Anyám tyúkja nem lesz madárinfluenzás. A szobában lakik itt benn, vándormadarakkal sosem érintkezik, jó az Isten, jót ád. Anyám tyúkja nem lesz vírusgazda. Úgy eteti anyukám, mint a galambot, válogat is a kendermagban, a kiskirály sem él nála jobban. Anyám tyúkja nincs veszélyben, de annyi előre látható, hogy nem természetes halállal hal meg, hajlamos lesz elkapni egy nagyon csúnya, gyógyíthatatlan betegséget, ami a nyakát támadja meg és konyhakésszindrómának nevezzük. Jobb félni, mint megijedni. De mi nem félünk évekig, majd megijedünk, ha itt az idő.

Népes társaság, forgalmas menedzser menza. Rosszul főznek, drágán adják. Viszont van szagelszívó. Nem lesz büdös a szövetkabát két napra. Ezt fizetjük meg. Egy lánynak nem ízlett az ebéd. Felpattant az asztaltól, hogy becsomagoltassa. Minek rakatod el, ha nem finom? – szólt utána valaki. Kinn az utcán azt kérdezte: „Szerinted megsértődne egy koldus, ha odaadnám neki?” (Az első percben bejött nekem ez a kiscsaj. De a pakkjával most végképp.) „Elnézést, elfogadná a hölgytől az ebédet?” Bólintott a koldus, köszönte szépen. Nyilas Misi pakkot kapott. Meg én is.

A fiam újabban hajnali öt óra tizenötkor kel. Mint kiderült, misére jár. A fejemet fogtam, mert azért ennyire hitbuzgó 10 évesen ne legyen. Aztán kiderült az igazság. Csocsózni jár az összes haverjával minden hajnalban. Mert a plébánián van rex, biliárd, csocsó és kakaó. Hozzá vajaskenyér paprikás szalámival. Ezt az egyházközség állja, mint megtudtam. A mise hatkor kezdődik, mindössze húsz perc. Aztán berobbannak Tamás atyához, ahol egy órát játszanak minden reggel. Bombaötlet. Kérdeztem, nem kéne beküldeni valami kaját? Azt mondták, nem muszáj, de örülnek neki. Ma reggel a kölökgólya úgy ült ott a misén, hogy a hátizsákjából kilógott egy rúd szalámi.

 
    Hét éves vótam, mikor kezdtem teheneket vigyázni. Ma, március hetedikén vagyok ötvenkét éves. Anyám újra férjhez ment, mostohaapám ivott, kente-verte bennünket. Első nyári munkámér’ kaptam egy gumibocskort. A második évbe’ már nemcsak gumibocskort, hanem harisnyát is, a harmadikba’ adtak hozzá kabátkát. A negyedik évtől már kaptam egy zsák búzát és zsák kukoricát is.

    Egyedül a nagyanyám szeretett, úgy ahogy. Nekem az éppen elég volt. Százéves volt, amikor a nagyszobába felravatalozták. Oda gyerek nem mehetett be. Ott volt az egész falu a házba, mi pedig ki voltunk zárva az udvarra. De akkor én nagyon meg akartam nézni még utoljára. Én nem féltem tőle. Mert én soha semmitől nem féltem. Bementem a lábak között szép csöndbe’, megálltam a koporsó mellett, s akkor észrevettek. Meg is ijedtem, hogy idáig bejutottam, éppen most zavarnak ki, el is kiáltottam magam: „Öreganyám!” Erre felült a koporsóban. Mindenki kiszaladt, menekült a nép ajtón-ablakon, még a háznak a környékéről is elszaladtak, ott maradtunk ketten, ő meg én. Nézegette a koporsót, ahogy ott ült, s azt mondta: „Ez még jó lehet.”

    Ő már nem növekszik, kidobva a koporsó nem lesz. Fölrakatta a padlásra. A fekrésziben meg a tetejében szárította a diót a teknő helyett, tizenhat éven át. Abból adott a kántáló kölyköknek karácsonykor, ha kalács nem volt. Ha valamit el akart dugni, oda vitte, mert ahhoz nyúlni senki nem mert. Csak én. Énelőlem viszont semmit nem rejtett el. Mert bizony 116 éves koráig élt, amikor pedig tényleg meghalt, mer’ olyan is volt, ugyanaz az orvos jött ránézni. Az pedig azt mondta: „ezt az aszszonyt két nap két éjjel eltemetni nem lehet, mert nyugodtan akarok aludni. Úgy kell vele bánni, mintha élne. Egyszer már megtréfált bennünket.” És nekem még egyszer rá kellett kiáltanom, de azt már ő nem hallotta meg.

