Bicske.Info

Utolsó kommentek

  • Gazz: A Rinyában kövek nem igazán vannak, full síkság a környék, csak homok van, meg agyag, meg vipera. (2016.03.31. 14:53) Bakháza beach
  • Nikolett Borbély: Láttam,tapasztaltam,átéltem,.......neked sem ártana,....rájöhetnél,hogy ITT kezdődik az ÉLET! :D (2013.02.18. 20:32) KŐBALTA SZOFTVER
  • studiozse: @Hajni Telkiből:Szia Hajni! Elnézést kérek, hogy így, de kutatlak már egy ideje! Remélem most megtaláltalak! :) Remélem, jó helyen kopogtatok.... G.... (2011.02.19. 21:36) Patak vagy kanális?
  • Thakcha l'Amala: Szeretem a Tokajit -éppen most kaptam jó kis borseprő párlatot, de három hónapja csak ezt kell olvasnom az már sok, frissiccsé mondom,nem ihatom az ... (2010.05.08. 22:21) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Solymosi Eszter Tiszaeszlár: A liberalizmus a szabadságjogokért jött létre annak idején egy nagy liberalista mi kivetni valót talált a kissé cinikus hozzászólásban (2010.04.02. 19:03) Roma szövetkezet Igriciben
  • Thakcha l'Amala: Frissíts Ecsém! (2010.03.13. 21:42) Tokaj szőlővesszein nektár vagy hamu?
  • Hajni Telkiből: Jó a cikk, csak egy kis kiegészítés: a szennyvíztisztító most már hatékony működése egy külföldi, de nagyon tehetséges cég csapatának, az Organica Z... (2010.02.12. 18:27) Patak vagy kanális?
  • hazieromu: Én 100,000 cigány embernek indulásként tudnék hasonló értelmes munkát bíztosítani a" hulladékból villamos és hőenergia termelés helyben" programunkk... (2010.02.03. 09:25) Roma szövetkezet Igriciben
  • szendrei: Végre! Ez egy kicsit lassan ment, de legalább sikerült. L. (2010.01.14. 16:17) Patak vagy kanális?
  • Dr. Csabai: Tiszteletem Mindenkinek! Mielőtt bármiről is beszélünk az A/H1N1-ről, előbb beszéljünk a lényegről, miről is van szó? Minden magyarázatot, mint kuta... (2009.11.14. 07:25) Gyuri és Adrián
  • Utolsó 20

Címkék

168 (1) 8ker.blog.hu (1) bicske (1) bicskei (1) budapesti nap (1) élet (3) erdély (2) felhívás! (1) fiam (2) hetek (37) magyar (1) mindennap.hu (1) narancs (1) óra (1) reggel napilap (80) repül (2) zene (3)

Örök gyerekek

2008.11.21. 22:15 I.A.


A filmet egy Népszínház utcai bérházban vettem át és szavamat adtam egy elhivatott szociális munkásnak, hogy nem másolom és nem mutatom be sehol. Csak megnézem. Ez az értelmi sérültek munkába állításáról szóló módszertani film – játszódik napjainkban Budapesten –, a maga módján második helyre kúszott fel toplistámon az "Az én kis falum" című csehszlovák alkotás mögé, amely véletlenül szintén arról szól, hogyan őrzi meg egy közösség Otyit, a falu bolondját.

Ez a film, amit Dávid Andrea, a Salva Vita Alapítvány munkatársa adott, narrátor nélküli mellpor, és azt mutatja be, hogy a toleranciáról és a másság elfogadásáról forgalomban lévő hatalmas nagy szövegek helyett hogyan kap értelmet a sorsukkal már megbékélt, nem teljesen egészséges gyerekeket felnevelt szülők, a Népszínház utcai szociális szakemberek és a sérültek összefogásából néhány "örök gyerek" élete.
A kiindulás egyszerű. Ha egy értelmi sérült ember bemegy a Munkaügyi Központba, ott ugyanolyan alapon kérhet segítséget, mint aki egészséges. Mikor ezt felismerték, megszervezték a külön elbánást. Ez maga a Salva Vita Alapítvány, a támogatott foglalkoztatás és az "alternatív lehetőségek a munkaerőpiacon".
– És hány éves koráig élt családban, Edit? – kérdezi a gyógypedagógus azon a vizsgálaton, ahol a filmben és a még valóbb világban eldől: alkalmas-e Edit a munkavállalásra.
– Hat éves koromig – hangzik a döbbenetes természetességgel kiejtett válasz. Többször visszaforgattam. Hat éves korig családban. Egyedül lehet Edit most is, mint az ujjam, fekete hajú, kissé megilletődött cigánylány, sárga pólóban, Nagykőrös mellől, a megfelelni vágyók testtartásában válaszolgatva. Csak dolgozni akar. Keresni egy kis pénzt. Mert van olyan munka, amit ő is elvégezhetne. Lenne értelme reggelente felkelni. Hasznossá tehetné magát. Önbecsülést szerezhetne.
– Mit tennél, ha a járdán felcímzett borítékot találnál, bélyeggel?
– Bedobnám a postaládába – mondja gyorsan az "állásinterjún". Két darab tizenkettes filckészlet az asztalon. Az egyik eredeti, a másik összekevert. Ugyanabba a sorrendbe kell visszacsomagolni. Megy. Nincs egy tétova mozdulat. Edit magabiztos.
Peti hosszú, különös arcú srác, érzékeny lehet, de az fix, hogy tele van szeretettel és szelídséggel. A speciális iskolában gyógynövényekről tanult, de őt inkább a számítógépek érdeklik, nem a kakukkfű. Peti tehát tanfolyamra megy. Próbamunkája egy órarend Windowsban. Lazán elkészül. Mikor a szociális munkás megdicséri, felvillanyozva kérdezi, de már megállítani sem lehetne:
– Diagramot is készítsek?
(A diagram lehet a kedvence. Órarend? Ugyan. Mi az nekem?)
Sokszor látom a filmen Jásper Éva szociális munkást, munka közben. Saját, ehhez képest szerény és nem is módszertani filmemben a Pasaréti Ferences templom árkádja alatt vártam a napokban, ahová a délelőtti zápor elől húzódtam. Jön kilenc ötvenkor, mosolyog a kapucni alól: Mónihoz megyünk a közeli Szilfa utcába. A Kájoni János Ferences Ház Gondviselés Házában dolgozik, a konyhán. Idős budai hölgyeknek terít éppen, akik olyannyira megszerették, hogy a névnapjáról sem feledkeznek meg. Móni olyankor virágcsokrokkal tér haza Perbálra, ahonnan naponta jár be busszal. Róla itt úgy gondoskodtak, hogy gondoskodhat másokról. Szociális aikido. Középsúlyos értelmi sérült, agyvérzéssel született, éppen ott károsodott, ahol az írás-olvasás intéződik. Praktikus intelligenciája nagy, azt mondják róla, igazi támasz a mindennapokban és ráadásul masszívan jókedvű. Engem már akkor elfut a mosoly, ha eszembe jut. Mint mondja, olajozott ő már mozgólépcsőcsapágyat is, hajtogatott babaruhát kórházi mosodában. Az se volt rossz, de minden közül legjobb itt a Szilfa utcában.
Ferkó kézbesítő lett. Ez azért is reászabott, mert folyton morog magában, de útközben moroghat, ott senkit sem zavar, míg szalag mellett nehezen viselné a brigád.
– És még mindig mindent megkérdez hetvenszer? Mit tudtatok vele kezdeni? – beszélgetnek egymás közt a szociális munkások. Jásper Éva azt mondja, hogy Attila ötletéből adtak egy füzetet Ferkónak. Ha valamit már többször is megkérdezett, mondjuk már ötször, felíratták a füzetbe a kérdést és a választ. Mikor ismét ugyanazt kérdezte, azt mondták:
– Nézd meg a füzetedben, hetedik oldal.
Füzetet lapozgatni viszont macera. Hetven kérdésből így lett tíz. Azok viszont megszűrt, fontos és új kérdések. Új kérdést nem kell a füzetbe írni. Ez ám a pedagógia!
A munkahely feltárásától az első megbeszélésig jutva láttam a filmben egy rendkívül kemény kiállású gyárigazgatót, akinek még a vonásaiból is sugárzott, hogy a teljesítmény érdekli. Ült a két szocmunkás a nagyasztalnál vele szemben, de Kalmár Tamás, a Budafoki Recycling Papírhulladékhasznosító Kft. vezetője, bár kemény tárgyalópartner maradt, nagy nyíltságot mutatott. Kimentek a bálázóhoz, megegyeztek, hogy a gépközelség veszélyes is lehet, viszont ahol a féltucatnyi papírkategória közül kell zsákokba válogatni az egynemű hulladékot, oda alkalmas lenne a kiajánlott munkaerő. Kalmár Tamás csak annyit kérdezett, még-e mostani megfogalmazásnál is tapintatosabban, hogyha mégis olyan helyzet állna elő, ami enyhén szólva nem tartozik szorosan a termeléshez, segít-e a Salva Vita. Segít bizony. Nem tűnik el, követi ügyfeleit. Még arra is gondoltak, hogy a munkahelyeken elmagányosodhatnak a "gyerekeik", mert legyen bármilyen befogadó a kollektíva, azok mégsem az övéik. A Dolgozók Klubját éppen ezért találták ki.
Itt ez a film – rendezte Pálos György, támogatta a Közgáz Vizuális Brigád és a Soros Alapítvány –, amiről tudom, hogy a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartani, de minden értelmi sérült munkavállaló és a filmen látható hálás szülő meggyőzhető lenne, hogy ezt a dokumentumot miért kell mindenkinek látnia. Értelmes, gyönyörű és emberi. Ítéletté alakíthatná előítéleteinket, elfogadóbbá és megkönnyebbültté tehetne bennünket - a másképpen vagy egyáltalán nem sérülteket.


 

Szólj hozzá!

Gimi évkönyv

2008.11.20. 07:34 I.A.

 

Mi ketten, ha még élnél, meg az egész négybé, akik akkor a folyosón, a termekben és hazafelé csoszogva azok voltunk. akik már nem leszünk, és akik csak elmondásokra szorítkozhatunk akkori önmagunkkal kapcsolatban, azok, akik a fejünket fognánk meggondolatlan, gyalázatos, hősies, átlátszó vagy őszinte tetteink miatt, most biztos vigyorognánk a helyzeten.
Tudtuk jól, ha nem is mondtuk ki soha. Az előttünk távozók nyugalma nem vígasztal senkit. Engem sem nyugtatott meg távozásod. Még mindig nem hiszem. Csak azt tudom, hogy nem találkozunk. De ne hazudjunk semmiképp, még ha szépet hazudnánk is: nem láttalak érettségi után évekig. A mi elszakadásunk, barátom, életünkben kezdődött. A biológiai élet luxusában, amikor még saját lábunkon mehettünk volna el egymáshoz, saját hangunkon szólni, saját szemünkkel látni.

Ez már a tizenharmadik év érettségi óta. Öt éve nem írtam közlésre szánt mondatokat tollal, papírra. Óriási hiba. Éjjel van, ülök az asztalomnál, odakinn kutyák ugatnak. A gyerekek már régen alszanak. Serceg a papír. Most, hogy Neked írok, most látom be igazán, hogy aki kézzel ír, az rajzol is. Mintha nagy kegyesen megint engedne a félszeg gimnazistának, éppen annak, aki lidérces éjszakái, szenvedélyei, bődületes éhsége, egykedvű értetlensége és társasági magá¬nya minden terhével ott ül a szaktanteremben reggel nyolctól. És mindenre van esze, csak arra nincs, hogy a dolgát tegye. Lapos pillantásokat vet a falra, ahol a tárgynak megfelelően Puskin arcképe, Mengyelejev rendszere, az SI, meg a W egyenlő F-szer es, vagy valami más függ. Ott ül reggel nyolctól, átvirrasztott, átcsavargott, ritkábban áttanult éjszaka után, s mert minden áldott nap van egy olyan óra, amit meg kell úszni, úgy gondol rá, mint egy húsz évig tartó 45 percre, ami nem különb, nem hosszabb más 45 percnél, innen nézve nevetséges akadály.
Miért van az, hogy ami érdekelt vagy alapvetően értettem, csak azzal foglalkoztam? Mert amit nem értettem, ami nem ment a fejembe azonnal, azzal nem. Önkényeskedtem, és azt hittem, hogy a magam érdekében cselekszem. Lehetett volna másképp is, de nem bánom. Jobb Ienne, ha bánnám? Változna valami? Késő bánat - eb gondolat.
Boldog vagyok. Én nem fogok Neked egy árva szóval sem panaszkodni, unom a panaszt hallani, s mondani. M. A. és M. S. szellemek szerint az életutak „lehetnek változatosak és eltérők, de az alapélmény ugyanaz”. Azt akarják mondani, hogy negyven éves koráig az emberrel minden megtörténik, ami megtörténhet. Nekem van még addig hét évem.
Most éppen nyugodt vagyok és boldog. A tekintetemmel sincs semmi baj. Nyílt. A szemüveg kissé eltakarja. Szeretem a megértést. Leginkább azért - önzésből? - mert hozzám is kell egy szekérderék megértés, tehát akkor én is joggal várhatom el, hogy indokaimra elegendő időt fordítson bárki más.
Szeretek én élni. Igen, itt. Én a hazától személyesen nem várok semrnit, csak azt, hogy ne lőjenek "benne". Családi okokból várok ennyire nagyon keveset. A családi ok pedig abban áll, hogy családom van. Amióta pedig van, megtudtam, hogy az önmagunkért való aggodalom ipari tanuló a családtagjainkért érzett aggo¬dalomhoz képest. És ne gondold, barát, hogy nem azért nem várok többet tőle, mert nem becsülöm a hazát. Nemcsak azért nem várok tőle többet, mert azt hiszem, hogy nem telik tőle több. Hanem mert a mesterek szerint a hazától nem illik várni. A hazának adni illik. Nem kötelező, de lehet. Aki akar és tud, adjon. De senkinek nincs joga számon kérni, hogy mit, mennyit és mikor. Különösen nem azoknak, akik csak elvesznek belőle, akik haragot szítanak, merő önérdekből, hogy saját nevük fennmaradhasson a színlapon, és ez a bizonyos elvétel zavartalan maradhasson. Mindezt úgy, hogy minden második szavuk a haza. A haza szó, amit én eddig azért nem írtam le, mert teljesen kisajátították. Ha rajtam múlna, ki sem engedném mondani. Vörösmarty kimondta már, mégpedig egy olyan mondat elején, melyben valahogy nem tud elkopni.
Itt azért kopik-kopogat, mert használata közben egyesek "bulinak" nézik Magyarországot. Határozott és tevékeny emberek ők, kissé ridegek. Kapcsolataikat érdekből építik. Köztük ez nem is szégyen, ez a természetes. Így élnek. A pénzt mindenek felett álló értéknek tartják. Ez úgy van benne a vérükben, mint bennem az ellenkezője. A vita a hazáról pedig nekik kedvez. Mert addig sem róluk beszélnek. És ebben a "buliban" nagyjából mindenki megkapja a magáét. Mi pedig - már aki -, a piramis alsó trapézrekeszében, képesek vagyunk egymás torkának esni azon, hogy akkor most ki, kivel van és milyen színű bélyeget visel, amit ráadásul okkal vagy ok nélkül, mások ragasztottak rá. ha tudnád, mennyire nem szeretem a politikai rajongókat! Olyan értetlenek! Olyanok, mint én, tizenhét évesen. A rajongási szisztéma pedig így néz ki: mivel a képlet túl bonyolult, "A helyzet" az agyuknak túl árnyalt, választanak egy szalmaszálat, amibe belekapaszkodhatnak. Amit akarnak, azt észrevesznek, amit nem akarnak, azt nem. Alkalmi vakok. (Mint én.) A baj csupán az, hogy itt valahova tartozni hagyományosan azt jelenti, valamilyen létező vagy képzelt csoportot kiválasztani, vegzálni és gyűlölni. Nekik ezt jelenti a szabadság, hogy már ezt is lehet. Erre használják.
De magánügy, hogy ki mire használja a szabadságot. Magánügy, hogy én mire használom. Magánügy, hogy én mit adtam, magánügy, hogy Te mit adtál, s mit adhatnál. Én arra jutottam, hogy a haza az a család. És az könnyen elveszíthető. Arra vigyázni kell. Ne haragudj rám ezért a gondolom megdöbbentő, Svejk tanár úrtól származó, "ne lőjetek, itt emberek vannak" gondolatért. Tudod, nem meséltem el, mert akkor még én sem tudtam, de nagyapám összes fiútestvérét kivitték a frontra. Ő volt a legfiatalabb. Valamilyen kérelem alapján, tekintettel bátyjaira, őt is bevonultatták, de nem vitték el a frontra. A nagyegyházi lőszerraktárhoz osztották be őrszolgálatra. Huszonhárom éves volt akkor. Szolgálat után mindig hazagyalogolt Bicskére, a Kistószegre. A Hatház utca felől jött, ahol látták, amint egyenruhában siet hazafelé. Mondom haza felé. Olyan emberek laktak a Hatház utcában és a Kistószegen, akik amikor megtudták, hogy az oroszok lassan beérnek Bicskére, felszaladtak nagyapámékhoz azzal, hogy a Tóni öltözzön át, mert ha egyenruhában találják, azonnal lelövik. Nagyapám átöltözött, elrejtette az egyenruhát. Lementek a pincébe. Nagyapám odalenn megtöltött egy üveget pálinkával. Mikor az oroszok beértek az udvarra, felhajtották a családot. Nagyapámra azonnal fegyvert fogott egy katona, mert nagyapám a kapkodásban magán felejtette a katonainget. Vitték volna hátra, a pajta mögé. Akkor nyújtotta a katona felé a pálinkásüveget. A katona, azt mondják, egy pillanatra megdermedt, aztán a puskacsővel mutatta a nagyapámnak, hogy igyon bele. Nagyapám meg akarta húzni, de a katonának ennyi elég volt ahhoz, hogy a pálinka nem mérgezett. Elvette az üveget. Helyben megitta a felét, aztán otthagyott "bennünket". Ennyin múlott, egy üveg pálinkán. Hatvan éve történt, az otthonunkban. Hatvan év, egy szempillantás.
Emlékszel? Átvettünk egy "filozófiát": Ragadd meg a napot! Félreértettük és azt hittük, hogy ez azt jelenti: habzsolni kell az életet. Hát nem azt jelenti. Bár nincs két hete, hogy asztalon táncoltam Halason, Attila lakodalmában. De ez akkor is mást jelent. Azt, hogy építsd a mát. Élj a mának. Azt jelenti, hogy legyen erőd elhinni, hogy a jelen pillanat a legfontosabb, mert éppen azt éled. Én ebben a pillanatban Neked írok. A hétéves fiam farigcsált fából egy emberkét. Elnevezte Zsoltinak. Most itt van az asztalon. Ragadd meg a napot, Zsolti. Ez azt jelenti, ne rágódj a múlton, lépj ki belőle, s ha most éppen azt hiszed, hogy rossz neked, ne várj megváltást a jövőtől, mert a jövőből megint csak ugyanilyen jelen lesz, s te ugyanígy ülsz erőtlenül, és megváltásra vársz. Hogy hol marad az. előrelátás, ha mindig a jelennel törődsz? Légy nyugodt. A legnagyobb előrelátás éppen az, ha hosszú ideig csak a jelennel törődsz. Mit gondolsz, tréfából írták, hogy álmodozás az élet megrontója? Persze, álmodozz. Valamelyest pihentet az álmodozás. De csak mértékkel tedd, mert szenvedéllyé, rabsággá lesz egykori pihenésed, ami pedig megkötözve éget el saját máglyád tüzén. Ez pontosan úgy kezdődik, mint a narkománia.
A jövődet elsősorban a saját személyiséged rejti. Olyan lesz a jövő, mint amilyen Te vagy. Ne hagyd magad elkönyvelni. Annak, aki rólad azt állítja, hogy zseni vagy, nem feltétlenül kell hinni. Aki lehülyéz, annak sem. Magadnak kell bemérni, hogy ki vagy és mit bírsz, pontosan úgy, mint a statikusok, akik kijönnek a házadhoz, hatvan centit leásnak a tövében, aztán kimondják: jó ember, az Ön háza nem bírná el a tetőteret. Terjeszkedjen másfelé.
Hivatás? Na ja. Sikertelen három esetben vagyok. Ha túl jól teszem a dolgom ott, ahol nem is kellene olyan jól tenni. Ilyenkor csak azért is szembeállok, míg el nem megyek máshová. Ha nem elég jól teszem a dolgom. Vagy ha oda nem illő dolgokat teszek. Ez utóbbiban nálam mindig van valami szándékosság és ez elég gyakori. Az első kettő között kialakult némi egyensúly.
De ez az egész lényegtelen ahhoz képest, hogy hétévessel van egy szokásunk, de egyre kevésbé alkalmazzuk, mert közölte velem, hogy ő már nem egy kis pisis, ő már nagy, iskolás és hasonlók. E szokás szerint magamhoz hívom este, megfürdése után. Elmondom, milyen jó is az, amikor az embernek van egy jó szagú, tiszta kisfia, (aki becsülettel, szappannal és vízzel mosta le magáról egy eleven, nyári nap csatakját), ő ezen nevet, közli, hogy a fogát is megmosta, rám lehel, hogy bizonyítsa, én nem dicsérem meg, mert ezért nem jár dicséret, aztán hosszan, nagyon hosszan nézünk egymás szemébe. Mosd meg a szemed is, mert tiszta fekete, mondom neki olykor, mert kormos. Ilyenkor úgy érzem, hogy ő az egyetlen, aki pontosan tud mindent. Mintha lélegzethez, tiszta levegőhöz jutnék tőle. Egy hétéves gyerekből jön mindez, szó nélkül. És ilyenkor nem félek a haláltól, legalábbis a magamétól. Míg nézzük egymás szemeit, magamban áldást mondok, szabálytalan, semmilyen vallás liturgiájába be nem illeszthető, eretnek szöveggel. Elismétlem magamban, hogy az apa a mérték és a szabály, az anya a melegség és a korlátlan elfogadás, ilyenkor a legjobb dolgokat kívánom neki, de mondok szabályos imát is, hogy nehogy valakit megsértsek, nagyjából azt szeretném, ha szabad, nyugodt, nem kapzsi, nem önkínzó, nem gonosz, de tisztánlátó, mégis jókedvű ember legyen, mert bizony én sem teszem meg azt a szívességet - az Ördögnek sem -, és senkinek, hogy megkeseredjek. Különben is még korai lenne.
Azt kérem ilyenkor, hogy ez a fiú, önmaga legyen a legnagyobb ajándék önmagának és jusson belőle másnak is. Távozásodban nekem az a legnagyobb fájdalom, hogy Te is a fia voltál valakinek. De az is maradsz mindig, a biológiai élet luxusa nélkül.
Hát ennyi, drága Tamás, ezek lennének a legfontosabb dolgok röviden, tollal, papírra. Gondoltam, ha már megtisztelnek azzal, hogy az Iskolai Evkönyvbe írjak, komolyan veszem. Neked írom, és Veled együtt maradok meg annak, akik voltunk. Remélem, nem illúzió. Csak egy kicsit.
Szia.

