IzingAntal

A boldog embert kezdtem akkor olvasni, égetett minden sora mint az eleven szén. Gyönyörű, keserves, egyszerű, sírnivaló és derűs történet egyszerre. Mint az élet maga. A magosligeti parasztember, valóban létező személy - Papp Mihály - mondta el életét Móricz Zsigmondnak, apróra.


Azért gyalogolt ő Pestre a Mátészalka közelében fekvő faluból, mert otthon, Ligeten nagy volt a nyomorúság, a föld már rég nem adta azt, amit vártak tőle. Vagyis adta ő, a termőföld rendesen, de az mégsem volt elég, mert azért az ember nemcsak eszik, pénzt a terményért nem lehetett szerezni, cserélni mire cseréljék a termést, ha az egész faluban csak az van, mindenkinek csak az. A télről ne is beszéljünk. Mert olyankor még az sincs. Aki bátor volt, elindult a városokba munkát keresni. Papp Mihály is, aki aztán kőművesek mellett culágerkedett. Nehéz munka volt. De ő mégsem ment a pesti vagányokkal a kifőzdébe pörköltet enni, mert ahogy mondta, ő nem zabálni jött Pestre. Jó lesz neki a hagymaszár kenyérrel. Akkorra már alig akadt munka Pesten, így Papp Mihály fölkereste pesti rokonát, Móricz Zsimondot.
Amikor belépett a szerkesztőségi szobába, arca nem olyan volt mint a kérő emberé, hanem olyané, aki valami hamisságot forgat a fejében. Leült, hosszú lábait kivetette kétfelé, megforgatta csizmáit, bizalmasan hallgatott, a fejét előre ejtve.
- Megmondom, miért gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz,hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy szép regényt.
Móricz erre olyan napszámot ígért aztán édes unokatestvérének az életmesélésért, amilyet ő még sosem kapott.  De Papp MIhály azt mondta, arról szó nem lehet, ő dolgozik a pénzér' hétközben, majd vasárnap beszélgetnek, arra találták ki a vasárnapot, hétközben a férfi ne meséljen. Dolgozzon. Legyen miről mesélnie vasárnap.
"Én nem tudok egyebet mondani - mondta Móricznak Papp Mihály -, csak azt, hogy én gyerekkoromba', legénykoromba' olyan bóldog vótam, de olyan bóldog, hogy azt má ki se lehet gondolni. Az egy bóldog világ volt...De most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilágon. El van rontva ez az egész ország, úgy, ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? Miért romlott el így? Ma is úgy kellene lennie, hogy a Papp Mihályok meg a többiek legyenek bóldogok otthon, a maguk kis falujában. Akkor azok is bóldogok lennének, akik a felettesebb életben vagynak...Eccóval, én nem tudom, de rettenetesen szeretném, ha elmondhatnám az én nagy és bóldog életemet."

Telefon Magosligetre

Ezt olvastam akkor éjjel, s mint akit pupillán csaptak tompa tárggyal, ügy ültem reggel a vonatra Bicske alsón, a budai  szerkesztőségbe érve megkerestem a magosligeti postahivatal telefonszámát és a postamestertől megkérdeztem, hogy ő olvasta-e A boldog embert.
- Itt azt mindenki olvasta, mert kötelező az iskolában.
- Én csak tegnap olvastam el, de kérdeznék valamit.
- Na várjon csak, áthívom az óvodából Adorján Ildikót, ő többet tud erről, öt perc múlva hívjon újra.
Ildikó jött és én csak azt akartam kérdezni, Papp Mihály vajon Magosligeten van-e  eltemetve, mert ha arra járok, az ukrán határnál, Pesttől 400, Bicskétől 440 kilométerre, hát viszek virágot a sírjára. Már éppen jól meghatódtam saját magamon, amikor Ildikó azt mondja:
- Nemcsak hogy itt van Mihály bácsi eltemetve, hanem a lánya is itt él a faluban, Olga néni 83 éves. Móricz Zsigmond keresztlánya.
Jézusom, egy Móricz-regény hősének, akit én tegnap éjjel úgy megszerettem, s életének "minden részletét" ismerem,
él a lánya. Úgy mentem én Magosligetre, mint akinek muszáj.

Kapu előtt

Magosliget egyetlen nyílegyenes Fő utcából áll. Ráfordulunk Lengyel Gábor fortóriporterrel. Az utca távoli végén, ott, ahová Magosliget főutcája torkollik, valami furcsa építmény körvonala sejlik. Mögötte síkság, talán Kárpátalja.
Gábor is nagyon nézi.
- Teszerinted mi az? - kérdezem.
- Kapu - dörmögi a kormánynál.
- Na persze. Talán Ukrajna kapuja...
Közelebb megyünk, még mindig kapunak látszó tárgy, s  mikor egészen odaérünk, akkor látszik csak, hogy ez az épület zárja le az utcát és teszi zsákfaluvá. Idős néni a jobboldali házsoron, kolbászos kenyert eszik, mellette girhes macska.
- Csókolom. Mi az ott, tessék mondani?
- Halottasház.
Szólni sem tudunk. Szép és egyszersmind hátborzongató építészeti megfogalmazás, a fő utca halottasházba torkollik. Életvé a faluvégen. A ligetiek azt mondják, azért, mert messze van a temető, a házra még csak-csak volt pénze a "tanácsnak", ám arra már nem, hogy a villanyt kihúzassa a távoli temető mellé.
- Igazad volt Gábor. Elsőre megmondtad, hogy ez kapu.

