Bicske.Info

Utolsó kommentek

  • Gazz: A Rinyában kövek nem igazán vannak, full síkság a környék, csak homok van, meg agyag, meg vipera. (2016.03.31. 14:53) Bakháza beach
  • Nikolett Borbély: Láttam,tapasztaltam,átéltem,.......neked sem ártana,....rájöhetnél,hogy ITT kezdődik az ÉLET! :D (2013.02.18. 20:32) KŐBALTA SZOFTVER
  • studiozse: @Hajni Telkiből:Szia Hajni! Elnézést kérek, hogy így, de kutatlak már egy ideje! Remélem most megtaláltalak! :) Remélem, jó helyen kopogtatok.... G.... (2011.02.19. 21:36) Patak vagy kanális?
  • Thakcha l'Amala: Szeretem a Tokajit -éppen most kaptam jó kis borseprő párlatot, de három hónapja csak ezt kell olvasnom az már sok, frissiccsé mondom,nem ihatom az ... (2010.05.08. 22:21) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Solymosi Eszter Tiszaeszlár: A liberalizmus a szabadságjogokért jött létre annak idején egy nagy liberalista mi kivetni valót talált a kissé cinikus hozzászólásban (2010.04.02. 19:03) Roma szövetkezet Igriciben
  • Thakcha l'Amala: Frissíts Ecsém! (2010.03.13. 21:42) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Hajni Telkiből: Jó a cikk, csak egy kis kiegészítés: a szennyvíztisztító most már hatékony működése egy külföldi, de nagyon tehetséges cég csapatának, az Organica Z... (2010.02.12. 18:27) Patak vagy kanális?
  • hazieromu: Én 100,000 cigány embernek indulásként tudnék hasonló értelmes munkát bíztosítani a" hulladékból villamos és hőenergia termelés helyben" programunkk... (2010.02.03. 09:25) Roma szövetkezet Igriciben
  • szendrei: Végre! Ez egy kicsit lassan ment, de legalább sikerült. L. (2010.01.14. 16:17) Patak vagy kanális?
  • Dr. Csabai: Tiszteletem Mindenkinek! Mielőtt bármiről is beszélünk az A/H1N1-ről, előbb beszéljünk a lényegről, miről is van szó? Minden magyarázatot, mint kuta... (2009.11.14. 07:25) Gyuri és Adrián
  • Utolsó 20

Címkék

168 (1) 8ker.blog.hu (1) bicske (1) bicskei (1) budapesti nap (1) élet (3) erdély (2) felhívás! (1) fiam (2) hetek (37) magyar (1) mindennap.hu (1) narancs (1) óra (1) reggel napilap (80) repül (2) zene (3)

Betty Blue

2008.06.24. 11:00 I.A.

Megállt velem szemben a rendőkocsi az esti szürkületben. Kiszólt a szőke rendőrlány, hogy hol van a kerékpárról a világítás? Makogtam, a személyimet kérte. Mondtam, hogy az se nincsen nálam. Mi a neve? – kérdezte. Tessék? Mi a neve? Izing – vágtam rá kurtán, mint egy közlegény. – Legközelebb tízezer forintra büntetem meg, ha nem szerel fel lámpát! – közölte gázt adva. Próbáltam rá haragudni, de nem sikerült. Teljesen igaza van. Biciklire futja, lámpára már nem? Abból a tízezerből, amit Betty Blue meghagyott, lámpát veszek. Betty Blue vigyáz rám.

Szólj hozzá!

BÖJTE CSABA

2008.06.23. 19:54 I.A.

 
„ITT MARADOK ÉS TÖBBÉ NEM ÉHEZEM”
[2005.05.14]

 

Az írás címe egy ágy deszkájáról származik. Akkor bukkantak rá, amikor szétszedtek egy derékaljat Déván, Erdélyben. Egy olyan kisgyerek írta rá a sok közül, tán egy éjjel, akit a ferencesek befogadtak.

Egy rendes faluban, ha valaki elengedne egy kismalacot, sok ember futna, hogy az övé legyen. Egy kisgyerek azonban nem kell. Ott koldul az utcán, nyújtja a kezét, az emberek továbbmennek és átlépnek a szerencséjükön.” (Böjte Csaba ferences szerzetes)

 

Csángóföldön szerénykörülmények között él a magyar kisebbség. Szegénységük miatt sokszor a román nyelvű oktatásból is kiszorulnak. 

Amikor csütörtökön Moldvába, a Keleti-Kárpátokhoz indultam, betettem a zsákomba egy lapos követ. A fiammal hozattam iskolája udvaráról, a bicskei Szent László Általános Iskolából. Arra az alapkőletételre szánom-szánjuk a fiammal, amely majd holnap, vasárnap lesz a moldvai Külső-Rekecsinben. Sok ezer embert várnak, s mindenkitől csak egy darab követ kértek. Az állandóság jelképeként. Itt van velünk a kő a csíksomlyói búcsúban ma is. Innen megyünk vasárnap Gyimesfelsőlokra, Berszán Lajos atya gyimesi csángó gimnáziumába. Lokon hallgatjuk meg a szentmisét is. Mert a jasi püspök nem engedi, hogy Külső-Rekecsinben magyarul mondjanak misét. A világ minden nyelvén mondható mise, csak éppen magyarul nem!

Nem vitatkozunk. Böjte atya, az iskolaalapító sem vitatkozik a jasi püspökkel. Úgy gondolja, majd a kisebbségek jogaira oly érzékeny Európai Unió megoldja a kérdést. Mise után szépen beül az a néhány ezer ember az autóba, utazik százötven kilométert, s letesszük a köveket. A mi kövünk mellé sok száz másik, messziről érkezett kő is odakerül, amelyek jelképesen az iskola alapját fogják képezni a csángó falvakból érkező kövekkel együtt. – Csak abban az Európában hiszek – mondta a szerzetes –, amelyben mindenki fájdalom nélkül vállalhatja azt az identitást, amit Isten adott neki, és ott, ahova Isten állította őt.

A moldvai csángóknak különben azért van szükségük a magyarság összefogására, mert a Hegyeli Attila által összefogott tizenkét magyar oktatási intézmény ma még bérelt garázsokban, fészerekben tanít. Huszonegy romániai magyar pedagógus oktat és nevel magyar nyelven nyolcszáz csángó gyereket. A tanárok hat négyzetméteres kis szobákban laknak, a tíz négyzetméteres „tantermekben” sokszor húsz-harminc csillogó szemű tanítvány szorong. Ezen akar Böjte atya változtatni. Közadakozást hirdetett meg, magyar nemzeti összefogást, határok nélkül.

Történészek, filológusok, filozófusok tanítják betűvetésre a gyermekeket, velük sírva és nevetve, pedig diplomájukkal igazgatói posztokra törhetnének belső Romániában. Mégis kitartanak. Munkájuk úgy kezdődött, hogy egy kis csángó faluban béreltek egy házat. „Leköltözött” egy szakképzett tanárnő, s két hónap alatt 64 gyerek akart magyar nyelven tanulni. Úgy terjedt a jó magyar szó a kis csángó faluban, mint a tűz. A magyarul kimondott igen a semmiből teremtett életet.

A moldvai csángó magyarok sok-sok generáción át nem tanulhattak anyanyelvükön. De még a többségi nép nyelvén sem végezhettek iskolát a szegénység miatt. Egy román tanárnő azt mondja, tőle évtizedek óta egy gyerek sem ment tovább kilencedik osztályba. Az iskola kincs. Böjte atya arról beszél, hogyha ezt megadjuk, mérhetetlenül sokat segítünk azon a tájon, ahová nem jutott el a tudomány.

A Külső-Rekecsinbe álmodott iskola 800 millió forintba kerülne magyar áron, amit a gyakorlatias Böjte atya 500 millióból fog kihozni. Aki tud és akar, segítsen neki, mert szerinte a jó- tett mindenkit jobbá tesz. Ha olvasónk levélben, telefonon vagy e-mailben kéri, megírjuk, hogyan csatlakozhat az ügyhöz.



Kaolinbányászként kezdte a Hargitán
Böjte Csaba 1959-ben született Kolozsvárott. Csíkszeredában nevelkedett, egy húga van. Édesapja a versei miatt börtönbe került 1956-ban. Szabadulása után nem sokkal meghalt, mert a börtönben ütötték-verték. A fiatal Böjte bosszút akart állni, aztán ráébredt: a tudatlansággal, a sötétséggel van baj. Bölcsesség és szeretet kell az emberek szívébe. Autóvillamossági szerelőként dolgozott, majd teológiára jelentkezett.

1982-ben járt először Budapesten. Leült a Duna-parton József Attila szobra mellett és írt egy levelet. Félelmeit, vágyait, aggodalmait fogalmazta bele, s azt, hogy szerzetes akar lenni. A levélből papírcsónakot hajtogatott, s leengedte a Dunán. Mondandóját a jóistennek címezte, s ezt a levelet – mondja Böjte atya – a jóisten meg is kapta.

Mielőtt belépett volna a rendbe, felköltözött a Hargitára, mint Ábel, kaolinbányászként dolgozott. Ott tanulta meg, hogy a durva emberi külső mögött mennyi feltétel nélküli segítőkészség rejtőzik. Látta, amikor egy társát betemette a föld, és a bányászok a puszta kezükkel ásták ki, miközben rájuk is szakadhatott volna az omladék. De kiásták, és Böjte szerint nem biztos, hogy ezt választékosan beszélő értelmiségiek megtennék egymásért.



Mi történt pünkösdkor?
Péter apostol beszédére nem sokkal Jézus halála után háromezren töltekeztek be a Szent Lélekkel és megkeresztelkedtek. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá. Kitartóan részt vettek a tanítás hallgatásában és az imádkozásban. Akik nem hittek a tanításnak, így gúnyolódtak: „édes bortól részegedtek meg”.



A csángók moldvai magyarok
Elfogadottá vált a nézet, miszerint a csángók nyugatról, a Kárpát-medencéből érkeztek mai helyükre. A kutatók többsége a csángókat a Szamos-völgyi és a Felső-Tisza-vidéki magyarokkal hozza rokonságba. Tervszerű magyar birodalmi politika szándékainak engedelmeskedve érkeztek Moldvába, feladatuk ugyanis a székelyekéhez hasonlóan a határőrzés volt. 1859-ben Moldva egyesült Havasalfölddel, létrejött Románia. A kisebbségek anyanyelvi oktatása megszűnt, papjaikat elűzték, hogy nemzeti öntudatukat eltiporják. A csángó magyarok lézetését a hatalom tagadta. Becslések szerint százezernél is több magyar élhet ma is azon a vidéken

 

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

KÁNTOR MIHÁLY

2008.06.23. 13:33 I.A.

Baross tér, végállomás

 

– Tudod, hová megyek? – mesélem lelkesen Bicskén.

– Van egy baráti társaság, amely évek óta minden szombaton fél hatra kimegy a Baross-szoborhoz.

– Az hol van?

– A Keletinél. A Verseny utca torkánál.

– És?

– Főtt ételt osztanak az éhezőknek.

– Nem főtt ételt kéne osztani, hanem munkahelyet és lakást szerezni nekik – hűt le a jó barát.

 


Cipőt nem tetszenek hozni? Fotó: Somorjai L.

– Ide figyelj! Ez a Kántor Mihály ugyanolyan ember, mint te vagy én. Nem hivatal. Nem kormánytag. Egy hatgyerekes erdőkertesi családfő. Honnan adna ő lakást? Azt adja, ami tőle telik. S mert nem tud lakást adni, ne adjon semmit? Szombat délben Pestre jön Erdőkertesről. Bevásárol a barátaival, és egy rákospalotai konyhán nekiállnak főzni. Ennyi. Este fél hatkor már tömeg várja őket.
– De miért csinálják? 
– Csak. 
Beér a vonatom a Keleti 12. vágányára. Ott a fal tövében éppen akkor fordul másik oldalára az a hajléktalan, aki pincéből érkező gőzbe feküdt. Róla úgy tudom, terv szerint a rekordok könyvébe készül, mert tudtával Budapesten ő van legrégebben utcán, már tizenöt éve. Survivor. Vagy mi. 
Sütkérezek a Baross-szobor talapzatán. A piros Ducatóra várok. November. A kő már nem tud átmelegedni a nap erejétől. 
Kántor Mihály nagydarab, világos hajú, világos szakállas ember, negyven körüli. Mosolygástól elszűkülő szemnyílások, nyugodt és kényelmes tempó, realizmus. Nem ismerjük egymást, de közös pártfogoltunk már van. Küld neki egy kiló őrölt paprikát. Egy Újszövetséget is látok a kocsiban. A Thököly úti macskakövek zaját átkiabálva kérdezem: 
– Ez filosz vagy agapé?
Később Mihály megkérdi, hiszek-e Jézus Krisztusban. 
– Igen – mondom. 
Eleinte csak ketten vagyunk a konyhában. Két szék egymással szemben, középen a kuka, pucoljuk a hagymát. Aztán a krumplit. Ha megjön Zakariás Laci, rántott levest fog főzni, mert ő a szakács. Lassacskán megérkezik Kovács Tibor, Kiss Gábor és Vágó Regina. A ház a Létminimum Alatt Élők Társaságáé. Vagy tíz karton osztásból visszamaradt péksüteményt kapunk tőlük a fél hektó forró leveshez. Éppen jól jön. Megkenünk vagy kétszáz zsemlét zsírral, aztán indulunk.
Tömeg a szobornál. Fegyelmezett, kettes-hármas alakzat. Szatyrok és batyuk. Szíven üt – bár Mihály szerint ma nincsenek sokan –, hogy az alakulat körbeéri a márványtalapzatot. Elképzelem, ahogy mint szabad elektronok, a város több pontjáról indultak el ide, a biztos levesevő helyre. Felzökkenünk a járdára, beállunk a szobor mellé. Üdvözlések. Gyorsan kiszedjük a badellát a kocsiból, feltesszük a monumentumra. Gábor nekiáll merni, műanyagpoharakba. Osztják a pékárut is. Ballagok egyet. Két hajléktalant látok a szobor másik felén, egyikük kezében nagy kifli. 
– Neked adom ezt a kiflit. Mert neked adom. Ne kérdezd, miért, de neked adom. Inkább neked adom, mint másnak. 
A másik fél elfogadja. Tanulság: kincs az a kifli. 
Mihálynak volt egy mondata, miszerint

nem azért adnak ők az éhezőknek, mert azok megérdemlik. Ha mi mindent olyan alapon kapnánk, hogy megérdemeljük-e vagy sem, nem kapnánk semmit.

Amikor elindultunk a konyháról, a kocsiban így szólt:
– Ne haragudj, de mi osztás előtt, útban a Keleti felé mindig imádkozni szoktunk.
– Nem haragszom, megbocsátok. Majd imádkozom én is veletek.
Palotától a Keletiig Laci, Mihály és Gábor imája. Én csak annyit tudok mondani a márványtalapzatot körbeérő hadtest láttán: "Isten áldjon benneteket!" 
– Megáld – válaszolják. Állunk a szobornál, odalép hozzánk egy pici asszony. Fiús, ősz frizurája van, melegítőruhát visel. Nem gondoltam volna hajléktalannak. Amolyan tisztes munkásnő. 
– Cipőt nem tetszenek hozni? – kérdi.
– Hányas lába van? 
– Negyvenegyes. 
– Nem ígérjük, de lehetséges, hogy takarókat és cipőt is tudunk hozni a jövő szombaton. Hol tetszenek lenni? 
– A Népligetben. 
– Ilyenkor? 
– Még nincs olyan hideg. De pár nap múlva bemegyünk a szállóra. 
– Többen is vannak kinn? 
– Az apámmal vagyok.
Nézem a nőt. A frizurája és alkata olyan, mint az anyámé.
– Az apjával? Hány éves az édesapja? 
– Nyolcvan.
– Nyolcvan? 
– Nyolcvan. 
– És ő is ott van a Népligetben? 
– Ott vár rám. Én eljöttem, mert kell azért egy kis meleg étel. De ő nem tudott jönni. 
– Miért? 
– Mert eltört a lába. Be van gipszelve. 
– Hogy bírja ezt az édesapja? 
– Apu azt mondja, hogy a fogságban még ennél is hidegebb volt.
– Don?
– Don. 
Huszonháromban megszületik. Fogság fiatalon. A Rákosi-Magyarországon harmincéves, akkor születik a lánya. Tapolcán végigdolgozza a hatvanas-hetvenes éveket, a nyolcvanas években már nyugdíjas. A lánya dolgozik. 2003-ban pedig elvesztik a saját házukat, közüzemi tartozások miatt. Mihály még a kocsiban adta át nekem egy cikkét. Műfajilag a publicisztikához áll legközelebb. Idézem: "Tudom, hogy egy hajléktalan halálánál ma nagyobb hír, hogy a »nagy Ő« mit suttogott a 19. »nagy Én« fülecskéjébe. Mégis elgondolkodtató: ma Magyarországon egy gyilkos hét évet kap. Koszt, kvártély után hazamehet. De ma Magyarországon a közüzemi díjhátralék, a jelzálog nem fizetése miatt halál jár." 
Mihály abból indul ki, hogy az élet szent. Azt latolgatja, hogy egy csöves legfeljebb öt-hat évet bír ki az utcán, aztán meghal. Logikája szerint ezért nagyobb a nem fizető büntetése, mint a gyilkosé. 
"Nem sok jövője van annak a társadalomnak, amelyikből kivész a részvét, az együttérzés és az irgalom. Ez ma hazánkban jobban fogy, mint a népesség."
Egyvalamit tudok. Aki bármilyen otthoni feleslegessel – ami lehet élelmiszer, takaró vagy bármi, ami az utcai túléléshez szükséges, és ezzel Kántor Mihály barátainak igyekezetében – segít, az utcákon kószáló halálraítéltek felé nyújtja ki kezét. Mihályék minden szombaton fél hatkor osztanak a Baross-szobornál. Sok éve m?ködő baráti társaságuk egyesületté alakult. Nevük: Végszó Egyesület.  
Jut eszembe Zakariás Laci. A szakács. Kentük a zsemlét zsírral. Ő pedig halkan a 112. zsoltárt recitálta. Azt hitte, talán én is ismerem. Nem ismertem. Otthon kikerestem, hogy leírva lássam. 
"Jó annak az embernek, aki könyörül és kölcsönad, dolgait pedig igazán végezi. Mivelhogy soha nem ingadoz: örök emlékezetben lesz az igaz. Semmi rossz hírtől nem fél, szíve erős, az Úrban bizakodó. Rendületlen az ő szíve, nem fél, míglen ellenségeire lenéz. 
Osztogat, adakozik a szegényeknek, igazsága megmarad mindvégig (…). Látja ezt a gonosz és dühöng, fogait csikorgatja és eleped, a gonosz kívánsága semmivé lesz."

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Jó vagyok egy fröccsre?

2008.06.22. 08:53 I.A.

 A fiú tölti a szódát a pohárba. Asztalnál ülő apja leteremti, hogy milyen dolog ez, hogyan lehet már egy kis fröccshöz előbb a szódát betölteni, aztán meg a bort. Ilyet senki nem csinál. Ez nálunk sem volt szokás soha, ilyet ez a plafon még nem látott. Azt tudtam, hogy béna vagy, de hogy egy cudar fröccsöt ne tudj megcsinálni, az má' sok.

- Jól van, na!

- Nem jó' van, na!

- És akkor a Toncsi bá'?

- Tudom. Ő úgy tölti a bort a pohárba, hogy előbb a szódát teszi bele, aztán a bort.

- Miért is, apu?

- Most ne kérdezzél, hanem figyelj apádra.

- Aki kérdez, az tanul.

- Rajtad kívűl.

- Na, miért teszi Toncsi bá' előbb a vizet, aztán a bort?  

- Mert ha egy deci borba vizet öntesz, elrontod a bor minőségét a vízzel. Ha viszont a vízbe öntesz bort, azzal följavítod a víz minőségét. (He-he.)Nekem is tetszik, de ez Toncsi bá' dolga, itt másképp mennek a dolgok, ez meg a mi dolgunk. És én se akarok beleszólni az ő szokásaiba, ő meg a miénkbe nem akar. Jókat beszélgetünk mise után. Barát. Drusza. De akkor se.

- Jól van apu,a szódás üveg volt kézre. Ennyi.

- Ennyi, mi? Előbb a bor! Érted?

- Értettem. Kérek engedélyt.

 

 

 

 

1 komment

RÉGI LIPÓT

2008.06.21. 02:47 I.A.

Nem szégyellni, meggyógyulni

A sárga ház kapuja
Mint tudjuk, a tétlenség az ördög párnája. A pszichiátriai betegek esetében ez azt jelentheti, hogy a kényszerű tétlenség állapota a beteges érzésekbe való visszasüllyedésbe visz. Minek ez a képzeletbeli, sokszor nyomasztó és félelmetes világ, ha van helyette egy igazi realitás (amelyről szintén sok rosszat tudunk), ám édes tud lenni, mint a méz. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Gyógyító Célú Foglalkoztatója művészeti csoportjainak bemutatójával rehabilitációs rendezvénysorozat kezdődött a "Lipóton".