(2003)

 

Szólj hozzá!

Ne fájjon a szíved, Viki!

2008.11.15. 21:50 I.A.

Műtétre várva. Sok-sok imának Szekszárdra érni semmiség.

Az ima ereje nem ismer határokat. Gyorsabb mint egy sms, és díjtalan. Főképpen hatásos, ha tiszta szívű gyermekek fohászkodnak.

Három budapesti katolikus óvoda gyermekközössége foglalta imába a tegnapi csendes pihenő után Csankó Viktória nevét, aki a szekszárdi kórházban vár szívátültetésre, a neve pedig már ott szerepel a "transzplantációs éles listán".

- Egész délután szíveket vágtunk ki - mondja Csák Katalin, a Labanc utcai Hajnalcsillag Katolikus Óvoda vezetője -, hogy ezzel fejezzük ki együttérzésünket és szeretetünket. A szívek hátuljára a gyerekek üzeneteket diktáltak, a középsős Jázmina például azzal biztatta a Bátán élő beteget, akivel persze még sosem találkozott: "Ne fájjon a szíved, Viktória!"

Ugyanígy tettek a hűvösvölgyi Don Bosco és a pasaréti Ferences Óvoda növendékei is. Kiss Antal szervező a Prohász-ka Ottokár polgári kör tagja. Gyermekei a Hajnalcsillagba járnak. Kiss Antal úgy tudja, hogy a tiszta szívű gyermekek imája hamarabb meghallgatásra talál.

Rá is fér a lelki támogatás Csankó Viktóriára, aki 1984-ben született. Kétéves korában vérképzőrendszeri rák támadta meg, Pécsett gyógyították ki belőle. A szívelégtelenség ötéves korában jelentkezett. Viktória édesapja meghalt, anyukája egyedül nevelte őt és testvérét a bátai főutcán álló házban.

A csonka családban nincs kenyérkereső, a segélyekből négyen élnek, Viktória nővérével és annak gyermekével együtt. Vályogházuk falai a 2002-es dunai árvízben - nem az ártól, hanem a ház melletti forgalom miatt - szétrepedtek. A családot ki kellett lakoltatni. Viktória végstádiumú, gyógyszeres kezeléssel nem gyógyítható szívizombetegségben szenved.

- Gyógyulása szempontjából fontos, hogy Csankó Viktória összkomfortos házba menjen majd haza új szívével - mondta lapunknak a betege sorsát érezhetően szívén viselő Józan-Jilling Mihály, szekszárdi főorvos.

Új szív, új ház. Ez a céljuk a budai ovisoknak, akiknek rajzai egy albumba kerülnek majd. Ezt elviszik egy estre, ahová Bubik István és Eperjes Károly színművészek is várhatók. Az óvodás szíveket, a rajtuk lévő üzenetekkel együtt meg lehet vásárolni, darabonként tízezer forintért. A szívek azonban az albumban maradnak, amelyet Viktória új szívvel, új házában lapozgathat majd a műtét után. A szívek mellett ott lesz, hogy ki rajzolta - például Jázmina -, és ki vette meg Vikinek - például Bubik vagy Szamóca. A szívekből kétszáz darab készült, tehát kétmillió forint bevételt jelenthet. Az Emmaus Alapítvány támogatásával együtt ez éppen elég lesz egy kicsi, de nagyon szép ház megépítéséhez Bátán. Viktória mindent köszön mindenkinek.
- Nagyon örülök annak, hogy országszerte ennyien támogatnak. Remélem, minden jóra fordul - mondta lapunknak a kis beteg a szekszárdi kórházban, aggódó édesanyja társaságában.

A műtétet az Országos Korányi Intézetben, Karlóczai Kristóf vezetésével fogják végrehajtani.

Szólj hozzá!

A vörösbor nem tűri...

2008.11.13. 20:48 I.A.

"A vörösbor nem tűri a magányos ivót. Cimbora kell hozzá, vidám történetek, régi nóták, asszonyokra emlékeztetőek, kártya és muzsika... Ezért csak pálinkát szabad inni. A pálinka mámora fenséges közönyt prédikál. Megveted a halált, és jó az élet is úgy, ahogy éppen van, illetve, ahogy nincs.A vörösbortól eszedbe jut, hogy novemberben Rómában a Borghese park fakoronái között, növekvő mahagóniszínű foltokban terjed az ősz, és alkonyatkor sok-sok harang zúg.Fáj a szíved, de képes vagy vágyódni, sőt remélni is, hogy egyszer majd eljutsz innen az Örök Városba, miután ilyen céllal búcsúzáskor bedobtál néhány centesimót a Fontana di Trevi nevű mesterséges vízesés roppant medencéjébe, s ezért viszontlátással kecsegtet a babona némi készpénz ellenében. Hiszed a hihetetlent; ez a vörösbor...A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. A vörösbor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!”

És ez akkor is szép, ha nem igaz."

(Rejtő Jenő: Csontbrigád) 

Szólj hozzá!

Zöldet kaptunk

2008.11.08. 21:39 I.A.

A mi kis falunk jobban tudja
[2005.10.31]

Pörgés volt a hétvége zöld ügyekben – szavakban legalábbis. Sólyom László köztársasági elnök a CNN Világriport című műsorában felfedte titkos álmát a zöld elnökök világméretű hálózatáról. Közben Persányi Miklós zöldminiszter egy hétvégi konferencián arról beszélt, hogy a környezetvédelem intézményes feltételei öt éven belül jobbak lesznek. Amihez szerinte sok idő kell, az a „környezettudatos gondolkodásmódra való átállás”.

 

Persányinak szerencsére nincs teljesen igaza abban, hogy az agyunkkal nagyobb baj van, mint a honi környezetvédelem intézményi feltételeivel. Hiszen Sólyom világgá kürtölt titkos álma mellett újabb reménykeltő fejlemény, hogy Magyarországon elsőként egy igazán kicsi, 420 lelkes mátrabéli falucska – a gyönyörű fekvésű Ivád –, Párizzsal, Oxforddal, Béccsel, Firenzével és még 400 másik európai településsel együtt eldöntötte: GATS-mentes zóna kíván lenni. A GATS 144 ország tévedése. Azoké, amelyek tíz éve arra szerződtek a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO), hogy a közszolgáltatások piacát – postát, egészségügyet, távközlést, ivóvízellátást, szociális tevékenységeket – a szabad versenynek engedik át. Ha a GATS elterjed, a Védegylet szerint végleg befellegzett azoknak a kistelepüléseknek, amelyek nem piacképesek. Miért függ össze a kis posták megszüntetése ellen folytatott harc és a környezetvédelem? A képviseleti demokrácia miatt, mert Dávid és Góliát harcában a mi kis falunk parittyája ez a sokat szidott demokrácia, amely ugyan nem fegyver, hanem természetes eszköz.

 

Ma már több száz belga település tiltakozik a GATS-egyezmény kiterjesztése ellen. Ők az utóbbi tíz évben lakva ismerték meg a GATS-ot és rájöttek, hogy a tőke a haszonból lett, és hasznot akar. A kisközösségi érdek és a környezetvédelem már összetartozik, mert csak akkor lehet tétel a könyvelésben, ha valamiért hasznos. S bár a tőkének nincs hazája, a hazának pedig nincs tőkéje, eladni a környezetet és az önrendelkezés jogát már csak azért sem kéne, mert a zsebünk ugyan üres, de a környezet még a miénk. Egy darabig.


 

1 komment

Ronaldinho

2008.11.08. 21:00 I.A.

Ronaldo Assis de Moreira az Aranylabda 50. tulajdonosa. A huszonöt éves labdarúgó a 2005-ös Aranylabda-szavazáson majdnem kétszer annyi szavazott kapott, mint a második helyezést elért játékos.

 

Ronaldinho egy brazíliai nyomornegyedben nőtt fel. Szülei azért választották a híresebb, de távolabbi csapat helyett a közelebbit, mert nem tudták kifizetni a buszjegyet.

Lazán dekázgat a tizenhatoson. Ebből laza kapáslövéssel eltalálja a felső lécet, csak úgy csattan. A visszapattanót mellel leveszi, dekázgat, kapásból lő, ismét eltalálja a felső lécet. Visszapattan, leveszi, dekázgat, fejjel besegít, gondol egyet, ráfordul, majd ismét kilövi a felsőlécet. Ez a videofilm a világhálón terjed, és mindenki azt találgatja, vajon igazi, vagy hamis.

Aztán egy amerikai sportszergyártó vezetése töredelmesen bevallja – jól előkészített kampány részeként –, hogy megvettek egy amatőr videót, amely az edzésen készült. Feljavították számítógéppel, de hogy mennyire, azt már nem árulják el. Csak azt lehet tudni, hogy van valóságalapja. Bármit csinál az 1980-ban, Porto Alegrében (jelentése vidám kapu) született világklasszis, tátva marad a szánk. Ronaldinho a 2005-ös Aranylabda-szavazáson majdnem kétszer annyi szavazott kapott, mint a második helyezést elért játékos. Ronaldinho kilencéves korában egy iskolai meccsen 24 gólt szerzett. Ebből négyet szögletből csavart be, de úgy, hogy senki sem tudott beleérni. Azóta csak fejlődik. Rajongói a varázslatos középpályás szabad szemmel nem látható cseleit imádják a legjobban. Némelyiket csak a képernyőn lassítva élvezheti a szemlélő.

Ronaldinho, a legprofibb örömfocista a futballból két dolgot szeret: ha nála van a labda, vagy ha az ellenfél kapujában. Akkor is mosolyog (karakterét erősen meghatározó fogazatával), ha felrúgják. Ezt az ellenfelek kényszerűségből teszik meg vele, mert akitől a labdát nem lehet elvenni, és kapura tör, azt elég gyakran elgáncsolják. – Azért tudok mosolyogva felállni – mondta egy alkalommal –, mert csak szabálytalanság árán tudtak megállítani. Ez jó.

Nincs benne nagyképűség, nincsenek körülötte botrányok. Maradt belőle valami a közvetlen kisfiúból és továbbra is szeret mindenkit, aki a focit is szereti. A 180 centiméter magas és 76 kilogramm súlyú és elképesztően ruganyos Ronaldinho egy esetben ideges a pályán: ha valóban sérülésközeli támadás éri. Azt mondják, egy nagyobb sérülésen kívül semmi nem veszélyezteti, hogy a világ legnagyobb focistája legyen. Gólöröm esetén szambázik, ilyenkor a közönsége, (szerény becslések szerint a világ összes futballrajongója) tombol a gyönyörűségtől. De legalább ugyanúgy mosolygunk a tévé előtt, ahogy hősünk. A futballon kívüli szenvedélye még a gitározás.

Lelke mélyén talán csak egyet sajnál, hogy édesapja nem hallhatta meg azt a dicséretet, amit a pályatársakkal kapcsolatban mindig szűkszavú Pelé mondott a napokban: – Most kétségtelenül ő legjobb! Ő nyújtja a legtöbb örömet a brazil embereknek. Ronaldinho édesapja 1992-ben halt meg, a fiú akkor 12 éves volt. Ronaldinho bátyja, az 1971-ben született Carlos akkor már brazil válogatottként játszott. Az addig nyomorgó család Carlos jövedelméből Porto Alegrében szép házat vett. Ebben már úszómedence is volt, ebbe fulladt bele az apa. Carlos ma öccse menedzsere. Amikor a legkisebb fiú Párizsba költözött, magával vitte az egész családot: édesanyját, nővérét és bátyját. Ma már Barcelonában élnek, mert a legkisebb fiú oda is magával vitte szeretteit. Nagyon valószínű, hogy a legjobb brazil szappanopera szerző sem tudna különb forgatókönyvet írni, mint ez az önmagát író regény ezzel a címmel: Ronaldo Assis de Moreira csodálatos élete.

 

 

 

Az 50. Aranylabda szavazás helyezettjei:
1. Ronaldinho (brazil, FC Barcelona) 225 pont
2. Frank Lampard (angol, Chelsea) 148
3. Steven Gerrard (angol, FC Liverpool) 142
4. Thierry Henry (francia, Arsenal) 41
5. Andrij Sevcsenko (ukrán, AC Milan) 33
6. Paolo Maldini (olasz, AC Milan) 23
7. Adriano (brazil, Internazionale) 22
8. Zlatan Ibrahimovic (svéd, Juventus) 21
9. Kaká (brazil, AC Milan) 19
10. Samuel Eto,o (kameruni, FC Barcelona) és John Terry (angol, Chelsea) 18-18
12. Juninho Pernambucano (brazil, Olympiqe Lyon) 15
13. Claude Makelele (francia, Chelsea) 8
14. Micahel Ballack (német, Bayern München), Petr Cech (cseh, Chelsea), Didier Drogba (elefántcsontparti, Chelsea), Juan Roman Riquelme (argentin, Villarreal) 7-7
18. Zinedine Zidane (francia, Real Madrid) 5
19. Gianluigi Buffon (olasz, Juventus) 4
20. Jamie Carragher (angol, FC Liverpool), Cristiano Ronaldo (portugál, Manchester United) 3-3
22. Michael Essien (ghánai, Chelsea) 2
23. Luis Garcia (spanyol, FC Liverpool), Pavel Nedved (cseh, Juventus) 1-1

 

Szólj hozzá!

Címkék: reggel napilap

Nagy cipőnk van, mégis szorít

2008.11.08. 02:03 I.A.

(2004)

Oroszi László, a Fejér megyei Válban élő feltaláló benyújtotta keresetét a Fővárosi Bíróságon, az Adidas Budapest Kft. ellen - jogbitorlás miatt.

 A váli férfi 1995-ben kezdte tesztelni saját ötletét, az irányítósávos labdarúgócipőt. Ehhez a feltaláló szerint feltűnően hasonlít az Adidas 2000-ben piacra dobott Predator Precision és a 2002-ben megjelent Predator Mania márkanevű labdarúgócipője.
 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung szeptember 9-i cikke részletesen foglalkozott az üggyel.

 

- Az Adidas sok pénzt keres az oltalmammal, de vonakodik a megfelelő jutalékot, részesedést, jogdíjat megfizetni - összegzi a Frankfurternek nyilatkozó Oroszi. Az Adidas szóvivője szerint nem sértettek szabadalmi jogot, Oroszi jogi lépéseiről pedig semmit nem tudnak.

A cikk után egy héttel Oroszi váli címére levél jött az egyik jelentős német jogi irodától. Szabadalmi ügyekben rendkívüli praxisuk miatt előzetes információk nélkül is fantáziát látnak a magyar férfi jogi képviseletében. Oroszi László él a lehetőséggel.

Válba megyek, az Ürményi-kastéllyal szemben lévő cukrászdába. Ez a feltalálóé, és bodzafagylaltjáról híres. Én azonban a Magyar Szabadalmi Hivatalban HU 1.172. lajstromszámú használati mintaoltalom alatt álló cipőt szeretném látni. Fekete stoplisok. Az orr-részük műgumiból készült és bordázott. Az orr közepén keskeny választóvonal, akár egy szimmetriatengely. A választóvonaltól egyforma szögben milliméternyi széles, párhuzamos és hosszú bordák indulnak. Mint a halszálkás zakók mintázata. A cipőorr jobb és bal oldali felületén szintén választóvonalak és szakaszonként változó szögben álló precíziós redőzet. Egyszerűnek látszik, mint egy csúszásgátló. Kézenfekvőnek, mint a zseniális ötletek. Később nem is érti az ember, miért nem neki jutott eszébe. A tesztelés két évig tartott. Ebben az időszakban dőlt el a bordázat, a "halszálkák" végleges beosztása.

A cipő a bordák összenyomódási képessége miatt biztosabbá teszi a labda levételét. Az elrúgás pillanatában a redőzet megfogja, nem hagyja elcsúszni a labdát, ami nagyobb találati pontosságot hoz. A cipőt először az Újpestnél és a Siófoknál használták. A bordákat csupán felragasztották a cipőre. Így, kezdetleges állapotban került az Újpesthez. Nagy László akkori vezető szakvéleménye szerint azonban már így is félméteres pontosságnövekedést és jóval biztosabb labdakezelést jelentettek az Oroszi-féle irányítósávok. Szabadrúgásnál a sorfal mellett kapura csavart labda nagyobb ívet képes leírni. Nagyobb a kifli.

A most negyvenkilenc éves Oroszi László fiatalon a Vál KSE-ben játszott.

- Talán azért kerültem végleg kapuba, mert kézzel jobban ment a foci - mondja -, viszont a kapuból lehet a legjobban megfigyelni, mi történik a pályán. Ez a szerep nagyon megfelelt az alkatomnak. Én onnan két sima felületet láttam - a labda és a cipő anyagát -, amiről azt gondoltam, jobban is összedolgozhatnának egymással. Aztán kiöregedtem és abbahagytam a játékot. 1994-ben viszont edző lettem a Vál KSE-nél, és azt láttam, hogy a mai labdák és a mai cipők, sokkal simábbak, mint az én időmben. Bosszankodtam a labdakezelési ügyetlenségek láttán. 1995-ben kész tervekkel a Tisza Műgumi Kft.-hez fordultam. Szerencsém volt az igazgatóval. Anyagokat kezdett keresni a műhelyekben. Ragasztóval feltettük az első irányítósávokat. Ezt vittük el a két magyar csapathoz.

- A Frankfurter is említést tesz a Craig Johnston-féle Predator cipőről, amit ausztrál kollégája 1993-ban fejlesztett ki. Az Adidas erre való hivatkozással utasította vissza önt. Ez miben hasonló és miben más, mint az ön cipője?

- Herbert Galocke, az Adidas képviselője Martfűn nem utasított vissza. Azt mondta, hogy visszatérünk a témára. Ez akár bizonyítható is. Megismerte a találmányomat és a cipőt kézbe véve elemezhette. Ilyen előzmények után komolytalan az a védekezés, hogy a cipő megismerése után senkinek nem beszélt róla. Nem életszerű, hogy egy cipőről szóló hivatalos megbeszélés tapasztalatait egy cég képviselője nem adja át munkaadójának, aki cipőket is gyárt. Az ausztrál Predatoron nincs irányítósáv. E cipő rüsztjén "tuskók" vannak, mintha stoplikat hoztak volna fel az orra. Abban segítik a focistát, hogy nagyobb erejűvé tegye a rúgást. "Bikázni" lehet vele. A labda jobban megmarad a rüsztön, nem csúszik fel "csizmaszárra".
Rónaszéki Tibor szabadalmi ügyvivő állásfoglalása szerint az ausztrál Predator és az Oroszi-féle irányítósáv két külön dolog. Több mint furcsa, hogy nem egészen két évvel azután, hogy Galocke úr Martfűn megismeri az Oroszi-féle irányítósávokat és 2000-ben világpiacra visz egy olyan cipőt - a Predator Precisisont -, amin a magyar koncepció szerinti irányítósáv jelenik meg. E Magyarországról átvett és nagy sikerű megoldásért azonban az ötlet gazdája, az oltalom váli birtokosa nem kapott az Adidastól kompenzációt. Herbert Galocke nyugdíjba ment.
- Mi többször megkérdeztük, hogy hajlandók-e peren kívül tárgyalni a kompenzációról. Kifejeztük, hogyha nem nyilatkoznak, bírósághoz fordulunk. Mi mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük a pert. Mi meg akartunk egyezni.

Oroszi László 1994 előtt jó jövedelmi viszonyok között élt. Baromfitenyésztéssel foglalkozott, és a Vaál Cukrászda is működött már. Felesége tanítónő. Lányai főiskolások. 1994-től találmánya minden idejét lefoglalta. Vállalkozása háttérbe szorult. 1996. október 14-én nyújtotta be a használati mintabejelentést Budapesten. A hivatal megadta a jogokat. A törvény szerint a magyar bejegyzés után meghatározott időn belül kell a feltalálónak beadnia a bejegyzési kérelmet az Európai Hivatalnál. Oroszi 1998-ban adta be, közvetlenül a határidő lejárta előtt.

- Miért várt ennyit?
- Nem volt pénzem. Ez nem két forint. Szabadalmi ügyvivőm, Rónaszéki Tibor pályázatot nyújtott be az európai kiterjesztés érdekében a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz és a Gazdasági Minisztérium mellett működő pályázati irodához. Két és fél millió forintot nyertünk és ugyanennyi önrészt álltam a vagyonomból.

- Az Európai Hivatal annyi ideig vizsgál egy kérelmet, ameddig akar?
- Igen. Ebben az időszakban történt meg, amire nem számítottunk. Annak tudatában, hogy a magyar oltalom a miénk és az európai kérelmet is beadtuk, megmutattuk a cipőt Herbert Galocke-nek, az Adidas egyik igazgatójának. Úgy gondoltuk, minket nem érhet baj. Azt nyilatkozta, hogy érdekes a téma. Ha aktuális lesz, visszatérünk rá.

Folytatták a munkát, fejlesztették a cipőt, előkészítették a sorozatgyártásra, előállították az összes szerszámot és megállapodtak egy gyárral a sorozatgyártásról. Próbamennyiséget rendeltek, hogy szélesebb körben tudják tesztelni.

- Hol látta meg először az Adidas irányítósávos cipőjét?

