Csíksomlyón jókedvem lesz tőletek

PASSIÓ

Gyermekeink kolduló barátja letette az első magyar csángóföldi iskola alapkövét. A korábban még packázó hatóságok szép beszédeket mondtak az ünnepségen. Mádl Dalma különleges diplomáciai érzékkel a helyszínen tüntette ki őket. Egy zabföld közepén.

Ahogy Románia belép az Európai Unióba, megvalósul a „Mit kíván a Magyar Nemzet?” 1848. évi „Uniót Erdéllyel” követelése. Bár ez a mondat baráti társaságunk puszta kocsmai szellemeskedése, a lelkek uniója él, amely a decemberi kettős népszavazáson meg-sérült ugyan, de azóta gyógyulófélben van.

Áldjon meg az Úr.

Csíksomlyón négyszázezres tömeg ünnepelt. Mintha például Baranya megye teljes lakossága vonult volna ki a gyönyörű hegyoldalba.

Válaszút felől, Kallós Zoltán népdalgyűjtő otthonából érkeztünk meg Holtmarosra, az Istenszéke- hegy lábához. Itt találkoztam a tizenegy éves Győrfi Sanyikával. Amikor Barta József, holtmarosi református lelkész és felesége a fiává fogadta, alig volt három éves. Magyarul összesen három mondatot tudott. „Adjál!” – ez volt az első. A „ne bánts!” volt a második. A „ne üss!” meg a harmadik. Orvos akar lenni ez a vagány legényke, hogy mindenkit meggyógyítson majd.

Kinga tizenöt éves. Hét- és tízéves kora között egyedül élt egy erdei viskóban. Néha bement a közeli faluba kéregetni. Holtmaroson ő is otthon van. Sanyikán és Kingán kívül még tizennégy gyerek él a papnál. Szépek a szobák, a berendezés első osztályú, a tisztaság kifogástalan, a szakácsnő szakmája mestere. A házaspár és a lányaik melegházban kertészkednek, marhákat tartanak, rengeteget dolgoznak. Barta József ugyanaz a pap, akivel két évvel ezelőtt a hatóság levetette a templomkertből a Wass Albert-szobrot. Barta szegről-végről rokona Wassnak. Fogta azt a mellszobrot és betette a templomba a padsorok közé. Ott „figyel” az Úr asztalával szemben. Ezzel a történettel került be a köztudatba a lelkész. De a bronzból készült Wass-szobornál sokkal fontosabb az a húsból és vérből való tizenhat gyerek, akiről ők a legnagyobb szeretetben gondoskodnak. A kert végében játszóteret építettek az árváknak, de az okos nagylelkűség miatt nyitva áll a született holtmarosi gyerekek előtt is.

Bonchidán épül már a Bánffy-kastély. Gergő, az útitársam, amikor a kastélyudvaron meghallotta, hogy a svéd kőfaragóinasok még fizetnek is azért, hogy itt tanulhassanak, így szólt: – Olyan ez, mint amikor Tom Sawyerék fizettettek a kerítésfestésért a többi gyerekkel...

Balánbánya rézből élt, míg ki nem merült a kincse. Csodálatos fekvésű, hideg hely. Valamikor tizenhat ház állt itt, a réz miatt tizenhatezres város lett belőle. „Csau-barokk” lakótelepek nőttek ki a földből, olyan, mint a Sinistra-körzet. De hamar megszerettem, mert az ifjúsági házban magyar néptánc-csoport járta a feleselőst elemi erővel, s mert Balánbánya a Románia legtisztább városa címet nyerte el. Sándor Csaba geológus a karvezető. Élete a tánc és magyarsága. Gyerekhad a nyekergő, dobogó táncpadlón. Ha lenne ilyen kincs Ózdon is, amelyet elő lehet venni a megmaradásért! És volt olyan érzésem a tornapadon ülve, hogy többet tudnak a magyarságról nálam. Meg egy olyan is, hogy nem kell értük aggódni, jó kezekből nem vesznek el.

Kérdeztem is Sándor Csabát, míg az autóból a csomagokat tettük ki: – Ha azt mondom, hogy teher alatt nő a pálma, jó helyen mondom? Azt érzem, hogy fogyasztónak mi vagyunk jobbak. De ti lélekben gazdagabbak lettetek a kisebbségben. Jókedvem lesz  tőletek. Ha rátok nézek, máris tele vagyok erővel, élettel. Pedig még végig sem gondoltam igazán, mi történik velem – mondtam igazán szívből. – Örülök, hogy ezt észrevetted, mert ez a lényeg. Én azonban nem csak a magyarságomhoz ragaszkodom. Azon belül a szülőföldemet sem cserélném el semmiért, Erdélyen belül sem. Megmaradok csíki gyereknek – válaszolta Csaba, aki éppen ma Kőbányán lép fel a balánbányai gyerekekkel.

Bencsik János jöjjön a Hármasoltárhoz!

Kapuban. Vannak dolgok, melyek csak becsukott szemmel láthatók.

