az 1-es számú választókörzet az óvodában működik. A gyerekek jelei mellett látható a 18 képviselőjelölt neve. Hirdetés adja a választók tudtára, hogy Ignácz Csaba polgármester-jelölt – ő nem a régi! –, visszalépett. Odabenn a bizottság dolgozik, az udvaron a Magyar 1 forgat. Széll Józsefné, a kistapolcai körjegyző a választások törvényességi őre. Semmi fennhéjázás, semmi felhang, inkább azt érezzük, hogy lelkesedése nem a sajtónak, hanem a falu jövőjének jár ki. Szakmai öntudatosság és a kistérségi gondolkodás beszélteti őt, míg az óvoda vezetője kávét főz nekünk. Az óvodából kilépve Pécs felé nézünk, láthatjuk a Misina-tetőn álló tévétornyot. Azt hiszem, Jimmy szól jó hangosan a takaros szomszédból, hogy az ünnep fényét emelje. Feszült szavazók érkeznek, kurtán köszönnek, "leszavaznak" és gyorsan távoznak. A faluban kétszáztizenöt választójoggal rendelkező állampolgár él. A kék szemű ember már hajnalban szavazott. Ebédig közel százhúszan voksoltak. A gilvánfai exit pol során a megkérdezett választók többsége vagy nem válaszol, vagy pedig nyíltan elmondja, hogy Palkó László polgármester-jelöltre adta szavazatát. A régi polgármesternek negyven szavazatot jósolnak. Az ember úgy gondolná, egy voksot sem kap. De az idegen utazó nem kalkulál a széles rokonsággal és a barátokkal, kik szívük jogán becsületbeli ügynek tekintik a rokonra történő szavazást. 
Kopit, az egykori könyvtárban élő háromgyerekes fiatalembert kérjük meg, vigyen el Palkóhoz, az új jelölthöz, akiben annyian bíznak itt. Másik kísérőnk a földbevájt kunyhókra emlékezik, amelyekbe – és mutatja –, összegörnyedve kellett lemenni. Ervin és Kopi a gombákról beszélnek. A tájnevet igyekeznek összehozni a hivatalossal, leírás alapján.
A Pécsi-víz kiszáradt medrén és a hídon túl, az első házban lakik a jelölt. Gyakorlatilag a Varga-telepen. Az ő háza modernebb és nagyobb. Udvarán sárga Zsiguli. Hírlik róla, hogy tavaly dinnyézett, hogy van neki jogosítványa, még buszt is vezethet. Palkó a telepen született 1963-ban. A testület egyik "ellenzéki" tagja volt "Flaskó" polgármestersége idején. Flaskóval beszélő viszonyban vannak, képesek bármiről – horgászatról vagy sportról – beszélni, de a faluról nem. Az köztük már nem téma. Azt mondják Palkónak sok testvére volt, a szülei pedig korán meghaltak. Őt a bátyja vette magához. Ő lakik a paplakban. A falusiak mesélik, hogy Palkó Laci háza elé, a töltés gyepére száz gilvánfai beás ült le szép nyugodtan, mint az indiánok. Páran bementek, úgy kérték, hogy tegyen végre valamit mint képviselő. Az asszonyok már azt fontolgatták, hogy feltörik a boltot. Annyira nem volt már egy fillér se. Akkor a Palkó Laci, Orsós Gyuri feleségével együtt, kitessékelte a hivatalból Flaskót, aki korábban egy fehér színű Volkswagen Polo Classic szolgálati gépkocsit lízingelt, tetemes havi díjért, s amikor már azt sem tudta a falu fizetni, a kocsit elvitték, az eddig fizetett részletek pedig a kútban. A fehér kocsiról egyébként kötelező Gilvánfán ábrándos, kissé párás szemekkel szólni, mert hagyjuk meg, valóban szép autó volt. 
Palkó Lacitól kimegyünk a Varga-telep belsejébe. Iszonyatos nyomor. Kijön egy kislány, akitől kísérőnk cigit kért. Gyorsan átadja, szégyenlősen visszariszál. Az ajtóban egy asszony, fűrésszel kezében. A lány anyját szíven szúrta az élettársa. Börtönben van. Tizenöt év múlva várható vissza. Ha vissza mer jönni. A telepnek ezen a részén még legalább tíz gyerek lakik.
