Bicske.Info

Utolsó kommentek

  • Gazz: A Rinyában kövek nem igazán vannak, full síkság a környék, csak homok van, meg agyag, meg vipera. (2016.03.31. 14:53) Bakháza beach
  • Nikolett Borbély: Láttam,tapasztaltam,átéltem,.......neked sem ártana,....rájöhetnél,hogy ITT kezdődik az ÉLET! :D (2013.02.18. 20:32) KŐBALTA SZOFTVER
  • studiozse: @Hajni Telkiből:Szia Hajni! Elnézést kérek, hogy így, de kutatlak már egy ideje! Remélem most megtaláltalak! :) Remélem, jó helyen kopogtatok.... G.... (2011.02.19. 21:36) Patak vagy kanális?
  • Thakcha l'Amala: Szeretem a Tokajit -éppen most kaptam jó kis borseprő párlatot, de három hónapja csak ezt kell olvasnom az már sok, frissiccsé mondom,nem ihatom az ... (2010.05.08. 22:21) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Solymosi Eszter Tiszaeszlár: A liberalizmus a szabadságjogokért jött létre annak idején egy nagy liberalista mi kivetni valót talált a kissé cinikus hozzászólásban (2010.04.02. 19:03) Roma szövetkezet Igriciben
  • Thakcha l'Amala: Frissíts Ecsém! (2010.03.13. 21:42) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Hajni Telkiből: Jó a cikk, csak egy kis kiegészítés: a szennyvíztisztító most már hatékony működése egy külföldi, de nagyon tehetséges cég csapatának, az Organica Z... (2010.02.12. 18:27) Patak vagy kanális?
  • hazieromu: Én 100,000 cigány embernek indulásként tudnék hasonló értelmes munkát bíztosítani a" hulladékból villamos és hőenergia termelés helyben" programunkk... (2010.02.03. 09:25) Roma szövetkezet Igriciben
  • szendrei: Végre! Ez egy kicsit lassan ment, de legalább sikerült. L. (2010.01.14. 16:17) Patak vagy kanális?
  • Dr. Csabai: Tiszteletem Mindenkinek! Mielőtt bármiről is beszélünk az A/H1N1-ről, előbb beszéljünk a lényegről, miről is van szó? Minden magyarázatot, mint kuta... (2009.11.14. 07:25) Gyuri és Adrián
  • Utolsó 20

Címkék

168 (1) 8ker.blog.hu (1) bicske (1) bicskei (1) budapesti nap (1) élet (3) erdély (2) felhívás! (1) fiam (2) hetek (37) magyar (1) mindennap.hu (1) narancs (1) óra (1) reggel napilap (80) repül (2) zene (3)

KOKAS IGNÁC

2008.05.29. 11:30 I.A.

TALÁLKOZÁSUNK  KOKAS IGNÁC FESTŐMŰVÉSSZEL
2006.július 14-én 
(Kővári Attila festőművésszel írtuk ezt és a Vasárnap Reggel című lapban jelent meg...)


OSKOLA  Úgy járta ki a képzőt Pápán, hogy soha egy szelet tortát vagy egy pohár sört nem ivott meg, mert nem telt rá. Csak karácsonykor ment haza, hiszen vonatra sem volt pénze.

A nyolcvanéves Kokas Ignác Európa legszebb kiállítótermének tartja a Műcsarnokot, ahol az életmű-kiállítását megrendezték. Nem kérte, de érkezett egy felkérőlevél. A látogatók pedig úgy látták, hogy aki eddig nem ismerte Kokast, ezután szeretni fogja.

Kokas volt az első festő, akit gyerekkorunkban láttunk, amikor a rajztanár kiállításra vitt bennünket. (Lehetett tőle kérdezni.) Vál nincs messze Bicskétől, ahol éltünk. Se Ginza-pusztától, ahová tekeregni jártunk, ő pedig harminc évig festette. Tudtuk is, hogy van az erdőben egy festő.