- Fényképen. Az angol Beckham kezében, a Fejér Megyei Hírlap TV-mellékletének címlapfotóján, a 2000-es Európa-bajnokság idején.
- Hogyan reagált?
- Ha a családom és Rónaszéki nem áll mellettem, összeroppanok. Magamhoz térve elmentem egy pesti márkaboltba, megnéztem a cipőt. Hajszálra az én megoldásom volt. Amin hat évet dolgoztam. Prospektust szereztünk, amelyben az én ötletem előnyeit ecsetelték, a nevem nélkül. Siker volt a cipő. Zidane is ebben játszott. Németek, olaszok is használták. Ennek még örültem is. Ez volt az igazi teszt. A világ élvonalának visszaigazolása. Két héttel az idei vébé nyitómeccse előtt érkezett meg az európai értesítés, hogy enyém az oltalom visszamenőleg 1996-ig. Két hét múlva a világbajnokságon megláttam az új Predator Mania nevű modellt. Szintén irányítósávos. Ez volt az a pillanat, amikor megírtuk az Adidasnak, hogyha nyolc napon belül nem körvonalazódik megállapodás a kompenzációról, a sajtóhoz fordulunk. Nem jött válasz. Csak egy telefon. Akkor mondtam ki, hogy ezt velem csak azért tehették meg, mert magyar vagyok. Ezt a méltánytalanságot egy belga vagy egy német esetében nem merték volna megkockáztatni. Magyarországról talán azt gondolták, hogy itt kisebb az emberek bátorsága. A sajtóval elértem, hogy levelezni kezdett velem a cég. Elismerték, hogy Galocke úr látta a cipőnket, de tagadták, hogy azt mondta volna: visszatérünk rá.

Oroszi László újabb hárommillió forint hitelt vett fel szigorú kamatra. Az európai oltalom után az európai nemzeti oltalmakat is be kellett jegyeztetnie.

- Nincs megállás. Előremenekülök. A legnagyobb károm, hogy amíg a cipővel jártam a kálváriát, addig nem foglalkozhattam három más bejegyzett találmányommal.

 

Szólj hozzá!

Jött egy fax

2008.11.08. 01:55 I.A.

Az asszony egyszerűen ajtót nyit a csengetésre, a tízemeletes miskolci panelház ötödik emeletének 2-es számú lakásában. Két ismeretlen férfi lép be, egyikük kifejezetten nagydarab, őt félretolják.

- Kik maguk, mit akarnak, mit képzelnek? - kérdi az asszony a két támadót.

Egyikük a szobák ajtait nyitogatja, mindenhová benéz, miközben ezt ismételgeti:

- Hol van, hová bújt?

A másik férfi a zsebében kotorász, az asszony pedig döbbenten látja, de fel se nagyon fogja, hogy ezek rendőrök, (ez még a kisebbik rossz, hiszen mi nem követtünk el semmit, ez csak félreértés lehet, de miért keresik, Úristen, mit csinált Jóska, csak vásárolni ment a Tescóba, én megőrülök, ha baja esett.)

A két zsaru - egyikük sem látszott harmincnál többnek -, a hátuk közepére kívánták ezt az egészet, esküdtek magukban, hogy ez csak és kizárólag velük történhet karácsony előtt két nappal, de szívük mélyén azért izgatja őket a feladat, hiszen ez nem kis dolog. Ha kicsi, ha nagy, sietni kell haza, gyorsan beviszik, lejátsszák az egyeztetést, nyert ügy, délutánra minden kész, kalap kabát, ha valami barom valahol, ahová a harmónia nem hazajár, meg nem böki az asszonyt, az ünnepek előtti neurózis erős felindultságában, hullarészegen. Akkor az obi. Miskolc nem piskóta város, ha az ember itt rendőr, tudja, hogy sok minden kitelik tőle.

- Nemsokára megjön a férjem - mondja az asszony, aki továbbra sem ért semmit. Abból, hogy rendőrök a lakásból egyszerűen kiviharzanak, s azt mondják, mindjárt visszajönnek, arra gondol, hogy Jóskának nem lehet baja, mert azt már megmondták volna, hacsak nem támadta meg valaki. Mert ő nem bánt senkit. Ha viszont őt akarják bántani, vagy azt, aki hozzátartozik, akkor Jóska egyszeriben más ember lesz, és nem lehet megállítani. Mert ereje van Jóskának, és az ember biztonságban érezheti magát mellette. Nem nagydarab, de erős, mint a bivaly, rettentő gyors, nem verekedős, kezdeni nem kezd. Miskolcon ez kötelező irodalom, eddás volt, és heves néha ma is, ó, még megütött valakit, aztán lelépett a helyszínről, de a Jóska nem buta, ez nem ő, mert amit ő tesz, azért a felelősséget vállalni szokta. Utálja a gyávákat. Ez csak valami félreértés lehet.

A két rendőr a szomszédba megy. Az ajtót nyitó hölgy kérdésre válaszolva elmondja, hogy a maga részéről örvend, hogy Nagyék költöztek a szomszédba, rendes emberek, ő rosszat mondani róluk nem tud. Elővesznek egy faxot, amin alig kivehető arckép van.

- Ez ő? - kérdi. - Hasonlítani hasonlít - mondja, de szóvá teszi a kép rossz minőségét.

Ezután a nyomozók visszatérnek Nagyék lakásába, ahol várakozni kezdenek, de továbbra sem mondják meg a feleségnek, hogy a férjét miért keresik.

Már-már talán kicsúszna a szájukon, hogy lakossági bejelentés alapján történő adategyeztetésről van szó, amikor az ötödiken megáll a lift. A lakás ajtaja elé húzódnak. Nagy József 37 éves ipari alpinista az ajtóhoz lép. Tolja a kulcsot. Kinéz a szomszéd hölgy, aki figyelmeztetni akarja:

- Figyelj már, légy szíves...

Az ajtót belülről hirtelen nyitják, Nagy Józsefet a karjánál és gallérjánál fogva a lakásába rántják.

- Kik maguk, mit akarnak, mit képzelnek? - ennyit tud hirtelen kérdezni.

Telefonálni nem lehet
 

A 10 éves Richárd és az 5 éves Levente a kiabálás hatására leteszik a pléjsztésönt, kijönnek a gyerekszobából. A nyomozók éppen igazolják magukat. (Apától a fogasnál igazolványt kérnek, Apa belenyúl a belső zsebébe. Apa remeg az idegességtől, remeg a hangja is, pedig nem szokott, kiabálni sem szokott, de Apa most szívesen kiabálna, az látszik, "kutatási engedélyt" akar.) Papírt arról, hogy milyen jogcímen jöttek be a lakásába. Richárd fejébe szöget üt a kutatás szó. (Mit akarnak itt kutatni, mit rejtettünk el? Mi nem szoktunk dugdosni semmit.)

- Hogy hívják?
- Nagy József.
- Biztos?
- Biztos.
- Ön van ezen a képen?
- Nem.

A rendőrök valamilyen faxot hasonlítgatnak a személyiben lévő képéhez. Nagy József felajánlja az útlevelét is. A nyomozók nem beszélnek egymáshoz, összeszokottan metakommunikálnak a szemükkel. Nagy József rosszat sejt, előszedetné a dobozt, amiben minden papírt tart, anyakönyvtől máig. De nem kérik. Ő dokumentált életutat emleget, az események sodrában pedig talál egy jó erős ágat, amibe kapaszkodhat: biztos benne, hogy nem őt keresik. Biztos, hogy félreértés.

- Be kell jönnie velünk a kapitányságra adategyeztetésre, de sajnos ennek van egy kellemetlen oldala - közlik a rendőrök immáron kulturáltan -, meg kell önt motoznunk és meg kell bilincselnünk. Legyen szíves kipakolni a zsebeit.

Richárd és Levente, akiket a döbbenettől senki sem zavar be, látják, amint apjuk a zsebeiből az ebédlőasztalra pakol. Arra az asztalra, amin a sütés kezdődött volna. (Karácsonykor mindig Apa süt, mi pedig ott vagyunk körülötte, figyelünk, ő magyaráz, ha csuszmákolunk a krémből, úgy tesz, mint aki mérges, de mosolyog rajta, Kishavernek szólít bennünket, és Apával akkor a legjobb beszélni, ha süt, vagy főz valamit. De Apát most végigtapogatja az egyik felügyelő, megnézi a nyakát, megnézi a bokáját, mint a filmeken, aztán a kabát alól elővesznek valami fémes zörgőt, tartja a csuklóit, és Apát megbilincselik.)

Richárd magához vonja Leventét, aki nem tudja, hogy fog Apa összebilincselt kézzel sütni.

Nagy József telefonálni akar a rokonságnak, hogy értesítse őket arról, hogy a felesége nehéz helyzetben egyedül marad.

- Nem lehet - mondják a rendőrök.
A lakásban nincs vezetékes telefon.

- Vegye ki a zsebemből, és adja oda feleségemnek a mobilt - kéri Nagy.

Nem lehet.

A lakásból arányos mérvű testi erővel vezetik ki, azaz karjánál fogva. Az ereszkedő liftben Nagy József megtöri a csöndet:

- Biztosak benne, hogy ez a törvényes eljárás?
- Nekünk ez a munkánk. Tudjuk, hogy mit lehet és mit nem.
- Rendben.
 
Ősi női magyarázat

- Kik voltak ezek, és hová vitték Apát? - kérdi Richárd.

Az asszony keze a szája előtt, szaladgál az ajtó és az ablak között. Nem is figyel, úgy válaszol.

Szegény gyerek nem tudja, hogy ez a válasz egy toposz. Az anyák minden történelmi időben csak azt a gyenge szöveget tudják ismételni a gyerekeknek, ha férjüket a rendőrök elviszik, hogy "Apa kollégái voltak itt".

Richárd tízéves élettapasztalata szerint a felnőttek gyakran nézik hülyének a gyerekeket. Okosabb már annál, hogy tovább kérdezzen, inkább visszavonul Leventével, és ő is azt mondja neki: Apa kollégái voltak.

Anya később kabátot vesz, azt mondja, senkinek sem lehet ajtót nyitni, elszalad az édesanyjához. Ötszáz méterre laknak.

- Na végre, megvan! - lép az irodába örömmel a harmadik rendőr, az elöljáró.

- Hogy hívnak?
- Nagy József.
Ezt legalább tízszer visszakérdezi.
- Hogy hívnak?
- Nagy Józsefnek. Harminchét éve.
- És mi a másik neved? - talán álnévre gondol.

- Zsolt. Nagy József Zsolt - feleli a zárt téli ruházatban ülő, megbilincselt férfi, akit háttal ültetnek a monitornak.

Ekkor az elöljáró kérdez valamit, amit Nagy nem ért meg, de mintha így hangzott volna:

- Lakatos?
De erre nem várnak választ.
- Hányszor voltál büntetve?
- Nem voltam büntetve.
Sokszor visszakérdezi.
- Ez te vagy? - kérdezi a rendőr, faxszal a kézben.

- Nem, ez nem én vagyok - vesz mély levegőt Nagy -, de mire föl tegezel? Én is tegezhetlek, ha már te is tegezel engem?

- Nyugodtan. Én nem vagyok régimódi.
- Kösz.

A feleség átér az anyjához. Nem akarnak hinni neki. Azt hiszik, tréfa. Aztán az asszonyból kimegy minden erő, ami még megmaradt. Összeesik a szőnyegen. Később az egész család Nagyék lakásába megy vissza, hogy a megbeszélés idején se maradjanak egyedül a gyerekek.

A Robocop nem enged
 

A miskolci rendőrök Vácot és Egert hívják. Az ottaniak adtak ki körözést.

- Mit követtem el, mivel vádolnak? - kérdezi Nagy József.

Nincs válasz. A következő órák a képek hasonlítgatásával telnek el. Vizet kér, nem kap. Úgy néz ki, Vácról jön majd egy előadó Miskolcra, hogy azonítsa őt. Nagy József számolni kezd. Tudja, hogy 72 óráig benn tarthatják. Ebben az esetben karácsonykor szabadul, lehet, hogy Vácon. Eldönti magában, hogy az ügyintézés lassú ritmusát felvéve szép lassan, komolyan érvelget, heveskedés helyett. A tét nagy. Ésszel él az ember.

Az ügyintézőt nem találják Vácon. Várni kell. Nagy Józsefet egy másik szobába vezetik, ahol a fényképész azt kérdi:

- Rabosítsam?
- Nem.

Digitális kép. Egész alakos, és közeli sorozatok. Másodszorra sikerül. A bilincset az első óra végén veszik le. A folyosón azt mondják:

- Itt a mosdó, igyon.
Jólesik a víz a csapról, az minden férfinak jólesik.
Arcot mos, belenézne a tükörbe:
- Biztos, hogy Nagy József vagyok.
Odabenn folytatja:

- Uraim, én Nagy József vagyok. Ha ujjnyomot vesznek tőlem, és nincs a nyilvántartásban, akkor nem én vagyok az, akit keresnek, feltéve, ha a körözött büntetve volt.

- Az nem olyan egyszerű - mondják.

A Nagy József fényképeiről készült színes print egy óra múlva készül el. Kétszer küldik el Egerbe vagy Vácra távmásolón, mindkétszer eredménytelenül. Az ottaniak elégedetlenek a minőséggel.

Ekkor valakinek eszébe jut a Robocop, ami egy olyan hely a hálón, ahová minden zsaru felmászhat a saját kódjával. Ezen megvannak a körözöttek digitális képei. A kísérletezés eredménytelen, némi jogos rosszkedv vesz erőt a társaságon, rövid telefonok a családnak, némi háborgás:

- Pont velünk fordul elő karácsonykor!

Nagy József ekkor elmondja, hogy 37 évet élt, ebből 32 évet Miskolcon. Minden papírja megvan. Az életútja ellenőrizhető. Kizárásos alapon lehetne az ügyet lezárni, ha a körözöttről vannak információk. Felhívja a figyelmet a tárcájában fellelhető német munkavállalói vízumra, amit nem kaphat akárki. Kérte a német lakásbejelentő a tb-kártya és a jogosítvány vizsgálatát.

- Pénzért mindent lehet venni - hangzott a válasz.

Nagy József útlevelében valóban nem élethű a kép, és rövid a haja. Arra azt mondták a faxszal összenézve, hogy "tuti". A faxon lévő fazon rövid hajú. 

Délután ötkor még mindig nem érték el a vácit, mert valahol kinn volt. Nagy József akkor kezdte el kivenni a szavaikból, hogy egy Lakatos nevű rab három hete megszökött Vácról. Azt keresik. A megfáradt alpinista ekkor összerakta, hogy egy szökött rab csak büntetett lehet, azaz szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Még egyszer kérte, hogy vegyenek ujjnyomot, mert ő nem volt büntetve, plusz a két nyom összevethető egymással, és mindenki mehet haza.

Az egyik rendőr azt kérdezte telefonon:
- Ez a Lakatos cigány?
Cigány lehetett, mert így reagált:
- Ez itt meg fehér.
Bikafej szárnyakkal

Ezután még sok hívás következett, amire Nagy József nem tudott figyelni.

Az elöljáró ekkor ránézett Nagy József hajzatára, és telefonon azt kérdezte Váctól, hogy mikor készült a faxon küldött kép.

- Háromhetes? - kérdezte döbbenten. - Ilyen friss?

Ezen a képen egy rövid hajú férfi van, ennek viszont hosszabb a haja. Három hét alatt nem nő ennyi haj.

Nagy József felsóhajtott.
A kapus feltelefonált.

- Megjöttek a rokonok - mondta valamelyik rendőr Nagynak, aki gúnyt érzett a mondatban.

Ekkor Nagy József elmondta, hogy van egy miskolci rendőrbarátja, akit öt éve nem látott ugyan, de ha valaki, hát ő tudná igazolni. A rendőrök kérték, hogy írja le. Amikor Nagy leírta és hozzátette, hogy a Tokaj étterem mellett lakott, az elöljáró így szólt:

- Te, ez tényleg ismeri! Most hol dolgozik?
- Nem tudom. Öt éve nem láttam.

A rendőrök barátilag megmondták Nagynak, hogy a barátja kapitány lett egy borsodi városban.Nagy ekkor megkérdezte, hogy van-e a körözött személynek különös ismertetőjele, mondjuk tetoválása.

- Miért?

- Mert nekem van. S ha neki nincs, vagy nem ilyen, vagy máshol és több, akkor nem én vagyok az, akit keresnek.
- Mutasd - mondta a rendőr.
- Megmutatom neked - mondta Nagy, nem hagyván ki a visszategezést, és bal vállán az inget felhúzta. Bikafej szárnyakkal. A Bika jegyében született, a szárnyak pedig ejtőernyős ifjúságát jelentik.

Egy telefonból kiderült, hogy Lakatosnak nincs tetoválása. Viszont találtak egy bankkártyát letiltó levelet Nagy József tárcájában. Magyarázatot kértek.

- A feleségemet kizsebelték, és ellopták mindenét. A zsebesek az utcán mászkálnak, én meg itt ülök benn.

Ha nem te vagy Lakatos

A folyosón megmutatták a rokonoknak a faxot.
- Hasonlít valamennyire?

- Ez alapján a rossz kép alapján az egész várost behozhatnák. Ez mindenkire hasonlít, annyira rossz - felelte a sógor.

- Mióta ismeri Nagy Józsefet? - kérdezték a sógort.
- Gyerekkora óta.
- Mindig így mutatkozott be?
- Igen.
- Ő van a képen?
- Nem.
 

Az elöljáró korábban azt kérdezte Nagytól, van-e haragosa. Nagy azt válaszolta, hogy tudtával nincs. Ennyire senki sem haragudhat rá, hogy a lapokban megjelent kép alapján a tanúvonalért nyúljon, kihasználva, hogy Nagy némiképp hasonlít egy körözött személyre. Aztán Nagynak végül eszébe jutott, hogy ki lehet az egyetlen haragosa. A nevet viszont, amiben biztos, de bizonyítani nem tudja, a feleségén kívül még nem mondja el senkinek.

- Ha kiderül, hogy tényleg nem te vagy a Lakatos, talán haza is mehetsz - mondta az elöljáró.

Később elmentek haza. Csak az egyik nyomozó maradt, aki telefont várt Vácról. A telefon megcsörrent, Nagy nem hallotta, miről volt szó. A nyomozó így szólt:

- Pakoljon és mehet.
 
Beszéljük meg!
 

Az apa az esetről a gyerekekkel nem beszélt. Nagy Richárdnak az anya magyarázta el a történteket. Nagy Levente nem fogta fel. Az eset óta nem lehet egyedül hagyni, az óvodában is nehezen marad meg, attól fél, hogy az anyja nem jön vissza érte. Nem az apját félti, hanem az anyját. Úgy gondolja az ötéves eszével, most az anyja következik. Fogalmai szerint "Apát elrabolták".

 

A Szenteste előtti napon Nagy József felhívott egy újságírót. Az újságíró azt tanácsolta, jól gondolja meg, hogy ujjat húz-e a miskolci rendőrökkel, gondolja meg, nem egyszerűbb-e az ügyet diszkréten intézni, mire Nagy József azt mondta: nincs félnivalója. Hozzátette, azt szeretné, hogy ez a három rendőr egy életre megtanulja, hogy a törvények rájuk is vonatkoznak. Ekkor az újságíró személyes találkozást javasolt, mert a telefonbeszéd drága és hiányos eszköz. Megkérdezte Nagytól, hogy vannak-e gyerekei, és azt kívánta, hogy a karácsonyból sikeresen próbálja a történetet kiiktatni. Nagy József és az újságíró január elején találkoztak. Azon töprengtek, vajon miért nem jött a rendőröktől legalább egy sor?

 

Január közepén Nagy József levelet kapott a kapitányságvezetőtől, amelyben udvariasan bocsánatát kéri az inzultusért. Nagy Józsefet a közvetlen családtagok csitítják. Azt mondják, ne ugráljon, mert végül is bocsánatot kértek, el kell az egészet felejteni. Sajnálja, hogy az ünnepet elrontották, és remélik, hogy Nagy József Úrnak ezután csak jó élményei lesznek a kapitányság munkatársainak részéről. A levélen érezhető, hogy a kapitány sokáig kereste a szavakat. Nagy József a maga módján örül a levélnek. Emberi gesztusnak tekinti, a "pakoljon és mehet"-hez képest különösen nagyra értékeli. Azt azonban nem engedheti meg magának, hogy ne kérje az ügy hivatalos kivizsgálását.

Ezzel nem a három rendőrön akar bosszút állni, akik valószínűleg eleget álltak már szőnyeg szélén az eset miatt. 

Nagy József igazából a feljelentőhöz akar eljutni, akit jól ismer. A feljelentő egészen biztosan tudta, hogy az újságban nem Nagy József képe van, hiszen gyakran elmennek egymás mellett. A feljelentő pusztán kihasználta a hasonlóságot, s "karácsonyt csinált" haragosának. A borsodi lapokban megjelent kép mellett ott áll az is, hogy a férfi Vácról szökött. Nagy Józsefet viszont lehet látni Miskolcon.

Nagy József úgy látja, hogy a feljelentő nemcsak őt, hanem a rendőröket is bajba keverte, mégpedig tudatosan félrevezetve őket. Jól tudja, hogy a feljelentők védettek, mert eleve névtelenül operálnak.

Ha a rendőrök tudják is, ki volt, titokként kezelik. Ha viszont még nem tudják, ki volt a feljelentő, kis szerencsével felderíthető a személye, a hozzá vezető nyomok egy része bizonyíték is lehet.

Nagy Józsefnek a kapitány azt írta, hogy szeretné, ha csak jó élményei lennének a miskolci rendőrök részéről.

Nagy Józsefnek igen jó élmény lenne, ha belemosolyoghatna a feljelentő képébe. Gondoskodik például arról, hogy ez az írás hozzá is eljusson, és ezt olvasván a hideglelés kerülgesse.

A mindenképpen békésre tervezett szeánszon Nagy József a három rendőrt is szívesen látja.

 
A faxot ne hozzák.
 
(2004)

 

Szólj hozzá!

Lee Renlin házassága

2008.11.08. 00:52 I.A.