Bogdán Jánosnak tett ígéretemhez híven nem forszírozom tovább a botrányos részeket, inkább ismertetem Palkó László választási programját. Mindezekre lehet persze szkeptikusan hümmögni, lehet a szentek maguk felé hajló kezeit bölcsen emlegetni, de tudni kell azt is, hogy a megyei közigazgatás szomjúhozza a gilvánfai rendet, a romaszervezeteknek pedig szemenszedett píárérdeke a falu felemelése. Látszólag minden együtt van lapzártánk idején, hogy az Ormánság peremén akár országos összefogással homorítsanak egy nagyot a magyarországi cigányok Gilvánfáért. Mert Palkóék A/4-es nyomtatványa önmagában ehhez édes kevés. Palkó, megválasztása esetén az újonnan választott testülettel rendet akar a hivatalban. Két fő közmunkást akar a temetőbe felvenni, mert oda mostanában be sem lehet menni, a Varga-telepen buszmegállót építeni a gyerekeknek, minden elképzelhető segítséget megadni a továbbtanulóknak, a nyugdíjasoknak valódi rászorultság esetén napi egyszeri melegételt adni, és ráakadtam egy nagyon elgondolkodtató kitételre is: az 1 és 2 gyerekes családok körében valamennyi napközihozzájárulást hosszú távon átvállalhatná az önkormányzat…
Egy közhasznú társaság segédletével 20-25 embernek akar munkát adni a falun belül. A falugy?léseket legalább félévenként össze akarja hívni, és olyan kapcsolatokat akar megerősíteni, amelyek segítségével pályázatokat lehet nyerni. Az már szinte biztos, hogy Palkó László, ha nyer, már idén tavaszra pályázni fog vetőmagért a testülettel, és üdvösnek tartaná, ha ugyanígy minden családnak biztosíthatna egy darab előhasú göbét.
Szerdán délután felhívtam Széll Józsefnét Kistapolcán. A jegyzőkönyvek alapján elmondta, hogy a polgármesterségtől visszalépett Ignácz Csaba 79, Bogdán Jánosné 50, Orsós Gyuri felesége 48, Faragó Józsefné 41, Csonka János pedig 38 szavazattal került az új gilvánfai képviselőtestületbe. Mindent ösz-szevetve kiderült, hogy a gilvánfai testület teljes mértékben kicserélődött. 
A polgármester-választáson a volt faluvezető, Orsós János 40, id. Nagy Nándor 17, Ignácz János 27, Palkó László pedig 97 szavazatot kapott. 
Azt már más forrásból sikerül megtudni, hogy a polgármester-jelöltségtől visszalépett Ignácz Csaba, aki képviselőjelöltként a legtöbb, 79 szavazatot szerezte, nemcsak azért lépett vissza, mert kocsmát tervez nyitni és ezt összeférhetetlennek ítélte a polgármesterséggel, hanem azért is, mert Palkó Lászlóval belátták: nem érdemes kockáztatni a papírforma szerint végül tényleg 40 szavazatot szerző volt polgármesterrel szemben, hiszen a szavazatok Ignácz és Palkó között megoszlottak volna. 
Ezután felhívtam Palkó Lászlót, gratuláltam, annyi erőt kívántam nekik a kivitelben, mint a megszavazásban, és megkérdeztem, mi lesz az első dolga. Azt mondta, csütörtökön lesz a hivatal átadása-átvétele, ha minden jól megy, hétfőn megtörténnek a szociális kifizetések – ez politikailag is abszolút indokolt –, péntekre pedig el kell készülni a költségvetéssel. A férfi–nő arány a testületben 3–3. Mintaszerű.
És az is minimum katartikus, hogy Orsós János volt polgármester felkereste Palkó László új polgármestert, odaállt elé, kezet nyújtott és katonásan azt mondta: "Gratulálok, polgármester úr!"

2001.február