– A Burgundiás árok hídján mentem a két szakajtóval, amikor megláttam a festőt. Gyorsan elrohantam a pékhez a tésztával, hadd süljön, aztán vissza a festőhöz, megnézni, mit csinál. Volt ott paletta, tubus, blindráma, feszülő vászon, én persze. Néztem a képet, hogy én ennél szebbet is tudok festeni, hazavágtattam, föl a pallásra, találtam egy zsákot, amit szanaszét rágtak az egerek. Széttéptem, foltozgattam ronggyal, csináltam blindrámát. Hát nem sokáig tartott nekem, az asztalosgyereknek. Aztán föltettem a zsákot, adtam neki cinkfehéret, mert apám nem akármilyen asztalos volt, a műhelyben tartott ő mindenféle festéket, amit törni kellett. Aztán maradtam a palláson, onnan kinéztem, és azt festettem, amit láttam. Benne volt a templomtorony, a házak teteje, a fák lombja. Délutánra kész volt a kép. Levittem száradni, mire jöttek az unokatestvérek. Meglátták, mire a képet, meg engem körbetáncoltak. A zöld jávorfa aljából vágtak vékony kis ágakat, azzal csapkodták körülöttem az udvar porát, és azt kiabálták: „íme, a festő!”

– Hol ez a kép, Náci bácsi?

– Elveszett az, kisfiam. Sajnálom. Három hónapig voltak Válban a ruszkik. Ott lakott az utcánkban Malinovszkij, az volt a főhadiszállás, az utcában senki nem maradhatott, mindenkit kitelepítettek, a házunkban is katonák voltak. Utoljára a konyhaajtón láttam azt a képet. Az üveget kivitte az akna vagy a nyomás, a katonák meg fáztak, négy éve a fronton voltak, nem érdekelte őket semmi, kirakták a rossz zsákot szélfogónak. Könyörögtem, hadd vigyem el, hozok másikat. Nem adták. Aztán amikor visszamentem az üres házba, már az ajtó sem volt meg. Eltűnt a kép a konyhaajtóval együtt. Eltüzelték.

– A polgári hat elemit magánúton végeztem. Ott aludt nálunk a tanárnő, reggel megmosdott, a mama bevitte a reggelit, kihozta a bilit, mi pedig ott álltunk az ajtóban öten vagy heten. Körbeültük a diófa asztalt, amit még a nagyapám csinált. Minden évben egyszer elmentünk Bicskére vizsgázni, ha jól emlékszem, Gerendás Ádám volt az igazgató. Válból stráfkocsival vittek, egy délelőtt levizsgáztunk.

– Voltam egyszer cserkésztá-borban a Velencei-tónál. Délelőtt fürödtünk, délután olvastunk, estére szedtünk uszadékfát a tábortűzhöz, s mindenféle buta viccel ütöttük el az időt. Például vizet vettünk a szánkba és köpködtük egymást. Volt ott egy tanár, aki látta ezt, és megkérdezte: „ennyire buta, talmi tréfákkal szórakoztok? Hát nincs köztetek egy sem, aki beszélne arról, ahol él, ahol született?” Nagy csönd volt, csöndes gyerek voltam én is, ültem a tűznél beburkolva pokróccal a szúnyogok ellen, de aztán szép lassan fölálltam. Tanár úr, én megpróbálnám, nekem szép gyerekkorom volt. És elkezdtem. Kihunyt a parázs, elfogyott a tüzelő, de még mindig mondtam, még mindig hallgattak engem. Az öreg Kokas akkora mesélő volt, hogyha bement a kocsmába, az emberek odahúzták az asztalához a székeket. Egy hétig minden este meséltem. A tanár egyszer megkérdezte, mi leszek. Mondtam, hogy asztalos. Több szó nem esett köztünk. Októberben aztán megjelent ez a tanár Válban, az apámat kereste. Azt mondta, azért jött, mert nekem tanulnom kéne. Mondtuk, hogy nincs pénz, maradok váli asztalos. Ő fejtette ki, hogyha jól tanulok, a tanítóképző ingyenes. És ott, a szőlőlugas alatt írt ez a tanár az ország összes tanítóképzőjébe egy kérvényt, hogy engem vegyenek fel. Pápáról jött válasz. Amikor megérkeztem Pápára, már ment a tanítás. Elő volt írva, hogy oda milyen ruha dukál. Hány fehér ing, ilyen nadrág, miből mennyinek kell lenni. És 80 pengő. Kinyitotta a bőröndömet a hölgy, volt benne két ing, két gatya. Nem volt tele. „Nincs mása?” Nincs. „Hogy tudott így eljönni?” Így. Soha, az öt év alatt, egy szelet tortát nem ettem, egy pohár sört nem ittam, mert nem volt rávaló. Karácsonykor hazamentem, a többi szünetbe nem tudtam, mert drága volt a vonat. Sokszor volt az, hogy elvitt a társam a saját falujába. A ballagásra se jött el senki.