    700 tehenet vigyáztunk egy öreg bácsi meg én, meg még öten, kellett futni. Mostohaapám jött ki berúgva, mindig engem vett elő, mindenér’ én voltam hibás. Aztán már nemcsak az apám pofozott, hanem mindegyik ember, ha valami nem sikerült nekik otthon, máris ütöttek. Ha esett az eső, nem bírtam megszárítani ruhám se’ reggelig. Rákötöttem a bikára, amelyikek benn voltak külön zárva az istállóba, hát az szárította meg a ruhámat. Hogy másnap bírjam fölvenni. Csizmám se’ volt. Soha nyugodt nem voltam, éjjel is ugráltam, éjjel is zavartak. Nyáron tehenet vigyáztam, télen mentünk jeget vágni, nádat vágni, erdőt vágni. Nekem sose adatott meg, hogy nép közt legyek, én nem tudok olvasni, se írni, nekem az adatott, hogy legyek legelőn, nádba vagy erdőbe. Mostohaapámnak mondták, hogy nekem iskolába kellene járnom, de ő megtagadta, azt mondta, neki pénz kell, pénz, pénz, pénz. De abból a pénzből mi nem kaptunk semmit, az a pénz ment a kocsmába. Ha más nem volt, mentem a szomszédba, loptam kukoricát, megmorzsoltam, megdaráltuk, anyám főzött pulickát és málét. A málé az kukoricadara és sárgatök. Abból éltem én is, meg a testvéreim is. Alig tudok róluk. Ötvenkét éves vagyok. Ha majd egyszer magyar állampolgár leszek, hazamegyek megnézem őket.

    Nagy jégeső volt. Akkora jegek estek, mint a galambtojás. Kutyám se’ volt, csak a lábam és bot a kézben, a tehenek meg elkezdtek beleugrálni egy nagy kígyósba. Tele vizesárokba. Nekem az volt a szerencsém, hogy ki tudtam mászni belőle, hogy nem ugrott rám egy tehén se’, mert vége lett volna a szenvedésnek ott és akkor. De gyors kisfiú voltam.

    Mink egy tanyán laktunk. A téesz istállói voltak ott. Apám onnan ment el, otthagyott bennünket, anyámat meg három kis testvéremet. De maradt egy puska. Alig, hogy apám a lábát kihúzta, nagy tél jött helyette, olyan, hogy se ki, se be nem lehetett menni, anyám azzal indult el vízi madarakra vadászni. A bőrét le kellett húzni a kacsának. A bőre nem volt jó, azt nem lehetett megenni, de a húsa annál jobb. Abból éltünk tavaszig. De ettem én má’ szarkát is. Mikor nagyobb voltam. Lelőttem csúzlival, megkopasztottam, megsütöttem, megettem. Nem volt más. Ezután a tél után anyám bement a faluba és elvette az anyjától a férjét, és avval is lett négy családja. Vére szerint a nagyapám, nem volt a nagyapám. Anyám se’ volt éppen jó virág, de meg lehetett érteni. Mikor hároméves voltam, mostohaapám megverte volna anyámat, aki menekült tőle. Elindult egy városba, én mentem utána. Hát a gyerek. Megy az anyja után. Anyám beugrott a buszba, ami Zrenjaninba ment, és én maradtam a kövesen. Szerencsém volt, jött egy cigány. Az levett a kövesről, nehogy busz vagy kocsi engem megtaposson. Hazavitt a cigány. Olyan cigány volt, aki a dögöket szedte. Annál éltem három hónapig. Édesapám tudta. A harmadik ház volt a cigánytól az ő háza. Tudta, hogy ott vagyok. De nem jött át. Nem mert. A második felesége nem engedte. Amit a cigányok ettek, azt ettem én is. Nem volt körömfájás. Tudták, hogyan kell elkészíteni. Forró vízben, forró zsírban. Később mondta nekem a cigány: „Amit Isten aranykéssel leszúr, attól ne félj!” Kimentek a dögkútra, kitúrták melyik hús jó, melyik nem. Hát ezért se’ félek én a világon semmitől. Csak sajnálom ezt az egészet...mert az ember azt gondolja, hogy vége van mindennek, akkor beugrik valami, amiről az ember nem is gondolja, hogy létezik. A háború. Ugye. És akkor otthagyni mindent, a házat, amit én épültem, B-30-as téglából, én, aki háromévesen a cigánynál laktam, és eljönni. Egyik napról a másikra. Mikor sosem kelt ki az ágyam alatt a pénz. Nekem úgy kellett ásóval kiásni. Hiába dobálod el az ásót, az nélkül nem találsz.