A nagymama kórházban van Mátraházán. Víz van a tüdején. Ágya bevetve, szobája, mint nappali szolgál most, a falon szentkép, Mária és a kisded, mellette a nagymama fiának arcképe, aki hetvenhét körül, mint magyar honvéd tekint kemény műtermi fényekbe.

Szenes kályha mellett négyéves lánygyerek sámlin, ecettel újraéleszthető kék filctollal rajzol, haja feketébb, mint azoké a hollóké, melyek autónk előtt rebbentek szét a Mezőtárkány helységnévtáblánál.

Jó evő az ifjú Lee Adrienn. Pufók. Húst a hússal, de egyen is. Hát nem jobb ez, mintha pilinszka módra villaheggyel turkálna az ételben?

Lee Adrienn mérlegel, idegen arcom kutatja, semmi jót nem néz ki belőlem, ez az ember nem idevaló. Nagyanyjától azt kérdi, ha elviszem az apját, visszahozom-e? Mért ne hoznám vissza, nekem van apám - mondom -, mire rajzol tovább, még a mosoly is elfutja. Enyém a lány.

Az asszony hallani sem akar fényképről, volt már itt a tévé, fölvették Adriennt. Mert milyen érdekes keverék, mondjam meg őszintén, hogy engem is ez hozott ide. A kínai apától való roma kislány cukormázas esete, de ők bizony nem valami mutogatni való bolondok, hanem emberek, akik élni akarnának valahogy, se jobban, se rosszabbul, mint más, mert megesküdtek, gyereket nevelnek, és nem akarnak egymás nélkül lenni, semmilyen hatóság kedvéért, még akkor sem, ha jobb lett volna, ha sose találkoznak, mert akkor nem kéne ennyit kínlódni. A tévések azt mondták, a riport segíteni fog, de ő csak annyit érzett, mindenki róla beszél. A film után azt kérdezték tőle: Na, te Mari, visszaküldték-e már az uradat Kínába.

Lee harmincéves. Biztos, hogy kiváló árus, csupa kedvesség, de van benne valami félszeg csetlés-botlás. Na persze, olyan is van, amikor valaki annyira dörzsölt, hogy a gyámoltalanság látszatával blöfföl, de Lee szerintem nem. Ő valódi balek. Megismerem. Született Fujian városában, anyja orvos, apja tanár, az anyós feláll a szentkép alól, rádob a tűzre egy hasábot, Lee közben képet tart elém, amin ott állnak a szülők az iskola előtt a helyi értelmiséggel, mögöttük vörös transzparensen, fehér betűs jelmondat. Lee úgy fordítja, hogy a tanulásé a jövő, és világot kell látni.

A világ, amit látni kell, Mezőtárkány. Lee ideiglenes tartózkodási engedélye szerint nem hagyhatja el a falut. Ezt az engedélyt havonta hosszabbítják meg. Lee jövedelemszerző vízummal jött Magyarországra, huzamos időre szóló igazolványt kapott, amiről annyit tud, hogy narancssárga, és mert lejárt, elvették a rendőrök a miskolci piacon tartott razzián 1999-ben, ahol a vád szerint Lee munkavállalási engedély nélkül árult. Lee azt állítja, hogy ártatlan. Nem árult. Csak rosszkor volt rossz helyen.

Nem árt senkinek
 

Leenek tárgyalása lett volna decemberben, Egerben, melynek vége felől nincs kétség: kitoloncolás. Akár azonnal végrehajtható ítélet is születhet, a perbeli esetben sehol sem értékelik azt a körülményt, hogy család van, gyerek, akit helyette senki sem fog etetni, apja se lehet helyette senki, de már hallom is az ellenérvet, hogy mivé lenne a világ, ha minden kínai ide jönne gyermeket nemzeni. Jogász szájából hangzott el, hogy van itt elég cigány is, kínai is. S ha már mindenáron együtt akarnak maradni, menjenek Kínába. Azt senki nem fogja akadályozni. Azt válaszoltam, hogy talán ők is jobban járnának. Ám azt, hogy hol akar élni egy család, azt a családra kéne hagyni. És amíg döntenek, nem fűződik-e nagyobb érdek ahhoz, hogy egy magyar állampolgárságú gyerek rendesen legyen nevelve, minthogy egy külföldivel kevesebb legyen az országban. S ha már ennyire híve a rendnek valaki, miért nem tesz rendet azon külföldiek között, akiknek a kenguruvetője többet ér a terepjárón, mint Lakatos Józsefné tárkányi háza, amibe a vejét hivatalosan is befogadta és bejelentette. Miért éppen ebben az ügyben kéne kitombolni a rendszeretetet?

Marika legjobb barátnőjéhez egy kínai fiú járt, akit aztán el is vett feleségül. Most is házasok, el is költöztek. Egyszer eljött Tárkányba a fiúval Lee. Akkor lettek bemutatva. Hát így történt.

Ez most létkérdés
 

A család pénzt akar adni nekem. Szenes kályha, szentkép, kislány a sámlin, nagymama Mátraházán, víz a tüdőn. A költségeimre kapnám. Mert segítek. Lee előadja, hogy én nem vagyok hivatalos személy, ez nem korrupció. Nem bűn, ha ad. Nem bűn, ha elteszem. Hosszas tukmálás veszi kezdetét, nem értik, hogy én megkapom a munkámért a pénzt, a pénzt, amit én is szeretek (naná, majd nem), azt, ami nem égeti majd a zsebem, de mert én sem vagyok több egy újságírónál, aki jó témát talált, ne aggódjanak miattam.

- Ha ütnek, szaladj el, ha adnak, fogadd el - idézi magyarul Lee. Végül komolykodva mondom, hogy sokkal többet ér nekem, hogy egész életemben számíthatok rá, mint ez a néhány bankjegy.

Szóval még sem vagy bolond! - ezt látom a szemében.
 

A tárgyalást, ahonnan mandinerből egyenest Pekingbe küldhették volna, januárra napolták. Nyert magának egy kis időt. De nem eleget. Debrecenbe mentünk még aznap Mezőtárkányból, a Hortobágyot átszelve. A menekülttábor portáján korrekt rendész vezetett az ügyosztály folyosójára, ahol Lee menedékjogot akart kérni. Ránézni elég volt, egy kínai nem kaphat menedékjogot, mivel Kína biztonságos ország, Fujian ráadásul gazdag vidék, itt pedig menedékjogot csak az kap, aki bizonyítja, hogy hazájában politikai okokból üldözik. Leültettek az ügyfélváróban, ahol éppen irakiak várták a meghallgatást. Ők Szaddámra és a készülő háborúra hivatkoznak. Aztán egy irodában elmondtam mindent. Még azt is, hogy tudja: menedékjogot nem kaphat, de nem is az kell neki, hanem idő. Lee a kocsiban megkért, mondjam el, sajnálja, hogy ügyével a hivatalt terheli, de ez most létkérdés. Nem is annyira a menedékjogi eljárás, hanem a bírósági szak jelent időt, mert az elutasítás ellen fellebbezésekkel lehet élni.

Gondoltam, hogy erről van szó - mondta a gyakorlott tanácsos -, de mezőtárkányi állandó lakcím esetén nem Debrecen, hanem Budapest illetékes.

Másnap délelőtt 10-kor Budapesten találkoztam Lee-vel. A sógora, Lakatos József hozta fel egy olyan Skodán, amelyen egyszerre romlott el a feszültségszabályzó és az önindító, ami annyit tesz, hogy a kocsi bármikor leállhat. Józsi fix pontja Nagyfaluban az Árpád híd, sorolom telefonon a hidakat sorba, mondom, hogy a zöldre festett híd után jöjjön fel a rakpartról, azon a környéken találja meg a Budafoki út elejét.

Orral lefelé
 

Lee az előadótól A/4-es lapot kap, és kínai jelekkel írni kezd. Mellette állok, tőlem kérdi a papírból felnézve, hogy bele kell-e írnia, hogy szereti a családját, velük akar maradni, gondoskodni akar róluk, nevelni a leányt, a hazáját szereti, de ha másképp nem maradhat együtt a családjával, akkor menedéket kér Magyarországtól, mert addig is velük lehet, míg elutasítják. Csak erre hivatkozott.

A Skodát be kell lökni. Lee mindenáron meg akar vendégelni. A Kiscelli utcai melegkonyhás borozóban kötünk ki. Gulyás. Abból a fajtából, amibe bele is lehet feledkezni. A kocsit, hogy ne kelljen betolni, az utca lejtős szakaszán hagytuk, orral lefelé. A Bécsi út sarkán állva figyelem, hogy gurultában beindul-e.

 

Szólj hozzá!

Gyalogszerrel Erdélybe

2008.11.01. 01:58 I.A.


[2005.04.06]

MAGYAR VÁNDOR - Tatabánya polgármestere a Turul-madártól indul


– Szombaton reggel ébredés után kiballagok a Turul madár Kő-hegyi szobrához – mondta Bencsik János –, Tatabánya és a magyarság jelképéhez. A turul szó jelentése: „az életerő visszatér”. Ebből az életerőből teszek a hátizsákomba, hogy erdélyi magyar testvéreinknek vigyek belőle.

– Jól értem a szándékát, hogy útja zarándoklat és bocsánatkérés?
– Nem is lehet ezt másképpen érteni a december ötödikei népszavazás után. Feleségemmel együtt akartunk menni, de kisfiúnk született. Kettős állampolgár lett édesanyja jogán, aki gyergyócsomafalvai lány. Fiam születését éppen azért jelentettük be a román hatóságnak is, hogy a fiam, ha felnő, bármi lesz is addig, szabadon járhasson-kelhessen a határon. Könnyebben látogathassa erdélyi unokatestvéreit.

Fotó: Izing Máté

Bencsik János harmincöt naposra tervezi a nyolcszázkilométeres utat. – Üzenni azoknak akarok, akik a nem szavazatukkal véleményem szerint meghosszabították a nemzet sebeinek begyógyulását. Azokhoz is szól, akik nem tartották fontosnak a népszavazást, de azoknak is, akik igennel szavaztak. Őket abban a hitükben akarom megerősíteni, hogy a kapcsolatunkat a magyarságon belül élővé kell tenni.

Bencsik János családja tagjaitól azt hallotta, hogy a népszavazás után sok erdélyi magyar úgy érezte, hogy lemondtak róluk. Ezért aztán ők is lemondtak az anyaországról. – Ebben a helyzetben nekünk kell kinyújtani a kezünket őfeléjük – véli Tatabánya első embere.

Szabadságot vesz ki és május 14-ére, Pünkösd-vasárnap előtt egy nappal tervezi megérkezését Csíksomlyóba.  Életerőn kívűl hálózsák, esőköpeny, váltás zokni és néhány gatya. Mert tíz kilónál nagyobb súlyt nem szabad cipelni, néha elég magunkat is vinni.

Lépésenként akar közeledni
A magyar vándor naponta huszonöt kilométert akar megtenni. A tatabányai Turultól április 9-én indul, Pilisszentlélek felé veszi az irányt. Budapestet kikerüli. Vácnál kel át a Dunán, ahonnan Váchartyány, Hatvan, Jászberény, Jászapáti, Tiszasüly, Kunhegyes, Karcag, Berettyóújfalu, Ártánd, Nagyvárad, Királyhágó, Kolozsvár, Torda, Kalotaszeg útvonalon érkezik meg Marosvásárhelyre. Ott majd eldönti, hogy a Maros-völgy felé megy, vagy Szováta felé Székelyudvarhelyen át a híres csíksomlyói hegyoldalba.

 

Bencsik János
1965-ben született Szarvason. Agrármérnöki, szociológusi, teológusi és szociális munkás diplomája van. 1990 óta Tatabánya polgármestere. Azelőtt Oroszlányban volt rakodómunkás. Tatabányán családvédelemmel foglalkozott. Politikai pályája az SZDSZ-ben kezdődött, ma Fidesz-tag. Hobbija a kajakozás és a kertművelés.

 

 

Szólj hozzá!

HELLÓ ERŐMŰ-TÓ, HELLÓ HALAK

2008.10.23. 23:37 I.A.

 

Találkoztam egy bicskei sráccal, akivel köszöngettünk ugyan világéletünkben azzal a hellóval, amely azt jelenti: tudom ki vagy, tudod ki vagyok. Nem beszélgettünk sosem, de egy a törzshelyünk.

 

Ott kérte egyszer Kurucz Viktor (1981), hogy olvassam el az írásait, és előre is elnézést kért: mindegyik a horgászatról szól. Mert ő megszállott. Rendben - mondtam én -, nem vagy egyedül. Már az első néhány bekezdés után vigyorogtam, már akkor tudni lehetett, hogy ezt jó lesz olvasni. Tiszta tehetség és érdeknélküli írói kedv keresi magának utat.

 

Viktor elbeszélései nemcsak a horgászatról szólnak, hanem a természetről és egy emberről, aki ha lenéz a Póctetőről a Pócaljára, azt látja, ami előtte van.

 

Kedves, egyszerű szövegek. Minden bekezdése az, ami. Egy-két évtized múlva sokan ismerik majd, tudom. De ha nem, hát az sem baj. Nem Viktor veszít, hanem az, aki nem ismeri. Nem is az a lényeg, hogy mennyien ismerik. Hanem az, hogy valaki úgy él és azt teszi, amit szeret. Amíg a kötet meg nem jelenik, Viktortól el lehet kérni az írásokat lemezen vagy papíron, de az ő honlapján már dolgoznak a fiammal, az ajánlott linkek között később majd rátalálsz, ha érdekel.

 

 

 

KURUCZ VIKTOR

 

Ébredések

 

 

 

Furcsán néz rám a cipőm ma délben. Idegesen várja levesem végét.

 

- Ne sürgess már úgy – ráncolom rá homlokom.

 

- Tudom, hogy vársz engem, hogy várnak ránk, de a vasárnapi ebéddel nem tudok sietni. Fránya bakancs! Legszívesebben már a hajnali fű harmatjában fürdött volna, ha nem lenne ilyen lusta a gazdája!

 

Úgy figyel engem, mint aki szemrehányást készül tenni:

 

- Hát van neked szíved?! A tiszta, szép, harmatos fű helyett pocsolyákat kapok? Ezt érdemlem én?! Agyagos sár telepedjen orromra?! Amit a délutáni nap ráéget és a rámszáradt sár bántóan mardossa majd a bőröm? Van tebenned emberi érzés?! Van neked szíved?!

 

Egyre haragosabban tekint rám ez a bakancs. Igaza van. Szebb a hajnal és kedvesebb is mindkettőnknek, de hát az ágyam is kedves, főleg a vasárnap reggeleken.

- És igenis van szívem, különben hogyan kerültél volna hozzám?

Már a vásárban láttam rajta, hogy kényes cipő, nem horgászni való.

- Túrabakancs ez! – győzködött az eladó.

- Hát nem is tudom. Túl helyes, nem akarnám ilyesmire használni.

- Mégis elhoztalak, bár már akkor is volt valami furcsa pimaszság orrocskáidon. Most pedig itt feleselsz nekem. De legyen igazad.

 

Délután lett mire elindultam, erősen délután. Sétálok, mert érezni akarom a tavaszi nap első sugarait. Már a bakancs is jobb kedvű, nem érdekli sár vagy pocsolya, boldogan viszi lábaimat. Nekem pedig kedvem lenne széttárni karjaim, meg is tehetném, de félek, hogy az utca embere megnézne, valószínűleg rám is csodálkozna, azt pedig nem szeretném. A Tóra megyek. Itt nőttem fel ezért közel áll a szívemhez, mélyen benne van a balpitvarban. Ezen a Tavon próbálgattam szárnyaimat a horgászatban, és itt kerültem egyre közelebb a természethez sorjázó évek alatt. Most nem hoztam magammal felszerelést a horgászathoz, most csak az áprilisi Erőmű-Tavunkat szeretném látni, figyelni egy kicsit. Ha pedig vannak rajta horgászok, annak csak örülök, mert egy jóízű baráti beszélgetésre a peca az egyik legjobb ok. Lehet indítani, például egy ilyen mondattal:

 

- Van-e valami kolléga? – és ha lelkes horgász a társunk, akkor már dől is belőle a mondanivaló. Ami persze panasszal kezdődik. Aztán folytatódik is, mert a horgászember sosem elégedett, ezt meg kell szokni. Ha pedig már megszoktuk, akkor csendes mosollyal - néhol helyesléssel -, végighallgatjuk a bevezetőt és jöhet a beszélgetés.

 

Mindjárt ott vagyok, ezen a részen már nyugodtan lehetek, markolhatom a napsugarakat, itt már nem látnak engem. Megérkeztem és látom a völgyet, amelyben pihen az imádott Tó. Szikrázik tükrén az áprilisi fényözön. Apró hullámok fodrozódnak déli oldalán. Fái, virágai most születnek újjá a Tél bánata után. Eltűnt róluk a fehér takaró és mosolyogva ébrednek. Nagyot szippantanak a megtisztult friss levegőbe, ahogy most én is. Most már csak lassan lépkedek a lejtőn, sietni akarok, hogy végre a víz közelében lehessek, de a vidék születésének látványa lelassítja lépteim. Már csak egy karnyújtásnyira vagyok a víztől. Leülök. Sokan horgásznak ezen a délutánon, de most valahogy nincs kedvem a horgász-csevelyhez. Csak csendesen üldögélni és nézni a vizet, ahogy tisztítja, gyógyítja magát és erőt ad nekem. Ez megnyugtató, ez most igazán jó. Simogat a zengő tavaszi szél, éles körmei megtompultak már nem bántják arcomat, mint nem rég. De ez a szellő is kezd elcsendesedni és a víz is kisimítja ráncait. Egy horgász hangja megtöri bennem a csendet és felé fordítja fejemet. Gondolataim hangosabbak voltak hangjánál így nem értettem mit mondhatott. Tehát most jobban figyelek. Innen úgy látom, igen nagy hallal hozta össze a sors és keményen fárasztja. Egyedül van ezért odaszaladok, hogy segítsek. Csukázik és egy igazán szép krokodilt sikerült megmerítenem neki. Nagyon boldog, hálálkodik és vagy háromszor megköszöni a segítséget. Én is vele örülök halának. Magához tudná ölelni a világot. Azt hiszem a tavaszi nap sugarainál csak az a szebb, ha egy másik ember boldogságának fénye süthet ránk. Érdekes, de ez a horgász azóta nem panaszkodik, ha horgásztársaival találkozik, csak mesél és mesél. Egy csukáról, aminek a feje olyan nagy volt, mint egy krokodilusé és egy gyönyörű tavaszi délutánon akadt a horgára.

 

Lassan süllyed a narancssárga korong Bicske dombjai mögé és én is haza indulok. Az utolsó napsugarak mintha szólnának. Visszafordulok. A völgy felé nézek és próbálok figyelni szavára:

 

- Jó reggelt természet. Megérkeztem hozzád. Én vagyok az. A zöldellő tiszta illatú Tavasz.

 

1 komment

Graffiti

2008.10.19. 00:44 I.A.

Barátod: aki mindent tud rólad mégis szeret.

1 komment

Kispál tokkal-vonóval

2008.10.14. 05:45 I.A.


 

Szólj hozzá!

Előrehozott választás

2008.10.13. 19:49 I.A.

Munkaidő végeztével aláírtuk az előrehozott választást kérő üdvözlő lapot Gyurcsinak, előtte találkoztam Kittyvel (teljesen véletlenül a péknél, ahová nem azért mentem be utána, mert láttam, hogy bement, hanem mert megkívántam a kakaós bejglit, megvettem, elköszöntünk szépen, jól), a pék előtt a szőlőhegyen voltunk, ettünk diót a présház előtt, aztán odalenn a faluban a teraszon kiderült, hogy csilis babot készítünk szerdán, megjött Kocka, a hentes, aki a legjobb fajtájú darált marhahúst hozza hozzá, beszéltünk Szilyről, aki az indexen írta meg mit gondol a picsogó ripacsról, egy rozéfröccs, mert miért ne, majd amikor hazaértem, a villanypostaládámban egy levél várt Illés Pistitől megint, aki a következőket írta, némiképpen összefüggésben az előrehozott választás kívánalmával:

"vahojj!
 
naszóval az van, hogy gazdaságilag bevilágválságoltunk, tuttálróla, most olvastam hogy a devizaalapúakat felfüggesztik a bankok,rámrohad a gatya, nem lesz itt semmi jó.
 
nekem meg emelkedik a lakáshit, kocsithit, kolbászkerítés ohne, meg majd a gyurcsány - érdemi intézkedések helyett - jól nemzeti válságösszehív minden rendszerváltásig köztársaságielnököt meg egyéb - rendkívüli képességű - semjénzsoltokat, meg agitprop ildikókat.
 
majd ők megmondják hogy mért nem szabad béremelni meg adótcsökkentve gazdaságot élénkíteni.
 
gyurcsi meg satbilizálódik, - közösen találtuk ki kérem, nem csak mi vagyunk gáz, mindenki támogatta- röhögve és viccelődve osztja szét a saját felelősségét a megjelentek közt.
 
Bicskén a jó! Csend van, szeretet, béke, homály, pizza, innováció.
 
bloggers up!"

Yes, Sir. Ahoj. December 29-én Kispálék a Művészetek palotájában. Gyüssztök?  Valami kell.


 
 
 

4 komment

Köszönőviszony

2008.10.10. 00:08 I.A.

Velem szemben vak lány ült az indulásra váró vonaton. Minden nap utazik, mert Pesten dolgozik. Éhes emberként ételeinkről, főzésről, disznóvágásról és a tejbegrízről is beszéltünk a 23 éves lánnyal. A grízt mindketten úgy szeretjük, ha nem kavarjuk egyfolytában, mert akkor csomó is marad benne, ami jó. Nem kavarunk.

- Szia Rózsa! - köszöntem el Bicskénél.

Mire ő:

- Viszonthallásra! - és felnevetett, mert ez az ő telefon-ügyfélszolgálatos munkahelyi "ártalma".

- Viszlát! - javította ki a viszhallást és erre is hangos mosolyunk érkezett, mert Rózsa szerint azért ez sem pontos.

Maradtunk a sziánál.

Viszlát Rózsa...

 

 

 

Szólj hozzá!

Levágott kézfejek

2008.10.07. 13:18 I.A.

