IzingAntal

A sas repül

Nem tudtam magammal mit kezdeni két kiszavazóshow között. A tétlenség az ördög párnája. Ezért aztán elmentem sast szabadítani. Pontosabban parlagi sast, pontosabban a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzetbe egy olyan sast szabadítani, amelyből összesen hatvan példány él Magyarországon. A sasról induláskor annyit tudtam Nagy Lajos titkos írófejedelem nyomán – lásd a Képtelen természetrajzot –, hogy a sast sasok nemzik, és ez mindaddig így is lesz, míg Núbia párduca nem szül egy gyáva nyulat. A sas igen bátor madár, ezt is tudtam, nálánál mindig gyengébb állatokat eszik, amik védekezni nem tudnak. Ezeket a sas halálukat megvető bátorsággal eszi meg. Ezért aztán a madarak királyának is nevezik.

A szabadság pillanata Fotó: MTI

Besenyőtelek mellett a Hotel Fauna parkolójából indultunk. Én magam – mint igen karakán ember – bizonyos Bagyura János ragadozómadár-védelmi programvezető Defenderjébe ültem, s igyekeztem iszonyú okos kérdéseket feltenni, például arról is, hogy a sas, amit elengedünk, mihez kezd a következő huszonnégy órában. A raktérben egy jó nagy kartondoboz volt erősen rögzítve, abban volt a sas. Időnként hatalmasakat lökött a dobozon, ilyenkor Bagyura mindig hátranézett, (szerintem saséhoz hasonló fényű tekintetével), és szólt is a sashoz néhány biztató szót, például, hogy nemsokára kiengedlek, aztán repülhetsz, és hasonlók.

Ezt a kocsink hátuljában szállított parlagi sast különben egy holland férfi találta meg a Bükk lábánál, Sály község mellett, nem messze a Lator úttól, aztán helyes (holland) állampolgári magatartást tanúsítva értesítette Szitta Tamást, a Bükki Nemzeti Park munkatársát, aki helyes (magyar) állampolgári magatartást tanúsítva a Miskolci Vadaspark igazgatójához fordult, aki rögtön helyet készített a sasnak. Onnan Bagyura János elvitte a sast az otthonába, ahol augusztustól szép kerek mellű parlagi sassá etette, mert aki nem tudná, egy madár akkor van jó kondícióban, ha kerek a melle. A nőket most hagyjuk. Különben ez a sas idén kelt, a fészekből való kirepülése után tapasztalatlansága miatt nem tudott magáról gondoskodni, majd megbetegedett. Most pedig itt megy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Intézet konvoja, élükön mi, előttünk a hevesi füves puszta széle, lucernások, őszi vetések, spalétok és legelők, mondhatni parlaga e parlagi sasnak. Megnéztem a térképen, hol vagyunk. A puszta másik sarkában valahol messze Kömlő és Sarud, legalább száz lakatlan négyzetkilométer, ez lesz a sasé a doboz után. Felemelő.

Gyűrűzés az elengedés előtt Fotó: Földházi Péter

Az, hogy e parlag rövidfüves, nagyon fontos tény. Hosszúfüves pusztán ugyanis nem szeret az ürge. Hosszú fűben hiába ágaskodik fel percenként az édes szíve, hogy körülnézzen, nem lát ki. Ha viszont nem lát ki, akkor nem érzi magát biztonságban. Ha nem érzi magát biztonságban, akkor elvándorol. Ha elvándorol, a sas nem tudja megenni. De hiába is maradna szerencsétlen ürge, a hosszú fűben a sas nem venné észre. Pedig ha egyszer egy ürge egy huszárvágással csak egy fél évig kibírná a hosszú fűben, jól kibabrálna a sasokkal. De az ürge nagyon tudatos állat, csak a saját szemének hisz. Inkább vállalja a sasveszélyt és az erőszakos halál kockázatát, mint hogy zárt genetikai programjának megfelelően ne tudjon percenként körülnézni. Én megértem.

Parlagi sas tőlünk nyugatra nincs. Mint mondtam, nálunk hatvan példány él belőle. Ötöt ebben az évben elraboltak a fészkéből. Egy fészek aljába alulról sörétessel belelőtt egy puskás – vadásznak talán mégse ne nevezzük már. Egy fiókát eltalált, kettő túlélte.