    Egyszer elmentünk a tehenekkel az erdőbe én meg egy bácsi. Kiszáradt a legelő, az erdőbe több volt a nedvesség. Őneki volt kutyája. A Beg folyón kellett volna áthajtani. Én voltam a vezér. Én úsztam előre, a bika jött utánam. Hétszáz jószág volt a gulyába. Az istálló mellett, ahova csak a bikák egy részét zártuk pihenni, hogy ne ők ugorják a tehenet, hanem a pihent bikák, volt egy kút és kunyhó. Én azokat a bikákat, amelyikek támadták az embereket, én a kezemből, kukoricával etettem. Csak jó kellett legyél velük, jók voltak veled. Nekem innen való minden emberismeretem. Jót a jóért. Én gyorsam leolvasom az embert. Ez a Biblia. Van jószág közt, van ember közt is ugyanolyan. Ha egy jószágot kezelsz, szépen vigyázol rá, akkor ő is szépen bán veled. Az ember közt már nem mindegyik ilyen. De jószág közt is van bestia. A bikákkal én mindig harcoltam. Akkor is, ha éppen béke volt látszólag. De rögtön megláttam, ha nekem akart jönni, ha kapált, ha saját nyakába dobálta a földet, ha vérbe ment a szeme, ahogy egy emberről is megérzem, ha rosszat tervez velem. Ha vérezni kezd a szeme, akkor menekülj, amerre látsz. A nevüket mondtam. Volt Laci, Gombos, meg Piros. Szólítottam őket, s ahogy elindultak, tudtam, hogy kukoricáért jönnek, amit letörtem, vagy értem jönnek. Okos a jószág különben. Ha valaki piszkálta őket odabenn az istállóban, mikor ki voltak szolgáltatva, megboszszulták odakinn. A Laci alacsony volt és hosszú. Ha szóltam, szaladt nekem. Aztán előttem megállt. Kérdeztem tőle: „Mi van, hazaértél?” A hátam mögül meg elővettem a cső kukoricát. Megette, elment. Jó lélek volt, csak nem ismerték. Már öreg volt, nagy bajt is csinált, akarták vinni levágni. Nem bírták. Nem akart elmenni. Megkötötték a kocsi után, összetört mindent. Lelőtték a helyszínen, aztán vitték el. Én nem bírtam nézni se’, a környékről is elmentem, csak a lövést hallottam, azt máig szoktam hallani, ha ritkán álmodok. Szigorú bika volt. Én mellette úsztam. Ha má’ elfáradtam, átfogtam a nyakát. Megértett engem. Tudta, hogy a gyerek nem bűnös semmiért. Nekem is van három gyerekem. Mikor a feleségem azt mondja, verd el Pera, nem bír magával, hát én nem verem meg.

    Én az embertől jobban féltem, mint a jószágtól.

    A Beg mellett volt egy az élő sár, amibe az ember, a jószág vagy a vad beleesett, onnan nem jött ki. Sokszor kimentünk oda vadért. Mert az kivettük, és a miénk volt. Kétszáz méter széles, négyszáz méter hosszú darab föld. A felszínén nem látod, mi az, mert a teteje ki van száradva, cserepesedve. Ha belelépsz, jön a nedvesség. Nekem kellett vigyázni az oldalt, hogy bele ne csússzanak. Kilencéves voltam. Nekem szaladgálni kellett végig, ütni, zavargatni, ijesztgetni őket, hogy ne menjenek szélre. De az az ember kutyákkal rámhajtatta a gulyát és én már nem tudtam visszatartani. Hat darab beleesett. Ahogy mentek le az élő sárba, ott a közelbe dolgozott egy markoló, amelyik pucolta a kanálist. Annak szóltak, volt kötél, azzal lettek kihúzva, géppel. És amikor jött a mostohaapám, a gépes ember azt mondta neki, hogy a gyerek zavarta be a sárba a jószágot. Beáztatta az istrángot, avval verte meg a hátam. Mikor elfáradok, éget a helye ma is, mint a parázs. Akkor akartam fölkötni magamat. Mert nem voltam bűnös. De disznókat vigyázott ott egy gyerek. Kerestem egy ágat. Éppen engedtem magamat, mikor az a gyerek utánam mászott, és elvágta a tőrkésével a kötelet. Akkorát zuhantam a földre, mint az ítélet. Fájt a nyakam, fájt az ütés, fájt, hogy nem voltam bűnös. Utána kiderült, hogy nem voltam oka semminek. Mindenkinek mondtam. Mostohám megtudta, hogy fel akartam kötni magam, s mikor kérdőre vont, nekiszaladtam, hogy megverjem. Akkor a mostohaapám megkereste a markolóst és megverte, azt hitte, nekem ettől lesz jobb.

