A lakottan eladott lakótelep

Apróhirdetés: 34 darab bicskei lakás 1 millió 735 ezer forintért eladó! Ilyen hirdetést persze soha senki nem adott fel. A lakások mégis elkeltek. Ha az olvasó történetesen egyike lenne a 42 érintett lakótelepi lakónak, és a maga által bérelt lakást akarná megvenni, valószínûleg nem kapná meg. Akkor sem, ha 1984-ben költözött oda, mint tanácsi bérlõ. A 120 lakásból álló lakótelepet kezdetben ERBE (Erõmû-beruházás), késõbb Kiss Károly Lakótelepként emlegették. (Kiss Károly volt az egyetlen híressé lett bicskei kommunista, az ERBE pedig az egyetlen híressé lett bicskei erõmû-beruházás.)
      A házgyári lakótelepet a hetvenes évek végén rakták össze a város peremén. A hõerõmû dolgozói laktak volna itt. Az erõmû-beruházás elmaradt. (Ezen a helyiek nem csodálkoztak, legtöbben ugyanis olvasták Jakab István László Bicske története címû monográfiáját, mely szerint a szénmezõk kitermelése gazdaságtalan.) Hõerõmû helyett csak lakótelep keletkezett, távolabb pedig, a hajdani dinnyeföldön, a tervezett tározó helyén egy horgásztó.
      A Városi Jogú Nagyközségi Tanács nagyszerû lehetõséghez jutott: a lakásokba tanácsi bérlõket jelölhetett ki, szociális alapon. A bérlõk a Hatósági Osztállyal kötöttek szerzõdést, és megfizették a 48 ezer forintos használatbavételi díjat. A szerzõdésen a tanács fejléce állt.
      1987-ben az Erõmû Beruházási Vállalat, tartozása fejében, minden bicskei ingatlanát átengedte a Magyar Hitelbanknak. A tulajdonos változásának tényérõl mind a szocialista nagyvállalat, mind a változások szelét érzõ Magyar Hitelbank hallgatott, mint a sír.
      1995-ben az MHB a száz százalékban tulajdonában lévõ Risk Reál Kft.-nek adta tovább a lakott lakótelepet. Nem lakásokat adott el, hanem tokkal-vonóval mindent, ami Bicskén házgyári és amiben ember lakik. Egyként és oszthatatlanként. Ebben is hasonlít a bicskeiek története a tiszaújvárosiakéra, ott hasonló helyzetet állítottak elõ a jogi laboratóriumok. A Risk Reál Kft. azért alakult, hogy megtehesse azt, amit az ingatlanügyekrõl eltiltott MHB nem tehetett meg.
      Arról, hogy a lakások soha nem is voltak a tanács tulajdonában, a kilencvenes évek közepén egy levélbõl szereztek tudomást a lakók. Feladója a Magyar Hitelbank volt, s mindenekelõtt arról értesítette az érintetteket, hogy a bérleti díjat a jövõben nem a tanács (azaz akkor már önkormányzat), hanem a Magyar Hitelbank által kijelölt bükkábrányi kezelõ számlájára kell befizetni. A levél folytatása: "Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a lakásokat megvételre ajánljuk. Nincs kényszerítõ körülmény. Aki nem tudja, vagy nem kívánja lakását megvenni, korábbi érvényes bérleti szerzõdése értelmében maradhat otthonában, mint bérlõ." Voltak persze, akik nem tudták megvenni a lakást, mert se pénzük, se hitelük nem volt. A lakásprivatizációt irányító önkormányzat a Magyar Hitelbankot megkérte arra, hogy lakásait ugyanolyan feltételekkel adja el a nem túl tehetõs lakóknak, mint teszi azt saját lakásaival az önkormányzat: a piaci érték felét fizettessék ki, és azt is úgy, hogy beugróként annak csak tíz százalékát kelljen egy összegben leróni. A többit 25 év alatt összesen 25 százalékos kamattal. Aki képes egy összegben fizetni, az a piaci érték 37 és fél százalékáért lehet bérlõbõl tulajdonos.