Életmentő tűzoltók munka közben. Az öngyilkosság semmit sem old meg

Fotó: MTI

Macskaköves kocsifelhajtó a lerobbant, de impozáns kastély főbejáratánál. Betegek álldogálnak odakinn, néznek le a parkra. Néznek bennünket, érkezőket. A világ kicsi. Régi ismerős pizsamában, papucsban. Egy pillanat alatt döntöm el, hogy nem ismerem meg. Minek magyarázkodjon. A portán eligazítanak, indulnék a földszintre, a Központi Foglalkoztató felé. 
Micsoda álságos magatartás! Nem ismered meg? Tavaly télen még egy vaskályha mellett kvaterkáztatok a kutyákról! Most pedig hazug kis kíméletből elballagsz mellette, te fordított Júdás. A fülészeti váróban is ezt tennéd? Vagy direkt lelki betegeknek tartogatod ezt a viselkedést? Idejössz arról írni, hogyan mennek a sérülékeny emberek Európába? Mondtad volna neki, hogy gyógyszert íratni jöttél, és kvittek vagytok. Visszarombolok a folyosóra. Sétál nekem háttal a hosszú folyosó túlsó végén a kórterem felé. Utánakiáltom a keresztnevét. Nem fordul meg. Még egyszer kiáltok. Most sem. Csak távolodik, pontosan azzal a járással, amikor az ember hallja a nevét, de valamiért mégsem akar megfordulni. 
Ez a hajó elment. Ez a kávé lefőtt.
Magasföldszint, férfimosdó. Már jönnék ki, amikor az ablakpárkányon megpillantok egy könyvből kifénymásolt verset. Azt hittem, valaki ottfelejtette. Bejövet ugyan még nem vettem észre. Fölé hajolok.
– Uram, hát ezt azért mégse illik! – hallok egy mondatot, de a "Lipót" mosdóablakában talált vers mint lehetséges riportelem úgy megigéz engem, hogy nem törődöm semmivel. Csak arra figyelek. És biztos vagyok abban is, hogy a mondat, amit alig értek, nem szólhat nekem. Fogom a papírt, a szemem elé emelném.
– Még el is viszi a versemet, hát ez már mindennek a teteje! – fordul felém a fal felől a vers gazdája. 
Szabadkoznék. Hogy én azt hittem és a többi. A helyzet egyszerre ijesztő és vicces. 
– Uram, én beteg ember vagyok, de ilyet nem tennék, hogy más versét csak úgy elvegyem – mondja. 
– Dehogy akartam én elvenni, itt hagytam volna… de ez egy vers, és én…
– Még a végén agyon is üt… – jegyzi meg, mert agresszivitásnak hathat, ahogy élénken magyarázkodom.
– Hogy én ütöm agyon? – mondom elképedve – mondom kissé durcásan. 
Erre csönd. Ember a fal felé viszsza. Lenyomom a kijárati kilincset, és mivel igaza volt, visszaszólók: 
– Elnézését kérem.
– Semmi baj. 
A Központi Foglalkoztatóban a konferanszié – figyelemre méltó orgánummal – a szövegét gyakorolja. Az átriumot és a hozzá tartozó helyiségeket egy régi konyhából alakították át. A régi fehér csempéket vásznak takarják el, a főhelyen Európa térképe, benne Magyarország, nemzeti színekkel kiemelve. Fentről jön a fehér napfény, drótüvegen át. A felső sorban Európa népeinek zászlói, mellettem egy folyton nyüzsgő fiatalember sorolja szigorúan – mintegy számot adva –, melyik milyen nemzeté, miközben Öcsi bácsi, az emelvényen álló operatőr a kedély erejével ígérteti meg vele, hogy felvétel közben nincs tüsszögés, nincs köhögés. A gyógyító célú szocioterápiás foglalkozásokra egykori betegek járnak vissza, hogy a gyógyuló közösségből erőt vegyenek. Ha jól látom, visszajárnak adni és kapni. Ha jól értem Anginé Szántó Ibolyát, ez egy lépcsőfok, amelyre a már intézeti ellátásra nem szoruló betegek azért lépnek "vissza", hogy új erővel folytassák a társadalomba való beilleszkedést, ami egészségesen sem mindig könnyű menet. Látom, hogy a betegek hozzátartozói is jól ismerik egymást, ehhez a terápiához hozzátartozik, hogy maguktól is felismerték a sorsközösséget. 
Kilencszáz Celsius-fok körül kiégetett, festett kerámiaszobrok a posztamenseken. A kemence is itt van, a függöny mögött. A pásztorban sincs semmiféle formai közhely.
– Pásztornak pásztor, de mégsem giccs – gondolom az általuk készített kerámiák egyikéről. Buta kérdéssel fordulok a rendezkedő keramikus hölgyhöz, akit tanárnőnek szólítanak. Volna-e valami, egy élmény, ami munka közben érte itt, egy példa, amiben benne van minden. (Sztorizna a szerkesztő úr.) 
– Ez egy folyamat – mondja a tanárnő, aki ránézésre is a melegszívű emberek közül való –, de ha jobban megnézi a munkáikat, észre fogja venni, hogy a lélektelenségnek nyoma sincs bennük. Piszkosul tehetségesek. Mi, profik, gyakran dolgozunk megrendelésre. Ezért aztán elveszíthetjük az alkotás örömét, az alkotás izgalmát. Ők szinte sohasem veszítik el. Náluk nincs kényszer.
Tényleg szépek. Ezt sok embernek kellene látnia. A karácsonyi ajándékvásárlás egy részét talán itt fogom intézni. Ha tőlük vásárolok, segítem az anyagigényes gyógyfoglalkoztatást. 
Szmokingban feszítenek az egykori betegek, kölcsönzői szmokingban. Különös méltósággal viselik. Látom például Tonio Krögert, aki túlesett már a kamaszkori depresszión, nagyokat mosolyog, látok angol urat és francia rendőrminisztert, orosz kapitányt, hihetetlen karaktereket, mintha egy jól sikerült statisztaválogatás közepébe csöppentem volna. 
A gyógyulásokról annyit, hogy egy raktárba toppanó lányról, aki Ibolyával szeretett volna beszélni – aznap mindenki –, Ibolya halkan azt mondja: ő egy teljes évig állt az ablakban, és szó nélkül nézett kifelé. Most pedig flamencót táncol velünk. Flamencó! Érted?
Na nem. Odakinn az előtérben a verses férfi. A mosdóból. Odamegyek, és még egyszer elnézést kérek tőle, immáron méltóbb körülmények között. Érdekel a belső udvar. Egy kápolna harangtornya, alatta rozetta látszik. A verses férfi ott gyakorol, sétálva memorizál. Külsejéről meg nem mondanám, hogy beteg. Azt sem, hogy beteg volt. Az biztos, hogy óriási feszültség munkál benne, különösen most: 
– Nagyon izgulok a vers miatt. Hogy el tudom-e szépen mondani. Ha akarja, most elolvashatja – nyújtja felém futó mosollyal a mappát.
Olvasom is, félhangosan. Egy európai népről szól, mely komisz körülmények között is megél, mert keményen dolgozik. 
– Nagyon naiv? – kérdezi.
– A vers? Nem. Talán egy kicsit. Örömmel kell ezt mondani.
– Örömmel? 
– Otthonra találnak benne olyanok, akiknek addig nem volt. Az nagy öröm. 
– Eddig én is eljutottam. De nehéz kiállni vele. 
– Belénk szorult az iskolai kötelező szereplés. Hogy utáltuk! Nem? 
– Lehet. De tudja, én inkább arra gondolok, hogy szégyellem az állapotomat. 
– Milyen állapotra gondol? – értetlenkedem udvariasan.
– A betegségemre. 
– Nincs azon mit szégyellni. Könnyen mondom, de nem a szégyellésre kéne energiát fecsérelnie, hanem a gyógyulásra. Véges dolog a lelkierő. Minek emészteni?
– Hát akkor folytatom a gyakorlást, viszontlátásra. 
A műsor elején megszólal a vén Európa (a büszke nő). A szomszédom dúdolja. Standard körülmények között is nehezen viselem a vén Európát. "Magából ad, ha enni kérsz" résznél sírásra leszek figyelmes, tőlem balra. Nyugtatják. 
Hallok néhány nagyon szép dalt, jó verseket jó költőktől. Az egyik dal hol magyar, hol finn sorokból áll, ha nem figyelek a szavak tartalmára, nem veszem észre, hogy a dal vegyes. Egy mai közíróra emlékeztető idősebb úr Lermontovot mond. Egy fiú, akinek az édesanyja az első sorban ül, Babitsot, de teljes átéléssel, behunyt szemmel. Burns jön megint a közíróhasonmástól. Nem vet be túl sok eszközt – írom a füzetembe –, azt a keveset, amit viszont nagyon tudatosan választott, teljesen kihasználja. Őszinte, elegáns és kívülálló. Mint egy svájci. 
A lányok önálló flamencója után jönnek a Strauss-keringők. A Lipóton kell megtudnom, hogy a keringő a legszebb tánc. Ahogy öregszem, egyre jobban tetszik. Amikor vége, a táncosok a közönség soraiból kérnek fel vendégeket. Egy lány nem talál párt. Kínos pillanatok, na milyen férfi vagy? Táska és füzet a székre. Fölöttünk a nap, ez nem kórház, hanem kastély, a lábunk alatti kopott SZTK-kockákat pedig ugyan ki nézi? És zeng az ég. Beszéljünk az időjárásról. 
A vén Európán magát elsíró hölgy, itt mögöttem, annak a versnek az írója, melynek a Hazám címet adta, és utoljára hangzik el. Nem vagyok egyedül, akik Erzsébettől szeretnék elkérni a vers kéziratát:


"itt a legmélyebb csend, amikor 
már elhangzott az összes szó.
itt a legfényesebb a szív
meg-megpihen sziklás ormokon
elindulok szerte e hazában
sokszor csak megállok, ámulok
és csodálkozom.
és milyen kár,
hogy a rám szabott idő
nem elég
az elgyötört századok
romos falai között
hogy királylányként belépjek
egy szentélybe
eldalolni a himnuszt
koszorús kötelességként
komoly, fényesülő arccal
és Krisztust várni, nem a vőlegényt.
Krisztust várni, nem
a vőlegényt."


Gyógyfoglalkoztatásért Alapítvány
1021 Budapest, Hűvösvölgyi út 116.
391-5391

Szólj hozzá!

MATTEO

2008.06.19. 23:25 I.A.

Kérjük, tartsa dobogva a szívét!
[2007.12.23]

Egy kómából visszatérő riporter tudósítása a semmiről és a szeretetről

Kollégánk, Izing Antal 2006 nyarán súlyos autóbaleset áldozata lett. Két hónapig feküdt kómában. Csodával határos ébredése után mesterséges kómában tartották. Azóta visszanyerte elveszettnek hitt emlékezetét, és hatalmas munkával küzd a teljes gyógyulásért.

 

A kómában csakis az élet hiánya van jelen. Néhány alulról, még kicsiként figyelt emberi arcél, anyádé meg apádé, fejük fölött a messzi plafonról lóg lefelé a konyha lámpája. Egy-két táj még veled van a szívbelsőben, ahol gyerekkorodban bicikliztél, Bicskén. A részek neve Póctető és Pócalja, Mogyorós másfelől, a Csabdi Dobogó-hegy és persze a óbarki sziklafal, amely földrajzi neveknek még a kiejtése is gyönyör. Szép helyek, némelyikhez a csavargós barátok vittek valamikor.
Az ébredés már magával hoz valami nagyon emberit, az emberek szeretetét, a hozzájuk való tartozás egértését. Az ember olyankor arra ébred, hogy emberek között van, de addig még nem jut el, hogy tőlük függ, nekik köszönhet mindent. Azt hiszem és mondom is, hogy külföldön vagyok. Annyi az én álmomból a valóságmag, hogy a baleset napján, 2006 nyarán is külföldre mentünk volna, a Vajdaságba, egy könyvhöz megírni valót gyűjteni. Amit helyette látok, elnevezem megérkezésnek.
Az újjászületés napjai, világossá válik, hogy fájjon mi fáj, a csípődbe felcsúszott a combcsont. Fájjon, az a dolga, az lenne durva, ha nem fájna, mert akkor már ott lennél eltemetve a nagyszüleid mellé.

Örülök, hogy élek, haza fogok menni az én Máté fiamhoz. Felveszem minden fájdalmam terhét, örülök, hogy élek, hogy érezhetek valamit, minden baj ellen rendesen küzdök, szépen, nyugodtan, ahogy itt az okosok mondják. Csak azt add meg Uram, hogy majdan az én kisfiam ne legyen semmiféle áldozat, se okozó. Legyen ő egészséges, szép mint most, magas, erős, jó humorú, jó szívű, okos és becsületes emberfi.

Az emberek, (takarítók, nővérek, gyógytornászok, orvosok) figyelemmel vesznek körül. A húgomat a feleségemnek szólítják, mert 10 hónapig naponta látják mellettem. Hetente kétszer jött hozzám Anikó, aki belgyógyász főorvos a Balatonnál. Feljárt hozzám, ami számomra csodálatos érzés volt, de féltettem őt az autózásoktól. És emlékeztem én arra is, hogy az Úrnak a hálaadó ima a legkedvesebb a Zsoltárok szerint, ezért is átálltam a köszönetre, és különben is könnyebb megköszönni, mint könyörögni.

Akkor jött elő, ha hazamegyek, könyvet kell írnom. Ez a rögeszme régóta kísér, a hazai közlekedésről szól majd, a mottója pedig ez lesz: „A magyar közúti közlekedés makettje a társadalmi bunkóságnak." Jelenleg, 10 hónap kórház és 8 hónap itthoni lét után már el kellene kezdeni, de még keresem azt a magatartáskutatót, akinek ez a szakterülete. Általában az a szomszéd kórteremben fekvő kislány gondolkodtat el, aki a főváros belső részén, fényes nappal zöld jelzéskor haladt át egy zebrán, amikor 150-el söpörte el egy autó. Mi van itt?


 

 

Dobog a szíved, tehát élsz. Hadd hajtsam rá a fülem. Aha. Egyetlen szó lesz a zárójelentésben: Önnek dobog. Orvosi javaslat: kérjük tartsa szívét dobogva.

 
 


 

Ahogy engem a falumban, Bicske városban fogadtak, az olyan családokban szokás, ahol a szeretet még számít. Azért is készültem haza, mert tudtam, hogy ez lesz, ha egyszer hazaérek. A fiam így szól: „Apu, azért az nem volt semmi, amikor Szarka Zsolti fölvitt a kultúrház lépcsőin a fúvosok koncertjére. Megfogott a karjában, mint amikor egy katona viszi egy olyan bajtársát, akit meglőttek. Büszke voltam rád." És beszélni kezd az én fiam: „És anyukámra is büszke vagyok, mert amikor a baleset történt, anya ment utánad Kecskemétig. Akkor, apu, még minden felnőttön, így minden Izingen, de még Demeter Kinga és Bónus Tibor arcán is az látszott, ami az orvosokén. Nem tudta senki, élsz vagy halsz. Van olyan, aki most mondta neked, hogy egy százasban nem mert volna fogadni, hogy élve maradsz. Én, apu, tudtam, hogy te élni fogsz. Hogy meghalsz, bele sem gondoltam. Hogy mi már az életben soha ne találkozzunk, azt én nem tudtam elképzelni. És te azt mondod most, hogy te sem."

És folytatja az én fiam: „Rédei mama jó kedvet akart csinálni nekem már másnap. Megkérdezte, mit hozzon a Jézuska karácsonyra. Erre azt mondtam: köszönöm, semmit. Csak az apámat hozza haza, más ajándék nekem nem kell. Így is lett, mert karácsonytól minden hétvégén hazajöhettél. Ezért maradtál életben, ezért tartott téged életben az Úr, mert folyton énrám gondoltál. Kómában voltál vagy miben. Amikor megkérdeztem tőled később, hogy mégis mi ez, azt mondtad, nem is rossz a kóma. Nagy nyugi. Olyan, mint az éjszakai repülés, amit Karai Csabival próbáltál már egyszer.

Egyszer kifüleltem, hogy a kóma után, amikor először szóltál, a nevedet sem tudtad. Anyukádat, az én Rédei mamámat sem ismerted meg. A világból egyedül az én nevem tudtad és Rékáét. Rékát a lányodnak mondtad. Pedig ő az unokahúgod. Réka anyukája a te húgod, aki nagyon szeret. Olyan testvéri módon. Ment utánad minden nap, még a munkahelyén is felmondott miattad, most is munkát keres. Előttem alig beszéltek rólad, azt is halkan. És apu, később mindig azt mondogattad nekem, hogy Komon Erika iskolatársad szülei érted minden nap imádkoznak, ezért most te is értük.

 És attól is jobban lettél, amikor Tamás atya meglátogatott a kórházban többször is. Annyiszor elmondtad, hogy már kívülről tudom, amit neked ő elmondott: „Toncsikám, érted sokszor, sok helyen és sokan elmondták a Miatyánkot." Hát apu, még én is elmondtam. Rendbe jössz. Te már nem is vagy beteg, csak a lábad fáj."

Aztán máshol folytatja az én fiam: „Igen apuci, azt is tudom, hogy a nővérek szépek, a gyógytornász lányok gyönyörűek, akiknél csak egy szebb gyógytornász van, az én Marika nővérem. Adj erőt Urunk a bosszú elkerüléséhez, annak a részegnek a sorsát, aki Margit halálát okozta és tíz hónapnyi kórházat, kezébe veszi az Úristen. Hálát adunk azért a szeretetért is, ami bennünket Bicskén is körülvesz, ahol Izing Laci autóval már vagy harmincszor körbevitt. Apu! Én Bicskén akarok maradni. Ha elmegyek, akkor vissza fogok jönni. Tetszik a környék, ismerem az embereket és mert itt van nekem a nagyapám, itt voltak a dédszülők és az ükapák. Ne simogasd a fejem, mindenki látja. Látom, jól megy a járás. Segítsek valamit, apu?"

- Köszönöm Máté, megy ám ez nekem.

- Akkor ad ide a sétabotot, apa. Ha nehéz, viszem én.

De a fiam akkor már vigyorgó arcát felém fordítva nevetgél. Csak viccelt: anélkül még nem megy. Megyünk az úton. Ő meg én. Gyalogolni jó.

Szólj hozzá!

KŐBALTA SZOFTVER

2008.06.18. 12:56 I.A.

Regölyben

 

Tolnai dombok között igyekszünk Regölybe, sűrűfalvas vidéken, ahol az ember autózás közben könnyen esküszik: majd tavasszal kerékpáron visszatér. Még az utat is eltervezi, azt mondja magában az utazó, Pincehelyig vonattal, tíz doboz olajos hal, pénz csak friss kenyérre, vonatjegyre, innivalóra, egy-két kiadósabb evészetre kell, mondjuk a vegyesboltok lépcsőjén elköltve, végén jégkrém, közben köszöngetve a helyieknek, mígnem elpilledünk, onnan pedig kezdődhet valami ugyanolyan, mint amit kamaszkori tekergésként őriz az emlékezet. Regöly pedig tényleg szép kis falu, kanyargós belső utakkal, dombokon, lankák oldalában művelt földekkel.


Cziráki Viktor. Jól érzi magát Nomádiában Fotók: Vörös Szilárd

 

Gondolom, jó föld lehet ez, a térképen úgy láttam, itt fut a Koppány folyó Kapos nevű bátyjába. Néha még most is kiönt mindkettő, mutatta is később Viktor, a jurtadombon álló karám oszlopára támaszkodva, hogy a mélyen fekvő ásott kis halastava egy emlékezetes ár után minden halat felfogott, mert kiöntött a környéken néhány halastó. Micsoda előny lehet az a mai földművesnek, hogy a két folyó őse ezen a hatalmas ártéren mocsár képében időzött régi századokon át.
A felvégen most kettős villanyoszlopot keresünk, tetején gólyafészekkel, majd jobbra fel kell mennünk a temetődombra, ahol az úton csillogó, és legfeljebb kutyák mancsát olvadásig őrző érintetlen porhóban motorkerékpár nyomát látom. Ez csak Cziráki Viktoré lehet, mintha mondta is volna, hogy két keréken jön ki Új Szkítiába a szülői házából. Mert van ott egy nagy szobája, de ezt a kinti létet jobban viseli. Hogy elfogadta-e édesanyja fia életformáját, arra Viktor mosolyogva feleli: kénytelen volt. Ő vette fel a telefont, mikor idegenként először telefonáltam: 
– Igen, itthon van a fiam, mindjárt szólok a fiamnak. 
Hogy Viktor édesapja hasonlóan nyugodt természet? ember-e, igenlő a válasz. S hogy neki sokat kellett-e magyarázni az elfogadásért, Viktor nemmel válaszol: ért ő mindent. A faluban persze akadnak, akik bolondnak tartják Viktort. Ritka a regölyi vendég, pedig szívesen látná őket. Követjük a nyomot. A temető mellett megint balra, a kerékvágás után. Aztán felérünk egy magaslatra, ahonnan mintha látnám is a jurtát. A fejedelmi jurtát. Bemegyünk a kapun, Kuntár kutya jön elénk. 

Mielőtt bárki fejében megfordulna, hogy összekapcsolja Viktor életformáját bármivel, ami politika vagy más öncélú, hóbortos őrültség, jelentem, nem így van. Viktor életét a kísérleti régészet hatja át. Mikor még nem tudtam, mi ez, arra gondoltam: az ember beadja a felvételit régész szakra, hátha sikerül. Valójában egyszerű: a mai ember nem elégszik meg azzal, hogy könyvben vagy múzeumban nézegesse a földből kiásott kincset, hanem el akarja készíteni. Például egy kőbalta-szoftvert, amit a könyvekben lát. A kőbaltáig gyerekkorunkban mi is eljutottunk. Spárga, kő, nyél. Hogy mit mond erről és a kollektív emlékezetről Jung, hagyjuk. Az "ősskanzenben" a "legrégebbi" egy olyan paleo-szibériai vadászkunyhó, amely egy húszezer éves Don vidéki lelet alapján került elő. Akkori vadászok lakták. Kissé földbe süllyesztett az egész, jól szigetelt, tartósan ki lehet akasztani a hőmérőt a szabadkéményes kemencével. Mikor a bronzkori kunyhóban ücsörögtünk, a begyújtáshoz papírt elvből soha nem használó Viktor mesélte: ebbe egy fogorvos barát jár vissza, aki a ló verejtékétől átnedvesedett nyerget legutóbb otthagyta a kunyhóban, és ekkor elkezdődött némi dohogás Viktor részéről, mert bizony rendmániás. Az egész birtokon van valami rendféle. A faluban is megdicsérte Viktorban ezt valaki, azt mondta: 
– Akárki akármit mond, van tartás abba' a gyerekbe'. 
Mondták is a parasztemberek: Viktor, mit csinálsz a lovakkal, hogy olyan fényes a szőrük, mint a tükör? De Viktor nem csinál semmit velük, tán sosem csutakolta őket. Csak amikor szabadon hemperegnek a fűben, a szabad levegőn rodeóznak, nem rakódik rájuk annyi istállópor. A ridegtartástól, a természettől ilyen jó illatúak a lovak. 
A nyergeket maguk gyártják. Megtanulták. A régész kiállítja, amit talál. A kísérleti régész elkészíti. Viktor 68-as, de nem házas, és nincs gyermeke. Ez egy választott út, ő ezzel senkit nem bánt, és sokat dolgozik azért, hogy úgy éljen, ahogy akar. Él a szabadságával, s közben kuncogva mondja: ez a való világ. Saját természetéhez megválasztott magány, amely nem tétlenség, mert tíz ló, rackajuhok és kecskék mellett van mit tenni.

A jurta pedig tényleg fejedelmi. A maga építette gémeskúttól megyünk oda, a lovak még szénáznak a zab után, aztán tudják, hogy itt a vályúban már várja őket a víz, mire az abrakkal végeznek. A Vitéz nevű lóról maradt meg bennem, hogy evés közben ő a legvadabb. Egyedül a csikóknak enged az abrakjából, nekik még néha át is engedi, aztán a másik lovat elrugdossa a vályújától szívfájdalom nélkül. 
Szép az a jurta. Átmérője hét méter. Körben huszonkét, 1,7 méter magas faoszlop, azokon talpszelemen, azokból kiindul hetvenegy tetőléc. 
– Ez nemez? – mutatok fel. 
– Ez nem az. Ez geotextília. 
Középütt vashordóból készült, belül samottéglával kirakott kályha ontja a meleget, abból kémény csöve indul középen felül, ki. Körben szőttesek, prémek, kényelmes fekhelyek. Hallottam én, hogy a jurta kényelmes, csak nem hittem. 
A jurta egyik fele férfirész, a másik női. A férfirészre nem mehet nő. A női oldalra meg minek menne férfi? A férfirészen fegyverzet. A női részen edényzet. A bögréken autentikus motívumok, egy fazekaslány készítette. Viktor ivótülökből iszik a kép kedvéért. Azt egy barátja faragta szarvból. Letette kinn, a kutya meg elvitte félkészen. Mikor kaszált, akkor találta meg Viktor a f?ben egy évvel később. A barát akkor fejezte be a faragást. Emberünk a mértékletességet fontos dolognak tartja. Nem dohányzik, életében nem volt diszkóban és csak egyszer rúgott be, 1999. január 15-én, a születésnapján, akkor, amikor az első lovait meghozták. Akkor már tizenhét éve vágyott rá, hogy saját lovai legyenek, és a barátok nem hagyták nem inni. 
Nincs mindig ilyen nyugalom. Fogad gyerekcsoportokat, nyaranta lovasíjász-versenyeket rendez, a pénzzel pedig úgy áll: ha van, akkor van, ha nincs, akkor nincs. Hetente Pestre megy, most éppen nem, mert volt egy-két beteg állat. Amúgy nem óhajt belépni az általunk ismert mókuskerékbe. Neki nem is muszáj. Főleg a lovak abrakjáról kell gondoskodnia. Ő maga eredetileg szakács, de ritkán főz. Dolgozott is néhány évet Szekszárdon konyhai mészárosként, lakott panelfiókban, de az valahogy nem jött be. Tizenkét éve éli így napjait. 
A fegyverek közül kiemelek egy gepida sisakot. Négy és fél kiló. Tarkóm lánckámzsa védi. Megy a szemüveghez. Ha ebben kapnék a fejemre harc közben, a koponyám nem törhetne be. Esetleg a nyakam törne ki, ha akkora az ütés. Viktor motorozott is benne, a regölyi publikum igen nagy örömére. Megállítja a rendőr, fogja a fejét: 
– Te Viktor! Ez meg aztán milyen sisak megint?
– Gepida. Uniós szabvány. 
– Persze, Viktor.
Egész megbarátkozunk, pedig olyan egyén, aki lassan barátkozik. Fehér abroszt terítünk a prémekre, kenyér, kolbász, hurka és körözött kerül elénk. Eszünk csendben, aztán pipázunk. Eszembe jutott, amit a pásztorszálláson mondtam Viktornak: 
– Neked van igazad. 
– Mit mondasz? – kérdezett vissza. 
– Neked van igazad.
Aztán átöltöztem öltönybe, mert fél hatra fel kellett érnünk Lágymányosra, valamiféle országértékelésre. 