    Ahogy a jószágot is folyton kente-verte. Az öreg szedte ki a vizet a kútból. De a tehén háta mögött ott állt a bika. Mostohaapám nem látta. Viszszafordult a bika. A Laci. Amelyikről azt mondtam, hosszú volt és alacsony, amelyik ezt a nagy bajt csinálta. Megfogta az ostort a mostohaapám, akarta verni. Elszakadt az ostor. A lánc volt a bika szarván, karika az orrába’. S mikor ráment a bika, az öreg az ő a nagyon nagy erejével megfogta a láncokat, mindkét lánc elszakadt. Megfogta a karikát, kitépte az orrából. A bika megérezte a vért. Nagy szarvú, magyar szürke volt. Az öreg a szarvába kapaszkodott bele. Az meg le s fel verte, csapkodta a földhöz, míg az öreg elalélt, elengedte a szarvakat, a bika meg rátérdelt, s mindenit összetörte. Meghalt, de nem azonnal. Mikor bementem hozzá a kórházba, ott feküdt és azt mondta: „na most megverhetsz!”

    És nem lettünk társak. Mert amikor már elég erős voltam ahhoz, hogy vizet húzzak és itassak, pénzt akartam tőle. Mert addig mindig azt mondták: majd ha itatsz, a társunk leszel. Itatni legkevesebb kétszer kellett. Egy jószág egy itatásnál két-három vödör vizet megivott, a gulyába’ hétszáz jószág volt. Az itatás kemény munka. Nem gyerekdolog. De nem lettünk társak. Pedig szóvá tettem. Az volt a válasz, ne gőgösködjek.

    Én jugóból ide, mikor kitört a háború és a jött a mozgósítás, úgy indultam, hogy nem tudom, hová jövök. Mindegy, csak el onnan, ki a határon, mert én senkit le nem lövök. Felnőtt életemben végigdolgoztam egész jugót, egy asztalnál ettem-ittam szerbbel horváttal, macedónnal, albánnal, magyarral. Én nem veszek ebbe’ részt. Én tudom, hogy mi az embernek való, s mi nem, abba’ nekem senki nem kell, hogy segítsen. Első feleségem bosnyák volt. Ha kell lőnöm a bosnyákra, elsőbb a tőle való lányomra kéne lőni. Második feleségem magyar. Folytassam vele? Vagy lőjem a horvát vérű féltestvéreimet? Kire lőjek? Mit akarnak ezek tőlem? Ezt kérdeztem, mikor összepakoltam, és sírva hagytam ott a házam, ami nem volt palota, de új volt, az enyém volt és úgy nézett ki: most már nyugodtabb lehetek, azok az esték a gulyánál, mikor sosem voltam nyugodt és éjjel is zavartak, már nem jönnek kísérteni. A házat később 2600 márkáért tudtam eladni. Azt én úgy raktam össze, mint a fecskék szokták a fészket. Még Ausztriába is elmentem állásba, dolgoztam parkettgyárba’, dolgoztam erdőgazdaságba és téeszbe, és mindenhol csak nehéz munkát. Erre én be voltam rendezkedve. Mit akarjak mást? Vagy húz a szürke, vagy megszakad. Az új házat itt Magyarországon, az én Katymár falumban 320 ezer forintért vettem meg. A letelepedési alapból kaptam kölcsönt, amit pontosan fizetek a magyar államnak, hogy más is kaphassa, mert nem egyedül vagyok a világon. Már csak pár hónap van hátra, mert mikor több a pénzem, többet adok be. A fiam jó focista, jó kapus. Kupát nyertek, meg akarom nézetni. Öten vagyunk. Minden pénzünk elmegy a gyerekekre, én pedig oda járok napszámba, ahová hívnak. Háromezer forint a biztos jövedelmünk, meg a családi pótlék. De jól dolgozok. És ha nincs pénz, akkor nincs. Dolgoztam én már szárazbabért is.