      Az MHB bólintott, majd másfélmillió körüli összeget kért egy nagyobb lakásért. További könnyítéseket nem tett. A 120 tulajdonosból harmincnégyen nem tudtak fizetni. Közöttük olyan is akad, aki annak idején "benti", központbeli tanácsi lakást adott le azért, mert gyereke született és a család kinõtte a 38 négyzetmétert. Az ERBE lakásai ugyanis világosnak, nagynak, modernnek számítottak.

A Risk Reál Kft. nevével maguk a lakók akkor találkoztak elõször, amikor 1996 szeptemberében egy bicskei cég, a Coop Center Szövetkezeti Vagyonkezelõ és Befektetési Rt. tulajdonba lépésérõl tájékoztatta õket. (A Coop vagyonkezelésén elsõsorban a bicskei Áfész vagyonának hatékony kezelését kell érteni. A Coop Center központja jelenleg a volt bicskei pártház.) A Risk Reál eladta tehát a bicskei Coop Centernek a lakótelep fennmaradt részét, 1995-ös napi áron, 34 lakott lakást 1 millió 735 ezer forintért.
      "Ez is csak egy üzlet" - mondják sokan. A családok utcára kerülése számukra nem tétel. Mindenkinek nyugodt a lelkiismerete, a közvéleményben pedig éled az elkeseredettségbõl táplálkozó õsharag, amit régente is érzett itt sok ember azokkal szemben, akiknek a tanács lakást utalt ki. A suttogó kampány tehát sikeres. Inkább sújtja a szerencsétlenül járt bérlõt, mint azokat, akik 34 lakott lakást adnak-vesznek. Az emberek legjobb esetben közönyösek: "Ugyan, mit tehetnénk?"
      Minden család fizette a bérleti díjat. Kezdetben a tanácsnak, majd jogutódjának, az önkormányzatnak. Igaz, kiderült: a lakások soha nem voltak tanácsiak.
      Mielõtt a Coop Center színre lépett, az MHB azzal biztatta a lakókat, hogy az önkormányzatihoz hasonló feltételekkel vásárolhatják meg lakásaikat. Mégis a Coop Center lett az új tulajdonos. Ne firtassuk, miféle drive ("Belsõ késztetés, hajtóerõ. Az állatban vagy az emberben megjelenõ belsõ késztetés, amely a fiziológiai egyensúly megváltoztatása során áll elõ, és amely meghatározott viselkedéshez vezet." In: David A Statt: Pszichológiai kisenciklopédia, Bp. 1999, 42-43. o.) kell ahhoz, hogy valaki lakott lakások tucatját vegye meg abban a faluban, ahol évtizedek óta sikeresen gazdálkodik. Nem vagyunk egyformák.
      És eszébe ne jusson senkinek a teljes vételárat elosztani harmincnéggyel (51 558 forint 80 fillér - ennyibe volt egy lakás).

Húsz családnak végül nagy nehezen mégiscsak sikerült összekaparnia lakása vételárát, de tizennégy család hiába igyekezett. Most akkor a város lakói és képviselõi, de mindenekelõtt a lakótelepiek valamennyien tárják szét a karjukat és nézzék végig tétlenül, miként bútoroz az útpadkára tizennégy család? Miért kéne rezzenéstelen arccal hagyni, hogyan tesz földönfutóvá összesen 42 embert némi üzleti érdek vagy annak hiánya?
      Sokan nem állnak a kisemmizettek pártjára. Inkább keresik, hol hibáztak. Mert az erõsnek könnyebb szurkolni. Mondják például: miért hagyták magukat, miért nem támadtak õk? Lényeg, hogy a gyengét nem jó sajnálni. Az túl nagy energia. Egy újságíró például, cikke végén egyenesen azt írja: "a bérlõk nem fizettek rendesen, az új tulajok pedig nem bántak olyan kesztyûs kézzel velük, mint elõdeik". Egy-két nem fizetõ valóban akadt. Amúgy a Coop által elõször tizenötezerre, majd huszonegyezerre felnyomott bérleti díjakat nem is fizethette senki, mert a per alatt álló ingatlanok havonta esedékes korábban (Coop elõtt) szabott bérleti díjai 1999 novemberétõl ügyvédi letétbe kerültek, amellyel a bíróságon el is számoltak. A letét ellen sem elsõ, sem másodfokon nem emelt kifogást a bíró. A pert egyébként a lakók az elõvásárlási jog érvényesítéséért indították. Valójában azt a lépéselõnyt akarták behozni, amit az új tulajok szereztek a végül havi húszezer fölé emelt bérleti díjak kiszabásával. A per ideje alatt a lakók az eredeti bérleti díjakat fizethették - ügyvédi letétbe. Gyakorlatilag a tizenötezret sem tudták volna a családok "kigazdálkodni". Akik a piaci árat kialakították, tudták, mit tesznek: elég lett volna néhány ki nem fizetett hónap a rosszhiszemûség bizonyítására. Az emelést tulajdonosi költségeik emelkedésével indokolták. Mikor, hol, kinél fog ugyanilyen súllyal esni a latba a lakók enyhén szólva veszélyeztetett helyzete? Bírósági beadványukban erre keresték a választ, remélve, hogy behozzák lépéshátrányukat.