A bőség hazája

 

A 65-ös és a 61-es útról is elérhető a Tamási közelében fekvő település. A Budapest–Pusztaszabolcs–Pécs vonalon vonattal is megközelíthető. 
A Kapos- és a Koppány-völgy találkozásánál fekvő község kitűnő természetföldrajzi adottságainak köszönhetően ezredévekig központi hely volt. A halban gazdag mocsárvilágban, a dombhátak bőtermő földjein szívesen telepedtek meg a különböző őskori régészeti kultúrák népei. A bronzkor végén, majd a vaskorban fejedelmi központ alakult itt ki, megerősített földvárral. A temetkezési halmok ma is a földvár előkelőinek hatalmát hirdetik. A kelták pénzt is vertek itt. A jellegzetes, púpos hátú bronz- és ezüstpénzek a vízmosásokban, a vár alatti szántásokban ma is gyakran előkerülnek. Különösen sok értéket rejtett a homokbányászás során talált sír. Mellékletei közül az alán fejedelemnő súlyos arany ékszereit, madárfejes korsóját a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum őrzi.

2 komment

Címkék: hetek

Tákos

2008.06.15. 01:34 I.A.

Ha majd az ár és a sajtó levonul
Az összes tételünk
Tákos, 2001. március 11., vasárnap

 

Kezdjük a végén. Vasárnap éjjel hazafelé hallom a rádióban, hogy Pintér Sándor belügyminiszter éppen ezen a vasárnapon mondotta a Tákos falutól alig 10 kilométerre nyugatra fekvő Vásárosnaményben, hogy az árvízben összedőlt házak nyáron már mindenütt állni fognak. Úgy legyen.

Nem biztos, hogy azon a helyen – tette hozzá –, ahol eddig, de fel fognak épülni. Pont.

 


Ez az az esemény, amit már-már élőben közvetített a televízió. Fotóink illusztrációk Fotó: Benczi Jolán


Ha van egy kis eszük, akkor azok a házak valóban állni fognak. Mert akkor választási plakátra egy fillért sem kell költeni Beregben, amelynek a mi Tákosunk éppen a kellős közepén van. A térségről, egy lapátja nyelére pillanatra megtámaszkodó ember azt mondta: fundamentuma kisgazda. Az ő szavazataik nélkül nem lett volna Torgyán, Torgyán nélkül nincs Orbán. "Mi csináltunk belőlük kormányt." Mindezt egy mélységesen hallgató férfinak mondta, akinek tiszta félcipőjéről találtuk csak ki, hogy újságíró. Különben elég magas a száz főre jutó újságírók száma, és ez így van rendjén az emberek szerint. Csak jöjjenek máskor is. Az sem baj, ha homlokra tolt napszemüvegben jönnek, semmi sem baj, csak legyenek itt a kevésbé látványos epizódok idején is. Igazából most nem érdekelne ám senkit a nagypolitika. Csak a következtetés érdekes: tényleg fel kéne épülniük azoknak az összedőlt házaknak. A korábbi árvizek és belvizek "poszttraumás ellátásában" amúgy sem voltunk valami nagyok. Általában magukra maradtak a falvak a maguk bajával azok után, hogy az ár és a sajtó levonult. 
Borsova "megye" Szent István korában amolyan határvármegye, marchia volt, mélységében tagolt gyep?vel, kisvárdai "megyeszékhellyel", földvárakkal, határőrtelepekkel. Térszerkezetét a m?velt föld? Nyírség, és az alig lakott lápos, ligeterdős Beregi-síkság határozta meg. 
Tizennégyen indulunk oda a dunántúli Bicskéről vasárnap hajnalban, és szégyelljük magunkat. Elsősorban azért, mert nem úgy, mint más bicskeiek (például Dianovszky András t?zoltó és társai), mi csak egyetlen egy napra megyünk, amiről indulás előtt úgy érzem és érzi minden segítő: annyi, mint halottnak a csók.
A csapatunk 11 magánemberként elinduló vajdasági magyarból, egy kameruni és egy nigériai férfiból áll. Mindannyian a bicskei menekülttábor lakói. Vezetőnk a korelnök, Pósa István. Amúgy a Tisza mellett élt, csak nem ebben az országban. A vajdasági magyarok szolidáris igyekezetét, gondolom, nem kell megmagyarázni. A letelepedésük jogi feltételei – összevetve az Európán kívüli nemzetek fiaiéval –, jelenleg roszszabbak. Egyszer egyikük, aki már nincs köztünk, mélységes elkeseredésében azt mondta: saját kutyájába mindenki könnyebben rúg bele. Túlzás? Jó ég tudja. Az biztos, hogy a katasztrófa sújtotta térség egy része hajléktalanná lett. Ahogy ők hontalanná, önhibán kívül, ha nem is ugyanazért. Tákos jó néven vette érkezésünket. 
Persze, hivatalosan azt a tájékoztatást kapjuk, hogy a térségben sem a gátakon, sem a falvakban nincs szükség munkaerőre. A hírek 12 és 15 ezer segítőről szóltak. Vaktában indulunk el. Az sem biztos, hogy megbízólevél és kifejezett úti cél nélkül átengednek majd bennünket az ellenőrző pontokon. Amikor már átengednek, attól tartunk, nem lesz munkánk, hogy csak állunk majd tétlenül. A tákosi polgármesteri hivatal szabálytalan móló két kikötővel. Védelmi központ. Egy-két napja még itt is állt a víz. Udvaron, üstházban üst, valami fő. Jövés-menés, kurta kiáltások, mobilok, rádiók, Bródy Andor budapesti barlangi mentő teljes felszerelésben, Wirth Csaba szigetvári pv-s tiszt kékben, kialvatlanul, a hangoson Kiss Mihály polgármester hirdeti, hogy az egyik utca villamos hálózatát feszültség alá helyezik, felettünk helikopterek billegnek. Honvédek a tatai laktanyából, máltai autó kristályvízzel és levesporral, azonnal rakodunk. A szükségállapot olyan hatást tesz, hogy szinte jelentek Wirthnek. Létszám, felszerelés, szándék. Eligazít. Bródy Andor keze alá oszt. Azt mondja, azt tegyük, akkor és ott, amit ő mond. Kötelező gamma globulin vállba, fertőző májgyulladás ellen. Henry Sikoki esetében a naményi nővér kedélyesen visszakérdez: Ez a neve? 
Önkéntességünket bizonyító felelősség-nyilatkozat egy sárga füzetbe, gyors étkezés a hazaiból. Kiss Mihály polgármester alapvetően sem lehet ideges ember. Most sem az. Szavak nélküli módon hitetlenkedik odacsöppenésünkön. Azt a fajta lelkiállapotot vélem felfedezni rajta, amikor az ember idegei már annyira fáradtak, hogy bekapcsolnak a mosoly-hormonok. 


Emberek a vízben – és a pácban Fotó: Somorjai L.


Bródy Andor ötünket a nagyhalászi halászati csónakok mellé rendel, a vezetőnek megadja a címet. Egy három és fél mázsás, vemhes anyadisznóért kell bemennünk és szárazra hoznunk. Pribicki Attilában bízom eleitől fogva. Hentes és mészáros. A ház előtt kilépünk a csónakból, helyenként derékig ér a víz. A magasabb járdán gázolunk a szutykos lében az ólig. Az ól kerítését ki kell dönteni. Különben akik a disznót megfogják, nem férnének ki. A disznót az állatorvos benyugtatózza. Három napja van benn a szerencsétlen pára. Úgy tesped a vízben, hogy súlyos fejét az ól egy keresztrúdjára helyezi, hogy ne kelljen a víz felett tartani. Maga jött rá? Mutatták neki? Szerda óta van itt. Vasárnap van. Visít, ahogyan Attiláék fülét-farkát elkapják. De mintha tudná, ez nem az a végső vonszolás. Inkább lenne az, valami száraz és dermesztő hajnalon! A kutyaól tetején tyúkdögök. A gazdát nem látom. Ahogy a talpam alatti földet sem. De tudható, hogy ahol állok, az a trágyadomb gyári helye. 
A ház eleje új. A lábazat magas, nem ázott el annyira. A hátsó rész összedőlt. Befordítjuk a testet, indulunk a 41-es úttal párhuzamos belső főutcán, csónakon. Tőlünk balra megnyaklott házak. Az egyik a gazda elhunyt nővéréé volt. A szülői ház. A mellett megyünk el csónakon. Aljában a disznóval. 
– Ismerős vagy itt? – kérdem.
– Pesti tanár vagyok – válaszol a nem velünk érkezett önkéntes.
– Hol a száraz? 
– A templomdombon.
– Oda kell vigyük? 
– Ott a többi is. 
Játszótér, hintaállványok teteje. Egy házból kiabálnak, menjünk majd vissza. A mohácsi vízirendőröknek azt üzenik: menjen be értük valaki. 
Felt?nik a csodaszép református fatornyú templom. Kigörgetjük mellé a csónakból a jószágot. Nem tetszik ez az egész. Egy csomó kutya kóborol a szigeten, még megtépik a fülét. Ha a gazda nem látja, mert erre a szigetre bejönni nem tud, szétveti a nyugtalanság. Egy másik csónak jön, messziről kiabálnak: 
– …meg, miért ide hoztátok?
– Mert itt van a többi is. 
A gazda nem haragszik, de míg él, ezt a napot nem fogja elfelejteni. A szeme csak egy pillanatra lábad könnybe a nyugtatók miatt felállni sem tudó jószág láttán, aztán erőt vesz magán. Sokkal óvatosabbak vagyunk. Két vasrúdra fordítjuk a disznót, azokkal emeljük vissza. A falu másik felébe visszük a csónakon. A gazda elmondja hány éves, mennyit dolgozott, azt is, hogy a cég megsz?nt, s azt is pontosan, hogy központja Budapesten az Akadémia utca 5. szám alatt volt. A disznó rendes ólba kerül. 
Kézfertőtlenítés a hivatal udvarán, aztán új cím: Kossuth út 39. Mélyen fekszik az a tiszta udvar, rendes ház. Gondozott épület, gyümölcsfákra is emlékszem, a hátsó végében áll a víz. Konyhaszekrényekért megyünk be. A hátsó rész omlásveszélyes, oda nem enged be Bródy Andor. A hetvenes évei felé járó tulajdonos sem akarja, hogy bemenjünk. Végül az almás rekeszeket azért kihozzuk. Az egyik kicipelt szekrény tetején fából készült, elázott feszület. A 41-es út szélére tesszük. A tulajdonos azt mondja: "Köszönöm, gyerekek!"
Vissza a hivatalba. 
– Itt tetszik dolgozni, akkor is? – kérdi egyikünk egy asszonytól a rendes időkről. 
– Igen. 
– Írja fel a számunkat, mert egy napra idejönni nagyon kevés. Visszajönnénk akkor is két-három napra, amikor már kevesebben vannak. Csak jó előtte szóljanak. Jövünk tizenöten. 
– Az nagyon jó lesz – mondja.
– Tetszik tudni, mire gondolunk? – kérdezzük. 
– Pontosan tudom – mondja.
A hivatal mellett egy patakmeder, vagy csatorna. A Csaroda-patak felé tart. A falu víz alá került feléből ezen medren keresztül zúg a sokat emlegetett "Beregi-öblözet" északi felébe a víz. Gyakorlatilag olyan erővel, mint Tákos és Namény között az átvágott 41-es úton. A tarpai Tisza tőlünk légvonalban 8-10 kilométerre lehet. A meder mellett szép kis ház áll. Azt kell megvédenünk. Jön a billencs, homokot hoz. Félig, de inkább harmadig rakjuk a zsákokat. Mikor elég összegy?l, akkor az a beregdaróci ember, aki tudja, hol van a Dédai-erdő, akkurátusan rakni kezdi. Először is leteszi a zsákot a vízbe, szája a kezében. A zsák száját előre hajtja rá a zsákra, e "párnát" lefekteti a vízbe, de úgy ám, hogy a zsák száját, ami a zsák alá került, végig megtartja. Azzal igazít. Hogy hol tanulta? Azt mondja: ez mutatja magát. Különben határőr. Tréfából azt kérdi homlokráncolással egybekötve, hogy a papírjaink rendben vannak-e. Igazat mondott, aki azt mondta, hogy a nevetés arra jó, hogy megőrizzük a méltóságunkat. A zsákot nem lehet csak úgy rádobálni. Azt keresztkötésbe kell rakni, hogy tartson. Három vonalban rakjuk. Ahogy távolodunk az utcafronttól, úgy alakul ki szép lassan a csatárlánc. A végén Pósa István a beregdaróci emberrel, aki nem engedi el maga mellől: "Nagyon jól dolgozik az öreg." Két Győri Robi között állok a láncban. A fiatalabb, hogy a táborban megkülönböztethessék egymást, felvette a Győri Drótos Róbert nevet. A falujára azt találta ki a szomszéd falu, hogy drótkerítést húztak az ősök, hogy ne hallatszódjon át az ő harangjuk. 
Katonákkal vagyunk. Az Ural tatabányai sofőrje nevem hallatán így szól: "Ki ne találd már, hogy rokonok vagyunk!" Pedig úgy van. Minden Izing rokonom, egy tőről valók vagyunk. Csak nem ismer mindenki mindenkit. Minden ujján géz, azzal van betekerve. Kikezdte a zsák a körömágyat. Több mint egy hete vannak itt. Lapátnyelet használva pálcának magyarázza a hivatal előtti térképen, hogy honnan jött a víz. 
Odabenn leadom a számainkat a polgármesternek. Dezső keresztnev? vízügyes érkezik, jó hírrel. A Tisza apad. Szalkánál másodpercenként 12 köbméter víz mozog viszsza a folyóba, amely reggelre elérheti a 20 köbmétert is. Ha csak tízzel számolom: 36 000 köbméter óránként. Reggelre lemegy a víz Tákosról? A hatalmas halászati csónakokat mindenesetre tízen emeljük a Liazra, mert minden jel szerint olyan kis víz lesz, hogy már megfeneklenének. Mondom benn az irodán: az emberek közt az a hír terjed, hogy az ukránok egy Balaton nagyságú tározót vágtak át, és jön majd az is. Hál' istennek nem igaz. És én sem mondtam máshol. (Mikor ezt írom, /kedden/, hallom az m1-en, hogy Helmeczy László védelmi elnök mindezt rémhírnek minősíti. Mondják azt is, hogy megalakult a Beregi Újjáépítési Bizottmány.) 
A kultúrban eszünk, hoszszú asztalnál. Forró gulyás, nagyon jó. A csönd dicséri. Egyik asszony a másiknak – töredék –: "…úszott az összes érettségi tételem".
A homok pillanatok alatt elfogy. Jön az új fuvar. Az is. A harmadikba már nem foghatunk bele. Mert a hangoson mondja Kiss Mihály: este hat órakor a falut kiürítik. Azon házak lakói sem maradhatnak, akiknél már van villany. Visszaöltözünk már, amikor jön a ház gazdája: még lenne munka. És mindenkire szükség van. Fertőtlenítés. Nem tudom, minek ehhez ennyi ember. Visszaballagunk hátulra. Pálinka. A csönd dicséri. 
– Ez a beregi tequila – húzza Franket, kameruni társunkat a gazda. Köszönnek mindent. Egy asszony azt mondja a riporternek: "Le a kalappal, hogy idáig elértek. Olyan ez, mint a kenyér, ami a kezembe' van. Soványka, de úgy is jól esik."
Szemüveges tákosi testvér kérdezi, jártam-e már erre. Mondom itt nem, de voltam Csegöldön és Magosligeten. Mert ott van eltemetve a boldog ember, Móricz azonos cím? regényének főhőse. A kiürítés nyüzsgésében mondom: ha jót akarsz magadnak, olvasd el. Megígéri. 
Karcsi, Nikola, Marko, Drótos, Robi, Józsi, Attila, Péter, Feri és Pista a hídon, amely alatt még zúg a víz, megesketnek, hogy visszajövünk pár napra. Ha már a víz sem zúg ennyire.

 

Szólj hozzá!

MÁRTA VÁRT TAVALY IS

2008.06.15. 01:26 I.A.

Hosszan Túlélők Társasága

"Kell lennie valami bornírtságnak ebben a mi hülye világunkban, hogy itt az emberek, látszólag ok nélkül, mindig inkább előbb halnak meg, mint utóbb. Nem?"
(Vathy Zsuzsa)


A nyár teljességében. Képünk illusztráció    Fotó: Somorjai


A bakonyszücsi plébánia 1790-ben készült el. Márta a telefonnál. Furcsának találja a csendet. Nem hall edénycsörömpölést és ajtócsapkodást. Rohanó vagy bicebócán vágtató gyerekek csörtetését a folyosóról. Sehol semmi fakutyás kamaszröhögés. Semmi nesz.
Szalai úr a családi történet szerint nagyon szerette Mártát. Nem az apja volt ugyan, csak egy "ex-pehelysúlyú" bokszoló, egy belső szomszéd, aki az ifjúságot olyan hihetetlen rövidnek érezte, mint amilyen hosszúak voltak az alkohol okozta álmatlan éjszakák, vagyis az ébren történő kijózanodás, ami ugye, elég kemény.
Szalai úrnak nem született gyermeke, és ez egy idő után Tintoretto mester barátjává tette: ha már nem lehetett lánya, akit védeni lehet, és fia sem, akivel edzőterembe járhattak volna, ivott.
És szörnyen unatkozott is gyerek nélkül a rózsadombi villa szuterénlakásában, ahová a csecsemő szülei fogadták őket.
Egy alkalommal, talán ittasan(?!), majd' hogy nem megütötte Márta édesapját, mert a csecsemőt a szülészetről való hazahozatalt követő éjszakákon sírni merte hagyni, nem egy órát, nem kettőt, majdnem három egész éjszakát. Márta apja mosolyogva, katonásan igazgatta a bokszbajnok által feldúlt ruházatát (mindhárom bátyjával szolgáltak az első háború frontjain), amikor a bokszoló viharos távoztával odabenn a szobában elmesélte a történteket feleségének, aki harminckét éves volt akkor: egy régi, bakonyi erdészcsalád ötödik szülötte.
A rózsadombi villa a bokszoló házmesterrel észrevétlen tűnik el.
Félegyháza jön, mint kijelölt lakóhely. Aztán egy neves színész, és a "maceszos bácsi", esetleg mások közbenjárása a Rákosi-titkárságon, kegyelemért. Ez abban merült ki, hogy a család akár Bakonyszücsöt is választhatta kényszerlakhelyül. A lányt, akit a faluban minden gyerek úri Mártának csúfolt, alhatott a macskákkal, amiket apjától kapott ajándékba: valószínűleg Cila és Pite mentették meg a későbbi pszichológust a kisgyerekkori depressziótól. Az ötvenhat éves apjának pedig, aki ügyvédfia jogi doktor volt, szerencsére jobban hasznát vették a falu vezetői az erdészeti fűrészüzem adminisztrációjában, mintha erdőtisztításra vezényelték volna.
Bakos-Tóth Gábor igazi úriemberként maradt meg a falu emlékezetében, idős korában például nyelvekre tanított egy-két szücsi gyereket.
Amikor a lány a pápai gimnázium latin-humán tagozatát elkezdte, akkor már rég túl voltak Tolsztoj néhány művén, a szintén deklasszált Balla tanító úr idegenvezetésével.
Még meg sem melegedett az új év az erdei faluban, amikor Márta édesanyja megbetegedett. 1958 áprilisában meghalt. E három hónapban dőlt el Márta hivatása. A rákot szörnyűnek, mindent lerombolónak, áldozatát felismerhetetlenné tevőnek látta. És a lány akkor még haragudott – "haltam volna meg én" – az áldozatra, aki sem beszélni, sem nyelni nem tudott már.
A kétszeres özvegy, a deklasszált és többször kitelepített férfi egyedül maradt.
A lányé maradt a gyászmunka.

Az irgalmasságról

"Maga nemcsak buta, de büdös is" – mondta a matematika tanár az ifjú hölgynek, aki a haláleset miatt "bejáró" lett. Fél ötkor indult Bakonyszücsről a franciavágási vasútállomásra, ahonnét a vonat fél hétkor Ugodon és Nagygyimóton át Pápára közlekedett.
Ha havas eső esett, a ruha a lány testén száradt meg.
A gimnáziumban nem talált túl nagy népszerűségre a Bakonyszücsön városinak, Pápán falusinak mondott lány. A mindennapos tortúra elviselhetetlenné vált, de Páter Liska, a hittan tanár végül lebeszélte a lányt a középiskola abbahagyásáról.
A lány tizenhét évesen feleséget kommendált az apjának. Később jobbnak látta, ha kimarad az új életből. Annus nénit ugyanis "a Márta lány" a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztette huszonhárom évesen meghalt saját gyermekére.
Márta férjhez ment. Ami a korkülönbséget illeti, lemásolta szülei házasságát, ha jól értem boldogságot keresett, és azt hiszem, megtalálta. A tanári diploma megszerzése után beiratkozott az egyetem pszichológia szakára. Kimondottan klinikus-pszichológus, súlyos betegek segítője akart lenni. Irgalmasnővér.
Első fia, Géza 1971-ben született. Két héttel utána az édesapja egy francia házaspárt kísért el a veszprémi várba. "Pardon, egy kicsit rosszul vagyok" – mondotta utoljára. Az agyvérzésből már nem tért vissza. Nem láthatta a várva várt unokát.

Négyezer gramm

Gergőről, a második gyerekről már a terhesség tudomásulvételének első pillanatában érezni lehetett, hogy nem olyan gyerek lesz, mint a többi. A klinikán dolgozó előd, a főnök és a férj jóakaratú nyomására Mártát a túlságos beleérzés következményeként fellépő "terhességi pszicholabilitással" küldték haza. Megtanult képviselőfánkot sütni.
Gergő négy kilóval született. Mártát bealtatták a császármetszéshez. Később mesélték, hogy az egyébként makkegészséges, jól fejlett csecsemő láttán az orvos könnyezett. Négyezer grammos újszülött. Aki szülésen apaként részt vett már, és látott pontosan ekkora gyereket világra jönni, az tudja: négyezer gramm, az bizony valami.
A kicsi jobb alsókarja viszont a könyök alatt két centis csonkban végződött.
A világ kifordult sarkaiból. Csapó Sándor orvos, Buda Béla, "a főnök" és páter Liska helyezték vissza.
A fájdalom energiaforrás. Márta 1976-ban újra dolgozni kezdett a klinikán.
Akkor már volt némi sejtése arról, hogy mit éreznek az anyák az I. belgyógyászati osztályon…
A negyedik krízisét élő asszonyból krízisterapeuta lett. Önmaga előtt akkor vált rehabilitált személlyé, amikor Buda professzor hozzá küldött egy súlyos válságban lévő nőbeteget.
A nagyobbik fiú történész, most jogot tanul. A kisebbik (a négyezer grammos) 183 centiméter magas lett, orgonakoncerteket ad, és profi kerékpáros.

Az élet kincs

A hazai gyermekonkológiai hálózat központjában már Márta elődje elindította a nyitott kórház mozgalmat. A kórtermek falait Reich Károly csodálatos freskói tették külön világgá. A napi látogatás itt vált lehetővé és természetessé. A gyermekonkológián praktizáló pszichológus önmaga ébredt rá, amire korábban már mások is: a gyermek rosszindulatú betegsége az egész családé, tehát a család minden tagja támogatásra szorul. Nem elég a gyerekekkel rajzolgatni meg festeni: a szóbeli, zenei, irodalmi, játékkal ismereteket nyújtó foglalkozásterápia oldja igazán a beteg gyerek magányát, a szereptévesztéseket. És a fájdalmat. Szükség van tehát a kórházban egy helyre, ahol szülő és gyerek elfelejtheti, hogy hol van. Itt csak az az orvos-pszichológus hiteles, aki nem annyira szavakkal, mint inkább gyakorlati segítségnyújtással "épül be" a családba, mint segítő. Legfőképpen akkor hiteles, ha a legnagyobb veszteség idején éjjel-nappal ott van a szülő és az élettől búcsúzó gyerek mellett. Ez Magyarországon akkor még nem volt általánosan elfogadott. Belátni nem volt nehéz az újítók igazát, a beláttatás pedig nem esett nehezükre. Úgy szólván: győztek.