Bagyura János nyitja a dobozt. Harmincéves madártani múltjával elkapja a sas két lábát, némi gyakorlott küzdelem árán kiemeli a lélegzetelállítóan szép és ijedt madarat, amelynek a feje búbján komikusan felborzolódott a tollazat, aztán leguggol vele, meggyűrűzi, feláll, hátat fordít nekünk, és lendít a súlyos madáron: az ég felé dobja. A sas csap egyet, mint aki nem akarja elhinni, hogy megint repül, aztán még egyet, bátrabban és bátrabban, úgy tűnik, leszáll, mert már régen repült és nem bírja magát, de nem, nem száll le, jobban utálja ő már az embert annál, hogy a közelünkben maradjon, börtönből szabadult sas lelke, mennie kell innen, minél messzebb. És rájön a repülés ízére és két-három méteres magasságban szárnyalva méltóságteljes félkört ír le, és a jelen lévő operatőrök örömére első dolga, hogy a Napba szálljon bele, aztán eltűnik egy fasor mögött. Mi gyalogolunk utána némán, és látjuk, amint ott ül az őszi vetésben, tollászkodik és nézelődik. Csodálatos kis madarásztávcsöveket állítanak le elénk fiatal madarászok. Egy távoli és kiszáradt látófa ágán mozdulatlanul figyelő réti sast és egy fiatal parlagi sast látunk ülni nagy békességben. Őslakók. Nagyon jó szemük van, észrevették már a jövevényt, észrevették a konkurenciát, aki szintén azonnal tudomást szerzett róluk. Testtartásukkal a régi sasok és az új fiú azt üzenik egymásnak, hogy csak húzna már el innen ez a lármás emberi népség, aztán mi majd szép lassan elintézzük egymás közt a dominanciakérdést. Táplálék bőven van, ürge, hörcsög, mezei nyúl és fácán, de jelen sas felnőttkori szocializációja lapzártánk idején is folyik a Hevesi Füves Pusztán.

Haraszthy László Magyarország fészkelő madarai című könyvében olvastam, hogy az öreg sasok megmaradnak a fészek mellett, a fiatalok pedig legmesszebb Egyiptomba vonulnak. Nekem az tetszik a sasokban, hogy monogámok, egy életre választanak maguknak párt, csak özvegyként keresik más, de szintén özvegy sasok társaságát.

A legtöbb sas a távvezetékek miatt lesz özvegy. Nem is a nagyfeszültségű traverzeken, hanem a középfeszültséget szállító vezetékek oszlopain égnek el, amikor a csalogató keresztvasra ülnek, és szárnyuk landolás közben véletlenül a vezetékhez ér. Országunkban egyre jobban megértik egymás megfontolásait a madarászok és az áramszolgáltatók. Amikor oszlopot terveztetnek, már gondolnak a madarakra is.

Bagyura János azt mondta, hogy ha egy hétig nem eszik ez a mi sasunk, akkor sincs baj, annyira jól táplált. Az erről folytatott beszélgetésünket egy telefonhívás szakította félbe a Defenderben. Egy kolléga "Mi legyen?" kérdéssel fordul Jánoshoz, mert Gödöllő térségében találtak egy legyengült ölyvet. Kérdezem dr. Jánosi Lászlót, miért csinálják ezt, mire ő Vida Gábor professzort idézi, aki szerint az önzés és a pénz elsöprő hatalma által uralt világban, ahol naponta ötven faj pusztul ki, a természet pusztulását megállítani már nem lehet, csak jelentősen fékezni.

Az ő dolguk, hogy fékezzék. Nem tudom, ki hogy van vele, de amíg a sas írásomban éppen nem akarja elhinni, hogy megint repül, szóval annál az én kedvenc részemnél a Hevesi Füves Pusztán gyors fejszámolást végeztem, és rájöttem, hogy minden további nélkül ki tudok szorítani évi kettőezer forintot, ami a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület családi tagsági díja. Kapok érte újságot kéthavonta Madártávlat címmel, tudni fogok gyerekeknek tartott Matula-ihletésű gyerektáborokról, márpedig azokról kell tudni, hiszen mikor tanulja meg az ember a természetet becsülni, ha nem gyerekkorában.