A lány íze

Fölmászunk a töltésre, derűsebb dolgok után. Hogy lássam végre a Batár-patakot, amely jó Papp Mihályunk életében még bővízű volt, ma már akár száraz lábbal is át lehet kelni rajta. Állok a töltésen,  A boldog ember kötetében keresem azt a részt, ami arról szól, Mihály szerint milyen is, ha az ember abba a korba lép, mikor az ember észreveszi, hogy lányok is vannak a világon. 1898 körül történt, hogy az alig 14 éves Papp Mihály a parti füzesből észrevette, hogy lány fürdik a Batárban.
"Ej, mondom, meglesem. A bokorba bújtam, néztem. De mán szép kis jány vót, egészen megvót annak mán mindene. Én is levetkezek, be a vízbe, utána a jánynak. Nem falubeli vót, hanem a túlsó partról, Bökénybűl.
A jány elkezd egy kicsit vísitani, én meg utána, elfogom.
- Ne vísits - mondom neki -, mert beleduglak a Batárba.
Megöleltem. Nem akarta hagyni magát, de azt mondtam neki,hogy úgy lenyomom a víz alá,megfullad. E vót az első jány, akit megöleltem én. Osztán még nevetett is, hogy azt mondja, ha elmegyek a falujukba, megveret a bátyjaival. Hogy a jányt eleresztettem, a' kiment, a másik parton felőtözött, én meg jót úsztam, lefeküdtem a parton a jó fűbe és elaludtam. De nem nagyon tudtam elaludni, mert azon gondolkodtam, hogy milyen a jánynak íze. No, attul kezdve nem volt nekem nyugodalmam, attul kezdve én mindig csak azon törtem a fejem, hogy szeretőt kell keresni." 


Móricz Zsigmond keresztlánya

Olga néni, özv. Illyés Sándorné olyan süteményillatú házban és éppen olyan bútorok között lakik, mint amilyenek között az én Rédei nagyszüleim. Palántázik a kertben Olga, a kiskonyhában ülünk le. Még a hanghorodzásából is erő sugárzik és azt kérdi, miért kell ő ehhez az irodalomhoz, hiszen ha az apjára vagyok kíváncsi, olvassam a regényt, abban benne van minden, bár annak a fele igaz, a fele nem - mondja Olga.
 - Ha a történet nem is egészen úgy volt, azért az édesapjáról még pontos lehet a portré.
- Hát én azt gyerekkoromban olvastam, alig emlékszem. De való igaz, hogy az édes olyan mérmondó ember volt, mint ahogy a Zsiga bátyám leírta. AMIT GONDOLT, AZT MONDTA IS, TETTE IS ÉS ÁLTALÁBAN JÓKAT GONDOLT, JÓKAT TETT. Nagyon komisz ember volt. Mi nem feleselhettünk. Amit mondott, azt meg kellett csinálni, nem volt apelláta. Akar látni képet az édesről?
Előveszi a szaloncukros dobozt, melyben a családi fotókat tartja.
- Na, ha maga annyira megkedvelte, mint ahogy mondta, találja ki, melyikük az édes ebből az öt emberből!
 Hosszan nézem az unokatestvéreket. Végül rábökök a szélső emberre.
- Ezt meg honnan tudta?
- A képen is látszik az édesének hatalmas keze, amit meg is írt a Zsiga bátyja. És hát Olga nénémnek is szép nagy keze van...
 

Slussz

Megyünk a töltésen a temető felé.
- Az az út vezet oda? - kérdem Olga nénit, aki elöl ül.
- Dehogy. Az Ukrajnába visz.
Kopjafás temető, de vannak már mai sírkövek is benne, Papp Mihályé és feleségéé is kőből van. Leteszem a csokrot. Olga néni majd' mindenkit ismer, már aki ott van eltemetve, inkább róluk beszél. A sírban egymás mellett az asszony és a férj. Gyerekkoruk óta ismerték egymást Eszterrel. Ám Mihály sosem nézte nőnek, csak a játszótársat látta benne. Mindig jók voltak egymáshoz. Eszternek gyermeke is született házasságon kívül egy másik fiútól, s már úgy látszott, férj nélkül marad. Nem is igyekezett, Mihálynak is nagy komolyan lányokat kommendált. Aztán Mihály, aki hírhedt volt sok-sok szeretőjéről - mit tesz a Batár-patak -,  szóval egy este Mihály ráébredt, mennyire szereti Esztert.
Megállt a ház előtt, és beköszönt.
"-  No, Eszter, kedves Eszter , jössz-e táncolni?
- Táncolni?
-Bizony táncolni. A nagy kocsmára.Szól a muzsika.
- Nem megyek én, nincs kiér.
- Most gyere, most híjlak.
Eszter csak hallgatott, hiszen hogyan mehetne ő táncolni házasságon kívüli gyerek szégyenével. Mit szólnának? Aztán az a komisz Papp Mihály csak rávette a forrdalomra."
Végigmentek a falun a nagy kocsmára. Azon az utcán mentek, amin most mi - ide, a temetőbe.
Ment az a két ember táncolni, aki most itt fekszik a sírban, és Mihály érezte, más ez a menés, mint lenni szokott.
"-Hogy én ilyen csudát éltem, itt volt ez a lány egész kicsi koromtól mellettem, aki nekem valónak született, és én arról semmit, de semmit nem sejtettem. Isten áldjon Piri Márta, te csak egy kis buborék voltál, Kovács Mari, te csak egy szeplő az én életemben. Gányó jányok? Csúfság, szégyenség. Váradi Piros? Tűz égesse a boszorkány tojását."
Mentek a muzsika felé, Mihály oda-oda pillantott a néma Eszterre, és azt gondolta:
- E mán nem a Kőműves Eszter: ez már az én Eszterem. Slussz.