Hosszan Túlélők Társasága

Dr. Bakos-Tóth Márta először 1977-ben végzett vizsgálatot hosszan túlélő daganatos betegek és családjaik körében. Világossá vált: azon kórházból, ahol a napi látogatás, a pszichológiai gondozás vagy akár csak a foglalkozásterápia létező gyakorlat, onnan a gyermekek viszonylag kis személyiségkárosodással térnek haza, pedig mindenki tudja róluk, hogy a poklot járták meg.
A doktornő tapasztalataira építve elkezdte kijárni a beteg gyermeket nevelő anyák számára a méltányossági betegállományt. Ezáltal végig a gyerek mellett maradhattak, a kórházból való "hazaadás" után is, egészen a gyógyulásig...
Az egészséges testvér helyzete is rendeződött ezzel, hiszen korábban gyakran szorultak perifériára, rokonoknál nevelkedve. A doktornő általában titokban kezdeményezett bizalmas beszélgetést a szülők munkahelyének igazgatóival, ezzel megértést, pénzt és más támogatást szervezve a családok köré.
"A dolgozó" általában nem tudott a közbenjárásról.
Dr. Bakos-Tóth Márta a valós életszínterek befolyásolásával igyekezett családgondozást végezni. Ha kell, akkor egy gyerekonkológiai osztály életminőségét kell minőségibbé tenni, és annyi ideig, ameddig az rendeltetik. 1978-ban munkatársaival beépítették az onkológiai osztály teraszát, 1980-ban könnyűszerkezetes bővítésbe fogtak. A Betonyp nevű téglát Vitray Tamás szerezte, ahogy a hatvan négyzetméteres "Játszóház" berendezését is úgy koldulták össze.
A menetrend szerinti, minden késedelem nélkül érkező névtelen feljelentés után nyomozás indult a doktornő ellen: vajon milyen pénzeket kezel a fiókból? Öt perc alatt kiderült: a pénz elkülönített számlára érkezik, onnan történnek a kifizetések. A páter Liska által küldött készpénzen pedig kenyeret, felvágottat vett a főiskolásoknak, akik a stúdió kialakításán fáradoztak. Tanulság: "A fiókból saját pénzedet sem kezelheted." Ezután az atya is csak a csekkszámlára fizethetett.
Elveszített gyerekek szülei segítették az épülést, és más kórházakban is terjedni kezdtek a játszószobák. A klinikán elültek a nyomozás utórezgései.
A professzor, a magyarországi gyermekonkológiai hálózat megteremtője újra fogadta a doktornő köszöntését.

Jön a nyár

Gitta már jócskán túl van a harmincon. 1973-ban lett leukémiás. Már jócskán túl van a harmincon. Haját évtizedekig hosszú, fénylő zuhatagként viselte.
Gyakran jár Bakonyszücsre, és bármikor kész sorstársainak elmondani: ha akarsz, te is meggyógyulhatsz.
Karesz bal lábát combközéptől amputálták. Ő már Bakonyszücsön ismerte meg Andreát, aki a faluba önkéntes játszótársnak jött. Karcsi üzletkötő. A lánya négyéves. Építkeznek.
Tamás jobb lába helyén protézist visel. Kiváló tanító.
Renáta válltól a jobb karját veszítette el. Két éve már, hogy végzett a Közgázon.
Adrienn és Renáta barátok. Adrienn is most fejezte be a főiskolát, dietetikus, de még el akarja végezni a pszichopedagógia-szakot. Adriennek combtőből kellett amputálni a bal lábát. Vidékiek lévén kollégiumban kellett megállni a helyüket.
Amikor Márta egy Kenesén töltött közös nyaralás emlékeit részletezte Rajczi Pál atyának, ő ezt mondta: "Te. Megürült a szücsi plébánia. Most hozzám tartozik. Nem akarsz egy második otthont, egy állomást építeni nekik?"
Schuler professzor, Koós Rozália docens asszony, Vitray Tamás, és 1989 nyarán már hat csoport nyaralt Bakonyszücsön. Aztán már akkor is jönni akartak, "amikor nincs nyár". 1990-ben kibővítették az épületet. A boltíves istálló helyén társalgó és ebédlő, a kocsiszín helyén konyha épült, és fürdőszobák, benne hydrofor helyett vízvezeték.
1994-ben úszómedencét vettek pályázati pénzből, 1995-ben kilencmilliós PHARE-támogatást kaptak, amiből a falunak is jutott, és vettek egy Fiat Tempra szolgálati autót.
1994-ben évi céltámogatást kaptak a népjóléttől, munkabérre. E szerény összegért van gondnok és két szakács.
1996-ban kinőtték a paplakot. Olcsón vettek a közelében egy családi házat, már ott is fogadókészek.
Gyógyultjaikból 12 önkéntes segít. A túlélők puszta jelenléte is terápia.
Pályaválasztást segítő beszélgetések, zenei, irodalmi, kézműves és számítógépes képzés folyik, valamint a mindennapokba épült valami, amit Bakonyszücsön mosolyogva gazdasszonyképzésnek mondanak. Márta gyakran főz. A státusszimbólumok és a betegség léte nem hangsúlyos. Itt az egyén sikere, szeretethez jutása, önérvényesítési képessége fontos. Egy nagycsaládos, beleérző közegben. Évente átlagosan 350 fiatal tölt itt annyi időt, amennyit a keret enged. A csoportokban jelen vannak az egészséges testvérek és barátok. Bakonyszücs inkább ifjúsági otthon, mint betegek gyülekezete. A falu magáénak mondja az otthont, a gyerekek együtt játszanak, együtt fürdenek a pályázati medencében, együtt táncolnak a bálban, és együtt vannak a falu városi méretű tornatermében. Sokan itt tanultak meg biciklizni – protézissel.
"Úgyis megdöglök" – mondogatta Sanyi. Szücsi lányt vett el feleségül. Két fiút nevelnek.
1995-től Márta gyakorlatilag Bakonyszücsön él. Néha hazaugrik Budapestre a Ménesi útra, ellátja felnőtt fiait, a háztartást, aztán megy vissza.
István, a férj, amúgy is magányos farkas. Márciustól novemberig Érden műveli az almáskertet, saját tervezésű gépeivel. Havonta beszélgetnek egy jót. A család büszke Bakonyszücsre.
"Tudom, hogy valaki, talán egy gyógyult beteg a helyemre lép. Mert nem elég a bajban lévő embernek elmesélni, hogy van kiút. Az kell az embernek, hogy megismerje az igazi kincseket, az kell, hogy szövetségesei legyenek, az kell, hogy egymásra és ne a tévére figyeljenek. Ha nem is itt és nem is így, de lesznek még Bakonyszücsök. Szigetek.

Ahogy most kinézek, megint benépesedik a kert. Ott áll a tizenhét éves Móni, akiről mindenki tudta, hogy nem sokáig marad már velünk. Mónika édesapja a bakonyszücsi búcsú napján, meglepetés gyanánt hozatja el a két pónit, a csikót és a fogatot. Kondorosról, 400 kilométerről. Jött-ment a fogat a főutcán, népszerűbb lett, mint a körhinta. Este aztán hazaindultak 400 kilométerre, Kondorosra.
Csak Mónika ment messzebb kicsivel később. Bakonyszücsön boldog volt. Én mindig látom majd a kertben Mónit és a fogatot, a nyár teljességében."

(Bakonyszücs, Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthona, Petőfi utca 2. Tel.: 06(89)341-098.)

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

ERDÉLY

2008.06.14. 16:47 I.A.

MAGYAR VÁNDOR



– Szombaton reggel ébredés után kiballagok a Turul madár Kő-hegyi szobrához – mondta Bencsik János –, Tatabánya és a magyarság jelképéhez. A turul szó jelentése: „az életerő visszatér”. Ebből az életerőből teszek a hátizsákomba, hogy erdélyi magyar testvéreinknek vigyek belőle.

– Jól értem a szándékát, hogy útja zarándoklat és bocsánatkérés?
– Nem is lehet ezt másképpen érteni a december ötödikei népszavazás után. Feleségemmel együtt akartunk menni, de kisfiúnk született. Kettős állampolgár lett édesanyja jogán, aki gyergyócsomafalvai lány. Fiam születését éppen azért jelentettük be a román hatóságnak is, hogy a fiam, ha felnő, bármi lesz is addig, szabadon járhasson-kelhessen a határon. Könnyebben látogathassa erdélyi unokatestvéreit.

Bencsik János harmincöt naposra tervezi a nyolcszázkilométeres utat. – Üzenni azoknak akarok, akik a nem szavazatukkal véleményem szerint meghosszabították a nemzet sebeinek begyógyulását. Azokhoz is szól, akik nem tartották fontosnak a népszavazást, de azoknak is, akik igennel szavaztak. Őket abban a hitükben akarom megerősíteni, hogy a kapcsolatunkat a magyarságon belül élővé kell tenni.

Bencsik János családja tagjaitól azt hallotta, hogy a népszavazás után sok erdélyi magyar úgy érezte, hogy lemondtak róluk. Ezért aztán ők is lemondtak az anyaországról. – Ebben a helyzetben nekünk kell kinyújtani a kezünket őfeléjük – véli Tatabánya első embere.

Szabadságot vesz ki és május 14-ére, Pünkösd-vasárnap előtt egy nappal tervezi megérkezését Csíksomlyóba. Életerőn kívűl hálózsák, esőköpeny, váltás zokni és néhány gatya. Mert tíz kilónál nagyobb súlyt nem szabad cipelni, néha elég magunkat is vinni.

Lépésenként akar közeledni
A magyar vándor naponta huszonöt kilométert akar megtenni. A tatabányai Turultól április 9-én indul, Pilisszentlélek felé veszi az irányt. Budapestet kikerüli. Vácnál kel át a Dunán, ahonnan Váchartyány, Hatvan, Jászberény, Jászapáti, Tiszasüly, Kunhegyes, Karcag, Berettyóújfalu, Ártánd, Nagyvárad, Királyhágó, Kolozsvár, Torda, Kalotaszeg útvonalon érkezik meg Marosvásárhelyre. Ott majd eldönti, hogy a Maros-völgy felé megy, vagy Szováta felé Székelyudvarhelyen át a híres csíksomlyói hegyoldalba.



Bencsik János
1965-ben született Szarvason. Agrármérnöki, szociológusi, teológusi és szociális munkás diplomája van. 1990 óta Tatabánya polgármestere. Azelőtt Oroszlányban volt rakodómunkás. Tatabányán családvédelemmel foglalkozott. Politikai pályája az SZDSZ-ben kezdődött, ma Fidesz-tag. Hobbija a kajakozás és a kertművelés.

2005. ÁPRILIS

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

MOUNT EVEREST

2008.06.14. 16:36 I.A.

Gyere, gyere ki a hegyoldalba!

Klein Dávid, a Mount Everest kitartó ostromlója hippinek vallja magát, és azt tervezi, hogy nemsokára végleg „eltűnik” Indiában. Jövőre ismét nekivág a csúcsnak, oxigénpalack nélkül.

– Édesanyja mit szól mindehhez?
– Gondom, félt engem, de egyúttal azt is látja, hogy a helyemen vagyok. Öten vagyunk testvérek (négyen édesapám első házasságából), így nekem „mindenkim van”. Húgom, nővérem, öcsém és bátyám is.
– Édesapja pszichológus. Hogyan hatott önre?
– Ahogyan apámra Carl Rogers munkássága. Rogers volt az, aki már nem az orvos–beteg viszonyt erőltette, nem azt mondta, hogy te beteg vagy, én meggyógyítalak, hanem azt: ketten vagyunk, emberek és egy probléma, amit együtt szemlélünk, együtt oldunk meg. Segítem, könnyűvé teszem belső folyamataidat.
– Egy-két magas hegyi hónap – ha mindenkinek megadatna – hogyan változtatná meg a magyar hétköznapokat?
– Talán kevésbé félnének az emberek. Osztálytalálkozón voltam, és azt éreztem, mindenki védekezésben áll. Félnek a jövőtől. Vajon mitől?
– Nincs igazuk?
– Nincs. Nem tartom igazságosnak a nyugati világ fogyasztói, gazdasági mechanizmusait. Egyre kevésbé érzem, hogy részvé-telemet ezekben bármi indokolná. Ez is közrejátszik abban, hogy a jövőmet Indiában képzelem el. Amit látok magam körül: félelem, önmagunk félrevezetése, mások félrevezetése, erőszak -- úgy érzem, így virágoznak ki bűneink, egyik a másikból. Természetesen tartalmas, igaz élet bárhol elképzelhető. De vannak erre alkalmasabb életterek. Számomra ez egyelőre India.
– Ha egy férfi megnősül és családja van, kénytelen beállni a sorba, és néha fél, mert azt látja, hogy a legtöbben félnek, de nem tudják, mitől.
– Valóban kénytelen lenne beállni a sorba? Én még nem félek, de nem is akarok. Természetesen néha szorongok ettől-attól… A Gladiátor című kommersz filmben mondja azt a főhős a harcosainak csata előtt: „ha azt veszed észre, hogy egy gyönyörű zöld mezőben egyedül lovagolsz, és magad körül nimfák hangját hallod, ne félj: meghaltál, ez a túlvilág”. S lám, ha ezt a lehetőséget is felismerjük és elfogadjuk, nem eshet bajunk. Tartani kell a sorokat, tartani kell a csatarendet.
– Ön hogyan tartja a sorokat?
– A jelenlétem minősége számít. A feltétel nélküli jelenlét a pillanatban, odafigyelés önmagamra és a többi emberre.
– De el akar tűnni Indiában. Hogyan képes ezt megtenni a családjával?
– Két eset lehetséges, és ezt a családom is tudja. Az egyik, hogy korlátozom magam, és „erőszakot” alkalmazok megérzéseimmel szemben, azaz itt maradok. A másik pedig az, hogy belső késztetéseimet követve elmegyek innen, és talán, ha a Folyamat úgy akarja, megtalálom a teljességet. Kívánhatunk-e ennél többet annak, akit szeretünk? A családom szeret engem.
– Itt is meg lehetne találni a teljességet.
– Természetesen. Fürdőkádban, templomban, szeretkezés közben, a tudomány extázisa által… De járt már Indiában?
– Még nem. De az unokatestvérem most is ott van, és amikor megjön, úgy beszél, mint ön.
– A barátaim néha azt mondják, hogy amit mondok, olyan, mint egy álom. Számomra Európa a szunyókálás. Indiában pedig ébren vagyok. Amikor hegyet mászom, az olyan, mintha belül, önmagamban barangolnék. Egyfajta meditáció. Amely -- szigorú szabályai által -- önmagában hordozza saját hitelesítését: ha rosszul meditálok (lépek, fogok, érzek, gondolok, létezem), lepottyanok és meghalok.
– Jó, de erről a legtöbb ember azt gondolja, hogy egyszerűen képzettnek kell lenni kötéltechnikából. Jó felszerelés kell, elég pénz és bajtársak…
– És ez így is van. Ezek megszerzése, saját magunk kimunkálása, képességeink és eszközeink tudatos, éber felhasználása... Csak nem azt állítja, hogy mindez nem meditáció? Minden az, ha a jelen pillanat valóságára ráébreszt. A legtöbben a lelki- világról azt gondolják, hogy az „odaát van”, mi pedig itt vagyunk. Pedig a hegymászás is inkább lelki élmény. Ez a „cselekvésjóga”. A magas hegyi mászás nem is sport, hanem egy sporttevékenységgel megtámogatott komplex lelki élmény. Az élet nem egy logikus fizikai élmény, hanem egy irracionális lelki élmény, amit racionális és fizikai rendszerek és élmények támogatnak. Én örülök, hogy sokan figyelik, amit csinálok, örülök és meghatódom, amikor azt látom, hogy az eredményeim sokat jelentenek nekik is, de nem miattuk teszem. Akkor is ezt tenném, ha a kutya sem törődne velem.
– Ön meditál vagy imádkozik? Mond-e például hálaadó imát? Mert a Biblia, sőt éppen Dávid zsoltára szerint az Úrnak a hálaadó ima a legkedvesebb.
– Félig zsidó, félig keresztény családból származom. Korai ázsiai útjaim egyike során nagy hatással volt rám egy pakisztáni szufi mester. Öt hónapig egy lepelben, hosszú szakállal és koldulótálkával jártam Indiát. A hálaadó ima megtanítja az embert az „itt és most” megbecsülésére. A legtöbb boldogtalanság abból származik, hogy az emberek csupa olyan pillanatban időznek, amelyek nem léteznek: vagy visszanéznek vagy előre. A jelen nem létezik számukra. Négyszáz méterre a legmagasabb csúcstól, egy viharban állva, a jelennek van a legnagyobb értéke. Megtanít becsülni azt a pillanatot, és ezért ezt a mostanit is becsülöm.
– Úgy hallottam, építkezik Érd-felsőn.
– Olyasmi. Rendeltem egy jurtát Mongóliából. Azt fogom felállítani édesanyám telkén. Egy-két évet ott élek majd. De tervezek egy csendfürdőt is.
– Az mi?
– Egy fény- és hangszigetelt tartály, amelyben sós víz van. Az ember úgy lebeghet benne, hogy külső hatás nem éri. Minden hatás belülről vagy „felülről” jön.
– Ha elköszöntünk, hová megy innen?
– Kiviszek a Tabánba egy plédet, kiterítem a fűre. Viszek magammal egy üveg vörösbort és néhány kristálypoharat. Szerda délutáni jó szokás, ha itthon vagyok. Jöjjön velem, ha gondolja.

 

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

Gilvánfa, Gilvánfa

2008.06.13. 23:13 I.A.

Baranya, Magyarország aranya
A gilvánfai választások

A Baranya megyei, négyszáz lelkes, majdnem száz százalékban beás cigányok lakta Gilvánfa községben időközi önkormányzati választásokat tartottak múlt vasárnap.

A korábbi kormányzattal elégedetlen falu néhány vérmes lakója arányos mérvű testi erővel tette ki hivatalából az akkor még hivatalban lévő, és nem is nagyon tiltakozó polgármestert, akitől a gilvánfaiak már jó ideje hiába vártak kielégítő hangnemet és a szociális járadékok rendszeres és következetes kifizetését. Úgy tartják a gilvánfai romák, hogy e bizalmi ember elhanyagolta a közügyeket, s ha mégis foglalkozott velük, hát önnön érdekeit helyezte Gilvánfa érdekei elé.

A választások vasárnapját számunkra a falu egyedi légköre, meglepően nyílt lakói, és az a tény tette izgalmassá, hogy a választásokon elindult a megbírált polgármester és az a fiatal férfi is, aki őt a hivatalból kitette.