    A szomszédom olyan ember, hogy még be sem tettük a lábunkat Katymárra, adott nekünk két kisbirkát. Nem akartak enni. Én csak hozzászoktattam őket a cumihoz, hogy egyenek. Nem méreg az, ennivaló. Mikor felnőttek, áthívtam a szomszédot. Hentes. Jó erős, nagydarab ember, egyszer megemelt egy kocsit, mikor kötekedtek vele valami suhancok, és nagyon halkan megkérdezte tőlük: na, ki akar verekedni. Ő, ha csöndes, akkor nagyon mérges. Úgy hívják: Krékity István. A 150 kilós disznót, ha ellenkezik, úgy hozza ki az ólból, hogy lába nem éri a földet. Engem egy kézzel szokott a levegőbe emelni. Mondtam neki, Pityu: válaszd ki a birkát, te adtad ajándékba, vidd el a szebbiket. Erre elment szó nélkül és mondta, hogy na gyere már. Kaptam tőle három harminckilós malacot. Ilyen ember a szomszédom. Különben az egész Katymár emberisége olyan jó velem, hogy nem lehet kifejezni. (Katymár határmenti falu Bács-Kiskun megyében, Baja közelében - a szerk.) Ha bemegyek egy ismeretlen erdőbe, megnézek két fát, már nem tévedek el. Ha bemegyek egy faluba, megismerem két szomszédomat, má’ otthon érzem magam. A túlsó szomszédom a Jellasity Jocó, ő nagyon közel van énhozzám. Apám, se anyám nem volt ilyen jó velem, mint ez a falu. Az összes ember nevét fel tudnám sorolni, azért nem is mondom másokét, csak a szomszédokét, és a Pál Laciét. Lopni nem tudok. Mikor gyerek voltam, loptam. Parancsra. A lábam úgy reszketett, hogy nem tudtam megállni.

    Kiskacsákat is kaptunk. A néni mögöttünk, a Szökögyi Maris néni, aki már meghalt szegény, babot hozott és hagymát, az első este, ahogy beköltöztünk. Kazal Rozi úgy tekint ránk, mint a családjára. Ők nem húzták félre a szájukat, hogy kik ezek a menekültek, a hivatalban is rendesen bántak velünk. Azt gondolták, emberek, mint mi. Aztán kész. Lakni akarnak, enni akarnak, dolgozni akarnak. Mi van ebbe’ különös?

    A márka pedig mind elment a felújításra. Egy fürdőszoba lett az otthoni házamból. A vadásztársaság is hív, mert én a vadászatot nagyon szeretem. Olyankor elfelejtek mindent. Azt se’ tudom, hogy vagyok. Mint aki nem létezik. Vagy mintha én lennék az erdő meg a hajnal. Hajtani járok. Vagy amit mondanak.

    Négy hónapos gyerek volt anyám, mikor őt az ő anyjával Magyarországra rakták. Négy hónapos volt az én fiam, mikor átjöttem ide. Ismétlődés. Apám szerb, mostohaapám horvát, anyám magyar, engemet katolikus templomba körösztöltek, ezért egyszerűen katolikusnak mondom magamat kommentár nélkül. Otthon beszélünk magyarul is, szerbül is.

    Nekem egy perc iskolám nincs. De nekem az éjjel és a nappal egyforma. Én nem félek. Én most is mennék, s nem lenne bajom, ha valaki csapdát nem csinál. De előre megérzem azt is.

    De mire megyek ezzel? Már nem vagyok egyedül. Másokra is gondolni kell.

    Múltkor meg akartam íratni az életem. Kerestem egy írót, hogy ő majd leírja. Nem keresett viszont még. Aztán azt mondtam a feleségemnek, tollba mondom őneki. Elkezdte, teleírt négy-öt olyan nagy lapot mindkét oldalon, aztán azt mondta: ő nem folytatja, elfáradt. De az nem is életírás volt, hanem csak egy levél. A nénémnek írtam volna benne. Amit most elmondtam, azt jólesett elmondani.