– Elvégeztem a képzőt, de egy napot sem tanítottam. Nem is akartam tanító lenni, akkor inkább asztalos. De mindig rajzoltam, főleg karikatúrákat vagy a társaimat, tudtam akvarellt is festeni. Tóth Sándor volt az egyik tanárom, akinek tetszettek a futurista rajzai, át is vettem egy kicsit a rajzolását. Összeszedtem rajzaim, és bekopogtam hozzá. Tetszettek neki. Megmondtam, hogy nem akarok tanító lenni. „Fiam, jelentkezz tanári szakra, és akkor felnőtteket is taníthatsz.” Leírt nekem mindent, címet, felvételit, hogy kell 30 forint. Nyáron megkerestem a harmincat, és életemben először elindultam Pestre. Nagy nehezen megtaláltam a főiskolát, álltak már ott gyerekek, mindenkinek volt a kezében szén és rajztábla, csak nálam nem volt semmi. Megsajnáltak, az Izabella utca sarkán volt egy művészellátó, elkísértek, vettem szenet, papírt, táblát, az utolsó fillérem is elfogyott. Láttam a nevem a táblán, bementem amikor csengettek, leültem egy bakra, és néztem, ahogyan rajzolnak. Én is vittem rajzokat. Öreganyámat, ahogy a folyosón aludt. De kellett oda akt is, ami Válban nem volt egyszerű. Beállítottam az unokatestvéremet a csicsóka közé meztelenül. Az volt az előkészítő tanulmány. Második hétre is átmentem, aztán fölvettek.

– Amit most mondok, az első felvételi napon zajlott le. Előttem egy vállas ifjú ült, nagy szeme volt, láttam, amikor rám nézett. Vonalakat rajzolt, aztán kibújt a vonalakból az arc szeme, szája, orra. Én nem úgy rajzoltam. Vége lett a napnak, ment ebédelni, akinek volt rá. Én meg odakinn egy padon néztem az eget. Egyszer csak valaki megérinti a vállam és azt hallom: „Miért nézed ilyen keserűen az eget?” Hátranéztem, hát az a vállas gyerek volt, akinek előttem vonalakból bújtak ki a rajzai. Mert nincs se pénzem, se szállásom, se ismerősöm, elmegyek haza Válba. „Gyere velem, mutatok valamit.” Ment előttem felvágott fejjel, fütyült az égre, az egyik lába rossz volt, sántított, kezében egy fafokos. Odaértünk a Damjanich utcába, bementünk egy házba. Nagy fehér, kétszárnyas ajtó volt, odabenn szalma, azon holmik, benn már feküdtek, ültek páran. A fiú megszólalt: „Hoztam egy embert, fogadjátok be.” Akkor alakult a Dési Huber Kollégium. Aki pedig engem odavitt, Nagy Laci volt, a költő. Ha más nem volt, ettünk kenyérhajat vízbe áztatva. Kenyérlevesnek hívtuk, aztán hoztak nekünk enni, nagy urak lettünk. Beállt egy teherautó, amerikai és német ruhákat borítottak az udvarra, abból felöltöztünk. Volt olyan, amin még a vaskereszt is rajta volt, azt egyikünkről egy rendőr tépte le. Volt ott paplan gyapjúból, de olyan jó, hogy még mindig megvan a váli palláson, végig azzal takaróztam. Nekem onnan lett egy vadonatúj német tiszti köpenyem és egy istentelen jó bakancsom. Levittem Válba a köpenyt a szabóhoz, átalakította, leszedte a gombokat, újakat tett, hogy ne látszódjék, mi volt az. Így indult az élet. Huszonegy évesen láttam először reprodukciós könyvet a főiskola könyvtárában. Akkor tudtam meg, kik azok a görögök. A korai görög szobrászat tetszett leginkább. Akkor aztán mindig könyvtárban voltam. Akkor még Csontváryk lógtak a főiskola falán, a Mária kútja, a Taormina, azok is nagyon tetszettek. Bár Válban is voltak könyvek, az öreg Kokas szokott olvasni, a Száki mérnök hordta neki, hozott oda még Adyt is, apám meg szavalta A fekete zongorát. Ez a Száki mérnök zsidó volt, el is vitték a családját. Apám meg kivitte Szákit a kis présházba, tettek a padlásra szalmát, kétnaponta ellátta kenyérrel, bor meg volt. Én meg olyan lettem, mint az apám, szerettem a történeteket, sokszor én sírtam más helyett, nagyon meg tudtak indítani a dolgok, érzékeny voltam.