2001. január. Reménység éve? Fotó: Hertendi

Igazi aprófalvas vidék. Amikor Szentlőrinc felől délnek fordulunk a 6-os számú útról, költői túlzással egy vonalban láthatjuk Királyegyháza, Gyöngyfa és Magyarmecske templomtornyait. A következő falu már Gilvánfa. Ha precízek lennénk, Gilvánfát nem sorolhatnánk az Ormánsághoz. Könyveink szerint az Ormánság a Drávamelléki-síkság nevű nagyobb tájegység nyugati része, egész pontosan a Fekete-víz és a Dráva által közrezárt, valamikor árvízjárta, hajdan mocsaras síkság. (Talán ebből következhet, amit Szentlőrinc és Gilvánfa között hallottunk, hogy a tavalyi aszály idején is learattak 70-80 mázsa kukoricát egy hektárról, rendes években pedig a 110 mázsát is meghaladja a termésátlag, a jó földek között is a jobbakon.) 
Az a bizonyos ormánsági határfolyó, a Fekete-víz túlsó partja még legalább egy óra járóföld lenne délre, Gilvánfa központjától, Csányoszró felé.
Csányoszró tehát már valóban az Ormánság. A hajdani mocsárvilág magasabb, megtelepülésre alkalmas homoktérszíneit – buckáit –, az emberek "ormányoknak" nevezték el. 
Fontos és felemelő tudnivaló azoknak, akik a tavaszt minden évben úgy várják, mint mi, hogy hazánkban a Dráva-melléken tavaszodik legkorábban.
Állunk a gilvánfai főutca kellős közepén, ahol legfeljebb az a választásokat biztosító két rendőr halad el néha lépésben az Astrával, akik – azt hiszem – nagyon jó néven vették, hogy a faluba való megérkezésünk első percében megálltunk mellettük és bemutatkoztunk. Megadtuk a császárnak. És volt ebben valami seriffes.
Állunk a főutcán, várjuk Joli nénit a kulccsal. Színpadi balról jő Bogdán János munkavállaló barna bársonykabátban és terepszín nadrágban.
– Maguk újságírók? 
Bemutatkozunk.
– Nagy szívességet tennétek, ha a falunkat nem járatnátok le, mert általában lejáratják. Csak a rossz érdekes nektek, mert úgy veszem észre, csak azt írjátok. 
– Én még semmit sem írtam – szabadkozom –, életemben először vagyok Gilvánfán. 
– És utoljára… – jegyzi meg halkan.
– Ez kérdés vagy kijelentés?
– Legyen kérdés. 
– Akkor meghívás. Jó. A nyáron úgyis visszajövök. Orsós Gyurival már amúgy is beszéltünk róla.
– De ne írjatok lejáratós cikket. Mert aki dolgozik, mint például én, annak meglátja a főnöke, hogy mi van Gilvánfán, készpénznek veszi, és azt mondja: neki nem kell a gilvánfai munkás.
– Ha tudni akarod, nekem könnyebb a jót leírni, mint a rosszat. De a rosszat is leírom. Például, amit a szomszéd faluban hallottam. – Legyint. – Ne hidd – folytatom –, hogy csupa rosszat mondtak. De inkább rosszat. Mert mondták, hogy némely gilvánfai romával pénzosztáskor, értsd úgy, ha iszik, nem lehet szót érteni. Mutattak egy erdőt az út mellett, ahol csak a külső fasor maradt meg, belül akár helikopterek is leszállhatnának. Az a kiharapott erdő gilvánfai kéményekből távozott az égbe. Mondták, hogy a rendőrök itteni góréból saját kezűleg vitték el a kukoricát, mert annak, aki betermelte oda, még életében nem volt földje, de még azt sem tudta megmondani, kitől vette meg a terményt. És mondták azt is, hogy Gilvánfa köré a mecskei szövetkezet nem vet már kukoricát, mert a kombájn az aratáskor már csak a szárat vágta, ezért van most is az árkon innen kalászos vetve, mert a kalászost ellopni nem lehet – a tudomány mai állása szerint. Beszéltek nekem éjjel lopott marhákról, egymást közt elharmadolt Mikulás-csomag-pénzről, meg amit akarsz. És némi kis keserűséggel arról is beszéltek, hogy igazából a hatóság sem tud mit kezdeni ezzel a néhány emberrel, mert ők berendezkedtek már arra, hogy időnként üljenek kicsit. Az hozzátartozik az életükhöz. És furcsamód nem gyűlölködtek, annak ellenére sem, hogy nem romák, és mindegyik dolgozik reggeltől estig, és három-négy gyereket nevel. És még azt is mondták – pedig ők aztán igazán veletek élnek – mióta itt nincsen kocsma, és Gilvánfáról némelyek odajárnak inni, hogy vannak köztetek igazán tiszteletre méltó emberek, akikkel ugyan ritkábban találkoznak, de tudnak róluk és nem is értik, hogy bírják ezt.
– Kiket mondtak? – kérdezte Bogdán János tekintete, s a kíváncsiságban már nem volt annyi indulat. 
– Emlegették a Kulacsot – felelek óvatosan –, aki földet művel, állatot tart és biciklivel jár át Sellyére disznótápért. Azt mondták a portájáról, hogy szép a gyep, apácarácsos a kerekes kút, de még ezüstfenyő is van benne. Mondtak téged is, hogy dolgozol; az Orsós Gyurit, aki szintén, akinek gyengén lát a fia, mert még a fólia alatt született, kunyhóban, és az Orsós házat épített, mert több gyereket az oxigén-hiánynak nem akart kitenni; és mondtak még pár embert. Az Orsósról még azt is mondták, hogy kertet művel, de a kertje mögötti szamárkóróst nem kapta meg a hivataltól még használatra sem, valami alapítványi tervre hivatkozva, amely ott majd kultúrnövényt fog termeszteni. Azóta a gazé. Csak azt nem értették a szomszédos falvakban, hogy mi fog itt igazi változást hozni, hogyha ti magatok közt nem teremtitek meg a magatok rendjét. Ha nem építitek le ezeket a palikat, akik valóban a rossz híreteket viszik. Mert ez a Gilvánfa – pedig alig láttam belőle még valamit – egy külön bolygó, az biztos. Mert énszerintem a magatok rendje is fontos, nem csak az, hogy kinél lesz a választás után a hivatali páncélszekrény kulcsa – amely úgy hallom – itt központi kérdés volt. Mert hiába kap a gilvánfai jószágot, előhasú göbét, ha takarmány nincs, és nem is ért hozzá a roma. Előbb-utóbb – ha már nagyon éhes – megeszi. Mert a paraszti munka türelemjáték, azt hétfőről keddre elkezdeni nem lehet, és szigorúbb a napirendje, mint a szerzeteseké. A gyümölcsére pedig sokat kell várni. 
Azt már nem mondom el Bogdán Jánosnak, hogy menynyire örülök annak, hogy nem igaz az újsághír, miszerint kizárólag ugyanazok a személyek indulnak a választásokon, akik eddig is taposták a gilvánfai szenátus márványát. Mert az a riport dramaturgiájának ugyan nagyon jót tett volna, mint önmagán túlmutató hatásos kis szimbólum, mely felett a szerző kikacsint az olvasóra, de a falunak csak rosszat mint mindennapi realitás. 
És akkor megjön Joli néni a templom kulcsával. Ervin, három gilvánfai asszony kíséretében bevonul a templomba. A királyegyházai plébános havonta egy vasárnapon misézik itt. Az asszonyok térdet hajtanak a huszonöt négyzetméteres templomszoba küszöbén, mert illúzióik megőrzése érdekében nem vesznek róla tudomást, hogy itt nincs oltáriszentség. A templom tiszteletéhez, az érzéshez viszont hozzátartozik a térdhajtás. Egy fő híján most minden gilvánfai itt van velünk a templomosok közül. A nénik szerint éppen ez a baj. Az istentelenség. Megmutatják, hol szoktak ülni. Megszemléljük a harmóniumot, melynek fujtató pedáljára taposó Joli néni szerint sok éve már, hogy nincs nagy baja. Valamikor szépeket játszottak rajta. Most csak szuszog. A terembe viharvert iskolapadokat hordtak be, az oltárasztal egy fehér terítővel letakart kis, barna íróasztal az ötvenes évek végéről. A tálcán két kis pohár, az egyik a száján pihen. Három-négy szobor, a falon, központi helyen a feszület, azon a falon túl pedig, amin a kereszt függ, az a család él, amelynek feje a mostani legesélyesebb polgármester-jelöltet elárvult gyerekkorában magához vette. Kis jóindulattal elmondhatjuk, hogy az nem is a templom, hanem a templomhajócskával egybeépített paplak. A templomnak éppen olyan háromszárnyas, függönyös ablakai vannak, mint egy családi háznak. Látjuk az utcát, ahol előbb a szavazni induló Bogdán Jánosnak tettem ígéretet. Joli néni nemcsak kulcsár, hanem harangozó is. Minden hónapban misés vasárnapján izgalommal kémleli a plafont, amikor az előtérben függő harangkötelet húzza. A templomtorony belső födémjét csak a csoda tartja. Szemmel láthatóan veszélyes. 
A templomszoba torony felőli sarkán lyuk nyílik a kék égre. Erre mondta a királyegyházi plébános úr csöndes humorával a gilvánfai híveknek: vegyék úgy, mintha ventillátor lenne.
Joli néniék a választásokat illetően őszintén reménykednek a változásban. A legidősebb asszony hetven felett járhat már, a cigarettát szigorúan csutkáig szívja, és áll ott szemben velem, zöld, aranyozott gombos dzsörzékabátkában, botra támaszkodva. A tekintetében, világosbarna szemeibe rejtve Gilvánfa belső története, nem a fényes délutánoké, mikor pár percet gyakorlatozó főiskolásokkal vagy újságírókkal beszél, hanem a mindennapi estéké. 
A hetvenes években a földbevájt putrik felszámolásával kezdődött el Gilvánfán a mai időszámítás. Egy kék szemű, született gilvánfai kisebbségi embertől, azaz nem romától tudom, hogy akkor még Gilvánfa színmagyar, módos parasztok által lakott falucska volt. 1970-ben épült fel végül a Varga-telep, az ahány ablak, annyi család elvén. Első lépésben ide költöztek be a beások a földkunyhókból a kisméretű téglából felépített kéthelyiséges házakba. Aztán szép lassan a belső, tornácos parasztházaknak is ők lettek a gazdái, vagy éppen építettek a helyükre. Az a született gilvánfai őslakos kék szemét Gilvánfán akarja majd végképp lehunyni. Szerinte ki lehet a romákkal jönni. Íratlan szabályok persze, mindkét részről vannak. 
Ugyanígy lehet ezzel a választási bizottság készséges elnöke, Kisbáró Sándor is, aki nyugdíjazása előtt a Mecsek liászkorú szénmezőiben volt vájár. Most idős édesanyjával tölti nyugdíjas éveit a faluban. A gyerekei már felnőttek. Jó iskolákat végeztek. Kisbáró Sándor rózsaszín inge ujján mandzsetták. (Kedvelem a mandzsettákat, bár nekem sosem lesz. Pedig milyen jó, ha a férfinak van egy kis doboza, amelyben csak a mandzsettagombjait tartja!) Kisbáró Sándor a választást felelősen és némi ünnepélyességgel éli meg. Minden szavára ügyel, tőlem választékos modorban sajtóigazolványt kér. Mondom, csak személyivel szolgálhatok. Kérdezi, miért. Mondom, hogy az újságíró igazolványt a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) adja, és én még nem léptem be. 
– Be kell lépni – mondja atyailag. 
Az 1-es számú választókörzet az óvodában működik. A gyerekek jelei mellett látható a 18 képviselőjelölt neve. Hirdetés adja a választók tudtára, hogy Ignácz Csaba polgármester-jelölt – ő nem a régi! –, visszalépett. Odabenn a bizottság dolgozik, az udvaron a Magyar 1 forgat. Széll Józsefné, a kistapolcai körjegyző a választások törvényességi őre. Semmi fennhéjázás, semmi felhang, inkább azt érezzük, hogy lelkesedése nem a sajtónak, hanem a falu jövőjének jár ki. Szakmai öntudatosság és a kistérségi gondolkodás beszélteti őt, míg az óvoda vezetője kávét főz nekünk. Az óvodából kilépve Pécs felé nézünk, láthatjuk a Misina-tetőn álló tévétornyot. Azt hiszem, Jimmy szól jó hangosan a takaros szomszédból, hogy az ünnep fényét emelje. Feszült szavazók érkeznek, kurtán köszönnek, "leszavaznak" és gyorsan távoznak. A faluban kétszáztizenöt választójoggal rendelkező állampolgár él. A kék szemű ember már hajnalban szavazott. Ebédig közel százhúszan voksoltak. A gilvánfai exit pol során a megkérdezett választók többsége vagy nem válaszol, vagy pedig nyíltan elmondja, hogy Palkó László polgármester-jelöltre adta szavazatát. A régi polgármesternek negyven szavazatot jósolnak. Az ember úgy gondolná, egy voksot sem kap. De az idegen utazó nem kalkulál a széles rokonsággal és a barátokkal, kik szívük jogán becsületbeli ügynek tekintik a rokonra történő szavazást. 
Kopit, az egykori könyvtárban élő háromgyerekes fiatalembert kérjük meg, vigyen el Palkóhoz, az új jelölthöz, akiben annyian bíznak itt. Másik kísérőnk a földbevájt kunyhókra emlékezik, amelyekbe – és mutatja –, összegörnyedve kellett lemenni. Ervin és Kopi a gombákról beszélnek. A tájnevet igyekeznek összehozni a hivatalossal, leírás alapján.
A Pécsi-víz kiszáradt medrén és a hídon túl, az első házban lakik a jelölt. Gyakorlatilag a Varga-telepen. Az ő háza modernebb és nagyobb. Udvarán sárga Zsiguli. Hírlik róla, hogy tavaly dinnyézett, hogy van neki jogosítványa, még buszt is vezethet. Palkó a telepen született 1963-ban. A testület egyik "ellenzéki" tagja volt "Flaskó" polgármestersége idején. Flaskóval beszélő viszonyban vannak, képesek bármiről – horgászatról vagy sportról – beszélni, de a faluról nem. Az köztük már nem téma. Azt mondják Palkónak sok testvére volt, a szülei pedig korán meghaltak. Őt a bátyja vette magához. Ő lakik a paplakban. A falusiak mesélik, hogy Palkó Laci háza elé, a töltés gyepére száz gilvánfai beás ült le szép nyugodtan, mint az indiánok. Páran bementek, úgy kérték, hogy tegyen végre valamit mint képviselő. Az asszonyok már azt fontolgatták, hogy feltörik a boltot. Annyira nem volt már egy fillér se. Akkor a Palkó Laci, Orsós Gyuri feleségével együtt, kitessékelte a hivatalból Flaskót, aki korábban egy fehér színű Volkswagen Polo Classic szolgálati gépkocsit lízingelt, tetemes havi díjért, s amikor már azt sem tudta a falu fizetni, a kocsit elvitték, az eddig fizetett részletek pedig a kútban. A fehér kocsiról egyébként kötelező Gilvánfán ábrándos, kissé párás szemekkel szólni, mert hagyjuk meg, valóban szép autó volt. 
Palkó Lacitól kimegyünk a Varga-telep belsejébe. Iszonyatos nyomor. Kijön egy kislány, akitől kísérőnk cigit kért. Gyorsan átadja, szégyenlősen visszariszál. Az ajtóban egy asszony, fűrésszel kezében. A lány anyját szíven szúrta az élettársa. Börtönben van. Tizenöt év múlva várható vissza. Ha vissza mer jönni. A telepnek ezen a részén még legalább tíz gyerek lakik.
Bogdán Jánosnak tett ígéretemhez híven nem forszírozom tovább a botrányos részeket, inkább ismertetem Palkó László választási programját. Mindezekre lehet persze szkeptikusan hümmögni, lehet a szentek maguk felé hajló kezeit bölcsen emlegetni, de tudni kell azt is, hogy a megyei közigazgatás szomjúhozza a gilvánfai rendet, a romaszervezeteknek pedig szemenszedett píárérdeke a falu felemelése. Látszólag minden együtt van lapzártánk idején, hogy az Ormánság peremén akár országos összefogással homorítsanak egy nagyot a magyarországi cigányok Gilvánfáért. Mert Palkóék A/4-es nyomtatványa önmagában ehhez édes kevés. Palkó, megválasztása esetén az újonnan választott testülettel rendet akar a hivatalban. Két fő közmunkást akar a temetőbe felvenni, mert oda mostanában be sem lehet menni, a Varga-telepen buszmegállót építeni a gyerekeknek, minden elképzelhető segítséget megadni a továbbtanulóknak, a nyugdíjasoknak valódi rászorultság esetén napi egyszeri melegételt adni, és ráakadtam egy nagyon elgondolkodtató kitételre is: az 1 és 2 gyerekes családok körében valamennyi napközihozzájárulást hosszú távon átvállalhatná az önkormányzat…
Egy közhasznú társaság segédletével 20-25 embernek akar munkát adni a falun belül. A falugy?léseket legalább félévenként össze akarja hívni, és olyan kapcsolatokat akar megerősíteni, amelyek segítségével pályázatokat lehet nyerni. Az már szinte biztos, hogy Palkó László, ha nyer, már idén tavaszra pályázni fog vetőmagért a testülettel, és üdvösnek tartaná, ha ugyanígy minden családnak biztosíthatna egy darab előhasú göbét.
Szerdán délután felhívtam Széll Józsefnét Kistapolcán. A jegyzőkönyvek alapján elmondta, hogy a polgármesterségtől visszalépett Ignácz Csaba 79, Bogdán Jánosné 50, Orsós Gyuri felesége 48, Faragó Józsefné 41, Csonka János pedig 38 szavazattal került az új gilvánfai képviselőtestületbe. Mindent ösz-szevetve kiderült, hogy a gilvánfai testület teljes mértékben kicserélődött. 
A polgármester-választáson a volt faluvezető, Orsós János 40, id. Nagy Nándor 17, Ignácz János 27, Palkó László pedig 97 szavazatot kapott. 
Azt már más forrásból sikerül megtudni, hogy a polgármester-jelöltségtől visszalépett Ignácz Csaba, aki képviselőjelöltként a legtöbb, 79 szavazatot szerezte, nemcsak azért lépett vissza, mert kocsmát tervez nyitni és ezt összeférhetetlennek ítélte a polgármesterséggel, hanem azért is, mert Palkó Lászlóval belátták: nem érdemes kockáztatni a papírforma szerint végül tényleg 40 szavazatot szerző volt polgármesterrel szemben, hiszen a szavazatok Ignácz és Palkó között megoszlottak volna. 
Ezután felhívtam Palkó Lászlót, gratuláltam, annyi erőt kívántam nekik a kivitelben, mint a megszavazásban, és megkérdeztem, mi lesz az első dolga. Azt mondta, csütörtökön lesz a hivatal átadása-átvétele, ha minden jól megy, hétfőn megtörténnek a szociális kifizetések – ez politikailag is abszolút indokolt –, péntekre pedig el kell készülni a költségvetéssel. A férfi–nő arány a testületben 3–3. Mintaszerű.
És az is minimum katartikus, hogy Orsós János volt polgármester felkereste Palkó László új polgármestert, odaállt elé, kezet nyújtott és katonásan azt mondta: "Gratulálok, polgármester úr!"

2001.február

Szólj hozzá!

DEBRECEN

2008.06.12. 01:24 I.A.

EGY KISFIÚ TITKOS ÖRÖKSÉGE


Reggel  2005.10.04.
 
 
ANTAL PÉTER - debreceni mûgyûjtõ, a legnagyobb hazai képzõművészeti magángyûjtemény tulajdonosa ajtót nyit. Gyûjteménye a teljes magyar festészetet reprezentálja, értékének meghatározásával kísérletezni sem érdemes.
 
Dr. Antal Péter ügyvéd – olvassuk az ajtón. Csöngetünk, ajtót nyit. Világosbarna szemek, az egész ember egy tekintet. A szemeinél csak az a kõ nagyobb, amely a szívünkrõl esik le. Kétségtelenül nehéz ember, mégis megkönnyebbülés ahhoz képest, hogy a legnagyobb magyar képzõmûvészeti magángyûjtemény tulajdonosát zárkózott, mogorva és szeszélyes embernek képzeltem. Mentségemre legyen mondva, nagy mûgyûjtõt csak egyszer láttam. Az is Ödön volt, a mûgyûjtõ, Rippl-Rónai József hasonló címû címû festményén – amely szintén itt van Debrecenben. Antal Péteré. Az iroda egy háromszintes sorházban található. Ugyanaz vonzott ide bennünket, ami professzorokkal és mûvészekkel töltött meg egy-egy kocsit a Debrecen felé száguldó vonatokon. Miután minden szakma féltve õrzi titkait, berkeken belül maradt az „Antal–Lusztig” titka.

Debrecenben azért gyorsultak fel az események, mert háromszáz kép a szintén Európa Kulturális Fõvárosa címre pályázó Pécsre került a kollekcióból, a debreceni gyûjtõ ugyanis tartós letétrõl szerzõdött a baranyai megyeszékhellyel. A debreceni képviselõ-testület pedig múlt hét csütörtökön zárt ülésen hozott végleges döntést arról, hogy hárommilliárd forintért megvásárolja a volt és már lebontott Kölcsey-központ helyén épülõ kiállítótermeket, szállodát és konferenciaközpontot. Ennek jelenlegi tulajdonosa és kivitelezõje a KEVI ÉP Rt., amely egyedüliként indult a közbeszerzési eljárásban. A Modern Mûvészeti Központ (Modem) megépítésérõl Antal Péter mûgyûjtõ hivatalosan cikkünk megjelenésével egy idõben értesül. A gyûjtõ eddig leginkább Gulyás Gáborral, a kulturális fõváros címért dolgozó Debrecen 2010 Programiroda vezetõjével mûködött együtt. Gulyással hozták létre A nyolcak és az aktivisták címû kiállítást. Ott negyvenegy képet láthatott a döbbent közönség az Antal–Lusztig-kollekció kétezer tételébõl.

Egyirányú utcában

A gazdasági joggal foglalkozó ügyvéd tárgyalójában Fehér László képei között várakozunk. Nem hiányzik, van miben elmerülni. Halljuk lépteit, fölér, leül. Nagyapja, Lusztig Sámuel, a derecskei vegyesboltos, aki a legnagyobb hazai képzõmûvészeti magángyûjteményt alapozta meg, 1899-ben született Derecskén, ortodox zsidó családban. Jesiva iskolában tanulmányozta a tórát és a talmudot, azután kereskedõnek tanult. Feleségül vett egy felvidéki lányt, öt gyermekük született. Lusztig Sámuel feleségét és öt gyemeke közül négyet megöltek a holokauszt idején. Õ maga Bécsbõl tért haza, mert egy „szerencsésebb” transzportba került.

A mûgyûjtést a nulláról kezdte újra. Péter 1955-ben született. Szülei hamar elváltak, így a hatéves fiú édesanyjával költözött vissza a nagyapai házba. Nagyapjával, aki 1978-ig élt, huszonhárom meghatározó évet töltöttek együtt. Munkácsy, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry, Czóbel, Kernstock képei között élte gyerekkorát, amely önmagában még nem jelentette azt, hogy belõle is gyûjtõ lesz. Ezt a döntést a fiú 1968-ban hozta meg, amikor Veres Géza festõmûvész megajándékozta egy festménnyel, amelynek Böszörményi utcarészlet a címe. Máig megvan ez az elsõ darab, Antal Péter sosem kereskedett a mûvekkel. Egyszer történt meg – az is A gácsi kastély parkja címû Csontváry-festmény megszerzése érdekében –, hogy képek tucatját adta cserébe. Állunk a gácsi park elõtt, és értjük a bartert.

Meghaladta a gazdaság

Az irodából Antal Péter otthonába, egy húszas években épült debreceni villába megyünk. Impozáns, gazdag, de puritánsága miatt gyönyörû belsõ tér, és mindenütt csak festmények, szobrok. A télikertben üvegpolcon Móricz-fej kõbõl, Medgyessy Ferenc alkotása. Abban a szobában, ahol csak Gulácsy Lajos képei függenek, a Ború és derû elõtt térdelünk a padlón. Látjuk a Háborút, amelyet Gulácsy – pszichózisának elsõ jeleként – az elsõ világháború kitörésekor festett meg Velencében. Odalenn Czigány Dezsõ Nevetõ önarcképe. Ez a nevetõ férfi megölte három gyermekét, a feleségét, majd önmagát. Központi helyen a Csontváryk. A vihar a pusztán, amelyet Csontváry Munkácsy hatására alkotott, téve hozzá és elvéve belõle. Ez a kép ebben a gyûjteményben vált bizonyosan Csontváryvá. Szakértõk vizsgálták a festéket, a vásznat, értékelték stíluskritikai szempontból. Kiderült, hogy nem lehet más. Ez Csontváry látása, az õ agya, gondolkodása, vászna, festéke, ecsete és keze. „Mára meghaladott a gazdaság” – fogalmaz Antal Péter. Ma már nem engedheti meg magának klasszikus képek vásárlását, pedig a kilencvenes években még elérhetõk voltak. Kortárs- gyûjtõ lett, gyûjteményéhez tartozni rangot is jelent, ezért számos mû ajándékként érkezik.

Művészeti nagyhatalom

„A kocka el van vetve” – mondta Turi Gábor alpolgármester arra célozva, hogy a Modem mindenképpen felépül. Akkor is, ha Debrecen lesz Európa kulturális fõvárosa, akkor is, ha nem. Turi szavait Perneczky Géza Németországban élõ mûvészettörténész mondataival érdemes összevetni: „Debrecen képzõmûvészeti nagyhatalom – ez a kijelentés meglepheti magukat a debreceni polgárokat is. De igaz”. Perneczkyt Debrecen arra kérte fel, október végéig tanulmányban rögzítse, hogy a kincs mely tételei képezzék az állandó Antal–Lusztig-kiállítást, amely a Modemben remélhetõleg már idén nyártól látható lesz. Az Antal–Lusztig-gyûjtemény befogadásáról eddig azért nem tudott hivatalosan a tulajdonos – mondta érdeklõdésünkre az alpolgármester –, mert a végleges testületi döntés csak most született meg. Kósa Lajos polgármester és felesége korábban már bejelentkezett Antal Péternél, hogy megnézhesse az alkotásoknak azt az ötszáz mûtárgyból álló részét, amely könnyen látható.

Ami nem látható, azt azért nem könnyû megnézni, mert egy raktárban vár sorokba rendezve, akár a könyvtári katalóguscédulák. Azzal a nagy különbséggel, hogy ez a katalógus maga a gyûjtemény. A Modemben a biztosítási díjat, a képek állagmegóvásának költségét, az intézmény mûködtetésének rezsijét Debrecen viseli, és a bevétel is a városé lesz. Az elsõ idõszaki kiállítás anyaga még kérdéses, pedig azokat átlagosan két-három évvel elõtte lekötik.

A gyűjtemény biztonsága

„Engem nagyon érdekelnek a kõmûves, a tanár, a pap, a pintér, a suszter, az asztalos – mind- megannyi karakterkép” – írta Rippl-Rónai József. Ott függ a falon az Apám. A Zákányi plébános kávézik. Az Ödön, a mûgyûjtõ és a Kövezik a kaposi fõutcát. Egy Rippl ma is aranyfedezet. Megkérdezzük Antal Pétert, nem ellenkezik-e alapvetõ biztonsági érdekeivel, hogy a sajtót fogadja. Hiszen Moholy-Nagy László képeirõl mindenki úgy tudta, egy sem maradt Magyarországon. Itt hét Moholy-Nagy-kép rejtõzik, stockholmi, New York-i árverésekrõl hozta vissza. Eddig bárhová adta kiállításra a képeit, megõrizte az inkognitót. Most viszont újságírót fogad. Nem könynyelmûség? – kérdezzük. „Jogos kérdés. Bár eddig sem mondtam nemet soha, ha valaki felhívott, hogy látni szeretné. De mára végleg eldöntöttem, hogy vállalom a publicitást, kezdve önökkel, akik ugyanúgy felhívtak.

A mûvek értéke nem a birtoklásban áll, hanem abban, hogy nézik, nézhetik õket az emberek. Éppen ezért a mûtárgyak jelentõs részét legalább tíz évre tartós letétbe helyezem Debrecen városának” – hangzott a válasz. Képes lesz levenni otthona falairól a képeket? – tört ránk az önzés. Fogós és eldöntetlen kérdésnek látszott a válaszból ítélve: „Még ezek nélkül is van elég anyag”.

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

Varsóban

2008.06.07. 22:14 I.A.