 

Riport az afgán életről

 

    Dartmékuná az afgánban azt jelenti: fáj.

    A Kabulból öt hónapja útnak indult Omar oroszul jobban beszél, mint angolul. A tolmácsra várva kiejtésemmel szórakoztatom. Éppen szeptember 18-án találkozunk. Azon a napon, amikor a papírforma szerint el kell dőlnie: megindul-e az Afganisztán elleni katonai támadás. Őt, aki egész családját hagyta otthon, híréhség jellemzi, úgy kell lekönyörögni a világhálóról, amit hazájában tiltanak. Nem egyedül jön a találkozóra. Magával hozza nála tíz évvel idősebb honfitársát is, aki kizárólag anyanyelvén beszél.

 

 

    Kabuli utcakép. A városban nincsenek óvóhelyek Fotó: Reuters

 

    Omar története egyszerű. A szomszédja nősült, őt pedig arra kérték, hogy készítsen videofilmet az ünneplőkről. Természetesen nem akartak hosszú filmet, gondolták, elég egy kis emlék, utcai képekről szó sem lehet, hiszen a tálib törvénykönyv, a sehrian, szigorúan tiltja mindennemű készített kép nézését. A kamera birtoklása szörnyű bűn, kézlevágás jár érte.

    Bedel egy vegyesboltban dolgozott. Az alkohol árusítását a tálib törvények szintén tiltják. Az emberek mégis igénylik. Főképp a bor és a vodka kedvelt. A boltokban a maga természetes útján – csak közvetlen ismerősnek, "megbízható, nem tálibnak" – lehetséges a pult alóli vásárlás. Mivel az afgán boltokban alkoholt tartani veszélyes, az ár magas. Bedelék boltjában egy tökéletesnek tűnő rejtekhely szolgált a szesz tárolására. A tálib hivatalban, ami maga rendőrség, tanoda, börtön és vallási központ egyszerre, egy kihallgatott személy bevallotta, hogy kitől vett bort. Bedel máig sem tudja, hogy ki adta fel. Abban azonban biztos, hogy aki súgott, azt nem azért vitték be, hogy megkérdezzék: vett-e bort mostanában.

    Bedel ironizáló logikája szerint, aki odáig ragadtatja magát, hogy bort iszik, más gazemberségre is képes. Egyszerűen renitens. Így aztán nagy eséllyel kerül összeütközésbe később is a tálib törvénykönyvvel. Ha lebukik, beviszik. A tálibok önmeghatározásuk szerint diákok. Maga a szó is ezt jelenti. Azért jöttek vissza (Afganisztánba 1994-ben), hogy végre iszlám fegyelem és béke legyen benne. Ha egy piti kis törvénysértő csuklóját nyilvánosan levágják a kabuli stadionban, vagy ha más is van a rovásán, és felkötik egy orosz hadseregből amortizálódott darus autóra az utcasarkon, attól még nem lesz rend. A bűnösöknek tehát fel kell ajánlani, hogy kevesebbel is megúszhatják, ha mondanak még valamit. Minél értékesebb információt adnak, annál enyhébb ítéletre számíthatnak. A "vádalku" legtöbbször nem is tárgyalással kezdődik, hanem árammal való kínzással, veréssel és hosszú elzárással. Omarnak, a videósnak, volt szerencséje tálib börtönhöz. A cellák pincék. Ajtajuk vízszintes, egyetlen lyuk van rajtuk, és egyszemélyesek. Kizárólag megvesztegetés vagy informális korrupció útján lehet kiszabadulni. Bedel, a kereskedő megértése valószínűleg a körülmények ismeretéből következik. Aki róla a táliboknak beszélt, nem tehetett mást. (Dartmékuná azt jelenti: fáj.)

    Bedel akkor fogott gyanút, amikor egy tálib külsejű, de nem hagyományos ruhát viselő ismeretlen kért a boltban bort. Nem adott neki, mondván: nem tart, mert tilos. Másnap egy fehér turbános tálib tisztet és négy fekete turbános katonát látott közeledni a bolt felé, és látták a környéken forgolódni azt a jól ismert autót is, aminek az oldalán nyíltan ott állt: bin Laden-kommandó. A talibánnal szimbiózisban élő bin Laden fegyveres erejét gyakran bocsátja a tálib rezsim rendelkezésére, hétköznapi ügyekben is. Bedel a hátsó ajtón át lépett ki a boltból a forgatagba. Üldözőbe vették, de sikerült eltűnnie. Arról, hogy a boltot szétlőtték, családtagjait, köztük szüleit, kamasz gyermekeit és feleségét kegyetlenül megverték, hogy házuk padlóján az öregek és az egybegyűltek szeme láttára benzint locsoltak szét és felgyújtották, már az ország nyugati felében fekvő Herátban szerzett tudomást. Miképpen arról is, hogy kabuli oszlopokon és falakon szerepel a neve és a képe, mint veszélyes bűnözőé. A fejére 20 ezer dollár vérdíjat tűztek ki. Bedel Herátban a hír hallatán úgy összeomlott, hogy eldöntötte: hazamegy Kabulba.

    "Még azt is tudtam, hogy melyik barátommal játszatom majd el a nyomravezető szerepét, pedig a kivégzésemben biztos lehettem. Gondoltam, legalább azt nem hagyom ott nekik, fele a baráté, fele a családé. Aztán mikor elmondtam neki, megdöbbent, és azt mondta, hogy nincs ezzel semmi baj, csak a lelkünknek is vége, ha megtesszük."

    Néhány órával később üzenet jött, miszerint a családja Pakisztánba menekült. Azóta is ez az utolsó biztosnak mondható dolog, amit a családról hallott, de legalább a reménynek van helye.

    Herátban, a túl tálib lakosság körében viszonylag hamar el lehet jutni azokhoz az afgánokhoz, akik például orosz vagy török embercsempészekkel tartanak kapcsolatot. Mivel megesett, hogy egyes transzportok nem jutottak el Európába, e "szakma" becsülete is megingott. A maximálisan kiszolgáltatott megrendelők azokat a hálózatokat kezdték inkább keresni, ahol a 2–5 ezer dolláros összegeket nem előre, hanem a megérkezéskor kell átadni. Az embercsempész üzlet azért is biztos, mert a tálibokat állítólag nem érdekli, ki hová megy. Tisztulási folyamat. A migrációt annak gondolják. Az afgán menekültek célja legtöbbször Nyugat-Európa vagy az észak-amerikai két álomállam. Magyarországi menekülttáborokban is élnek afgán menekültek, ők azonban hazánkat – mindkét félnek jobb ez így – tranzitvárónak tekintik.

    Omar, akárcsak az afgán lakosság 60 százaléka, pastu származású. A tálibok mindannyian pastu származásúak, (de nem minden pastu tálib, ahogy Omar sem), de alapvetően a pastuk rokonszenvezni szoktak a tálib törekvésekkel. Omar szerint, ha ez így megy tovább, nagy hatalmú tálib kisebbségről lehet majd beszélni, akik az idő előrehaladtával egyre kevésbé szorulnak rokonszenvre és támogatásra. A "szent" háború meghirdetése azonban számukra egy olyan út, amely a rendkívüli állapotok miatt még biztosabbá teheti hatalmukat. (A politikai, vallási és katonai vezetésnek Afganisztánban sincsenek kenyérgondjai.) A tömegek éheznek, ami szokás szerint nem számít, a tömegek várható élettartama 47 év. A férfiak fele, a nők 85 százaléka analfabéta, a nők munkát nem vállalhatnak. Az iskolák jók, oktatnak például számítástechnikát és angol nyelvet is, de sulykolják a tálib ideológiát:

    "Ha a családom nem tálib – mondja Omar –, és a fiamat egy ilyen iskolába iratom, igaz, hogy 18 éves korára művelt ember lesz, de lehet, hogy helyesli majd a nyilvános megkövezést. Lehet tehát választani, milyen családot akarsz. Műveletlen normálist vagy művelt fanatikust. Persze, ebben is lehet szándékosság: így teszik még inkább szolgává e sokszorosan megosztott társadalom alsóbb rétegeit."

    Afganisztánból az utóbbi évek aszályai miatt az ország gabonaszükségletének 60 százaléka hiányzik. Azokat a nyugati agrárszakembereket, akik az afgán mezőgazdasági reformon dolgoztak, elzavarták: "nehogy bajuk essen, ha Amerika támad".

    Az üzemanyagot Pakisztántól veszik, így kerül – némi túlzással –, az USA-diplomácia Pakisztán kezébe. Hogy miért vérkérdés a New Yorkban és Washingtonban történtek után, hogy Pakisztán szállít-e? Azért, mert minden hetedik, azaz húszmillió pakisztáni állampolgár pastu származású. Az afganisztáni tálib rezsim bázisának vérrokonai. Kétséges, vagy legalábbis nagyon fel kell kötnie a gatyáját a pakisztáni országimázs központnak ahhoz, hogy a pakisztáni pastuknak elmagyarázza, hogy az amerikai szövetség azért lenne jó, mert esetleg elengedik Pakisztán 40 milliárd dolláros adósságának egy részét. Másrészt bin Laden nem szokta vállalni tetteit, érvelni akár azzal is lehet, hogy bizonyíték nincs, ahogy arra sincs (csak tudja az egész világ), hogy bin Laden Afganisztánban él és "alkot".

    Bedel a csempészekkel szemben nem volt alkuhelyzetben: tudtak a vérdíjról. Mégsem adták fel. Huszonhárom napig tartották egy ablaktalan helyiségben negyven társával. Az első nap fizetnie kellett. A kedvező pillanatot várták, majd egy kamion rakterében Iránon, Törökországon és a Balkánon át Európába jöttek.

    Amikor Omart a tálibok eredetéről kérdezem, érdekesen fogalmaz: "Hat-hét elégedetlen ember átment Pakisztánba, ahol annyit panaszkodtak az otthoni viszonyokról egymásnak, hogy a végén konkrét tervekkel tértek haza. Azt mondták, hogy ők az igaz hívők, és senki más." Másképp: "a vallási iskolák diákjaiból álló messianisztikus mozgalom a pakisztáni menekülttáborokban született."

    A videós elmondja, hogy négy fegyveres jött érte az esküvői vacsorára, számára ismeretlen bejelentés nyomán. Ő akkor volt utoljára a családja körében, amikor az esküvőn filmezett. Már a násznép előtt közölték vele, hogy ezért a tettért a csuklóját fogják levágni, ő érvelni próbált azzal, hogy kéz nélkül nem tudja majd fiait becsületes úton eltartani. A talibán rádió szinte óránként elmondja, (pontos név és cím), hogy ki milyen módon sértette meg a törvényt, és milyen büntetést kap. A hirdetés végén közlik az ítélet végrehajtásának pontos helyét és idejét. Kabulban gyakran tartják a stadionban, mert sokan kíváncsiak rá, s többnyire pénteken, az ünnepnapon. A csonkítást orvosi végzettséggel rendelkező személy végzi. Előtte Lidocain-injekcióval érzéstelenít. A speciálisan felszerelt mentő a helyszínen vár. Szükség van rá, hiszen a bárd éle főeret ér, fennáll az elvérzés veszélye.

    Omartól kifejezett választ arra nem sikerül kapni, hogy miért érzéstelenítenek. Először azt hiszem, cinizmus. És valóban az, csak másért, mint amiért én gondolom. Funkcionális cinizmus: azt akarják, hogy a nyomorult végig eszméleténél maradjon. Amikor a kézfej elválik a kartól, az ítéletet végrehajtó úgynevezett orvos átlátszó nejlonba helyezi, a megcsonkított embernek visszaadja, aki még súlyosabb büntetés elé néz, ha a csomagot felmutatva nem mondja végig nevét, bűnét s azt, hogy soha többé nem sérti meg a törvényt. A csomag ezután végleg elveszti jelentőségét, a megcsonkított embert pedig kórházba viszik. (2005)

 

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Belgrádi képeslap 2001

2008.09.30. 01:51 I.A.

 

Belgrádban egyszerűen mindenki dudál, ész nélkül, helyből, azonnal, mindenre, ami csak mozog, és te nem tudsz visszadudálni, mert rossz a kürt. A jobbkéz-szabálynál erősebb a nagyobb autó ténye, az erőszakosság alapkövetelmény. Nálunk Péter vezet. A tűzoltóságnál volt sofőr. Hamar szocializálódik. Azonnal eltévedünk. Egy kamionparkolóban kötünk ki, az Akasztani való ház című film díszletei között. Barna bőrű munkás locsolja a forró aszfaltot, teste merő veríték, gazdája árnyékban sörözik. Az út mentén végig cigányok, kordékkal, és nem tudom mire váró üres lécládák soha nem látott mennyiségével.


A bombázásoknak áldozatul esett belgrádi híd. Megtépázott ország Fotó: Reuters

Belgrád, mintha minden-mindegy, „Az élet mindig ünnepnap” alapon egyfolytában ünnepelne. A jelige: Carpe diem! Hogy a holnap mit hoz, azt senki sem tudja. Milosevics befolyásos híveiről a huszonöt éves demokrata párti területi elnök azt mondja, hogy remekül helyezkednek: szeretőik, barátaik és rokonaik már megtalálták helyüket Kostunica pártjának környékén. Kostunica politikai beszédében szerinte még ott a nacionalizmus. Kostunicát így jellemzik: kiegyensúlyozott, nagy tudású egyetemi tanár, hangjában azzal a pátosszal, ami Milosevics egykori hívei számára a könynyebb átmenetet jelentheti. Kostunica a demokrata publicisták szerint tipikus szerb Pilátusként majdnem megmagyarázta, hogy átaludta az utolsó néhány hónapot, hogy csupán tegnap este értesült a hágai törvényszék létezéséről, hogy heteken át fájt a feje, és nem is hallott arról a követelésről, hogy elődjének Hollandiába kéne mennie. 

Segélyes évek

Djindjics a nacionalisták szemében enyhén szólva nem hazafi. Kezdik ott, hogy németországi egyetemen tanult és tanított. A német a nacionalista szerb szemében ősellenség. Djindjics pragmatizmusára jó példa az esti interjú. Azt kérdik tőle egy „népszerűtlen” intézkedéséről, mármint arról, hogy Milosevicset kiadta, hogy mégis hogyan tudta felvállalni, mire ő azt mondja: az ügy népszerű megoldására nem adott volna hitelt a Nyugat. 
A városban kétszázötvenezer menekült él magánszállásokon. Negyvenezer forintnyi fizetés nagyon jónak számít, Misa barátom édesanyja, a szocialista nagyvállalat nyugdíjas és mozgásképtelen könyvelője kettőszáz márka nyugdíjat kap havonta, ami irigylésre méltó összeg. A baptista gyülekezet épületének teraszán állok. Odalenn az udvaron ukrán, bolgár és orosz lányok dobozolnak, odabenn a teremben istentisztelet és adminisztráció. Ezer ellátott tartozik a Bread for Life humanitárius szervezethez. A háború összes évében itt voltak, negyedmillió embernek nyújtottak kézzelfogható segítséget, az épületben „Noé bárkája” néven működtetnek óvodát. Gyerekek- bárkán. A kerítés és a terasz közti szűk szakaszon egyforma táskákkal, fegyelmezetten állnak sorba a belgrádiak. Mindenkinek kis könyve van, amolyan kartellája, amibe bejegyzik az adományozás tényét. Egy hónapban a felvállalt ezer ember közül mindenki sorra kerül egyszer. 
A két kis dobozban - a dobozokat ott kell hagyni, mert darabja két márka - olaj, liszt, tészta, szappan, rizs és halkonzerv. Az emberek arcán némi zavar. A nyolcvanhét éves néni leül odakinn. Őt minden osztás után Niki, Jázmina bátyja viszi haza, mert üres szatyorral sem tud járni. Nem menekült. Pár szót magyarul mond. Pesten született. 1917-ben, kétéves korában a szülei Pancsovába jöttek. Azóta őrizget magyar szavakat. Délre vége az osztásnak. 

Séta Belgrádban

A szállásunk Arkan hajdani belgrádi villájának közelében van. Hajnalban magamtól ébredek, lesétálok a kórházig, azt játszom, mint mindig külföldön, hogy átlag odavaló vagyok, most éppen átlag belgrádi, reggel megyek az újságomért, tükörtojás, tea. Jól sikerül. Egy taxis megáll mellettem, és útbaigazítást kér. Mondom angolul, hogy tegnap érkeztem, és holnap megyek. 
- Jó neked - mondja, és mosolyog. 
- Én jól érzem magam itt - mondom udvariasan. 
- Rendben - mondja azzal a mosollyal, amivel a hülyékre hagyják rá.
Erre gondolok, miközben a fekete palánk egy félrehúzható deszkájánál bepillantok Arkan udvarára. Építőmunkások készülődnek. A hatalmas háznak oldalt nincsenek ablakai. Csak elöl. Ha egyetlen pontról támadható, gondolta, könnyebb védeni. Paranoia az építészetben. Mindenki az utcán van, még éjszaka kettőkor is sétáló párok és baráti társaságok jönnek-mennek: övék a város. A belgrádiakkal valami egészen más történik, mint amit a világ hisz, vagy amit a világ egy háború utáni megbombázott fővárosról képzel. A „bűnös város”-ról kizárólag lelkesedéssel tudok most írni. Mert csak turista vagyok: három napra jöttem. Napközben végigjártunk néhány lebombázott épületet. „Gotov je!” - „Kész!” mázolták megmaradt falaikra. Kész. Tömör, politikamentes megfogalmazás. Egy nap alatt megtekinthető óváros. 
A Duna és a Száva torkolata. Gyönyörű érzés látni. Kedélyes szkander a gyilokjárón szerb barátommal, hogy Hunyadi János magyar volt-e, vagy szerb. Mert szerintem magyar, szerinte szerb. Az erődből ránézünk Milosevics huszonhárom emeletes pártházára, amit még Tito épített. Azt mondják, a pokoli torony felső emeletén Milosevics lányának tévéadója kapott helyett annak idején, lejjebb rádióállomás működött, nos, ez az a ház, ahol a paklit annyiszor megkeverték. A Kalimegdan, Belgrád vára, vagyis Nándorfehérvár előtti téren francia első világháborús hősök obeliszkje. A NATO-bombázás idején fekete lepellel takartatták le, mert Franciaország a NATO-hoz tartozik. A várárokban teniszpályák, sebészkülsejű eminensek szerválnak nyögve, az árok távolabbi részében a szerb kosárlabda-utánpótlás nevelkedik: a Zvezda és a Partizan ígéretei. 

Az erő kultusza

Egyszer voltam Pesten - mondja a belgrádi ismerős -, és teljesen megdöbbentett, hogy ott az emberek sustorogva és keveset beszélnek, mintha félnének, ha pedig bemegyek egy helyre, oldalpillantásokkal méregetnek, és megvan az a furcsa érzésem is, hogy magukat megmutatni ültek be, nem pedig azért, mert kíváncsiak volnának a másikra. Sose kérdeznek, csak mondják a magukét. Nézz körül itt! Törődik itt bárki a másikkal! Mindenki a maga asztaltársára figyel. És ami még nagyon furcsa volt, hogy a pestiek a villamos előtt sorba állnak, itt azonban a legerősebb jut fel először a kocsiba, de már a peronon kialakul az erősorrend. 
Este a Zvezda Stadion melletti Sport Étterembe beszélünk meg találkozót a barátainkkal. Sopszkasalátát rendelünk. A pincér egyszerűen megfogja a pulzusunkat, hogy tán betegek vagyunk? Aztán a negyedéves szerb egyetemistát idézik. A belgrádi melegek félresikeredett felvonulása kapcsán - összecsaptak az Ábrázat nevű jobboldali csoporttal, miközben a helyi Jimmy koncertje miatt amúgy is százezren voltak már az utcán (a képet pedig kucsmás nagyszerbek színesítették a 36 fokos melegben), hol azt kiáltva, hogy Djindjicset, hol azt, hogy Kostunicát akarják megölni - azt mondta: tiszteli a másságot, de a morgás jogát fenntartja magának. Mert hogyan képes valaki férfi létére a nő nélküli szexuális élet, avagy a húsnélküli étkezés híve lenni éppen Belgrádban. Pincér jobbról, hatalmas adag borjúsülttel, csípős sült paprikával: 
- Egyetek, magyarok, ha már olyan messziről csak azért idejöttetek, hogy a puskaporos hordó szélire üljetek! - mondja. 
- Ugyan, kifogyott már belőle a puskapor! - mondom én, az udvarias vendég.
- Csak óvatosan - mondja ő -, hát mi volt itt?!

„Hágában vagyok”

Tényleg, mi volt itt. Némán eszünk, csak egy-két percig tart a csönd. Arra épp elég, hogy az utóbbi tíz év délszaki sajtójából vagy saját emlékeimből, magyarországi menekülttáborokból származó képei előjöjjenek, mint a melegre tett polaroidfelvétel.
Ami Szlobodan Milosevicset illeti, a következő kékfestékes falfelirat olvasható az Aeroflot belgrádi irodájának falán: „Ami engem illet, Hágában vagyok.” Petar Lukovics horvát újságíró szerint a 20. század leghíresebb újságírói kérdése az volt, hogy hol volt Ön, amikor megtudta, hogy John F. Kennedyt megölték. A kérdés szerb verziója: Hol volt Ön, Lukovics elvtárs, amikor megtudta, hogy Milosevics úton van a szeretett Hágába? Lukovics válasza: „Ha hiszi, ha nem, teljesen józan maradtam, egy pohár horvát fehérborral ott álltam két lábbal a zágrábi Intercontinental szőnyegén, és nem tudtam átengedni magamat a csiklandós pezsgős örömöknek, sem az eufórikus hisztériának.” 
Egész Belgrádot különös alapossággal tapétázták ki azzal a plakáttal, amelyen egy ujjlenyomat kinagyított mása látható a következő szöveggel a tetején: „A törvény mindenek felett.” Alul: „Szerbiáért bűn nélkül.” A „Stop - maffija!” pedig rendes óriásplakátokon látható piros alapon fehér betűkkel, minden nagyobb útkereszteződésben. Milorad barátommal a Kalimegdan nevű erődből jövet feltekerünk egy lehullott kisplakátot. A Magyar Szó című, Újvidéken készült lapot már Muzslán, a zöldségesek melletti pagodában vesszük meg 15 dínárért, ami éppen fél német márka, a Híd című irodalmi és olvasható (!) folyóirattal együtt 55 dínárt, azaz nem egészen két márkát fizetünk. Abban látom, de már itthon, hogy 20 belgrádi újságíró a „Maffija-stop!” akció keretében Jagodinába ment. Koszorút helyeztek Milan Pantics újságíró, a Vecernije novosti nemrégiben meggyilkolt munkatársának sírjára. Panticsot feltehetőleg a Morava menti bűnözésről és maffiáról írt cikksorozata miatt gyilkolták meg. Kollégái bementek a jagodinai tévébe, ahol megismételték azt a kérésüket, hogy az újságírók elleni minden támadást minősítse úgy a jog, mintha bírót vagy rendőrt támadtak volna meg. 