      Ha valaki (például a Jóisten) megsegítené õket, és lehetõvé tenné elõvásárlási joguk érvényesítését - fizetõképességükhöz igazítva -, akkor azok, akik piaci(bb) feltételekkel vásárolták meg lakásaikat, joggal kérdeznék, hogy rajtuk miért nem segítettek. Õk ugyanis közvetlenül és érzékenyen érintettek. Az õ szolidaritásuk a legfontosabb. Amúgy minden bicskeié.

Ha az önkormányzat tenne valamit, ha most az egyszer tudatosan, és nem véletlenül lépne be egy számára rossz üzletbe, ha felhajtaná a lakóknak a megfelelõ embert, aki megfelelõ fórumra vinné az ügyüket, ha elõteremtené azt az összeget, amelybõl a lakásokat megvásárolná, majd a bennlakóknak az önkormányzatiakhoz hasonló feltételekkel biztosítaná a vásárlást, esetleg csereingatlant ajánlana a tulajdonosoknak, akkor kétféle reakcióra lehetne számítani. Az egyik: így kell ezt csinálni, hiszen önkormányzati feladat a dolgok helyretétele és a lakosokról való gondoskodás. A másik: az önkormányzat csak ne segítsen, ne kivételezzen tizennégy családdal addig, amíg mindenkivel nem tud kivételezni. És az önkormányzat ne üzleteljen olyan céggel vagy személyekkel, amely vagy akik harmincnégy lakást 1,7 millióért vásárolnak meg. Dupla vagy semmi: az önkormányzat akkor lépjen fel válságkezelõként, amikor a város összes válságát meg tudja oldani. (Ez nem mostanában lesz.)
      Jobb lenne tehát az elsõ út. Akkor ugyanis legalább a huszonötmillió körüli összegrõl (most ennyi az eredetileg 1,7 millióért eladott 34 lakásból tizennégynek az ára) - amit tovább növelnének a tulajdonosi költségek - biztosan tudnánk, hogy eljutott a rászorultakig. "Szociális befektetés" - talán így nevezhetnénk, ha nem hangzana viccesen. De miért ne létezhetne ilyen? A tizennégy családtól ugyanis - ha lassan is és értékébõl veszítve is - visszavándorolna a befektetett összeg a város kasszájába, miközben hivatását betöltve rendet tenne. Éppen erre ne lenne pénz? Éppen e mögé ne szervezõdne központi akarat? Éppen ez ügyben ne körtelefonoznának a híres helyi lobbisták? Olyan világot élünk, ahol csak az számít, aminek pr-értéke van. E megoldásnak bizony lenne.

Aki akár csak egyetlen délutánt tölt is el valamely érintett családnál, az megtudja: e pénz, bárki kezébe kerül is, nem apadó kútba hull. Vegyék, vigyék. És ne jöjjenek vissza. Persze, nem kell ennyire pesszimistának lenni. Gyakori, hogy a Legfelsõbb Bíróság homlokegyenest mást ítél, mint az elsõ és másodfokú bíróságok. Akkor viszont elõzetesen jogászok szakértelmét kellene az ügyhöz kérni.
      Tetszik vagy nem, ezt az ügyet csak az önkormányzat képes megnyugtatóan rendezni.