Márai marad


„Ukrán bor, cabernet!” - biztatott Anna a varsói lakásában, amikor töltött. Ukrán bor? Ilyet sem találtam még az úton. Finom. Jobban elmerülve a címke cirill betűiben: a bor ungvári. De megtartottam magamnak. Anna lengyel hölgy, Budapesten végzett borászként és jól beszél magyarul. De mit okoskodjak? Most jöttem. Még beadja a válópert, pedig még nem is kértem meg a kezét.
Csöngettek. Anna a telefonhoz ment. Lendületből abba is magyarul szólt. Na, aztán a magyarból sokat értenek odalenn a varsói utcán! - gondoltam. Felért Irén. Mielőtt az asztalhoz lépett volna, azt mondta (magyarul):
„Szép jó napot! Kezet mosok és jövök!”
Egyedülálló nők. Nagy „gyerekek”, jó humor van, komoly üzleti karrier, de semmi kapkodás. Az őszinteség is több a nevetésükben, mint a kissé erőltetetten, reggeli műsorokban „csajoskodó” hölgyekében.
Irén, Varsó közepén, azt kérdezte, ki a kedvenc magyar íróm. Tartja magát Fekete István - mondtam én, mert ez egy kényelmes válasz. De Márai Sándor a felnőttkori íróm, nem tudom, ismeri-e. Mindig ellenkeztem a divattá vált dolgokkal szemben. De Márait olvasva a legnehezebben szocializált alak is leteszi a fegyvert, ha megismeri. De miért kérdi, Irén?
Irén, aki csak úgy felugrott Annához, aztán kezet mosott s asztalhoz ült a titkos ungvári vörösbor mellé, tökéletes magyarsággal azt mondta nekem Lengyelország fővárosában, hogy ne aggódjak. Akár divat, akár nem, akár politikai állásfoglalás, akár nem. Mert ő például a világ összes írója közül Márai Sándort szereti a legjobban. Meglepődtem, mint már régen. Irén számára erkölcsi győzelem volt, hogy az összes világnyelven elterjedt Márai életműve. Mert Irén kilencvenes évek elején regényeket és darabokat fordított le Máraitól magyarról lengyelre. Kiadókhoz, színházokhoz, újságokhoz vitte. Ahol igazgatók és szerkesztők, akik talán el sem olvasták a kéziratot, azt kérdezték, ugyan, mit gondol Irén, kit fog érdekelni egy ismeretlen magyar író.
Hamarosan mindenkit érdekel. Márai akkora név lesz, hogy többen fogják tudni a nevét, mint azt, hogy magyar, vagyis a világirodalom része lesz - mondta és akkor Irén inkább megmaradt egyszerű olvasónak, eltelt másfél évtized, s a maga területén, a gazdaságban, olyan csúcsokra jutott, hogy már - már azt is megengedheti magának, hogy többet olvas és ír, mint amennyit az üzleti világban dolgozik.
A gép forog, az alkotó pihen.
- Miért szereti Ön Márait? - kérdeztem az első üveg bor végén.
- Tudnunk kell - mondta -, hogy nap mint nap keményen dolgozott. De mégis maradt ideje embereket, népeket, tájakat megismerni és beszámolni róluk. Sokat olvasott, amit nem minden író tesz meg. Teljes egészében európai ember,a szónak a legjobb értelmében. És méghozzá nagyon emberi, európai, ismeri a lelket, őszinte önmagával és az olvasóval, nem játssza meg a nagy írót, ő tényleg egy nagy író. Amikor egy jelenségről, nemcsak a jelenséget írja meg, de szeretem azt is, hogy ő filozófus is. Valamikor azt olvastam, hogy nála a Rend és a Kaland harcolnak egymással. Hozzátenném - minden mögött egy titok áll, amit az író az olvasónak hagy megfejteni. A leveleiből, naplójából tudom, mennyire nehezen dolgozott, mennyit olvasott mielőtt egy témának nekiállt. Ezt ma ritkán teszik meg a mindentudók. Elég arra gondolni, hány könyvet, cikket, drámát hagyott maga után.
De valójában, tudjuk mi egyáltalán, miért is szeretünk meg valakit? Talán a legfontosabb az, hogy közel áll hozzánk, pontosan nekünk szól minden szó, amit a papírra vetett.
- Ön miért szerette meg? - kérdezte Irén.
- Tudja hol van Budán a Kosztolányi Dezső tér?
- A kacsás tónál, amelynek nincsen feneke.
- Lakott ott egy idős ember, néhai Bakos Endre. A lakása úgy tele volt első kiadású, dedikált könyvekkel és más kötetekkel, hogy nem fért el tőlük az ápolónő, akit Endre bácsi élete utolsó heteire magához vett.
Az Öreg a könyveket az én szülőfalum, Bicske könyvtárának adta, amelyet akkoriban néhai Gazsiné Estélyi Katalin vezetett. Mentem rakodni, mert kenyeresládákban kellett a könyveket a kenyérgyári IFA dobozába hordani. Már kiürült az összes polc, elvittünk mindent, amit egy budai irodalmi rajongó egész életében összegyűjtött. Ült a fotelben,
nézte a véget, ahogy minden elmegy, ami volt.
Márai marad - mondta és toppantott hozzá ültében egy hatalmas fotelban, olyanban, amelyről Márairól az utolsó kép készült. Kezében konyakos pohár volt, amelynek gömbjét alul a tenyerében tartotta, csak azért, hogy a konyak kézmeleg legyen. Mert az úgy a jó. Ült ott, viseltes papucsban, s topantott:
Márai marad. Márai volt az egyetlen kikötése. Egy olyan embernek, aki egész életében csak olvasott. Ekkor kezdtem figyelni, mit mondanak a Márairól. De alig olvastam még tőle. Ez feltétlenül az a szerelem, amit nem fogok kamaszosan elkapkodni. Késsel-villával, szép lassan, nyugodtan eszem. S nem azért, mert éhes vagyok, hanem mert élvezem az ízeket és nem akarok felállni az asztaltól.
Varsóban sem nagyon akartunk, de kellett. Abban maradtunk, hogy ami könyvet kér, azt én kiküldöm, mint irodalmi attasé. Az első mű, ami útra kelt a napokban, mert Anna Pesten járt, A funtineli boszorkány volt. Ami nem Márai, hanem Wass. Arról Irén még nem hallott. Azt hiszem, azért küldtem, mert a második kötet elején van egy pár sor. Miszerint az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van a haszonnal, hogy ha valamit szépet meglát nyomban arra gondol: mi hasznom lehet belőle? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik emberi dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma. Eljövőben, a zakómat vállamra kanyarítva, a hölgyeknek azért azt megsúgtam, hogy ez a jó kis vörösbor is magyar volt. Ungvári. Összenevettek, mert tudták.

Meg akartak tréfálni Varsóban egy magyart.
2oo6. május

Szólj hozzá!

Szalóki Ági - ŐSZ

2008.06.02. 15:58 I.A.

1 komment

Címkék: zene

AIR FORCE:)

2008.06.01. 09:37 I.A.

Százéves a géperejű repülés
Légi erő

 

Kitoljuk a gépet a hangárból. Mihály, a műrepülő válogatott egykori kerettagja bölcs, nyugodt, laza ember, akire a kulacsomat is rábíznám a sivatagban, húzza. Csabával toljuk a gépet a hangárból kifelé. 300 lóerő és erről mindig a robogóm 7,5 lova ugrik be. Az sem gyenge. Ez a gép 260 kilométer per órás utazósebesességre képes. Brassói gyártmány. Négyszemélyes. Bordó és fehér a géptest. Szép. Nekem az összes gép közül ez tetszik a legjobban, ezzel repültem először, ha utasszállítós útjaimat nem számolom. Kényelme: Trabantbelsőé. Utas vagyok, az is maradok. Semmi közöm nincs a repüléshez, csak élvezem. Imádkozni egyszer szoktam – repülés előtt. Éppen azonközben, míg a gépet a hangárból kitoljuk. Gyónni csak azért nem gyónok, mert elég a tökéletes bűnbánat. Már akinek. A kabintakarót a szárnyra húzom. Akkurátusan nyolcrét hajtom. Mert igyekszem magam hasznossá tenni. Közben a hangárkutya, egy gondozott és jó kedvű kis tacskó, amelynek állítólag "Hangár" a rendes neve, és én még sosem láttam Budaörsön, megnyalja a kezem. És sima felszállás Budaörsön, sima a leszállás Tökölön, hála Hangárnak. A torony kiküld balra. Nyugtázzuk, sorakozunk. Hatvan-hetven kisgép vár már a tököli széleken, döbbenetes látvány. Egyedül azt sajnálom, hogy a fiaim nincsenek velem. A füleseken át hatalmas rádióforgalom. Pilóták és utasok a jeges szélben, látom, amint Besenyei Péter is megérkezik. Odakocogok a kifutón, megnézem az Extráját közelről. Egy barátom interjút készített Besenyeivel. Ebből tudom: a japán világkupára azért utazott végül keddi napon hétfő helyett Besenyei, mert a hétfő az ultié. Helyes.

 


A Wright fivérek első sikeres repülése

 

Százéves a motoros repülés. Wright püspök két fia, Wilbure és Orville száz éve és három napja feldobtak egy tízcentest az észak-karolinai Kitty Hawk környékén egy Ördögűző nevű dombon. Így döntötték el, hogy a fivérek közül nem Orville, hanem Wilbure Wright repülhet először. De az első start nem sikerült. A vízhűtéses Flyer megsérült. Kijavították. Három nap múlva, az irodalom szerint 1903. december 17-én 10 óra 35 perckor újabb kísérlet következett, de a start joga testvériesen átkerült Orville-hez. A Flyer ekkor 12 egész másodopercet repült és 37 méter 58 centire landolt a starthelytől. Ezzel a nem egészen 38 méteres repülőúttal megkezdődött a géperejű repülés korszaka. Továbbra is bámulom Bessenyei gépét. Kedvencem, a star wars üzemmód. Ez az Extra különösen alkalmas rá. De a miénk is! Ó, mikor star warsban – ritkán, de milyen ritkán – a gép egészen közel a felszínhez, erdők és szántók, dombok és lankák hajlatait követve száguld! Talán mindennél többet elárul a pillanatkép: egy erdőszéli magaslesről úgy érzem, hogy egy vonalba kerültünk padozatával, midőn kétszázhússzal eltépünk mellette. Próbáltam már a műrepülést is. Felvitt Csabi, egy igazi műrepülőgéppel. "Ultimate experience" – ezt állítják róla, és nem járnak messze a valóságtól. Repülés iránti lelkesedésemet talán az magyarázza, hogy az első élmény egyéves lehet – friss, meleg. Azok közé tartozom, akiket a repülés nem technikailag köt le. Engem a kilátás érdekel. Hogy odafentről minden más. Egyszerű, összefogott, áttekinthető, semmit sem kell magyarázni. Odafenn hatalmas a nyugalom. Kiöblíti az ember agyát, átöblíti ez a tárlat. "Nyugodtan áthaladt az Andesek Kordilleráján. A téli hó súlyos békéje honolt rajta. A téli hó békét varázsolt ebben a hegytömegben, mint halott kastélyban az évszázadok. Kétszáz kilométernyi szélességben sehol egy ember, egy leheletnyi élet, egy moccanás. Csak függőleges sziklák, melyeket hatezer méter magasságban súrol az ember. Csak a kövek egyenesen lehulló palástja. Csak roppant nyugalom." Mindezt Saint-Exupéry írja az Éjszakai repülésben, már akkor megtanultam, mikor még soha nem is repültem. 
Alfa, bravo, charlie és delta kötelék Tökölön. Minket az utolsó, a D-kötelék elég előkelő helyére, a DC-3-as amerikai szállítógép orosz változata mögé osztottak az égi felvonulásban. A Sunflower feliratú LI-2-es vezérgépet kísérjük jobbról a második helyen. Négyes oszlopban felállunk a kifutópályára. Az alfa-papa-romeó beáll középre. Nem értjük. Nézegetjük a papírjainkat és nem értjük. Szóvá tesszük rádión, mit keres ott. 


Panoráma az égből Fotó: Izing A.

 

– A kiadottól eltérően balról kísérek? - kérdezi tőlünk rádión APR, mert ő sem érti. 
– Nem kaptál még új papírt, Gyula? - kérdez közbe az irányító és ezzel a vitának vége. 
A felszállás tíz óra harminckor kezdődik, szinte percre pontosan száz év után. Gyönyörű, tiszta, téli nap. Félpercenként emelkedik egy gép Tököl fölé, percenként kettő. "Jóidős feladatunk" van érvényben: a légtérben balfordulókkal várakozzunk. A kötelékkiképzéssel rendelkező pilóták egy fesztáv és egy törzshossz távolságot kötelesek tartani a kötelék többi tagjával, vagy még többet. A kötelékkiképzéssel nem rendelkező vezetők 150 méterre közelíthetik meg az előttük haladó repülőgépet. A tervezetben olvasom, hogy "ez a vállalkozásunk a magyar repülés történetében, de talán a világon is egyedülálló. A fegyelmezett, pontos végrehajtás nagyot lendíthet a kisgépes repülés megítélésén. Ha az ellenkezője történne, arról gondoljuk, mindenkinek van fogalma." 
Negyedik utasként beesett hozzánk egy pozsonyi úr. Biztos helye volt egy másik gépen, de oda végül nem fért be. Közben csak azért kelt fel már éjjel Pozsonyban, hogy ideérjen, mert ez bizony tényleg nagy műsornak ígérkezett. Aztán kiderült: nincs helye. Felvettük, ő pedig végig fotózott. Megkérdeztük, hol lehet majd a képeit együtt látni, ő pedig azt mondta: van egy képtára a világhálón, a www.ftakacs.sk nevű szlovák szájton. Ha a mai képekre leszünk kíváncsiak, látogassuk meg a honlapot.
Körberepüljük Budapestet. Dunaharaszti, Gyál, Pécel, Kerepes, Dunakeszi. Onnan kötelékeink – míg jobbra lenn Nagykovácsi, Budajenő, Zsámbék, Mány és mögötte a Gerecse látszik – Bicske felé veszik az irányt. 


A Wright fivérekről elnevezett amerikai támaszponton mutatták be 2003-ban az első pilóta nélküli harcirepülőt Fotó: USAF

 

– Hogy lehet nekem ilyen szerencsém? – ordítom a gépben magamból kikelve, mert azt még rendben találom, hogy jeges, tiszta időnk lett és ráadásul a plexin át egész erős a Nap. Még az is rendben van, hogy 113 repülőgéppel egyszerre mozdulhatok négy kötelékben és az is korrekt, hogy Besenyei Péter tőlünk 200 méterre folyamatosan produkálja magát ezer méter magasan – ezt is mind megértem. Amitől végül ordítani kell, egyszerű: az útvonalterv szerint e 113 gép éppen és véletlenül az én falum, vagyis Bicske fölött fordul majd meg, és a fordulónál össze is sűrűsödünk, lelátok az utcánkig, könnyen felismerem. Látom az iskola udvarát, látom a focipályát, a csapatostól kivágtató, a 113 gépnek tiszta erőből integető gyerekeket, az egyik a fiam, akit hiányoltam, ott van köztük, és aki a nyolcévesek lendületével este meséli, mit látott és nehezen, nagyon nehezen hiszi, hogy az apja ott volt fenn. És látom a szőlőhegyet, a Galagonyást, a présházunkat, tudom, hogy apám ma délelőtt kinn van, bort fejt, takarít, toporog, talán szalonnás-krumplis tojást süt, csönd van nála, bár az ő csöndjéhez szervesen hozzátartozik már a rádió, ami bemondja: százéves a repülés. És akkor a hírek után apám valami nagyon nagy motorzúgást hall, morajt, mire kimegy a ház elé a dűlőút közepére, a szomszédunk akkor már kinn áll, mutogat az ég felé és átszól valamit apámnak, mire apám is lassan visszanéz ránk az égre.Ja. Ez igen. Azt mondja, ja, ez igen.

Szólj hozzá!

Címkék: repül hetek

ZENGŐ

2008.05.31. 11:14 I.A.

A Zengő addig pazar, még nincsen rajta radar
Élesben az Élesben

Az MTV Élesben című élő műsorának márciusi 9-i adása a Mecsekbe tervezett lokátor ügyével foglalkozott, immáron harmadízben. Szerkesztőségünk joggal számított arra, hogy a civilek szempontjából az élő adás ugyanúgy a demonstráció állomása lesz, mint amilyen a legutóbbi Zengőn tartott gyűlésük volt, amelyről lapunk szintén helyszíni riportban számolt be. Elmentünk hát nézőnek.


Fotó: Vörös Szilárd
Civilek a pályán. Élő transzparens a rózsákért

Közönséget alkotó semleges statiszták érkeznek, köztük egyetemisták, unatkozó barátnők és jól öltözött srácok csinos lányokkal, akik jelenleg hivatásos tömegalkotóként arra várnak, hogy végre valaki felfedezze őket. 
A portán személyi igazolványt kérnek, felírják a számát, fémkeresővel végignéznek, ruhatárhoz küldenek, és egy nyilatkozat kitöltését kérik: semmilyen körülmények között nem kérhetek jogdíjat, ha a képernyőn megmutatnak. Kényszeredetten beleegyezem:)   
Elfoglaljuk helyünket a kóruson. Az első sorba ültetik a Hosszúhetényből és Pécs-váradról érkezett kemény magot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a biztonsági szolgálat nem engedte fel a transzparenseket. Az ok érthető: a házban érvényes szabályok szerint járnak el, a transzparens behozatal pedig nem volt egyeztetve. Az ügyelő leküldetne érte, ám a táblák a buszban maradtak. Két perc van a műsorig. Veszett fejsze. A műsorvezetőhöz eljut a hír, első élesben feltett kérdésével csorbát köszörül, megkérdezi a kemény magot, mi szerepelt a táblákon.
Az a férfi válaszol Fiala Jánosnak, akivel a hegyről együtt ereszkedtünk le a "szándékosan elkövetett kirándulás" utolsó napján. 
"A Zengő addig pazar, még nincsen rajta radar."
A másik jelszó Ady után: "A bánáti rózsa élni akar." 
A felirat kicsinyített mását egy első sorban ülő, később erélyesen érvelő  természetjáró nem hagyta veszni. A zakójára rögzítette. 
A közjáték igazolja, hogy a Zengőn tartott nagygyűlés óta – a civilek szempontjából –, ez a demonstráció első és legfontosabb állomása. Folytatás. Fiala fóruma harmadszor tér vissza a témára, és ígérete szerint a továbbiakban sem hanyagolja.  
Adás után Fiala János azt mondta, érdekesnek tartja, hogy bár nem történt az ügyben semmi különös és kézzelfogható, mégis feszültséggel teli műsor készült. Ezután azt vitatjuk meg, hogy véleményem szerint a feszültség forrása Juhász Ferenc miniszter azon bejelentése, miszerint nem javasolja a természetvédőknek, hogy élőláncot alkossanak a területen, mert a minisztérium mindenben a törvényeknek megfelelően jár el. Ezt egyébként egy helyi hölgy erőteljesen bújtatott fenyegetésnek nevezte. Sem a műsorból, sem máshonnan nem derült ki: van-e más megoldás? A méregdrága, csúcstechnikát jelentő Awacs felderítő repülőgépek vásárlása viszont többször elhangzott a szakértők részéről. Amit persze nevetés kísért. Vajon miért nevettek? Ebben a szövegösszefüggésben a HM az Awacs vásárlást és lokátor építést állítja szembe. Tehát az Awacs vásárlás kizárt. Egyfajta "kényszerhelyzetre" szeretne ezzel a HM rávilágítani, melyben kijárna neki némi együttérzés.
A következő hónapokban a civilek várhatóan egyedül maradnak. A közöny és a téma médiában való elhasználódása – mint minden ügyben –, ebben is fenyeget. Ám a bánáti rózsa májusban virágzik, és olyankor piroslik tőle a Zengő-környék, tehát akkor számíthatunk olyan híradós bejátszás előtti "felkonfra" Pálffy István híradós sóhajtó mondatával: "Virágzik a bánáti rózsa". 
Ha úgy vesszük, ez is eredmény. A legtöbben, magam sem, soha nem hallottam erről a virágról. 2004. májusban pedig hír lesz a virágzása. Ez azért jelentős fejlődés a hazai sajtóakusztikában, mert olvashattuk már színes lap címlapján – persze annak nincs köze a közszolgálathoz, tehát nincs mit számon kérni rajta és szerencsére nem is kötelező olvasmány –, féloldalas fősorként nemrég akár azt is, hogy "Pandora majdnem leejtette a telefonját". (Ebben a kagylóban a "majdnem" megszorítás az igazgyöngy.)
A HM-kommunikáció, esetleg maga a miniszter, rózsavirágzás idején alig reagálhat majd a hírre másképpen, minthogy a radar megépülése után is ugyanígy virágzik majd a bánáti rózsa a Zengőn.    
Bocskai István honvédelmi szóvivő-helyettes egyik hozzászólásának utolsó mondatai, Greenpeace-re tett célzása alapján arra lehet számítani, hogy a HM-kommunikáció "legjobb védekezés a támadás" elvén alapuló egyik főcsapás iránya az lesz a favágási tilalom idejében, hogy mennyire méltatlan katonai ügyben külföldi szervezethez fordulni. Ez burkoltan egyenlő azzal a váddal, hogy a civilek idegeneknek adtak ki információt. A tiltakozóknak erre az a válaszuk, hogy semmilyen katonai titkot nem adtak ki, a lokátort pedig olyan elhagyott, most is katonai területen lévő bázisra kellett volna tervezni, ahol a munkát teljes titokban elvégezhették volna. Magyarán: ha a HM jó titokgazdaként titokban akar tartani egy fejlesztést, akkor elvárható, hogy azt ne olyan területen kezdje, amely egy egész tájegység fokozottan védett emblémája. 
Tálas Péter, Zengő-kérdésben középutasságot mutató biztonságpolitikai szakértő azt szorgalmazta, hogy a felek üljenek le egymással tárgyalni, akár Élesben vagy máshol. Ez elkerülhetetlen.
Az Élesben című műsor március 9-i adásának, egyben a Zengő-demonstráció legfontosabb mozzanata Dr. Varga Zoltán műsorba meghívott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Természetvédelmi Bizottsága elnökének expozéja volt.
Eszerint 2001-es brüsszeli tárgyalásokat követően az Európai Unió Élőhely Bizottsága az élőhely elveket kiegészítve, a Kárpát-medence Pannóniai Régió jelentős élőhely típusait, a világállomány fajaiként fokozott védelem alá helyezte. Ezt a brüsszeli döntést Varga Zoltán professzor értékelése szerint nem ismerhette sem az engedélyt kiadó másodfokú hatóság, sem a HM, sem a NATO. A Mecsekben kialakult sziklaerdő típus a Brüsszelben született jegyzék alapján kiemelten fontos élőhely, amelyet fokozott védelem illet meg. Ez teljesen új jogi helyzetet teremt. 
Teremt?

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Szárnya, lába kinn, reptér megvan

2008.05.31. 11:11 I.A.

Éjszakai repülés

 

A pilótavizsga a hétköznapi élethez oly nélkülözhetetlen éjszakai repülés tantárgyból, felszállással, leszállással, iskolakörökkel és útvonaltervvel. Háromhavonta, legalább egy alkalommal muszáj sötétben is repülni, denevér üzemmódban, hogy a pilótaengedély érvényes maradjon éjszakára is. Az ég felhős, még fenn a nap, milyen szerencsém van ezzel a légügyi bürokráciával, ha nem lenne, én sem mennék most a hangár felé, nemsokára eltűnik majd nyugaton a vérnarancs korong a Törökugrató mellett végleg, ahonnan ugyebár Török Bálint a lovával leugratott a mélybe, mert inkább a halál, mint a török fogság.