Várakozó Szerbia

Milorad barátom is újságíró. Néhány éve Magyarországra jött, mostanában visszatért Belgrádba, az amnesztia hírére. Élete legnagyobb tévedésének nevezi. Lakását, egy háromszobás panelt, vidéki házával együtt eladni készül azért, hogy új életet kezdhessen Magyarországon. Számítógépének képernyőkímélőjén a Nyugati pályaudvar saját Zenitjén készített felvétele. A Nők Feketében nevű belgrádi, „nem-kormányzati” szervezet úgy értékeli a hat évvel ezelőtt Srebrenicában történteket, mint a legnagyobb mészárlást Európában a második világháború óta. „A Srebrenica övezetében történt mészárlás teljes joggal nevezhető genocídiumnak. Nagy gyalázat ez a szerb népre, de az övezet biztonságáért felelős nemzetközi erőkre is. A nőszervezet követeli, hogy a szerb kormány adjon ki Hágának minden, területén élő háborús bűnöst, és gyakoroljon nyomást a boszniai Szerb Köztársaságra is.
Velünk, magyarokkal látszólag senkinek semmi baja. Általános megítélésük szerint mi méltányosan viselkedtünk. A magyar vámos toleráns volt a nehéz években, a magyarok senkinek nem mentek fegyverrel, a magyar fiatalok inkább fogták magukat, és elszöktek az országból. Ahogy nekem se nagyon, ott sem jut eszébe senkinek, hogy NATO-ország polgárát lássa meg bennem, aki hagyta használni a légterét. Ahogy nekem semmi közöm a légtérhez, úgy Nikinek, ennek a szelíd fiúnak, Jázmina bátyjának se lehet túl sok köze ahhoz a gyalázathoz, ami a volt Jugoszláviát az elmúlt években jellemezte. 
Az emberek nemcsak várják, hanem követelik is a változásokat. Azt várják, hogy az életük könnyebb legyen. Ezek a változások alig árulnak el magukról valamit. Egyre nagyobb riadalmat okoz a privatizáció, amit a legtöbben számos posztkommunista ország példája alapján Belgrádban így fordítanak: még szegényebb szegények, még gazdagabb gazdagok. 
Hazafelé látjuk, hogy aratják a vajdasági búzát. Két magyar faluba is bemegyünk. Az egyikben csak a nagymamát találjuk otthon: alig sikerül eloszlatni rettegését - fia nem csinált semmi rosszat, nem akarjuk vinni sehová, és nem tartozik nekünk egy árva dínárral sem. Csak látni szerettük volna. Magyarországra szökött barátom közben chef-helyettesi állást kapott Budapesten. Megkért, menjünk be otthoni barátaihoz, és hozzuk el a szakácskönyveit. Pakolunk a szobában, a táskából a szőnyegre. Iszunk egy pohárkával, közben mutat nekem valamit abból az írásából, amin a napokban dolgozott. Megjegyeztem. Nem fölírtam, mint szoktam, hanem bemagoltam a helyszínen: 
„Az út pora, amit a válladról verek le, holnap egy csillagból ragyog le rád.”

1 komment

Hiába várták Noé bárkáját

2008.09.30. 01:19 I.A.


Nagyjából ezzel foglalkoznak főállásban, nagyjából azok, akik tizenkét éve egyetlen törvénnyel tiszta vizet önthettek volna a pohárba. Többnyire nem akartak. Jelenleg jön a víz. Wesselényik kerestetnek. Én a Vasonca-patakhoz megyek kedden, augusztus 13-án, mely patak a Garadnával és a Vadász-patakkal együtt a Cserehátból érkezik, hogy Hernádunkat saját völgyének keleti felébe szorítsa be a „Miskolci kapu” előtt. Miskolc és Szikszó után kell az útról letérni, hogy Halmajba érjünk. A hídon álló falubeliek feszülten figyelik a vízszintet, mégpedig úgy, hogy egy ásónyelet és egy darab egyenes nádszárat szúrtak le a vízfolyás szélén az iszapba. Ehhez viszonyítják a vízjárás változását. 


Földönfutóvá lett férfi Halmajon. Leírták Fotó: Vörös Szilárd

Özvegy Varga Bertalanné, túl a hetvenen, Állomás utcai házának udvarán egy darab fürdőszobatükröt, három sikárkefét, egy ma már nem gyártott hajolajat és egy galambokkal díszített falvédőt szorít mellkasához. Nagyon sír. Senkije sincs, nem születtek gyermekei. Férje rokkantan jött haza az orosz frontról, „mert benn aludtak egy hóba kotort lyukba’, s mikor felébredtek, az uram már megfagyott”, fiatal korától járókerettel járt, 1990-ben bekövetkezett haláláig. Özv. Varga Bertalanné az Utasellátó alkalmazásában évtizedekig édességet árult a miskolci pályaudvar peronján, télen-nyáron. Kérdése hozzánk, akik ott állunk udvarának sarában, elsősorban az, hogy nem lett-e volna jobb neki már régen meghalni, ahelyett, hogy ezt kelljen megélnie. Az aszszony lábán - boka fölött - fehér kötés. A kötést egy rátekert kék-fehér csíkos ötforintos nejlonszatyor védi a víztől és a fertőzéstől. A seb harminccentis, már összevarrták. Mára mentőt is ígértek. De még nem jött. A seb akkor keletkezett, amikor özv. Varga Bertalannét kiemelték az ablakon. Lábát a törött üveg sértette meg a kiemeléskor. Nagy Zoltán, a Mai Lap riportere valamikor mentős volt. Most felhívja onnan az udvarból a mentőket, akik hamarosan meg is érkeznek. 

Éget a búza

Zsemkó Máté huszonhét éves fiatalember lép az udvarba, aztán egy tévériporter, aki bennem kárszakértőt keres. Mindenki azokat keresi. A baj pénteken éjjel történt, ma kedd van, a Hungárián kívül még nem voltak Halmajban. „A Hungária volt a leggyorsabb” - mondja a polgármester okosan; azt nem mondja, nem mondhatja, hogy kik nem voltak még. 
Van, akikhez tegnap fél kilencre ígérték magukat - mondják az emberek. Addig nem lehet semmihez nyúlni. A Béres Rt. alkalmazásában a fővárosban dolgozó Máté azt mondja, hogy háromszáz mázsa szemes termény, árpa, zab, búza ázott el az udvarukban. Ötven hektáron gazdálkodnak. A fiú apja kohász volt, hatvankét éves nyugdíjas. „Nekem nem unalom a jószággal foglalkozni, nem unalom. Mikor nyáron a nagy melegbe’ tőgygyulladást kapott az anyadisznó, dagonyt csináltunk neki, hideg vizes ruhát tettünk rá, a kicsik szájába tojást fakasztottunk, mert enni nem akartak, de annyira padlón voltak, hogy még az is kifolyt a szájukból, ahogy feküdtek.”
Zsemkó Ferenc feleségétől hallom, hogy amikor jött a víz, az anyadisznó keresztbe feküdt az ól küszöbén, hogy a víz ne menjen a kismalacokhoz az ólba, védte őket, azok meg felmásztak az anyjuk hátára, míg értük nem mentek a Noé-bárkával. Most minden állat egy helyen van, most még ijedtek, de ha falusi gyerek vagyok, akkor tudhatom, hogy nem lesz már sokáig béke, ha elmúlik a víztől való ijedtség. 
- Ha egyszer, adja isten, kiheverik ezt az árvizet, mondjuk öt-hat év múlva…
- Hol leszek én már öt-hat múlva? - kérdi Zsemkó Ferenc. 
- Az élet ettől nem áll meg. Mi itt maradunk. Nekünk itt kell élni. Mi nem mehetünk innen sehova, és nem is akarunk.
- Nem akartam butaságot kérdezni, csak hogy el merik-e kezdeni még egyszer? 
- Tehetünk mást? Hát élni kell. Nekünk nincs más. Nekünk ez az élet. Egész nyáron locsoltam. Most meg ez. 
Máté azt mondja, nyúljak bele a terménybe. Dugjam bele könyékig a kezem. Forró. 
- A víztől ilyen. Attól, hogy elázott, eltésztásodott. Nézd meg a tároló falát! Nézd meg ott hátul, teljesen kinyomta a víztől megduzzadt magok ereje. Egyszerűen kinyomta a falat. Ez a hő meg amolyan belső hő. A dagadás annyi mozgással jár, hogy felforrósodik. 
Legalább hatvanfokos. Könyékig nyomom bele a karom. Úgy éget, hogy alig tudom a karom benne, a magot meg a tenyeremben tartani. Az a baj, hogy a kárszakértő megérkezéséig Máté és az apja nem nyúlhatnak semmihez. Ez a hevenyészett magtároló pedig az árvíz után még tűzzel is fenyeget…
A szomszédban Szilágyi György és családja lakik. Lánya egy miskolci középiskola tanára. Azt mondja, jó, ha tudom: a halmaji cigányok nagy része, „a Dankó Pista utca”, az árvízben kivonult a faluba, segíteni. Szilágyi György felesége azt mondja, hogy innen az előszobából is egy cigány merte ki a vizet, így ők addig tudtak mást menteni. Nagyidán, Szlovákiában, harmincháromezer koronát gyűjtöttek Halmajnak, míg az erdélyi Nyárádköszvényes is elindította a maga segélyszállítmányát. 

A zsíros kell, a sovány nem

Vissza az Állomás utcába. Szilágyi István portája. Harminc évig vasutas volt. Harminchét éven át becsülettel fizette a biztosítási díjat, aztán egy éve felmondtak neki. 
- Megkeresné nekem azt a levelet? 
- Hát hol keressem, mondja meg, hol keressem én azt? - kérdi szinte sírva, aztán benyúl a kredenc sarkába, ahonnan nagyapásan összegumizott levélpaksamétát vesz elő. Már az első mondat annyira felidegesít, hogy alig tudom elolvasni. Az ÁB Aegon azt írja Szilágyi papának, hogy nagyon köszönik, hogy társaságukat tisztelte meg eddigi bizalmával, de kockázatelemzőik arra jutottak a közelmúlt természeti katasztrófáiból okulva, hogy vele már nem kötnek új szerződést, ha Szilágyi István háza vályog, vagy ilyen, vagy olyan. Szóval azt sem tudták az igazgatóságon, hogy milyen a ház, csak írtak egy levelet, amelyben felsorolták a kizáró okokat. Én megértek mindent. Azt is, hogy a lóvé nagyon fontos a mai nehéz időkben. Azt is, hogy a zsíros rész kell, a sovány rész nem kell a piacról. De miért nem tudta a kockázatelemző például a magyarok születéskor várható élettartama alapján kitalálni azt is, hogy Szilágyi a maga hetvenhárom évével legjobb esetben még él tíz évet. Eddig fizetett, neki sosem fizettek, tehát lenne némi joga a házát biztosítani. Ezért aztán írhatták volna neki például azt, hogy vele még leszerződnek, hadd éljen nyugodtan, de az örököseivel már nem. Szilágyi urat a Varga Panzióban szállásolták el. Néha hazajár a megnyaklott házhoz, olyankor sírva nézelődik, és állja a riporterek kérdéseit.
- Mi lesz az öreg Szilágyival? - kérdezem Tóth József polgármestert. 
- Tettem egy ígéretet, hogy a Belügyminisztérium segítségével megoldjuk a lakhatási gondját. 
- Voltak a biztosítótól? - kérdem az öreg vasútit. 
- Tavasszal. 
- És?
- Mi és? Kérdeztem, most kivel kössek, mondja már meg. Azt mondta, ő nem tudja. Megvonta a vállát, beült itt az autóba, aztán elment.
Hívok egy üzletkötőt, valakit, hátha előmozdítom az ügyet. „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.”

Kabinet a híd alatt 

Azt hallottam, hogy az áradás nem pusztán a csapadéknak, hanem a meder és a hídaljak elpiszkolódásának is betudható. Régi hidak ezek, alacsonyak is, nem előre gyártott elemekből készültek, vagyis felfogják a hordalékot. Mivel települések mentén állnak hidak elsősorban, ezek eltömődve úgy viselkednek, mintha lezárt zsilipek lennének, melyek áradnak és pusztítanak.
Véletlenül voltam a Beregben is. Árvízkor is, az újjáépítéskor is. Halmajban ugyan nem találkoztam ezzel a gondolattal, de nem lenne rossz, ha a mai kormány is akceptálná a PR-szempontokat, és két állambiztonsági nagykanyar között - melyek szintén fontosak -, ellátogatna a Vasonca mellé, és a kabinet benézne a hidak alá. 
Voltaképpen még szerencséjük is van, hiszen ha a Duna áradása nem csinál túl nagy bajt, akkor a Bereghez képest sokkal kisebb befektetéssel kovácsolhatnak maguknak kommunikációs tőkét azzal, hogy a legtöbbet adják a kárvallottaknak, akiket hihetetlenül nem érdekel az ideológia.
Szilágyi György a református templom gondnoka. Szilágyi akar nekem valami szépet is mutatni, hogy tudjam: van erő Halmajban. A templom erdélyi stílusban épült fel, roma közmunkások vakolták, egy százéves, romos magtárból. 
A székely kaput a Nyárád mentén faragták, és azt írták rá: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Különben madárodúkat látok a székely kapu áthidalójában. A madarak még nem költöztek be.

Szólj hozzá!

A pécsi szál

2008.09.30. 01:03 I.A.

Made in Italy II.

Szabotázs a hajléktalangyárban

 

    Józsi (ez a jóbi tüneteket mutató, karizma nélküli Jeremiás) semmit sem tudott arról, hogy a Hetekben – kisvárosunk és Józsi teljes, igazi nevének elhagyásával – cikk jelent meg nehéz helyzetéről. Hogy napokon belül elárverezik a pincéjét a Galagonyáson, ahol lakik. Szándékosan nem mondtam neki, hogy mit és miért teszek. Nem akartam hitegetni, és nagyon féltem attól is, hogy az október 9-ei árverezés mégis megtörténik. Két biztosítékot hagytam. Az egyik: végrehajtási kifogás megtétele a bíróságon. A másik: magánügy. A végrehajtó nekem azt mondta, hogy nincs más megoldás: az összeget be kell fizetni, különben árverezik a házat.

 

    A cikk megjelenése után Pajor Tamás, Kántor Mihály, Sípos Tibor és Tóth Zoltán jelentkeztek a szerkesztőségben azzal, hogy olvasták a Hetek Made in Italy című cikkét, és pénzzel is segítenének Józsin. Kántor Mihály, aki évek óta mindig ugyanazon a napon és időben oszt ételt és jó szót a budapesti hajléktalanoknak, kimondta: hajléktalanná lenni egyenlő a halállal.

    Mindenkinek nagyon megköszöntem és köszönöm. Azt mondtam, várjunk még a befizetéssel. Hátha sikerül a bírósági út. Úgy éreztem ugyanis, hogy az összeget teljesen alaptalanul követeli Józsi volt munkahelyének jogutódja. Józsinál az adománypénzt nem éreztem volna biztonságban. Nálam pedig mit keresne Józsi pénze? Ezért csak a telefonszámokat tettem el, szükség esetére.

    A panasznap reggelén, egy nappal az árverés előtt, a kettes sorszámot kaptuk. Beszólítottak bennünket. Elmondtam, hogy egy holnapi árverezésről van szó és egyszerűen a mellettem ülő életéről. Javasolták, hogy írjunk meghatalmazást arról, hogy a bíróságon induló perben teljes jogkörrel képviselem Józsit. Egy önkormányzati adóigazolás beszerzése után költségmentességet is kértünk. A kisvárosom bíróságán a hivatalnokok melegszívűségével szembesültem. Az első perctől éreztem, hogy segíteni akarnak. Megtekintették azt az iratot, amit Józsival bevittünk, amiről a korábbi cikkben is írtam. Eszerint Józsit a cégétől a rendszerváltás után úgy küldték el, hogy nem tartozott nekik. A bíróságon ennek alapján nem is a végrehajtási kifogást, hanem a perújítást kérhettük. A kettő között óriási különbség van. A kifogással maximum egy hónapot nyertünk volna. A perújítással viszont a per végéig nyertünk időt, és benne van az a lehetőség is, hogy a bíróság kimondja: Józsi nem tartozik. Kijöttünk a bíróságról, és Józsi azt mondta: győztünk. Nekem is nagy kő esett le a szívemről, frászban voltam.

    A panasznap után, az árverezés napjának reggelén a bíró távmásolatban elküldött határozatban kérte az önálló bírósági végrehajtót az árverezés felfüggesztésére. Este vonattal utaztam hazafelé, amikor telefonon megtudtam, hogy a végrehajtó úgy reagált a határozatra, hogy a végrehajtási eljárást felesleges volt felfüggeszteni, mert Józsi egy pécsi rokona, egy fiatal nő, BEFIZETTE A TARTOZÁS TELJES ÖSSZEGÉT. Nem hittem a fülemnek, többször is visszakérdeztem, de bizony így történt. Kimentem a Galagonyásra.

    – Józsi, van neked rokonod Pécsett?

    – Nincs. Nincs rokonom Pécsen. Szegeden van.

    – Nem Szegeden, Pécsett.

    – Biztos, hogy nincs.

    – Nincs?

    – Nincs, ha mondom, de miért, mi baj van?

    – Nincs baj. Azért kérdezem, mert egy fiatal nő, aki a te rokonodnak mondta magát a végrehajtónál, befizette a tartozásodat.

    Józsi nem tért magához. Motyogott mindenfélét, hogy csoda történt, hogy ő ezt már el sem akarja hinni, hogy ő ezt nem tudja megemészteni, és mindenképpen meg kell tudnia, ki volt ez az ember, mert meg akarja köszönni neki. Józsi akkor még semmit sem tudott MADE IN ITALY című korábbi cikkemről, amely a Hetekben jelent meg. Leültünk tehát egymással szemben, elmondtam neki, mi történt a háttérben, és felolvastam neki a cikket. Elmondtam, hogy többen is a segítségére siettek. Elmondtam, hogy az ismeretlen jótevő minden valószínűség szerint egy Hetek-olvasó, aki nem a szerkesztőséget vagy engem hívott, hanem egyenesen felkutatta a végrehajtót, és átadta neki a pénzt. Elmondtam Józsinak, hogy a Hetek egy ötvenezres keresztény gyülekezetnek, a Hit Gyülekezetének az újságja. Elmondtam, hogy a mi kisvárosunkban is élnek a gyülekezethez tartozók, istentiszteleteket tartanak, és egymást segítő, nagyszerű, kedves, szerény emberek, akik közül én is sokat ismerek. Közöltem Józsival, hogy szerintem itt az idő, hogy rendet tegyen maga körül a présházban és odabenn a fejében. Itt a nagy alkalom arra, hogy a közelgő telet ne delíriumban és teljes sötétségben töltse a tétlenség párnájára dőlve, mindent feladva, hanem ezt az időt a talpra állásra használja. Itt a nagy alkalom, hiszen kiderült: nincs egyedül. Minden haja szála számon van tartva. Közöltem vele, hogy megmenekülését egyedül a Gondviselésnek köszönheti. Azt is elárultam, hogy két-három téli hónapra sikerült állandó munkát szereznem számára, mégpedig nem valami fagyos, cúgos építkezésen, hanem egy műhelyben. Ketten dolgozgatnak majd, a tulajdonos iparművész ebéd után lepihen, és ő maga mondta, hogy Józsi is kaphat egy matracot a műhelyben, hogy ne kelljen visszagyalogolnia a Szőlőhegyre. Fő a testi-lelki egészség. Cél a felépülés. Egy megviselt testnek pedig szüksége van egy kis szanatóriumra. Hogy barátságunkat valami teljes egyenrangúságot egyértelműen kifejező jellel lássam el, javasoltam Józsinak, hogy vegyünk tíz kiló karajt felesbe. Daraboljuk félkilós részekre, vegyünk pác-sót, szintén felesbe, tegyük bele egy tiszta hordóba, ami Józsinak egyébként van, sózzuk le a húst két hétre, azután tegyük át páclécbe egy hétre, majd vigyük el az egészet Kicsihez, aki nagy (jelenleg a CBA-ban hentes), és a barátunk, akinek kolbászfüstölője is van, ezért is emlegetjük így: K. Csaba helyi vállalkozó. Mert így készül a füstölt szalonna, aminek mindketten nagy tisztelői vagyunk.

    Boldog vagyok, hogy tudtunk Józsin segíteni. A Szőlőhegyen alig hitték el. Volt olyan megdöbbent vélekedő, aki szerint egy árverezést olyannyira nem lehet megakadályozni, hogy mese volt az egész, tehát nem is akarták Józsi házát árverezni. Apámmal és Józsival abban maradtunk, hogy senkinek nem mondunk semmit, csak annyit, hogy minden rendben. Kész. Aki nagyon akarja tudni, mi volt, hogy volt, annak egyszer majd elmeséljük.

    Józsi arra kért, hogy tudjam meg a pécsi vagy pécsiként bemutatkozó jótevője nevét. Addig is, nagyon-nagyon köszöni. Ajándékba szeretné adni neki a tulajdonát képező, romániai autodafékról vendégmunkás korában hazamenekített Nyugat című folyóirat több évfolyamát, emlékbe. Józsi nemsokára kap tőlünk egy használt telefont. Ha meglesz a telefonszám, a Hetek közli majd, így a két ember felveheti egymással a kapcsolatot.