      A helyzetet bonyolítja, hogy a per alatt álló lakásokból kettõ már távollakó magánszemélyek birtokában van, azaz a Coop Center Rt. már továbbadta. Mint tudjuk, aki lakott lakást vesz, az többnyire nem a gátlásairól híres. Biztos, hogy éppen ilyen befektetõket kell elsõként idevonzani?
      Amúgy az idegenek módszerei elég kemények, ellentétben a Coopéval, amely leginkább csak levelez és üzen.
      Az idegenek módszerei megalázóak és tûrhetetlenek. Olyanok, hogy attól az ember akkor sem szívesen megy le vasárnap délután az utcára, ha tudja: igaza van. De szégyelli a tehetetlenségét, és nem érti, hogyan történhetett ez meg õvele, aki egész életében nem ártott különösebben senkinek. Senkinek nézik, akivel mindent meg lehet tenni. Az idegenek úgy bánnak a bérlõkkel, mintha azok nem 1984-ben és nem érvényes bérleti szerzõdéssel költöztek volna ide, hanem tegnap éjszaka, suttyomban.
      A sokat látott olvasó képzeletére bízom, hogy mi folyik mostanában a mi szülõfalunkban, az ERBÉ-n. És már két éve. Az két húsvét, két karácsony és két születésnap.
      Mi lenne, ha minden különösebb teketória nélkül, legalább gondolatban, csak mindennapi megnyilvánulásaikban az ERBÉ-sek mellé állna Bicske, és nem hinne a körülöttük elindult, õket hibázató suttogó kampánynak? Mi lenne, ha az apparátus kimondaná: a helyzetet úgy kell megoldani, hogy a lakók maradhassanak? Mi lenne, ha a képviselõk egyszer meghallgatnák a lakókat, mint egyik ember szokta a másikat, hiszen egy-két városvezetõtõl eltekintve az ügyet nem ismerik még elsõ kézbõl. Azt hallottuk, egyikük jogászok csoportját kérte vagy kéri fel az ügy átvizsgálására. Mindenesetre a minap azzal az indokkal vették le az ügyet a képviselõ-testület napirendjérõl, hogy nincs elég konkrétum...

Az érintett lakók egyébként 1997 májusában levelet kaptak a Coop Center Rt.-tõl, melyben a cégvezetés arról érdeklõdött, hogy a bérlõknek szándékában áll-e megvásárolni a bérleményt az elkövetkezendõ három-öt évben. (Ismétlõdött az MHB-s reménykeltés.) Ez a remény egészen '97 szeptemberéig tartott, amikor anélkül, hogy a vásárlást a lakóknak valóban felajánlották volna, arról tájékoztattak hét családot, hogy lakásaik egy fehérvári magánszemély tulajdonába kerültek. Mindezt olyan természetességgel tették, ahogyan egy szöget ver be az ember. A hét lakott lakást összesen hárommillió forintért adták el a fehérváriaknak.
      Máskülönben: ha idegenként érkezem, a lakott lakásért nagyjából másfélmilliót kell fizetnem, mert az lakott. Ha bérlõként akarom megvenni, a dupláját kérik, mert csak általam lakott.
      A lakók a napokban másodfokon is pert veszítettek. A Legfelsõbb Bíróságra készülnek elõvásárlási joguk érvényesítése ügyében.
      Jogászok szerint nem pusztán a szociális érzékenységre apellálhatnak. Vagyis nem kell könyörögniük. Szerintük ebben az írásban és a lakók érvelésében is komolyabb hangsúlyt kellett volna kapnia a használatbavételi díj egykori megfizetésének. Ha ugyanis valaki a bérlõ által rendesen megfizetett használatbavételi díjra és bérleti szerzõdésre való tekintet nélkül adja el, veszi meg, majd adja tovább a szóban forgó ingatlant, az nem más, mint a joggal való visszaélés. A bérlõknek ugyanis vannak érvényesíthetõ jogaik a tulajdonossal szemben. Ha ebben korlátozzák õket, az jogsértés.
      Végül egy nem teljes, de sokatmondó felsorolás:
      Hat egyedülálló asszony egy vagy két gyerekkel. Egy nyolcvan év körüli egyedülálló nõ. Két egygyermekes házaspár. Egy kétgyermekes házaspár és két olyan lakás, ahol három generáció él együtt. Összesen negyvenkét ember. A történet róluk szól.