Ballagunk a hangár felé a reptér szokatlan esti csendjében, a hangárban sem moccan semmi, tucatnyi gép közt a brassói hotel-delta-májk, odabenn Csaba azt kérdi:
– Megismered?
Aztán valaki ránk köszön, nem tudjuk, honnan jön a hangja, állunk, mígnem egy olajos szivacsmatracról, amelyen egy gép alatt háton fekve feküdt Ottó, mert szerelte, felemelkedik. Kezünkben három halló három táskában, a harmadik Sándoré, megkértük, jöjjön velünk, tapasztalt pilóta, formailag is kell a jelenléte, mert Csabának a hatóság valamilyen engedélyt még nem küldött meg, bár megszületett. Még a nap is fenn van, onnan lehet csak tudni, hogy a felhőréteg vékony és nincs mögötte másik, hiszen az ég kékje erősen átsejlik rajta, a felhők mögött tudniillik mindig kék az ég. Húzzuk ki a gépet, előbb tankolunk, egy kutyát most is látok, a winkleri rendszer szerint ez egy falusi centrumkutya, vagyis van benne minden kutyából, amely a templom előtt egyszer már elment. Jó jel kutyát látni, nagytermet? biztonsági őrrel sétál olyan mozgással, mint valami valódi véreb, a marmagassága úgy tizenöt centi, a kutyán pedig látszik, hogy szeretve van, az pedig az egész budaörsi repülős társadalmat szemmel láthatóan mulattatja, hogy komoly, nagy, széleshátú őrt lát együtt ekkorácska önvédelmi és harci kutyával. 
Rögtön mondom, ha vékony a felhőtakaró, miért ne mehetnénk ma éjjel a felhők fölé? Mert hogyha úgysem látunk semmit a sötétben, akkor végképp ne lássunk semmit. Se a földet. Se magunkat. Csak felettünk a csillagokat, esetünkben kicsit közelebbről, mint szoktuk. De nem mehetünk a felhők fölé semmiképp. Úgy értelmét vesztené a visual fly lényege, vagyis hogy a gépet nem a torony, nem is a rádió, hanem a pilóta irányítja, a pilóta szeme talál meg mindent a sötét éjszakában hatszáz méter magasról pillantva a mélyben világító terepasztal tárgyaira. Meg aztán ez egymotoros gép, nincs pótmotor, bármi történhet, ha leáll, mi lesz, kényszerleszálláskor fontos minden méter. Ha a felhők fölött állna le a motor, időt vesztenénk, nem látnánk meg azonnal azt a helyet, amely alkalmas a leszállásra. 
Állomások a "terepasztalon", ahol már vártunk. Áruházak, ahol vettünk. Utak, melyeket naponta megteszünk. Magasból éjjel nincsen se sík, se hegy. Az utas a homlokát a szélvédőnek nyomja, tökéletesen elréved, hallgatja a fülére simuló hallón át a két pilóta szakszerű és kurta közlésekből álló párbeszédét. Figyeli, ahogy Sándor az elemlámpával rávilágít a fordulatszámmérőre, hogy Csaba jobban lássa a számlapot, és ettől a mutató azután egy darabig zölden fluoreszkál, Sándor pedig azt mondja Csabának: 
– Megfestettem neked. 
Az utas nem kíván semmit, azt sem, hogy szóljanak hozzá, azt meg főleg nem, hogy megszólaljon. Minden egyszeri, visszaadhatatlan, mint minden katarzis. Lehet-e az ember repülésfüggő? Persze. Vannak gépfajták, amelyekkel elég egy út a függéshez. Olyan erős a motorjuk, hogy függőleges helyzetben elérhető, hogy a gép a légcsavaron lógjon. Mint a "szitáló" helikopter. Csaba már vezetett ilyet. Azt mondja, olyan, mintha egy rakétában ülnél. Én nem mondhatom, kedves olvasó, hogy megfestettem neked, mert ez csak egy vázlat lehet a valósághoz képest. Lassan beletanulok élvezésébe. 
Első útjaimon még feszülten figyeltem mindent, egy életre meg akartam jegyezni minden másodpercet, semmiről sem akartam lemaradni, a szemem végig tágra volt nyitva, a szemüvegem pedig kézzel tartottam optimális középre, hogy a keret se zavarjon a látásban. Mint egy kukker. Vagy gukker? Már nem vagyok mohó. Tudom, hogy nem fut el az élet, nem viszi el a macska, hogy semmiről sem fogok lemaradni, mindent meglátok a kabinból ideje jöttén, és minden megtörténik velem, aminek kell. Még valami nyugodt mosoly is elterül a képemen, egy otthoni kerti jelenet érkezik a gépre, amikor Szabó Feri átszólt a második szomszédból, toltam a talicskát lassú léptekkel, mögöttem a fiú másodikos olvasókönyvvel és mondta fel a verset, Mezei Andrásét: "ha apuval megszökünk, délig haza se jövünk, a kezünket zsebre vágva kisétálunk a nagyvilágba." 
Látom az iskola utcáját, ahol a tanítónő óvatosan azt mondta, hogy a fiúra olyan szót használt egy kolléga, amit gyerekre nem, inkább felnőttre mondunk – szkeptikus –, és egy lépést hátraléptem, nem tudva, sírjak vagy nevessek.Jó. Inkább örülök. 
A kifutó fényei felkapcsolva, a felszállás sima, Budapest előttem, a lélegzet eláll. Kezdődik, ami a repülés, hogy olyankor nincs helye semmi másnak, pedig csak egy utas vagyok, gyerek a kérdéseivel, a másodikos olvasókönyvvel, semmi hozzáértés, de ébren pihenek mégis, teljes nyugalomban. A Napról még annyit, hogy a Concorde Párizs–New York járata olyan gyors volt, hogy a pilóták azzal szórakoztak, azt élvezték, hogy napnyugta után pár perccel ismét elérték repülés közben az atlanti térnek azt a pontját, ahonnan a Nap ismét látszott teljesen, egy nap kétszer jött fel nekik. 
Sándor néha kivilágít a fehér szárnyra az elemlámpával. Tudatlanságom és élénk fantáziám összjátéka azonnal elfogadható legendát kerít a mozdulat köré, miszerint a fehér szárny visszaveri a fényt és így a másik gépről, amely iskolaköröket ró, jobban észreveszik a jelzést. Kiderül aztán, de mentségemre mondva magam jövök rá, hogy egy szárnyból kibújó szöget figyel Sándor az elemlámpával, amit a repülők katonának neveznek. Ez a szög jelzi, ha a futómű tényleg kiért, mert azt a szárnyak fölül másképp nem lehet látni. Ez megbízható, mint egy katona, mert kiengedett futómű nélkül nem lehet olyan simán leszállni. Budajenő fényeire nézek le, ahol csak a hegyoldalba, egy bizonyos határig felkúszó fényekről lehet tudni azt, hogy milyen lehet a domborzat, körben tökéletes, fekete sötétség. A települések sárga fényszigetek. Jobban körülhatárolhatók, mint nappal. Pontosan lehet tudni, hogy az ottan Páty, Telki, Budajenő, Tök, Zsámbék, alattunk Biatorbágy, előttünk Etyek, Herceghalom és Bicske, a kettő között odalenn Háromrózsa a kosarakkal, Bakró család tizenkét négyzetméteren. Odalenn az úton megáll egy autó, villog az elakadásjelző, talán bennünket figyel, miattunk állt meg, nekünk jelez, felelünk a reflektorral. Azzal, amit leszálláskor azért nem használunk, mert mi lesz, ha egyszer kiég az izzó a reflektorból, és akkor majd anélkül kell leszállni. Nincs itt mazochizmus cél nélkül. 
Mint éjjeli tolvaj, úgy lopakodunk Bicske fölé, az Erőműt-avon horgászok hatalmas fényű lámpája, kerülünk egyet, amit először felismerek benn, az a Kisállomás hosszan és szélesen kivilágított peronja, mellette két temető, benne lenn felmenők és a végső fizikai helyem. Látni a templomot, a főutcáról a Kossuth útra kanyarodó autókat, a Göllner-sarkon beforduló embereket a járdán, az otthonokat, ahol béke van vagy harag, vagy egyszerűen megy a nő . Ahol könyökölnek a konyhaasztalnál és készülnek erre a mai holnapra. Vagy nem. 
– Jobb kilences kifutó szabad – mondja a torony, amely megszemélyesült, mert odalenn még felszállás előtt volt egy pillanat, amikor láthattam a repülésirányítót. 
– Szárnya, lába kinn, reptér megvan – mondja leszállás előtt Csaba, Sándor egyetért, én meg csak úgy benne vagyok a soros kapcsolásban. Földet fogunk, hazamegyünk. Azt kérdezi tőlem Csaba könnyedén, ha majd ő megy, elmegyek-e vele egyszer Kolozsvárra? 
Költői kérdés.

Szólj hozzá!

Címkék: repül

TISZA

2008.05.31. 10:05 I.A.


A tápláléklánc nem hallgat rádiót
Katasztrófa a Tiszán

2000.FEBRUÁR

"Nem iszom vizet, de ha leírod, akkor csak vicceltem" – mondja egy úr a szolnoki Póló Klub előtt, ami pontosan a Tisza-híd lábánál van. Odabenn a cianid-hullámról meg nem kérdezett szolnoki merítés: zsugázó fiatalok a sarokban, újságot olvasó ötvenes, éppen lapoz, exjampec negyvenesek a pultnál, poénjukat mondva.

Víz nincs, így kávé sincs.


Szolnok 2000. Ivóvizet "tankolnak" a lakosok    Fotó: Vörös Szilárd

Odakinn, a Tisza szolnoki partjain elsősorban korán kelő öregurak jelennek meg, külön-külön. Ha ismerik is egymást, nem szólnak a másikhoz, csak biccentenek, és morognak hozzá valamit. Egy darabig állnak a vizet bámulva, szájukat összepréselve. Aztán se szó, se beszéd sarkon fordulnak. A kocsinkban a 92,2-es hullámhosszon az Aktív Rádió szól. A "Kazinczy-díjas" m?sorvezetőnőtől megtudjuk, hogy kinyílt a hóvirág, pedig ilyenkor még nem szokott, és délelőtt tízre ér ide a mérgezés. Lehet, hogy híréhségünk teszi, de mintha túl hosszú lenne a hírek nélküli zeneblokk. Mindegy. Mégsem indulók.
A méreg még nem ért ide. A Tisza Szálló mögött, a Szigligeti Színházzal szemben éppen közkutat építenek a Kötivizig (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság) emberei. A harmadfokú kárelhárítási készültség közepette a szálló artézi kútjára kötnek rá a hotel munkásai.
"Az ország legnagyobb felszíni vízmŰve a mienk" – veti oda egy járókelő a miheztartás végett, de meg sem áll. "Az bizony" – látom a színház és szálló közé kutat építő vízügyes szemén a megerősítést. A Tisza ivóvízbázisát el lehet felejteni.
A Zagyva parti kút már kész. Jön a lakosság, pakolja a Trabant kombi hátuljába a bekannázott trinkwassert.
A szajoli vasúti híd után, a városon kívül rögtön jobbra fordulunk, a milléri szivattyúház felé. Állítólag ott mérik a Tisza vizének litereiben a milligrammonként mutatkozó cianidot. Elindulok az erdőbe. Igazi csodaszép ártéri erdő sarában caplatok. A tavalyi árvíz idején itt még kétméteres víz volt, a halak ide jártak ki a sodorból, hogy letegyék ikráikat. Az ivadékok innen úsztak vissza középre, tovább élni vagy föletetni magukat valamivel, ezzel is az életet szolgálva. Ezért is volt rengeteg hal a Tiszában ebben az évben, hiszen tavaly példátlanul kiterjedt az életterük. Keszeget itt alig lehetett fogni, jöttek helyettük, nagyon helyesen, a tenyeres potykák. A madárvilág is sosem látott gazdagságot mutat. Tíz éve nem volt ilyen. A dolgok végre kezdtek rendben menni.
Az első ember a fehér hátaslovon közeledő gátőr. Hivatalból kérdezi, hogy mi járatban vagyok. Vízmintavevőket itt nem látott. Pedig a leírás, amit a szolnoki belvárosban kaptam – szivattyúház, Millér, Vízügyi Múzeum, vasúti híd –, abszolút a helyre illik. Gátőr jobbra el.
Azután vízmintavevő embernek nézek egy parton álldogáló, a víz felé forduló fiatal férfit. Rendes körülmények között nyugalmat kereső, válófélben lévő embernek nézném. Természetesen nem akar szóba állni velem. Gyerekkorában erre a helyre járt ki legtöbbet. Akkor csak úgy pecázgatott, de ma már elsősorban süllőzik, ami a legnemesebb magyarországi hal. Egy-egy tizenöt kilós példánya minimum tizenkét éves. Előzetes tudásomat osztom meg vele a várható következményekről. Minisztériumi osztályvezetőtől származik. Ő azt mondta, hogy a Tiszában lévő élő szervezetek nagy része képes lesz megúszni a cianid-hullámot, mert azok még dermedt állapotban vegetálnak a mélyben. Szerencsésnek nevezte azt is, hogy az olvadás miatt a folyók áradnak, a hígulási tényezők javulnak, a méreg koncentrációja csökken.

"Válás" a folyótól

A férfi ott a parton, tényleg válik. A Tiszától, egy időre. Nem tartja ugyan kizártnak, hogy a minisztériumban mondottakban lehet némi igazság.
"Kormoránok" – mutatja a víz fölött cikázó madarakat. Nem alszanak. Vajon esznek majd a dögökből? És a vidrák? A vidrák, melyek ragadozó természetüknél fogva, "munkaköri leírásuknak" megfelelően éppen a beteg halakra mennek rá? És az őzek, akik az iszapban lévő friss nyomokból ítélve ide járnak inni? A vaddisznók sem hallgatnak rádiót. Tiszasüly felé menet, ahol a Tisza vizének színén méteres márnák agonizáltak, az út mellett őzet láttam, fektéből pislogott. Ahogy megálltunk, összeszedte erejét és eltŰnt.
A horgászboltban azt mondták, tegnap fél Tiszafüred ott állt a hídon és néma csöndben nézte a levonuló haltetemek árját.
A kabátom zsebében fénymásolat a Révai Lexikonból. Eszerint a cián a görög sötétkék szóból ered, triviális, öszszefoglaló neve a vegyületcsaládnak. Berlini kék. A cianid az erősen mérgező, keserŰmandula-illatú hidrogén-cianid (kéksav, HCN) sóinak gyűjtőneve. A kéksavat ipari méretekben főként metil-metakrilát alapanyagként, metán és ammónia katalitikus reakciójával állítják elő.
Miután a cianid-hullám a Román Köztársaság nevű "ökogyarmatról" jön – kiemelés Illés Zoltántól, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnökétől –, feltétlenül meg kell ismerkednünk a Révai Lexikon "cianidos kilúgozás" című szócikkével is, amiről a Révain kívül csak a román–ausztrál fúzió tudna többet mondani. Ők viszont most nem érnek rá. Bokros teendőik közepette azon fáradoznak, hogy bárhonnan, a föld alól is, de előteremtsék azt a 43 ezer, azaz negyvenháromezer forintnak megfelelő büntetést, amit ha jól értettem, nem is a Tisza hazavágása miatt kell kifizetniük. Egyébiránt a szolnoki ártéri erdőben töltött órák idején még egyetlen bocsánatkérő bővített mondat sem hangzott el román részről. Az is csak a másnapi hírekben szerepelt, hogy Pepó Pál környezetvédelmi miniszter, akit a kiskörei gáton már nagyon vártak, Bukarestbe utazik. Miért nem a román kolléga jött? Hiszen a cián sejtméreg.
A cianidos kilúgozás ipari eljárás, ezüst- és aranyércek nemesfémtartalmának kinyerésére szolgál már 1886 óta. MacArtur és Forrest abban az évben ébredtek rá egy éjszakán, hogy a nátrium-cianid vizes oldatában az arany és az ezüst komplex vegyületei kioldódnak.
Nagybányán is ezt az eljárást alkalmazták. Az indulás előtti éjszakán sokat látott erdélyi ismerősömmel diskuráltam, akiből, mint minden ötödik román polgárból, majdnem vegyész lett. Elena császárnő ugyanis mániákus vegyész volt. Ismerősömtől még iskolás korában állítólag elnézést kért a kémiatanárnő a követelmények miatt: "Sándor, ezt nem én találtam ki." Elena hatalmas vegyipari birodalom kiépítéséről álmodott. A román műtrágyát Amerikáig és az arab országokig hordták, a kiskapusi koromégetőt pedig csak nemzetközi nyomásra tudták bezáratni. Dézsnél a Szamos folyó halottnak volt nyilvánítva, hogy a dicső szentmártoni karbidgyárról, a váradi és a temesvári vegyi kombinátok környékéről ne is beszéljünk. A marosvásárhelyi kémények sárga füstjét a legenda szerint palackoztatni akarta egy nyugati delegáció, ködös időben az emberek majd megfulladtak, a kertekben nem maradt meg semmi. Elena az utolsó években egy olyan gyárat kívánt létrehozni, ahová az egész országból toborozták a munkásokat. Negyvenöt év volt az alsó korhatár, legalább két gyermek megléte a követelmény. A munkásoknak öt éves munkaviszony után szabad elvonulást és kiemelt nyugdíjat kínáltak további életükre.
Ez volt a szomszédban. És maradt is, hiszen Románia hatalmas, viszonylag zárt, komoly vizeinek partján hatalmas erdőségek állnak. Van elég levegő és a környezetvédelmi előírások olyan lazák, mint egy kubai– lengyel–magyar résztvevőknek szervezett egykori KISZ-tábor házirendje a második héten.

Döglött halak

Felfelé tartunk a Tisza mellett. Szolnok, Szórópuszta, Dobapuszta, Csataszög, Forráspart, Nagykör?. Csodálatos út. Az első haldögöt, egy szépséges harcsát a körei réven pillantjuk meg. A révész emeli ki a csörlős kompról, csáklyával. A komp még a túlparton, éppen felénk tart. A kompon a Magyar Hírlap fotóriportere és két gyakornok. Úgy áll a dolog, hogy a fél magyar sajtó a környéken dolgozik. Megjön a révészek ebédje, mi úgy döntünk, hogy feljebb kelünk át.
Tiszaroff, 379,3 folyamkilométer. Ha a Ildikó, a fiam anyukája jól emlékszik, ebben a faluban élt Csalog Zsolt Parasztregény című remekművének főhőse.
A révész tíz kilós busát csáklyáz meg a kedvünkért. Vízi emberek. Amit ők nem tudnak a folyóról, azt nem is érdemes. A mozdulatban, mellyel a busát vasra tűzik, ott van: "Egy darabig úgy se látsz halat, te tiszaroffi ember. Ha látsz is, nem eheted meg, a zsákmány egyetlen szeletét sem adhatod a komádnak ajándékba." Bizony, bizony, folyik a románozás, akár a Tisza. Én sem tudok kimaradni belőle. A harcsa, amit egy órával ezelőtt szúrtak a vasra, egy évvel lehet idősebb, mint kisebbik
lányom. A rendszerváltás óta úszkál – pontosabban úszott – a tiszaroffi habokban, háborítatlanul.
Tiszaburán át jutunk el a kiskörei gátra. A gáttal szemben a távolban, a Tisza folyó sodorvonalán túl az abádszalóki tározó látszik. Az abádszalóki polgármester elmagyarázza, hogy a tározót, ami innen hatalmas, balparti öbölnek látszik, 30 centivel megemelték. Amikor a vízlépcső kapuit megnyitották, a víz, a magasabb vízállású tározó vizével együtt elindult a Tiszán Szolnok felé, így a szalóki tározóba nem juthatott cianid. A Tisza-tó vizét a műtárgy óránként egy centivel tudja emelni. Ehhez egymillió köbméter víz szükséges.
A sodorvonalat az avatatlan szem nem láthatja. Talpig vegyvédelmi ruhába öltözött srácok magyarázzák el, hogy a sodorvonal színe barnás. A vízlépcső előtt uszályokat fordítottak keresztbe, hogy fennakadjanak a haltetemek. Amit ott látunk, alkalmas a nyugalom megzavarására. Állva kéne írni róla és részegen, mint Hemingway. Tőlünk száz méterre, a sodorvonalban motoros csónak. Benne Pócs halászmester és fia. A halászmester szákkal igyekszik csónakjába emelni a halakat. Amikor hozzánk, a partra érnek, ifjabb Pócs partra veti a hatalmas dögöket, majd vödörrel meri vissza a csónakból a véres vizet, hogy újabb útra indulhasson apjával. Pócs halászmester azt szerette volna, ha az unokája is halász lesz. Ők ebből éltek. A parton szolgálatot teljesítő öt fiú csáklyát vág a halhúsba, majd mint valami rossz álomban, maguk után vonszolják a termetes példányokat a gát tetejére. Ott sok ember áll, de olyan csöndben, hogy hallani a vévé-ruhák susogását. A fiúk, hogy munkájuk hatásfokát némiképp javítsák, kesztyűs kézzel benyúlnak egy-egy busa kopoltyúja alá, úgy cipelik a domb tetejére. A dombtetőn két konténer, két szarkofág. Amellé húzzák a halakat, oda pedig egyesült erővel hajítják be őket. A legnagyobbat, egy harcsát centivel mér le valaki. 181 centiméteres. Csak úgy tudják a konténerbe tenni, hogy az egyik fiú fölmászik rá. A konténer félig tele van olyan ikrától pukkadó példányokkal, amit legfeljebb a Horgász Újságban lát a laikus.
Veres László, a Magyar Horgászszövetség Tiszafüreden élő elnöke meglehetősen karakán. Hangot ad annak, hogy mennyire egyedül maradtak. Szerinte az édeskevés, hogy a történteket maximum katasztrófa jellegű eseményként emlegetik a magas körök, és a maga részéről cseppet sem tartotta volna túlzásnak, hogy nemcsak Pócs és fia, néhány srác, húsz-harminc általa kiértesített sporttárs és a katasztrófavédelem dolgozik a helyszínen, hanem például a hadsereg. Igazán alkalmas, stabil vízi járművel például nem is rendelkeztek. A minisztervárás pedig teljesen egyértelmű óhaj volt, február 8-án, kedden délelőtt, a kiskörei gáton. Veres László egyébiránt halászati hasznosító. Húsz éve dolgozik ezen a területen. A Tisza-tóba, 127 négyzetkilométeres területen évente negyvenmillió forint értékben telepítettek halat. 295 mázsa, 7 dkg egyedsúlyú egynyaras pontyot, 9 és fél millió darab nagy előnevelt, 5 centis pontyot, 200 ezer darab 4 centis csukát, 200 ezer 4 centis süllőt, 200 ezer darab 4 centis harcsát, és 65 mázsa compót. Mindezt abból a pénzből fedezték, amit a gumicsizmás horgászok engedélyre, bérletre fizettek.
A Tisza-tó horgászturizmusa nemrég indult be. Számtalan vállalkozás kezdett végre gyökeret ereszteni azok után, hogy az itteni sértett vélemények szerint a Tisza-tavat mindig is háttérbe szorították Magyarországon a Balaton kedvéért. Az itteniek szerint Magyarország a nyugati határtól a Dunáig tart. Most aztán itt a cianid. Hasonló szennyezésre Európában még nem is volt példa, talán egyszer, Franciaországban, sokkal kisebb mértékben. Veres László abban bízik, hogy a közvetlenül érintetteken kívül a döntéshozók is átlátják majd, hogy a "lenullázott" Tisza újraélesztése állami feladat, szemenszedett közérdek. Ha tíz évig tart, akkor tíz évig tart, csak érezzenek maguk mögött támogatást. Bár nincs az a pénz amivel ezt a pusztítást jóvá lehetne tenni.
A gát gyepén, a konténer mellett kicsiny kecsege, hatalmas halak mellett. A kecsege a Tisza ékszere, annak mondják. Kedvenc tápláléka a tiszavirág, ami a rendkívül ritka dunai galóca teljes állományával együtt kipusztul a cianidos vízben.

Tiszavirág nélkül

A tiszavirág az agyagos, víz alatti partoldalakban fúr magának járatokat. Felszín fölötti élete nagyjából öt percre tehető. Kérész. Azért repül a víz fölé, hogy nőstényt, hímet találjon magának, aztán a vízbe hullva elpusztul. A tiszavirág ezen időszaka ünnep volt halkörökben, ez a kifektetett kecsege szerette a legjobban. Most se kecsege, se kérész.
Még a szolnoki Tisza ártéri erdejében mesélte az a férfi, hogy gyerekkorában hallott egy rádiójátékot. Apa és fia sétált a parton, és a fiú a mulandóságról kérdezett. Arról, hogy az ember miért nem emlékszik a születésére, és miért nem bánja minden reggel az ébredést, ha úgyis meghal.
Az apa a rajzó kérészek felé bökött, akik azért az öt percért élnek, amit a víz felszíne fölött töltenek. A gyerek megértette.

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

KOKAS IGNÁC

2008.05.29. 11:30 I.A.

TALÁLKOZÁSUNK  KOKAS IGNÁC FESTŐMŰVÉSSZEL
2006.július 14-én 
(Kővári Attila festőművésszel írtuk ezt és a Vasárnap Reggel című lapban jelent meg...)


OSKOLA  Úgy járta ki a képzőt Pápán, hogy soha egy szelet tortát vagy egy pohár sört nem ivott meg, mert nem telt rá. Csak karácsonykor ment haza, hiszen vonatra sem volt pénze.

A nyolcvanéves Kokas Ignác Európa legszebb kiállítótermének tartja a Műcsarnokot, ahol az életmű-kiállítását megrendezték. Nem kérte, de érkezett egy felkérőlevél. A látogatók pedig úgy látták, hogy aki eddig nem ismerte Kokast, ezután szeretni fogja.

Kokas volt az első festő, akit gyerekkorunkban láttunk, amikor a rajztanár kiállításra vitt bennünket. (Lehetett tőle kérdezni.) Vál nincs messze Bicskétől, ahol éltünk. Se Ginza-pusztától, ahová tekeregni jártunk, ő pedig harminc évig festette. Tudtuk is, hogy van az erdőben egy festő.