A csíksomlyói hegyoldalban hason feküdtem. Olyan régen voltam egyedül, hogy szándékosan szakadtam el barátaimtól. De azt azért nem gondoltam volna, hogy Baranya megye teljes lakosságának megfelelő négyszázezres tömegben adatik majd meg, hogy néhány órát magamban legyek. Mellettem egy család, szintén hason feküdt. Mint a kispapok felszenteléskor, az oltár előtt. Csak a Miatyánknál álltunk fel és a Veni Sancte-nél. Falusi férfi, falusi asszony, két gyerek. A kendős nagymama, kezén férfikarórával, ült. A férfi erős volt, mint a bivaly, arca és termete a mezei munka csalhatatlan nyomait viselte. De bizony fojtott férfizokogással sírta végig a szertartást, rázkódott bele a teste. Egyszer néztünk össze, azt nem felejtem el. A végén elköszöntünk, kézfogással, szó nélkül, főhajtással. Sokan voltak ezzel így, jól kisírta magát a nép.

A pap megmondta, ide nem azért kell eljönni, hogy az ember önmagát mutogassa. Talán a politikusoknak szánta. Talán azoknak a nagyon nagy anyaországi magyaroknak, akik még a fülükbe is zászlót dugtak. A Jézus-hágó rövidebb, de meredekebb. A környező falvak búcsújáró népe gyalog, búcsújáró zászlók alatt érkezett. Falvaik neve rájuk hímezve. Azok a keresztaljak, akik negyven kilométert gyalogoltak, éjszakára megszálltak az őket félúton vendégül látó falvakban, és másnap együtt indultak a Hegyre. Ennek már kialakult a menete az elmúlt négyszáz évben, amióta itt pünkösdkor búcsút tartanak. Tudják, hogy melyik falu melyik távolabbit altatja. Csodaszép szokás. A prédikációból arra emlékszem, hogy gyerekeink kezét soha nem szabad elengedni. Nem szabad eldobni őket. Elődről szólt a pap, akit a nagyapja nevelt, s az apja nem is látogatta. Előd leesett a lovas kocsiról. Úgy megütötte magát, hogy kómába zuhant. A nagyapja a karjában vitte be a kórházba. Megtettek mindent, de nem volt remény. Előd apja bement a gyermek ágyához, hogy hosszú kihagyás után utoljára lássa még. A gyermek pedig élni kezdett és meggyógyult.

Ragyogó idő volt. Utunk későbbi részében szerte Erdélyben lepirult fejükről ismerték meg egymást a búcsúsok. – Bencsik János Tatabányáról, kérem, jöjjön a Hármasoltárhoz! – mondattam be a mikrofonba a szertartás végén. Néztem a színpadról a majd félmilliós, oszladozó tömeget. Tatabánya polgármestere, akinek a felesége gyergyócsomafalvai lány, rézfejű vándorbottal hamarosan odaért a Hármasoltárhoz. Telefonon beszéltünk, amikor Tatabányáról gyalogszerrel elindult a csíksomlyói búcsúba. Zarándoklatával, 35 napos kanosszával kért bocsánatot a december 5-i népszavazás eredménye miatt a magyar vándor.

Köszönetet mondunk Gyimesfelsőlok népének

Kifogtuk, mert régen volt már ilyen szép idő a búcsúban

Moldva felé menet belezökkentünk egy akkora kátyúba, mint egy elfektetett éjjeliszekrény. Alattomos gödör volt az út szélén, egy kanyarban. Olyat odavágott, hogy szétesett az üzemanyagcső. A budapesti Börcsök Ádám behúzott Kománfalvára. Ott István, egy magát román katolikusnak valló, magyarul beszélő ember segített. A vontatókötél kampója leakadt, és akkora erővel vágódott a minket húzó felsőloki Volkswagen Transporter hátsó ajtajához, hogy átütötte a lemezt.

Segítőnk semmiféle jóvátételről nem volt hajlandó még tárgyalni sem. Végül egri bikavérrel fejeztük ki hálánkat, meg most itt, a Reggelben. Csíkidánfalváról hoztak Kománfalvára egy szakembert, aki fél óra alatt rendbe tette a Renault Mastert. Ezután szállásról gondoskodtak Gyimesfelsőlokon és a szívüket is kitették értünk.

A Gyimes-völgynél álmodni sem lehet szebb tájat. Aki már látta a Gyimest, tudja, miről van szó. Aki még nem látta, minél előbb lássa meg. A fiamat ha valahova, egyszer ide elviszem. Pontosabban a gyimesiek „Berszán pap bácsiként” emlegetett lelkészéhez, aki itt építette fel líceumát, amelyet Sziklára Épült Háznak neveznek. Kallós Zoltán népdalgyűjtő, a Balladák könyvének szerzője még utunk első állomásán figyelmünkbe ajánlotta azt, hogy kúriája udvarán egész nyáron táborozó magyarországi gyerekek jönnek-mennek. Sok mindent megtanulhatnak saját nemzetük kultúrájáról, amit mi különböző okokból csak felnőttkorunkban kezdünk kapiskálni. Sohasem késő. Csak egy kicsit késő.