    Dr. Magyar Elemér ügyvéd szerint a befizetett összeg adott esetben visszakövetelhető, hiszen a panasznapon benyújtott okmánnyal éppen a követelés jogosságát támadtuk. Magyar Elemérnek megígértem, hogy a teljes aktáról fénymásolatot kérek a bíróságon, ő átnézi, aztán mindenben a tanácsai szerint fogok eljárni. Józsi azt mondta:

    – A pénzt vissza kell szerezni, és vissza kell adni az adományozónak.

    – Én is így gondolom.

Jelentem, egy reggel, még mielőtt ez az egész történet kibontakozott volna, ajándékot hozott Józsi. Egy régi képkeretben színes, virágkoszorút és angyalkákat ábrázoló nyomat világoskék alapon. A címe: Házi áldás. Gót betűtípussal íródott. A szöveg: "Ahol hit, ott szeretet. Ahol szeretet, ott béke. Ahol béke, ott áldás. Ahol áldás, ott Isten. Ahol Isten, ott szükség nincsen." Pécsi. Pécsi. Józsi meg én köszönjük mindenkinek.

 

 

Szólj hozzá!

Egy kívülállás története

2008.09.29. 23:47 I.A.

Győri Róbert festő belső képeiből

 

    A bihácsi tiszttől ellopták a rangjelzéseit. Megbízásból tette valamelyik katona. A megbízók, vagyis a tiszttársak között már elég ellenséget szerzett magának a puszta létével. Jobbára nem érdekelte sem az élelmiszer, sem a fegyver, sem a naftakészletekből származó jövedelem. Nem mószerolta be magát. És az ilyen ember veszélyes. Tüske a köröm alatt, szálka a szemben. Amúgy sem volt túl katonás. Bratyizott a sorállománnyal. Festegetett! Ez azért lett katona, hogy ne legyen az - vélték róla.

 

    A lopás után a parancsnoki épület előtt sorakoztatta fel a századot. Leült egy székre, az alakulatnak háttal. Utasította katonáit, hogy szép sorban mindegyikük lépjen az ő széke mellé, tegye a vállára a kezét, oda, ahonnan hiányoztak az ellopott csillagok. Azután a katona vessen keresztet, ne mondjon semmit, csak induljon előre úgy, hogy ő lássa a hátát és a menését.

    A tolvaj járását. A tiszttársak az ablakokban álltak. A tolvaj meglett. A tiszttel szembeni új vád: szektát alapított a laktanyában. A koszovói Urosevácra küldték. Oda az ember csak büntetésből került.

    Engem, elő-felvett egyetemi hallgatót, Zágrábból vonultattak Urosevacra egy napon a tiszttel.

    A középiskoláimat Opatijában végeztem. Apám vendéglátós jövőt szánt nekem. Apartmant bérelt a tizennégy éves gyereknek, a tengerparton. Az otthon ugyan messze volt, de a teraszról, ahol délutánonként tanultam, a tengert láttam. Naponta öt kilométereket leúsztam benne. Szabad merüléssel búvárkodtunk. Vagy az erdőkben tettem sétákat, főleg magamban, ha ráuntam a zsúfolt partra. Az Alföld, ahol 1970-ben születtem, porsivatag. Főleg nyáron. Az emberek porfelhőben élnek, a levegő áll. Ezért is tett rám ekkora hatást Opatija. Középiskolában, Abbáziában, én úgy megtanultam a horvát nyelvet, hogy a taxisofőr Zágrábban Opatiját félreértve visszakérdezett: "Innen való vagy, Opatovinából?" Mert az ott van Zágráb felett, ahol tényleg az ősi horvátot beszélik. A szerbet az elemiben nem tanultam meg, az angolt például tizenöt évesen jobban beszéltem, mint a szerbet. Volt ebben persze valami dac.

    Végül szakács lettem. Jó szakács. Opatija felett van egy légörvény. A hegyi erdők és a Kvarner-öböl tengeri levegőjét keveri. Élmény volt még a lélegzés is, s nem csak mikor először odaértem, hanem egész végig, az utolsó napig az volt, minden egyes levegővétel.

    Apám elképzelte nekem a jövőt, s úgy meggyőzött, hogy már én is azt akartam. Másodikos koromban eldöntöttem, hogy pszichológiára megyek. A 650 felvételiző 80 százaléka színjeles gimnazista volt. 40 hely volt az egyetemen.

    Nem tanultam szerbül, így a horvát sem volt magától értetődő. Nem illet a szerb tanulása a gyerekkori nacionalista vezérszerephez. Először csak a tekintetek árulkodnak. Lenézed és lenéz. Az emberek elkerülik azokat, akikből ilyen tekintetek jönnek. Az elemiben szerb és magyar osztály volt, néha komoly verekedésekkel a domináns hímek között. Állati gyerekszerep volt, örülök, hogy kiéltem magamból és megszabadultam tőle. Elmúlt. Ha akkor valaki nem kellőképpen nézett ránk, akkor megvertük. Utána túlerőt szerveztek, s bennünket kaptak el. Aztán rajtunk volt a sor. A tanárok néha közbeléptek. Véres leszámolásokig nem jutottunk. Ma már akár barátok is lehetünk. De azt sosem felejtjük el, hogy ezzel az emberrel azért verekedtünk, mert ő szerb és én magyar vagyok. Azt is tudjuk, hogy ha jönne egy háború, ezek a dolgok megint előjönnének, s gyerekekké válnánk megint. Háborúznánk. Lenn Boszniában, vagy a horvát-szerb együttélésben a nacionalista játékok sokkal keményebben jöttek elő a vissza nem adott pofonok miatt. Ott egymást közt emberirtásokat végeztek a népek a Balkán történelmében. Ezt megbocsátani nem lehet, csak úgy tenni, mintha megbocsátanánk. Úgy tenni pedig azáltal lehet, hogy az emberek megtelnek a gyűlölettel, és ráébrednek a gyűlölet önpusztító voltára. Abbahagyják, mert fáradtak hozzá. És úgy néznek ki, mint akik megbocsátottak. De nem bocsátottak meg, mert nem felejtenek. Azt olvastam Végh Antal magyarországi magyar írótól, hogy az ellenünk elkövetett bűnöket meg lehet bocsátani, de elfeledni nem. Nem is tudják. Az igazságtalanságot megemészteni nem lehet. Az a felmentő gondolat pedig még nem született meg, vagy már régóta él, de nem merik használni, vagy egyszerűen elmennek mellette, amelyik kiváltaná a felek generációs bűneit. Mert nagyon nagy harc elébe néz az, aki előítélet nélkül tekint másokra ott, ahol a másokkal szembeni előítélet az odatartozás alapkövetelménye.

    A nacionalizmus egy nagyon nagy pofon. Lehet, hogy ezt a taslit személy szerint nem is te kaptál meg, azt sem tudod valójában ki adta és kinek. Viszont te, hogy a lelkiismereted tiszta legyen, sokaknak visszaadod. De elégedett mégsem leszel, mert valahogy sosem azok kapják a pofonokat vissza, akiknek valóban szántad. Fogy az erőd, bonyolódnak a dolgok, és máris érzed, de senkinek sem vallanád be: ez nem az én bosszúm, ez valaki másé, téged valakik csak használnak, titokban talán ki is röhögnek, de mire észbe kapsz, már benne vagy: állod mások téves pofonjait, osztod a magadéit, a téveseket, és az egész élet puszta harc lesz és kudarc.

    Az egyetem negyven helyére kiírt versenyben a huszonhetedik helyezett lettem.

    Az a Zágráb, ahová én Opatijából felmentem, olyan jó város volt, hogy a mezítlábas gyerek elhozta utánam a pénztárcámat, amikor leejtettem: "Csíko, csíko!" Az a bácsi. A szerbek azt mondják ugyan: csíka, a horvátok pedig: bárbá. Zágrábban még nyoma sem volt nacionalizmusnak. A tanulás mámorában éltem, jól is ment, érdekelt a téma, sima utam lett volna, ha nem jön közbe valami.

    Urosevácra a kiképzőhelyről, Leszkovácról kerültem – büntetésből –, Leszkovácra pedig Zágrábból, a szeptemberi klasszával, mint előre felvett egyetemista. Gyalogos voltam és szakács. A szakácsokkal mindenki igyekszik jóba lenni. A laktanyában különös helyzet volt: fele rendőr, fele katona, a városban, amely az albán nacionalizmus központja volt, kijárási tilalmat hirdettek. Aki este tíz után az utcára lépett, felszólítás és következmény nélkül megölhették.

    A kaszárnya a hegyen állt a város felett, mindenki gyűlölettel nézett fel rá.

    Mellette egy hatalmas teraszon sportpálya volt, ahová én futni jártam ki. Akkor csak azért mentem, mert nem bírtam elaludni a képtől, amit az este a kaszárnyában láttam. Egy rendőr úgy búcsúzkodott a társától a bevetése előtt, hogy a felesége képét és egy levelet sápadtan, reszketve nyújtott át, és teljesen szótlanul mindent megértettek. Ebből tudtam meg igazán, hogy mi folyik a városban. Teljes szélcsend volt, ahogy a köröket róttam, és tudtam, hogy még az este történni fog valami. Rémképek jöttek, féltem, és akkor ez a démon, ez a farkas megjelent, hol előttem volt, hol mögöttem ólálkodott, motoszkált a bokrokban és rémületes, nem evilági külalakja volt. Mintha a sátánnal találkoztam volna, de le akartam küzdeni, úgy éreztem, még legyőzhetem, azért mutatja éppen énnekem a sorsom őt, mert az én dolgom lesz, hogy legyőzzem. Tizenkilenc éves voltam. Közben a városban felrobbantak az első bombák, fegyverek ropogtak, a tűz pedig úgy világította be a sötét eget, mint egy stúdiót a világosítók. Mintha igaz se volna. Azon az estén olyan méretű leszámolás kezdődött az albánok és a rendőrök között, amilyen még nem volt. Az országban nem is nagyon tudtak erről. Nem tudták, mi van, ez még jóval azelőtt történt, hogy Szerbia leghatalmasabb embere kihirdette volna: "Titeket itt az albánok nem bánthatnak." Úgy tűnt nekem akkor, hogy az egész világon ez van. Hogy otthon is ez van. Ahogy futottam, úgy harcoltam ez ellen. Ettől a látomástól kezdődött el bennem a háború, amelynek következtében írni kezdtem a könyvet a háborúról, amely következni fog. Elég naiv történet volt, ami egy tizenkilenc éves ember fejében megszületett. A harc része volt. Azon a csalódáson alapult, hogy ellopta tőlem valaki a világomat. A régi önfeledt hitem a jövőben, amikor valóban elhittem, amit nekem tanítottak, már nem tudott visszatérni. Az, hogy a jövőm csakis rajtam áll. Pedig a lehetőségem realitás volt és nem illúzió.

    Az uroseváci kaszárnyában a boszniaiak és a szerbiaiak a rendőrök oldalára álltak érzelmileg, míg a horvátok és a szlovének az albánokat pártolták. A macedónok semlegesek voltak. Én keveréke voltam az egésznek. Egy szerbiai magyar, akit Horvátországból soroztak be. Horvátként kezeltek. Bejelentkezéskor Opatiját kellett mondanom, mert onnan rukkoltam. Főleg zágrábiakkal barátkoztam. Magyar rajtam kívül egy volt. Ritkán beszéltünk, és talán sosem beszéltünk volna, ha nem mi ketten vagyunk egyedül.

    Voltak, akik azt mondták, önként mennek az albánokra, csak kapjanak gépfegyvert, mások viszont szerettek volna hazamenni. A feszültség miatt összecsapásokra került sor közöttünk. A tisztek hagyták. Nem volt olyan nap, hogy ne történt volna verekedés. Volt egy bizonyos Miki. Egy pszichopata. Ő volt a falkavezér a másik oldalon. Tehát itt is egy személy körül alakult ki minden, mint odakinn. Ez a Miki meg akarta erősíteni a hatalmát, ami egyébként is nagy volt. Mert ez nem a hazafiságról szólt. Az csak a takaró. A rendőrök a tisztjeinktől elloptak néhány kalát. Miki pedig azoknak a tiszteknek, akik a hiánnyal nem tudtak elszámolni, felajánlotta, hogy az egyik tiszttől visszalopja a másiknak a kalasnyikovokat. Ezzel egyre több tisztet tartott a markában. Fontos volt a hallgatása. Mikit áttették a hadtáphoz. Akkor ismerkedtem meg vele. Óriási hatalmat szerzett ott is, verekedett, mindenki rettegett tőle. Szemmel láthatóan szexuális izgalomba jött, amikor valakit vert.

    Volt egy tűzoltó még, akivel senki nem mert kezdeni. Kötelező híradónézés, ülök és egyszer csak hatalmas durranás. Nézek magam mellé, hát a tűzoltóbalta tövig az asztalban, a karom mellett. Fölnézek, én akkor láttam először. Kicsi fej, hatalmas fülek, nagy, vörös orr, robusztus termet, ahány fog, annyi felé áll; én hasonló szörnyeteget emberben még nem láttam. És akkor ez a pók kitárta a száját, iszonyatos magas hangon vihogott és azt mondta: "A helyemre ültél." És akkor elültem. Ez lett aztán a Miki barátja és testőre. Ők kezdték a nacionalista históriát. Miki bandája bejött a körletbe. Épp takarítottam. Amit ők sosem szoktak. A padlóra köpött és azt mondta: töröld fel. Mire én: ESETLEG VELED. Leterített és bakanccsal az orromba rúgott. Felpattantam, nekirepültem, elkaptam a nyakát, és ütöttem az orrát tiszta erőből. Roppant a nyaka, én is, ő is, azt hittem, hogy eltört. Picsogott, hogy engedjem el. Folyt a vérünk, álltunk, még mindig picsogott, a banda meg jobban haragudott rá, mint rám, hogy az istenük milyen isten, hiszen picsog.

    Ez a Miki mondta ki először: "Velünk vagy ellenünk!" Gyerekes versengés kezdődött, hogy na, ki fogja megvédeni a laktanyát, ha támadnak az albánok. De ők nem takarítottak, a gyengébbekkel szolgáltatták ki magukat, grasszáltak. Maguk köré vonták a csürhe népet, s aki esetleg semleges volt az albánokkal, az már kiérdemesült a megalázásra. A körletünk harctér lett. Ellenszerveződést alkottunk, belevaló gyerekekből. Mert a tisztek Miki oldalán álltak, rábíztak csoportokat is, büntette, verte őket kedvére. Kápó lett.

    A gyöngék középen maradtak. A mi oldalunkra nem volt merszük állni. A másikra meg nem engedték őket. De a gyöngék velünk voltak, mert nem voltak velük. Mikivel főleg boszniaiak és szerbek voltak. Nálunk horvátok és szlovének. Felszerelkezési verseny kezdődött, csavarhúzókkal, láncokkal, botokkal, és érezhető volt, de ki nem mondta senki, hogy az az este lesz a végső összecsapás. Egyetlen tiszt volt a táborban, akit becsültem. A bihácsi. Aki nem szeretett lopni. Aki magyarázta Bihácson, hogy miért vettetett keresztet a katonákkal, de nem hittek neki. Vagy nem akartak. Ez a tiszt az első nap ült az irodájában, és nagyon rossz kedve volt. Odahívott engem, az ismeretlent, az egynapost, és azt mondta: "Baszd meg a katonaságot, ilyen helyre köllött jönnöm, ezek közé!" Mondom, egyetértek. Onnantól fogva egyetértettünk. Az este benn aludt a kaszárnyában. Elmentem hozzá, bekopogtam, és nagyon meglepődtem, mert így szólt az ajtó mögül: "Összeverekedtek már." Elmondtam, mi készül és azt is, hogy bármi történjék, őt fogom felelősként megnevezni. Az ügyeletes nem ő volt, de az ügyeletesnél elintézte az általános riadót. Minden tiszt bejött. Még este tárgyalás az ebédlőben. Megszólítottak bennünket, hogy mi történt, ki mondja el. Nagy csend. Még nagyobb. A levest én főztem. Felkászálódtam és elmondtam mindent. Nem mint az árulkodó, hanem mint a szemlélő. Mindent. A fegyverlopástól kezdve a zsarolásokig mindent kiolvastam nekik, ne mondjam milyen tekintetek voltak rám meredve, miket mutogattak. És akkor az egyik tiszt felugrott és azt mondta: "Ne filozofálj te itt össze-vissza, a lényeget mondd!" Azt mondtam erre, hogy nem tudom elmondani, hogy el ne magyarázzam. A parancsnok azt mondta: "Nyugodtan mondd el." És akkor én megvádoltam azt a tisztet, aki felugrott, hogy ő a felelős. Hiszen mindenről tudott. Mikit még bujtotta is, azt mondta: "Verjétek el a hülyéket." A társaim felbátorodtak. Elmagyarázták a saját történeteiket, mint én. Aztán figyelmeztettem a tiszteket arra, hogy ez katonaság. Ahol mindannyian aláírtuk azt, hogy az összes nemzetek érdekeit védeni fogjuk, tehát tisztként főleg nem mondhatjuk azt a katonáinknak, hogy verjétek szét a horvátokat. Ez volt később az, amit Magyarországon sem értettek meg sokak. Az eskünk szerint a Jugoszláv Népi Hadsereg nem használható polgárháborúban. Alaptétel. Mi arra esküdtünk, hogy minden nemzet védelmét biztosítjuk, s ha kell, meghalunk ezért.

    Miki bandájának minden tagját elvitték másnap reggel más kaszárnyákba, mert egy szót se szóltak. Azután nem bántott senki, tekintélyem lett. Amit elmondtam, mind igaz volt. Se hozzátenni nem kellett, sem elvenni nem lehetett belőle.

    Ebből a miniháborúból tértem vissza Zágrábba, de már nem abba a Zágrábba, ahonnan eljöttem. Eltelt néhány hónap, ott és akkor beigazolódott, hogy az a farkas, amit én a sportpályán láttam, már mindenütt ott van. Egy év alatt átfordult minden.

    Mivel szerb papírjaim voltak, sehol sem kaptam szobát. Azaz kaptam, de mikor hurcolkodtam, kérték az igazolványt, hogy bejelentsenek, meglátták, és mondhattam én, hogy magyar vagyok. Lényeg, hogy nem horvát. Menjek. Egy barátom látott vendégül. Ő hívott ki a Térre, ahová én hosszú hajjal, szakállal és szürke melegítőben érkeztem. Vegyes érzések voltak bennem, már akkor gondoltam arra, hogy talán hazamegyek, megvárom, míg ez a cirkusz elmegy, két évet adtam neki. Aztán visszajövök a zágrábi egyetemre. Tudjman beszélt a hatalmas tömegnek, és azon az alkalmon fordították Jellasics kardos szobrát Knin felé. Mert addig Budapest felé mutatott. A barátom társasága, aki különben egy nagyon jó családból származó matematikai zseni volt, fekete ruhába öltözött, a mellükre fehér U betűt varrtak, kopaszra borotváltatták a fejüket, és mindannyian kaptunk üdvözlésképpen egy liter bort. Ezt a tagoknak, a Horvát Igazság Párt tagjainak illet egy húzásra meginni. Megittam. Aztán nem tudtam, hogy mit csinálok. Nem tudom, tudod-e milyen érzés egy liter bort egyszerre meginni. Az első félórában semmi változás, aztán hirtelen nagy intenzitással betódul az agyba és feldob, elveszíted az önkontrollt. A rendőrök nem szóltak semmit. De egyre messzebbre mentünk. Akik békíteni próbáltak a civil tömegből, azokkal ölelkeztünk azzal a jelszóval, hogy horvátok vagyunk. Ijesztőek voltunk. Én kíváncsi voltam, az alkohol miatt nem is volt veszélyérzetem. Összetűzésbe kerültünk egy zágrábi focicsapat szurkolóival. De onnan megszöktünk, mert sokkal kevesebben voltunk. Ezután a barátom bevadult, de olyannyira, hogy addig nem láttam még ilyennek, azóta se, mert nem találkoztunk soha többet. A csevapcsicsa szerb nemzeti étel, bevadult és minden rostélyt felborított, röpködtek a csevapcsicsák. Akik szembeszegültek, azokat félrelökték. Ha tovább kérte a bajt, még kapott. Mert ő szerb nemzeti ételt árult. Ez már vandalizmus. Én meg állandóan ott álltam mellette, és meg akartam fékezni, de ez neki még jobban tetszett, mert közben nekem hangosan tudta magyarázni, hogy ezek milyen árulók. Nem nekik magyarázta, hanem nekem, de hallhatta mindenki. Körbevettek a rendőrök. Később rájöttem, hogy ez volt a cél. Én azt gondoltam, hogy most mindent meg kell tenni, hogy megmeneküljünk. Próbáltam a rendőröknek mondani, hogy menjenek, nem akarunk mi semmi rosszat. A barátom ezen nagyon felháborodott, hogy én ezt mondom, kiugrott a fekete ruhás tömegből, engem félrelökött, és egyenesen a rendőrnek ment. Letépte a sapkát a fejéről, letépte a csillagot és azt kiabálta, hogy menjenek haza. Az tette őket rohamosztaggá, hogy gumós végű méteres gumibotjaik voltak. Ahogy a barátom rájuk rontott, rögtön mozdultak, indultak ránk. És akkor én odaugrottam, és akkora baromságot mondtam, lehet, hogy az ital miatt: "Ne csináljátok, gyerekek, mi mindannyian horvátok vagyunk." Ezt mondtam a szerb nemzetiségű rendőröknek. Elszúrtam a jelszót. Ne mondjam, hogy mit kaptam. Én voltam az első. Ketten-hárman csak nekem álltak. Azt próbáltam, minél kevesebbet kapjak, de azt nem lehetett, mert ezek a botok szabályosan átkanyarodtak az emberen, és hurkaszerű véraláfutások keletkeztek perceken belül, hogy a gumó helyéről ne is beszéljek. A szerb rendőröktől kaptam a horvát fővárosban, magyarként, aki tévedésből azt mondta nekik, hogy mindannyian horvátok vagyunk. Egyedül feküdtem a Téren, aztán összevissza szaladgáltam. Csupa sár voltam és vér, aztán felültem egy villamosra, de nem mentem haza, hanem a régi barátomhoz. Megmosakodtam, valamit ettem, hebegtem-habogtam, részeg voltam. Hajnalig maradtam. Aztán visszamentem az elcsendesült Térre, mert a barátom ott lakott. Akartam bemenni és kijött az apja: tűnjek el, mert a fiát is keresték, ne jöjjek pár napig.