– A Burgundiás árok hídján mentem a két szakajtóval, amikor megláttam a festőt. Gyorsan elrohantam a pékhez a tésztával, hadd süljön, aztán vissza a festőhöz, megnézni, mit csinál. Volt ott paletta, tubus, blindráma, feszülő vászon, én persze. Néztem a képet, hogy én ennél szebbet is tudok festeni, hazavágtattam, föl a pallásra, találtam egy zsákot, amit szanaszét rágtak az egerek. Széttéptem, foltozgattam ronggyal, csináltam blindrámát. Hát nem sokáig tartott nekem, az asztalosgyereknek. Aztán föltettem a zsákot, adtam neki cinkfehéret, mert apám nem akármilyen asztalos volt, a műhelyben tartott ő mindenféle festéket, amit törni kellett. Aztán maradtam a palláson, onnan kinéztem, és azt festettem, amit láttam. Benne volt a templomtorony, a házak teteje, a fák lombja. Délutánra kész volt a kép. Levittem száradni, mire jöttek az unokatestvérek. Meglátták, mire a képet, meg engem körbetáncoltak. A zöld jávorfa aljából vágtak vékony kis ágakat, azzal csapkodták körülöttem az udvar porát, és azt kiabálták: „íme, a festő!”

– Hol ez a kép, Náci bácsi?

– Elveszett az, kisfiam. Sajnálom. Három hónapig voltak Válban a ruszkik. Ott lakott az utcánkban Malinovszkij, az volt a főhadiszállás, az utcában senki nem maradhatott, mindenkit kitelepítettek, a házunkban is katonák voltak. Utoljára a konyhaajtón láttam azt a képet. Az üveget kivitte az akna vagy a nyomás, a katonák meg fáztak, négy éve a fronton voltak, nem érdekelte őket semmi, kirakták a rossz zsákot szélfogónak. Könyörögtem, hadd vigyem el, hozok másikat. Nem adták. Aztán amikor visszamentem az üres házba, már az ajtó sem volt meg. Eltűnt a kép a konyhaajtóval együtt. Eltüzelték.

– A polgári hat elemit magánúton végeztem. Ott aludt nálunk a tanárnő, reggel megmosdott, a mama bevitte a reggelit, kihozta a bilit, mi pedig ott álltunk az ajtóban öten vagy heten. Körbeültük a diófa asztalt, amit még a nagyapám csinált. Minden évben egyszer elmentünk Bicskére vizsgázni, ha jól emlékszem, Gerendás Ádám volt az igazgató. Válból stráfkocsival vittek, egy délelőtt levizsgáztunk.

– Voltam egyszer cserkésztá-borban a Velencei-tónál. Délelőtt fürödtünk, délután olvastunk, estére szedtünk uszadékfát a tábortűzhöz, s mindenféle buta viccel ütöttük el az időt. Például vizet vettünk a szánkba és köpködtük egymást. Volt ott egy tanár, aki látta ezt, és megkérdezte: „ennyire buta, talmi tréfákkal szórakoztok? Hát nincs köztetek egy sem, aki beszélne arról, ahol él, ahol született?” Nagy csönd volt, csöndes gyerek voltam én is, ültem a tűznél beburkolva pokróccal a szúnyogok ellen, de aztán szép lassan fölálltam. Tanár úr, én megpróbálnám, nekem szép gyerekkorom volt. És elkezdtem. Kihunyt a parázs, elfogyott a tüzelő, de még mindig mondtam, még mindig hallgattak engem. Az öreg Kokas akkora mesélő volt, hogyha bement a kocsmába, az emberek odahúzták az asztalához a székeket. Egy hétig minden este meséltem. A tanár egyszer megkérdezte, mi leszek. Mondtam, hogy asztalos. Több szó nem esett köztünk. Októberben aztán megjelent ez a tanár Válban, az apámat kereste. Azt mondta, azért jött, mert nekem tanulnom kéne. Mondtuk, hogy nincs pénz, maradok váli asztalos. Ő fejtette ki, hogyha jól tanulok, a tanítóképző ingyenes. És ott, a szőlőlugas alatt írt ez a tanár az ország összes tanítóképzőjébe egy kérvényt, hogy engem vegyenek fel. Pápáról jött válasz. Amikor megérkeztem Pápára, már ment a tanítás. Elő volt írva, hogy oda milyen ruha dukál. Hány fehér ing, ilyen nadrág, miből mennyinek kell lenni. És 80 pengő. Kinyitotta a bőröndömet a hölgy, volt benne két ing, két gatya. Nem volt tele. „Nincs mása?” Nincs. „Hogy tudott így eljönni?” Így. Soha, az öt év alatt, egy szelet tortát nem ettem, egy pohár sört nem ittam, mert nem volt rávaló. Karácsonykor hazamentem, a többi szünetbe nem tudtam, mert drága volt a vonat. Sokszor volt az, hogy elvitt a társam a saját falujába. A ballagásra se jött el senki.

– Elvégeztem a képzőt, de egy napot sem tanítottam. Nem is akartam tanító lenni, akkor inkább asztalos. De mindig rajzoltam, főleg karikatúrákat vagy a társaimat, tudtam akvarellt is festeni. Tóth Sándor volt az egyik tanárom, akinek tetszettek a futurista rajzai, át is vettem egy kicsit a rajzolását. Összeszedtem rajzaim, és bekopogtam hozzá. Tetszettek neki. Megmondtam, hogy nem akarok tanító lenni. „Fiam, jelentkezz tanári szakra, és akkor felnőtteket is taníthatsz.” Leírt nekem mindent, címet, felvételit, hogy kell 30 forint. Nyáron megkerestem a harmincat, és életemben először elindultam Pestre. Nagy nehezen megtaláltam a főiskolát, álltak már ott gyerekek, mindenkinek volt a kezében szén és rajztábla, csak nálam nem volt semmi. Megsajnáltak, az Izabella utca sarkán volt egy művészellátó, elkísértek, vettem szenet, papírt, táblát, az utolsó fillérem is elfogyott. Láttam a nevem a táblán, bementem amikor csengettek, leültem egy bakra, és néztem, ahogyan rajzolnak. Én is vittem rajzokat. Öreganyámat, ahogy a folyosón aludt. De kellett oda akt is, ami Válban nem volt egyszerű. Beállítottam az unokatestvéremet a csicsóka közé meztelenül. Az volt az előkészítő tanulmány. Második hétre is átmentem, aztán fölvettek.

– Amit most mondok, az első felvételi napon zajlott le. Előttem egy vállas ifjú ült, nagy szeme volt, láttam, amikor rám nézett. Vonalakat rajzolt, aztán kibújt a vonalakból az arc szeme, szája, orra. Én nem úgy rajzoltam. Vége lett a napnak, ment ebédelni, akinek volt rá. Én meg odakinn egy padon néztem az eget. Egyszer csak valaki megérinti a vállam és azt hallom: „Miért nézed ilyen keserűen az eget?” Hátranéztem, hát az a vállas gyerek volt, akinek előttem vonalakból bújtak ki a rajzai. Mert nincs se pénzem, se szállásom, se ismerősöm, elmegyek haza Válba. „Gyere velem, mutatok valamit.” Ment előttem felvágott fejjel, fütyült az égre, az egyik lába rossz volt, sántított, kezében egy fafokos. Odaértünk a Damjanich utcába, bementünk egy házba. Nagy fehér, kétszárnyas ajtó volt, odabenn szalma, azon holmik, benn már feküdtek, ültek páran. A fiú megszólalt: „Hoztam egy embert, fogadjátok be.” Akkor alakult a Dési Huber Kollégium. Aki pedig engem odavitt, Nagy Laci volt, a költő. Ha más nem volt, ettünk kenyérhajat vízbe áztatva. Kenyérlevesnek hívtuk, aztán hoztak nekünk enni, nagy urak lettünk. Beállt egy teherautó, amerikai és német ruhákat borítottak az udvarra, abból felöltöztünk. Volt olyan, amin még a vaskereszt is rajta volt, azt egyikünkről egy rendőr tépte le. Volt ott paplan gyapjúból, de olyan jó, hogy még mindig megvan a váli palláson, végig azzal takaróztam. Nekem onnan lett egy vadonatúj német tiszti köpenyem és egy istentelen jó bakancsom. Levittem Válba a köpenyt a szabóhoz, átalakította, leszedte a gombokat, újakat tett, hogy ne látszódjék, mi volt az. Így indult az élet. Huszonegy évesen láttam először reprodukciós könyvet a főiskola könyvtárában. Akkor tudtam meg, kik azok a görögök. A korai görög szobrászat tetszett leginkább. Akkor aztán mindig könyvtárban voltam. Akkor még Csontváryk lógtak a főiskola falán, a Mária kútja, a Taormina, azok is nagyon tetszettek. Bár Válban is voltak könyvek, az öreg Kokas szokott olvasni, a Száki mérnök hordta neki, hozott oda még Adyt is, apám meg szavalta A fekete zongorát. Ez a Száki mérnök zsidó volt, el is vitték a családját. Apám meg kivitte Szákit a kis présházba, tettek a padlásra szalmát, kétnaponta ellátta kenyérrel, bor meg volt. Én meg olyan lettem, mint az apám, szerettem a történeteket, sokszor én sírtam más helyett, nagyon meg tudtak indítani a dolgok, érzékeny voltam.

Bernáth Aurélnak egyszer festettem egy zöld fejet. Csóválta a fejét: „Édes fiam, láttál már zöld fejet?” Próbáltam magyarázni, hogy beteg, de nem volt értelme. „A modellt rajzold le úgy, ahogy van.” Beültetett egy kicsi terembe, az asztalt letakarta egy narancsszínű kendővel, rátett egy korsót, és azt mondta: „Hát ezt korsót, édes fiam, úgy, ahogy van, lefesti nekem”. Bernáthnak irtózatos tekintélye volt, nem mertem vitatkozni. Három nap munka után kiengedett, azt mondta, kijöhetek, le tudtam festeni. Én szerettem a magam útját járni. De festettem én neki fehér inges parasztot is, ha kellett. De este, otthon, magamban, vele vitatkoztam, hogy miért nem lehet az zöld.

– Ginza-pusztát hogy fedezte fel?

– Nácika, jártál te már Ginza-pusztán? – kérdezte egyszer apám. – Én most ott dolgozom, vannak lovak, kantárok, gépszíjak, azokat javítom, mert van ott egy nagy állami gazdaság. Van ott egy domb is, alatta a völgy, minden este kiülök, és az olyan szép, hogy én olyan szépet még életemben nem láttam.

Több sem kellett. Nem megyek én a bolondok közé! Azt gondoltam, ha egy öreg mester olyan gyönyörűnek tart egy tájat, hogy így tud róla beszélni, akkor egy festő is annak fogja látni. Beraktam a holmim a Trabiba, Etyek felé, Göböl-pusztának mentem. Kavargott a por, gémek voltak, és tudtam, hogy ez engem vár, engem hív. Volt ott egy irodaépület, az egyik ajtón felirat: igazgató. Bekopogtam. Odabenn az igazgató éppen tette fel a kalapját, én meg mondtam, hogy föstő vagyok, gyönyörű ez a hely, maradnék. Láttam itt egy elhagyott faházat is, nekem az éppen jó lenne, ellennék én ott. Odaadom én magának, de abban nagyon jár a szél. Éjjel megfagy. De van itt egy vendégszoba a folyosó végén, ha magának megfelel. Van benne lavór, egy hokedli, egy vaságy.

Két hétig ott voltam, ez volt a beköszönés Ginzára, ahová aztán 30 évig jártam vissza. Emlékszem, nem tudtam megmaradni egy helyben, mindig mentem volna tovább. Találtam én török findzsát, voltam én akkora gólyafészek alatt, amelyben alul legalább ezer veréb lakott, és akkora ricsaj volt, hogy nem lehetett megmaradni.

Meggyászoltam apámat, sokszor el is bőgtem magam, hogy ott vagy, öreg Kokas, velem az avar alatt. Mindig térdepelve festettem, egész nap dolgoztam, ha nem ment, imádkoztam, ha csak annyit is, hogy istenem, segíts meg. Ginzán lehetett a nappal beszélni.

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

POLCZ ALAINE

2008.05.29. 11:06 I.A.

„A koporsón nincs csomagtartó”
[2005.10.31]

POLCZ ALAINE pszichológus és író, aki évekig haldokló gyermekeket vigasztalt. Kolozsvárott született 1922-ben. Mészöly Miklós író özvegye, legendásan szeretetteljes házasságuk földi része 1949-től 2001-ig, ötvenkét éven át tartott.

Aki elment, az megszabadult – vallja Polcz Alaine, akivel kórházi ágyánál beszélgettünk a halálról.

Szerda este hatkor fogadott Polcz Alaine az ORFI kórház egyik kórtermében. Az interjú után a vele egykorú nagymamámhoz készültem, aki a Sportkórházban feküdt élet és halál között. Mielőtt a szerkesztőségből elindultam volna, megkérdeztem telefonon: „Kezét csókolom, vigyek-e valamit a városból?” Őszintén megörült az ismeretlen figyelmességének. Gyerekkoromban sokat hallgattam Polcz Alainet a bicskei kultúrházban. Az arcát is akkortól szeretem, a hangját pedig azért hallom szívesen, mert szelíd.


– Fél kiló szőlőnek nagyon örülnék – mondta ez a kedves hang, még a telefonba. Aztán ültem az ágyánál, azt mondta, fújjam ki magam. Gyönyörködött egyet a gyümölcsben: az a szemnek is szép, nemcsak megenni jó. Így kezdte: – Több bányát végignéztem, mert kerestem Miklósnak egy követ a síremlékéhez. Amit nem kell faragni, hanem úgy szép, ahogy van. Ebbe a másfél tonnás kőbe vésettem bele Miklós egyik versének utolsó sorát: „Csak most kezdődik minden”. Holnap állítjuk fel, kaptam hozzá néhány óra kimenőt az orvostól. Viszek ki a munkásoknak pogácsát, kis demizsonba pálinkát, hogy megvendégeljem őket. De gondolom, most nem ezért van itt. Ha csak egyet kérdezhetne, mi lenne az?
– Mit mondjak a kisebbik fiamnak a halálról?
– Maga tud a halállal mit kezdeni?
– Néha nem. És ezzel nem vagyok egyedül az apák között.
– Mennyi idős a fia?
– Tíz éves.
– A legjobbkor kérdezi, mert a gyermeket a világításkor a legkönnyebb bevezetni a temetőbe, mert olyankor gyönyörű, égnek a gyertyák a sötétben, s mindenütt koszorúk, virágok. Erdélyben születtem, minálunk világításnak hívják azt, amikor halottak napján a családok kimennek gyertyát gyújtani. Legjobb lenne, ha azt kérné a fiától, amire minket kért anyám. Adott gyertyát, gyufát, hogy járjuk be a temetőt, s gyújtsunk gyertyát minden olyan síron, amelyen nem ég.
– Anyánk nekünk is ezt mondta. Mert nem maradhat sötét, árva sír. Főleg azért volt kivételes, mert szabadon gyufázhattunk, a húgom meg én.
– Na látja, mindegy, miért szerette, természetes volt. A gyerekeket már három éves koruktól foglalkoztatja a halál, és 9-10 éves korukban értik meg, hogy aki elment, az már nem jön vissza. Engem még vittek halottnézőbe gyerekkoromban, hogy megbarátkozzam azzal, hogy a halál az élethez tartozik. Magát nem vitték. De nézte a tévében a gyilkosságot, az árvizet, a tornádót, és ott állt szegény kis ijedt gyerekként, ahogy most a fiával együtt egy egész generáció, egy titokzatos szörnyűséggel szemben, amelyről semmit sem tudnak. Csak a brutalitást, a kínt, a vért látják belőle döbbenten, és ott állnak kérdezvén: „Jaj, hová kerültem?” Ez lenne az a híres világ? Míg ők ezt a hamisságot látják életről-halálról, mi felnőttek buta szemérmességünk miatt hallgatunk a teljes igazságról. Szabad egy gyereket egyedül hagyni? Nem. Meg kell mondani nekik az igazat, hogy a halál lehet szép is. Hogy annak is lehet méltósága, hogy az egy átlépés, és nem minden olyan rettenetes, mint amit a tévék mutatnak a reklámok között. Kérdezett már magától valamit a fia a halálról?
– Hogyha a halott lelke örökké él, miért sírunk?
– Azért sírunk, mert személyes a bánat a szívünkben, és mert hiányzik nekünk, aki meghalt. De aki elment, az megszabadult. Az összes vallás ezt tanítja. Szegény Amerikába hurcolt feketék együtt sírtak az újszülöttel, mert rabszolga született, és örömükben táncoltak, ha egyikük meghalt, mert felszabadult. Mi azért sírunk, mert hiányzik, akit szerettünk, de ő megszabadult, neki jó. Kivéve akkor, ha elintézetlen dolgai voltak. Ha elszámolatlan bűnei voltak, ha gyűlölködött. De az örökségen pereskedő, cívódó hozzátartozók is megköthetik a világból távozni akaró lelket. De ha nincs semmi ilyesmi, és ő már menne, mi is visszatarthatjuk a lelkét a fájdalmunkkal.
– Azzal tartjuk vissza?
– Azzal is. A gyász természetes, de a túl hosszú gyász már nem. Ha túlságosan ragaszkodunk hozzá, akkor megkötjük és itt marad velünk a lelke, nem tud elindulni az útjára.
– Eszerint megint önzésünkkel van a baj?
– Azzal is és a kevés tudásunkkal, amelyben nincs elfogadva, hogy „a megszabadulás jó”. Élni is lehet jól, a lehetőségekhez képest szabad emberként. De akkor sem az a legfontosabb, hogy mennyit éltél, hanem az, hogy milyen körülmények között mit tettél, s mit tehettél volna. Weöres Sándor írja: nem az a fontos, hogy megtaláld a célod az életben, hanem az, hogy a célod találjon meg téged. Tudomásul kellene venni végre, hogy az élet nem a szerzésről szól. Mert a koporsón nincs csomagtartó.
– Ahogy a halotti ruhán sincsen zseb.
– Ez nagyon szép, ezt viszont még én nem hallottam.
– A Talmudból való.
– És nem azt kell ismételgetni a gyereknek, hogy ne félj, mert ebből csak az derül ki, hogy az apja is fél. Kérdezni kell őt, rávezetni, természetesnek lenni. A gyerekek sokkal tisztábban látnak, magam is sokat tanultam tőlük. Moldáviában a temetőkben a sír mellett van egy asztal és egy pad. Azon terítenek meg halottak napján és húsvétkor, a gyerekek is segítenek, visznek gyümölcsöt, húst, édességet és bort. Nagyon bőségesen visznek, mert bőven akarnak hagyni az elhunytnak is. Persze, mindenki tudja, hogy az nem a holtaké lesz, hanem az élőké, mert a szegények ilyenkor eljönnek érte, és összeszedik. Én most szeretném bevezetni, hogy Miklós síremlékéhez szőlőt, almát, bort, diót, mogyorót és szekszárdi bort viszek ki, és kínálom a rokonokat, barátokat, ami pedig bőségesen megmarad, mind otthagyom. Ha elviszik a szegények, akkor az övék lesz. Ha ott marad, majd megeszik a rigók. Farkasréten sok a mókus, örülnek majd a mogyorónak. Eddig is vittem ki pogácsát és bort, de most mindenféle földi jót.
– Nem botránkoztak meg a pogácsa és a bor láttán?
– Nem. Képzelje! Egyszer az történt velem, hogy egy síron éppen rendezgettem egy nagy gyümölcshalmot világításkor, mikor az egész város kinn volt. Jött egy kisfiú a családjával, kezében elemlámpa volt, s hogy jobban lássak, megkértem: „Világíts ide!” Ahogy a fénycsóva ráesett a gyümölcshalomra, a fiú meglátta a fényben csillogó szőlőfürtöket, önkéntelenül felkiáltott: „Ez jó, ez jó!” Egy igazi apának modellt kell nyújtania, jó modellt, azt kell mondania a fiának, hogy ha én eltávozom fiam, te akkor sem veszítesz el egészen, mert én veled maradok, kapcsolatban leszek veled, mert én szeretlek téged, és értem akkor már ne aggódj, mert nekem akkor már nem fáj semmi, nekem ott jó lesz.

19 óra 37 perckor léptem ki Polcz Alaine-től, az ORFI-ból. 20 óra 8 perckor apám hívott, azt kérdezte, hol vagyok. Mondtam, hogy a mamához megyek a Sportba, itt ballagok már a Márvány utca és a Győri út sarkán, háromszáz méterre a kórház kapujától. Apám azt mondta, fordulj vissza fiam, meghalt a mama, pihenj te is. Bementem mégis, mert nem lehetett visszafordulni, egyirányú volt a járda. Néztem a vizes flaszterre hullott sárgásvörös juharleveleket. Megnéztem a mamát, imádkoztam mellette.

19 óra 25 perckor állt be a halál. Azokban a percekben a nagymamámról is beszéltünk Polcz Alaine-nel. Jó lett volna itt lenni mellette, de most már ő van mellettünk. Mikor a halála előtti éjszakán még beszélni lehetett vele, néhány másodpercre kinyitotta nefelejcskék szemét. Azt mondtam, szép álmokat, nagymama. Mielőtt a kórteremből kiléptem, azt mondta: „Szép álmokat, nektek is, viszont.” Ez volt az utolsó mondata. Amikor a fiamnak másnap reggel elmondtam, hogy este meghalt a dédnagymamája, mindössze csak ennyit kérdezett: „Mellette voltál?”

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Vitány

2008.05.20. 19:21 I.A.

Hétszáz méteres repülési magasság, alattunk a Vértes-hegység. Gépünk háromszáz lóerős. Odalenn Vitány-vár. Tiszta téli nap, verőfény, hatszáz éves fehér romok. Csökkentjük a magasságot, mert a várudvarról gyerekcsapat integet. Tanáruk kamerázza gépünket. Mellettem ült a várfalon iskolásként ez a srác, aki pilóta lett és most is mellettem ül. Lógattuk
a mélybe a lábunkat a falról, bundás kenyeret ettünk alufóliából és megfogadtuk, hogy ennek a várnak egyszer gépen szállunk fölébe. 


 

 

 

2 komment

Címkék: reggel napilap

Memória

2008.05.20. 19:20 I.A.

Unom, amint a tévébemondónő azt mondja: a szilveszter az összegzésé. Szerintem minden este az összegzésé. Aranyhalat figyelek kezemben pezsgővel, míg ezt fejben írom. Százezredik körét ússza már az üvegfal mögött. Mégsem bolondul meg, mert amit lát, arra három másodpercig emlékezik. Azután minden hínárra úgy néz, mintha először látná. "A boldogság titka a jó humor és a rossz memória." Úgy emlékezni a tegnapokra a másnapok reggelén, ahogy akarunk. 2005. minden reggelére kívánunk jobb lábbal kelős boldog ébredést és egy szatyor aranypénzt.

1 komment

Címkék: reggel napilap

Ecetes Karácsony

2008.05.20. 19:18 I.A.

Fenyőfánk egy almafához támasztva várta, hogy bevigyük. Kisfiammal a talpba faragtuk, körülöttünk öt kutyánk. Bevittük a szobába a fát. Én lefeküdtem a fiam ágyára, onnan néztem, ahogy díszít. El is aludtam, büdösre ébredtem. „Apu, az almafa mellé állított fenyőfáról a kutyák azt hitték, hogy most nőtt ki. Körbepisilték, hogy magukénak jelöljék meg” – mondta Máté szent délután és nagyon nevettünk. Hoztam az ecetet. Amivel halpucolás vagy hagymaaprítás után szoktam a kezemet megmosni. Az ecet elvesz minden szagot. Idén karácsonyig legalábbis azt hittem.

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

Reszelt alma

2008.05.20. 19:17 I.A.

Telefonom fényénél ereszkedtem le tegnap este almáért a pincémbe. Szókimondó jó barát a testem. Néha apám borából követel. Most almát akart. Mint római lakomán, tojással kezdtük, almával akartuk zárni. A fiammal szalonnáztunk, mert tanítom enni. Tanítom örülni. Mutattam neki, mit ír Márai Füves könyve a nyers reszelt almáról. „Gyomrod és beleid hálásan fogadják” a szelíd, tiszta tápszert. Mert az ember nemcsak az elméjével és a szívével él, hanem a gyomrával és a beleivel is. Bölcs, aki reggel éhgyomorra eszik meg egy-két reszelt almát. Tett félre a fiam reggelire. Saját termés a saját termést.

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

süti beállítások módosítása