Bernáth Aurélnak egyszer festettem egy zöld fejet. Csóválta a fejét: „Édes fiam, láttál már zöld fejet?” Próbáltam magyarázni, hogy beteg, de nem volt értelme. „A modellt rajzold le úgy, ahogy van.” Beültetett egy kicsi terembe, az asztalt letakarta egy narancsszínű kendővel, rátett egy korsót, és azt mondta: „Hát ezt korsót, édes fiam, úgy, ahogy van, lefesti nekem”. Bernáthnak irtózatos tekintélye volt, nem mertem vitatkozni. Három nap munka után kiengedett, azt mondta, kijöhetek, le tudtam festeni. Én szerettem a magam útját járni. De festettem én neki fehér inges parasztot is, ha kellett. De este, otthon, magamban, vele vitatkoztam, hogy miért nem lehet az zöld.

– Ginza-pusztát hogy fedezte fel?

– Nácika, jártál te már Ginza-pusztán? – kérdezte egyszer apám. – Én most ott dolgozom, vannak lovak, kantárok, gépszíjak, azokat javítom, mert van ott egy nagy állami gazdaság. Van ott egy domb is, alatta a völgy, minden este kiülök, és az olyan szép, hogy én olyan szépet még életemben nem láttam.

Több sem kellett. Nem megyek én a bolondok közé! Azt gondoltam, ha egy öreg mester olyan gyönyörűnek tart egy tájat, hogy így tud róla beszélni, akkor egy festő is annak fogja látni. Beraktam a holmim a Trabiba, Etyek felé, Göböl-pusztának mentem. Kavargott a por, gémek voltak, és tudtam, hogy ez engem vár, engem hív. Volt ott egy irodaépület, az egyik ajtón felirat: igazgató. Bekopogtam. Odabenn az igazgató éppen tette fel a kalapját, én meg mondtam, hogy föstő vagyok, gyönyörű ez a hely, maradnék. Láttam itt egy elhagyott faházat is, nekem az éppen jó lenne, ellennék én ott. Odaadom én magának, de abban nagyon jár a szél. Éjjel megfagy. De van itt egy vendégszoba a folyosó végén, ha magának megfelel. Van benne lavór, egy hokedli, egy vaságy.

Két hétig ott voltam, ez volt a beköszönés Ginzára, ahová aztán 30 évig jártam vissza. Emlékszem, nem tudtam megmaradni egy helyben, mindig mentem volna tovább. Találtam én török findzsát, voltam én akkora gólyafészek alatt, amelyben alul legalább ezer veréb lakott, és akkora ricsaj volt, hogy nem lehetett megmaradni.

Meggyászoltam apámat, sokszor el is bőgtem magam, hogy ott vagy, öreg Kokas, velem az avar alatt. Mindig térdepelve festettem, egész nap dolgoztam, ha nem ment, imádkoztam, ha csak annyit is, hogy istenem, segíts meg. Ginzán lehetett a nappal beszélni.

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

A bejegyzés trackback címe:

https://izingantal.blog.hu/api/trackback/id/tr76493184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.