    És akkor úgy, ahogy voltam, felültem az első vonatra a szürke melegítőben, és hazamentem a Vajdaságba.

    Apám meglátott, meglátott. És azt mondta, hogy én oda soha többet nem mehetek vissza.

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Ez az a ház

2008.09.23. 23:58 I.A.

Szólj hozzá!

Címkék: zene

Gólyahír

2008.09.14. 16:53 I.A.

    A tiszabábolnai eset után fordult érdeklődésünk a gólyák felé. A Tisza-tó mellett fekvő faluban négy gólyát pusztítottak el ismeretlenek. Közben Drexler Szilárd gólyavédelmet szolgáló ismeretterjesztő filmet forgat.

 

     Fotó:Vörös Szilárd

     A Tisza menti gólyákat nyilakkal ölték meg. Három földre hullt állat teteméből kihúzogatták a nyílvesszőket, a negyedik átlőve, tes­tében a nyílvesszővel fennakadt a villanyvezetéken. A kép a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) gólyás honlapján is szerepel, persze élő sáskamadarak (ez a gólyák másik neve) is láthatók a fészkek közelébe kihelyezett webkamerákkal. A gólyák augusztus 20-a és 30-a között indultak útjukra a Boszporusz felett a Szuezi-csatornán át a Közel-Keleten keresztül Afrikáig.

    Semmi allűr. Minden gólya természetes. Ha minden jól megy, jö­vőre ugyanazokat láthatjuk visszatérni. Bár 1920-ban Nagy Lajos titkos írófejedelem a Képtelen természetrajz című művében ezt írja a gólyáról: „Tavasszal aztán újra visszajön, ami a magyar politikai és közéleti viszonyokban való teljes járatlanságára vall.

    Várjuk a gólyát. Ezt a madarat több európai nép, például a litván és a magyar is a nemzet madarának nevezi. A finneket is gólya hozza. Pedig náluk nem is fészkel. „Ha gólyát látsz, szerencsét hoz” – lehetett hallani a hiedelem szerint. Ma pedig inkább azt lehet mondani: szerencse, ha gólyát látsz! Hiszen nyolcezerről ötezerre csökkent a hazánkban élő gólyák száma.

 

     Fotó:Lomper Helma

     Pusztulásuk legfőbb oka az áramütés, amikor villanyvezetékeknek ütköznek, de a védekezés itt már elkez­dődött: az áramszolgáltatóval együtt­működve szigetelőpapucsokat szereltek fel, és az oszlopon való fészkelést is igyekeztek veszélytelenebbé tenni. Költözés után először a hím érkezik ide vissza, többnyire az elhagyott fészekbe, mert a fészek „tatarozása” a hím feladata. Ismerős helyzet. Persze gyakran előfordulhat, mint az embereknél, hogy a hímmel együtt tataroz a tojó. A pár elsőéves gólyái a Közel-Keleten maradnak, például Eilatnál, a Vörös-tenger északi partján.

    Egy országos napilapban egy neve elhallgatását ké­rő férfi véleményét is közölték a barbár esetről, miszerint az éhség nagy úr. De ekkora? – kérdezhetjük. Ha éhesek voltak a nyilazók, miért hagyták ott a három egyed tetemét, hiszen arról nem szólt a fáma, hogy megzavarták volna őket az elhurcolásban. Ha elvitték volna őket haza, jóllaktak volna az alig húsos, kifejletten 3,6 kilós átlagtesttömegű madarakkal?

    Bár arról, hogy az éhes ember olykor fiókákat eszik, már hallottunk az öregektől. Legtöbben arra gyanakodnak, hogy ezt a tettet alkalmasint olyanok követhették el, akik örömet találtak első és remélhetőleg utolsó fegyverük kipróbálásában. Mellesleg a gólya nagy madár, könnyen eltalálható. De ez már egy másik történet.

    A „gólyahír” vétele után a Svábhegyre mentünk, a Költő utcába, ahol a Jókai-kertben és a nagy író kedvelt kőasztala mellett ballagva elértük az egykori Jókai-villa közelében fekvő faházat, amelyben az MME működik. Lendvai Csaba biológussal beszélgettünk, aki azt tanácsolta, hogy a filmet forgató Drexler Szilárddal tartsunk a Jászberényi Állat- és Növénykertbe, mert ott egy gólyát röntgeneznek meg.

 

     Fotó:Vörös Szilárd

    Aztán meg is hozták a (szárnyatörött) gólyát a jászberényi Anubis kis­állatrendelőhöz, ahol két orvos, dr. Kertész Ottó és dr. Bakonyi László dolgozik. A gólyát a Jászberényi Állat- és Növénykert munkatársai szállították oda, mert minden vadon élő sérült, beteg állatot befogadnak, gondoskodnak róluk. Állatvédők.

    „Ne bántsd a kutyát, mert az is ember, te állat!” – mondta beszélgetésünk vége felé viccesen Fercsik Péter, az állatkert igazgatóhelyettese, aki agronómusként és állattenyésztőként végzett Gödöllőn, Hévízgyörkön nevelkedett, volt halőr, dolgozott Persányi Miklós igazgatóval a Fővárosi Állat- és Növénykertben, tanította szakmáját középiskolában is.

    Bakonyi László állatorvos megvizsgálta a gólyát, és elkészítette a röntgenfelvételt. Szilánkos a törés a szárnyban, az orvos azt mondja, kitapintható a szilánk szúrása. A törés ezt az egyedet immár röpképtelenné teszi, még ha összeforr is az a csont. A velőüregpálca csontba helyezése azért segíthetne – mutatja az orvos kezében a röntgenfelvétellel –, mert kitámasztaná a szárnycsontot belülről, hiszen a csont belseje is henger alakú, a velő pedig csuszamlóssá teszi, oda ezt a pálcát el lehet helyezni. De ha ezt most az orvos feltenné, az állatot mérgezés vihetné el, mert nincs jó állapotban. Balesetét okozhatta például autónak csapódás is.

    Az állatkertet és annak kedves tavát, ahol ezután ez a gólya is élni fog, Jászberény városa tartja fenn. A város állami feladatot lát el, mert a fokozottan védett fajok védelmének költségéről az államnak kellene gondoskodnia.

    Drexler Szilárd filmje már csak azért is nagyon jó lesz, mert a madarak megbecsüléséről a film narrátora, egy tizenegy éves fiú mesél: miért lett természetvédő, miért érdekli őt a gólyák sorsa. „A huszonhat perces, a Telekom támogatásával készült filmet a Duna Tv Talpalatnyi zöld című műsora mutatja be először, de ötezer forint körüli áron bármelyik városi televízió átveheti – mondta Drexler Szilárd –, mert az a jó, ha minél többen látják.”

    Amikor befejezték az állatkerti tónál a forgatást, elindultak négy gólyával a város határába. Őket a röpdéből hozta ki az állatkert munkatársa, felírták a gyűrűik számát, és betették őket két nagy faládába, amikben odabenn nagy dörömbölés kezdődött az első pillanatokban. Aztán a kocsiba kerültek a ládák, majd kimentek az állatvédők egy lóhereföldre.

    Négy gólya közül kettő fölállt a láda szélére, és hitetlenkedve szárnyait bontotta, kis ruganyozás ugyanígy. Röpülni kezdtek. Az első jó messzire ment, igaz, az állatkert felé, de nem oda, a spalét mögött is láthatták még szárnycsapásait. A második és harmadik a közelben ereszkedett le, míg a negyedik elsétált jó messzire, és nem repült fel. Egy vadon élő pár észrevette, leszállt hozzá, először a vándorlás előtti toborzódásra gondoltak a szemlélők, de Péter elmondta, hogy a gólya, ha gólyát pillant meg, érezheti azt is, hogy itt lehet táplálék is.

    És ettől a gondolattól Fercsik Péter megint oda jutott mosolyogva, hogy a gólyák is olyanok, mint az emberek, oda gyűlnek, ahol megélhetést remélnek. Drexler Szilárd a Boszporuszhoz ment, ahol gólyák tízezrei kelnek át Európából. A tengerszoroshoz közel eső hatalmas belgrádi erdőben gyülekeznek, onnan indulnak a Közel-Kelet és Afrika felé.

Szólj hozzá!

Címkék: hetek

Orbán Viktor Bicskén

2008.09.09. 22:44 I.A.

(A Bicske Maxi 2002. szeptemberében íródott...)

 

Orbán Viktor utoljára 2002-ben beszélt  tömeg előtt Bicskén. Akkor a  bicskeiek jelentős része az akkori képviselőtestülettől való megszabadulást tartotta a fejlődés zálogának.

Egy biatorbágyi társaságban 2002-ben kedélyesen megköszönték Biatorbágy hatalmas fejlődését. Szerintük a velük szomszédos Bicske tehetetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy ők ennyi mindent elértek. Nem volt ugyanis vetélytársuk az adózó létesítmények letelepítésekor. A mi falunkban pedig azzal szoktak dicsekedni, hogy már van gáz is. Tényleg gáz van.  Egyszóval mindennek örülök, "csak ne ez a dal legyen". Különben sem hiszem el, hogy a tizenkétezres Bicskén pártpolitikai alapokra kell helyezni a városfejlesztést. Ez egyedül szakmai kérdés – sok szakmáé –, nem pedig a politikai hovatartozásé.

 

 

 

 

Orbán Viktort e 2002. szeptemberi hétfőn Kelemen András országgyűlési képviselő hívta meg Bicskére, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor Orbán erre azt mondta: holnapután este jön. Hétfőtől nagyüzemben dolgozott a polgári kör, plakátokat nyomtattak, hangszórós autó járt az utcákon, tizenhét óra huszonhárom perckor pedig SMS-t kaptam: "Ma 19.30-kor a polgári összefogás jelöltjeinek bemutatkozása Bicskén a Művelődési Házban. Vendég: Orbán Viktor. ADD TOVÁBB!" Orbánt tehát tekintélyes tömeg várta a főtéren lévő Művelődési Házban, amelynek nagyterme teljesen megtelt, ezért a mellette két teljes év alatt felépült áruház parkolójába is székeket kellett kihelyezni. A homlokzaton kivetítő működött. Azoktól az apróságoktól eltekintve, hogy néhány hívő – ilyenek mindenhol akadnak – szocinak nevezett egy asszonyt, aki a parkolóból szeretett volna kijutni autójával, semmi kellemetlen nem történt. Engem némileg elgondolkodtattak az ötszáz forintért kapható "Az én miniszterelnököm" kitűzők, amelyeket viszont perceken belül felülmúlt a kétszázért kapható, kedves kis kulcstartó, ugyanezzel a dizájnnal. (Ízlések és rokonok.)

Kelemen András, aki parlamenti képviselőként Bicske polgármesterjelöltje az MSZP-s Szántó Jánossal együtt, bemutatta a polgári oldal bicskei jelöltjeit, Bicskét egy zseniális képességekkel megáldott gyerekhez hasonlították, aki nem hagyta még magát felfedezni. Nem villámgyors bűvészkedéssel és kunsztokkal akarják Bicskét elkápráztatni, hanem – akár a vetélytársak – a türelmet, az értelmes és nyílt emberek tulajdonságát tartják a legtöbbre. Olyan Bicskét akarnak, amellyel nem kell szégyenkezni. Ebből a szempontból Orbán látogatása fontos momentum, hátha történik valami, hátha felrázza az embereket, hiszen a rendezvényt (még) a helyi tévé is sugározni fogja.

Orbán Viktor bicskei látogatásának hírét a szocialista szimpatizánsok úgy értékelték, hogy inkább az elmúlt négy évben kellett volna többet és jobban tennie, mintsem most. Orbán azonban igen nagyra értékelte saját négy évét. Mint mondta, érdekes, hogy az új kormány először azt híresztelte, hogy üresen adták át a kasszát, most pedig milliárdokat fordítanak béremelésre. Orbán ezért olyan háztartást kívánt mindenkinek, amelyben hétfőn még nincs egy vas sem, kedden pedig találnak a fiókban háromszázhúszmilliárdot. Orbán offenzív módon nyilatkozott Szántó Jánosról, a bicskei szocialisták jelöltjéről is. Mint mondta, Szántó magas pozíciót tölt be egy olyan magyar cégben, melyet a polgári kormány is segített azzal, hogy például az esztergomi híd megépítését, tekintet nélkül a politikai hovatartozásra, nem külföldiekre, hanem rájuk bízta. Összefoglalva ezt nevezte Orbán nemzeti kormányzásnak. A jelenlegi kormányról szólva elmondta, hogy Magyarországon a nagytőke alakított kormányt. A csatlakozásról értekezve kifejtette, hogy az ellenzék feltételeket fog szabni, hogy az unió valóban jót hozzon Magyarországnak. Mivel a csatlakozáshoz alkotmánymódosítás kell, ami kétharmados, Orbán Viktor szerint minden eszközük megvan arra, hogy jót hozzanak ki belőle.

Dakota közmondás helyett most Bicskén egy sziú törzsfőnök, bizonyos Szilaj Ló lett megidézve, aki szerint a földet nem lehet eladni, mert azon járunk. Hacsak nincsenek olyan erők, amelyek újra a fára akarják kényszeríteni az embert.

Lakossági kérdésre válaszolva a szomszéd faluból származó, Viktor elmondta, hogy a kérdező hölgy ne azt nézze, hogy ismeretlen okból – talán tévedésből – kétszer is megkapta a húszezer körüli nyugdíj-kiegészítést, hanem tegye el jól a pénzt, mert 2003-ban szüksége lesz rá. Ezzel arra utalt, hogy nagyarányú energiaár-emelés várható. Amit adtak, el is veszik.

Az ügynökbotránnyal kapcsolatban Bicske megtudta, hogy amikor arról beszélünk, hogy a múlttal nem kell törődni, akkor ellentmondásba kerülünk, mert a múlt szorosan öszszefügg a jövővel. Vagyis, ha ez a múlt kommunista múlt, és ez éppen egy miniszterelnöké, akkor azon kell elgondolkodni – anélkül, hogy Medgyessy Pétert ezzel minősítené –, hogy mennyire ura önmagának ilyen múlttal egy magyar miniszterelnök. Egy közbeszóló szerint a D–209-es nem más, mint egy engedélyezett élelmiszerszínezék, amivel a málnaszörpöt festik pirosra.

(Amikor még fiatal voltam, és miniszterelnök – így Orbán Viktor –, és Széchenyi írásaival hivatalból is foglalkozva rábukkantam Széchenyi meghatározására, jól megjegyeztem, hogy léteznek szájmagyarok és tettmagyarok.)

Arról sajnos nem esett szó, hogy a Fidesz nevében milyen húzásokra került sor Bicskén a párt bicskei szervezete részéről. Orbán azt mondta, hogy a privatizációnak már nincs helye Magyarországon, mert nyolcvan százalék már magántulajdon. De nem esett szó arról sem, hogy két politikailag támogatott személyiség igyekezett a napokban a bicskei háziorvosokat meggyőzni arról, miért jó nekik, ha hagyják az intézetet privatizálni. A közbiztonság témáját érintve Orbán arra utalt, hogy köztörvényesek a tévében "levadászásról" beszélnek. Pintér Sándor nem került szóba.

Egy tatabányai hölgy azt kérdezte, hogy volt-e valami értelme annak a tettnek, hogy ők annyian ott voltak a Szabadság téri tüntetésen. A másik konkrét kérdése az volt – s ezzel nagy tetszést aratott –, hogy mikor kapcsolhatja be újra a tévét?

Orbán ezzel kapcsolatos válaszában – melyben népszavazás lehetőségét is előrevetítette a jobbos csatorna ügyében – könnyeden kitért a leselkedős műsorra is, melyben őt az egyik szereplő "lecigányozta". Az előttem álló két cigány férfi öszszenézett. Orbán, mint mondta, nem önmagát, hanem a cigány közösséget érzi megsértve, mert erről Illyés után szabadon gondolkodva úgy vélekedik, hogy magyar az, aki vállalja magyarságát.

A választások kimenetelével kapcsolatban elmondta, hogy a tigrist először gondolatban ejtik el, tehát hajrá magyarok. Elmesélte azonban az egyszeri képviselőjelölt történetét is, akitől, amikor hazaért, azt kérdezte a felesége:

    – Nyertél?

    – Megbuktam.

    – És mennyi szavazatot kaptál?

    – Hármat – mondta a férj.

    – Akkor neked van valakid – mondta a feleség.

 

Szólj hozzá!

Illés Pisti levele MA

2008.09.09. 21:53 I.A.

Pisti, találat ez, az "alkotók" egymásközti levelezése, ja, mer' igen, remélem, jól vagy, mert én is, kis költői túlzással, kivéve a teljesen mindegy részleteket, melyek hol felerősödnek, hol a kert végében sunnyognak. Legszívesebben feltenném ezt a leveled a blogra Levelet kaptam lájf címmel, az elejére annyit írnék -  "Pisti írta ezt nekem előszüreti meghívásomra Nagyfaluból Bicskére, Budapestről, amely Bicske árnyékában épült és azzá lett, ami", na persze, mondhatják erre, hogy kissé hasonlít elgondolásom a geocentrikus középkori világképre, miszerint a Földön élek, tehát a Föld a Világegyetem központja, s mivel Bicskén élek, az a központ. És a többi.

Illés Pisti ezt írta, ez az, amit találatnak nevezek, váratlan találatnak, mert dolgoztunk mi majdnem egy helyen, de hosszú ideje nem beszéltünk:

"Szörnyű, elképesztő a jelen hét, remélem a kis bicskei koszt, vagy főzés valami nyugtató, enyhén nosztalgikus, már-már illuzorikus gasztrobuborékba zár, ahol kajaszag van, meg meleg, de hát ha már az Atya mellett talán a Szentlélek is megjelenik pénteken, érted,
pénteken, muhaha, - bár a jelenlevők közül biztosan te találkoztál vele utoljára, vagy legalábbis legközelebbről biztosan te ismered, vagy hát talán jártál nála az előszobában mondjuk, már segítette volna le a zakódat - aztán talán a szavad is azért akadt el egy kis időre, merthogy jobban megnézett és azt mondta, hogy menj haza, vár a srác, Máté fiatok,  a Don Matteo, át kell adni az életnek, meg főznöd is kell majd  az elcsigázott lelkeknek.

Nem jó az itteni ehét, a régi társak látása az jó, hogy ne gondolj mindig arra amit jelennek tartunk, mert az sokkal kevésbé érdekes a tegnapnál, aminél viszont a tegnapelőtt sokkal érdekesebb, és ha azt újra mává tesszük, azzal a ma lesz jobb, nyilván nem a tegnapelőtt - ami ugyanolyan jó marad - amikor azt mondja valaki ,hogy nem jöttél, de a mi Idő kománk mindig ráér sietni, meg átgyúrni akár blogba azt, ami egyszer már tegnap volt, viszont írója szerint mindig ma szeretne lenni, ragadd meg a napot, ezért jó nektek alkotóknak, hogy a sok kis rossz mából nosztalgikusan illuzorikus tegnapelőttöt faragtok, aztán meg engedtek a nyomásnak és újra ma lesz belőle, ami annyira jó, hogy dean moriarty is megállna útján, hogy beleolvasson, mert fontos neki hogy tudja, hogy
a hegyre felmenetelnek is lehet nagy az ára, ugyan sántikálva jössz le onnan, de a lényeg hogy ott voltál, és annak, aki volt már majdnem fenn, annak nem lehet szörnyű egy mások által annak mondott ma.

Válasz:

Nem. Annyira nem. Sőt. Jónak mondható. Kivéve a mindegyet. Ami tovább erősíti ezt a tényleg létező szabályt, Pisti. És mivel a régi számod már anyukádé, őt hívtam fel, nagyon kedves volt, így azt is megkérdeztem tőle akkor, hogy elengedi-e a fiát Bicskére. Nevető igen volt a válasz. Koncz atyafi jön? Mert így lenne teljes a ma. Ha már egyszer ma. És most vasárnap délután, a tegnapi szüret és a mai préselés  után megkóstoltuk családilag azt a Balatonfőkajárról általad nekem ajándékozott Balatoni Cabernet Rose-t, ami 2007-ben aranyérmet nyert a borversenyen. Főkajár. Nagyon Főkajár, Pisti. És azt nem is tudtam, hogy a Balatonban fóka jár.   

Szólj hozzá!

Mi ez?

2008.09.07. 15:00 I.A.

Izing Máté 1995-ben született, Bicskén élünk. Az Ajánlom rovatban található (mostani) főműve. 

Miért kell ez a blog? Azért, mert írás és olvasás a munkám és pár barát régóta hiányolta  a blogot azt állítva, hogy jó engem olvasni. Elhittem. Miért ne?

De abban tényleg igazuk van, hogy amit lehet, tegyek egy helyre, ha már olyan rossz archivista voltam, amilyen.

Így aztán a neccen is megtalálható írásaim egy részét és az újakat is ideteszem. 

Azért is kellett ez, mert 10 hónapig nem voltam itthon. De sok jóból-rosszból kimaradtam, néhány dologra nem emlékszem, kell a frissítés.

Azért is kellett, mert vannak zenék, melyek nagyon megtetszenek. De ezzel sokan vagyunk így.

Ez a blogkészítés is (Warga Lacival és Bujdosó Dórival 2008. májusában), segített megtalálni az utat régi írásaimon át magamhoz is, mert újra kellett olvasnom sajtóban megjelent szövegeimet, hol némán hümmögve, hol a térdünket csapkodva. (...jó az Úr!)

Ez a néhány írásomat tartalmazó hely, (hej, hej, hej), inkább visszatekintő, emlékezést segítő élmény-park, amely előre is tekintet velem.

Érzék Pláza és Gondolat Tárhely - Warga szerint legalábbis, aki másnéven Kígyó.                                                   Fodor Éva fotója

           

1 komment

süti beállítások módosítása