Az írás címe egy ágy deszkájáról származik. Akkor bukkantak rá, amikor szétszedtek egy derékaljat Déván, Erdélyben. Egy olyan kisgyerek írta rá a sok közül, tán egy éjjel, akit a ferencesek befogadtak.

„Egy rendes faluban, ha valaki elengedne egy kismalacot, sok ember futna, hogy az övé legyen. Egy kisgyerek azonban nem kell. Ott koldul az utcán, nyújtja a kezét, az emberek továbbmennek és átlépnek a szerencséjükön.” (Böjte Csaba ferences szerzetes)

Csángóföldön szerénykörülmények között él a magyar kisebbség. Szegénységük miatt sokszor a román nyelvű oktatásból is kiszorulnak. 

Amikor csütörtökön Moldvába, a Keleti-Kárpátokhoz indultam, betettem a zsákomba egy lapos követ. A fiammal hozattam iskolája udvaráról, a bicskei Szent László Általános Iskolából. Arra az alapkőletételre szánom-szánjuk a fiammal, amely majd holnap, vasárnap lesz a moldvai Külső-Rekecsinben. Sok ezer embert várnak, s mindenkitől csak egy darab követ kértek. Az állandóság jelképeként. Itt van velünk a kő a csíksomlyói búcsúban ma is. Innen megyünk vasárnap Gyimesfelsőlokra, Berszán Lajos atya gyimesi csángó gimnáziumába. Lokon hallgatjuk meg a szentmisét is. Mert a jasi püspök nem engedi, hogy Külső-Rekecsinben magyarul mondjanak misét. A világ minden nyelvén mondható mise, csak éppen magyarul nem!

Nem vitatkozunk. Böjte atya, az iskolaalapító sem vitatkozik a jasi püspökkel. Úgy gondolja, majd a kisebbségek jogaira oly érzékeny Európai Unió megoldja a kérdést. Mise után szépen beül az a néhány ezer ember az autóba, utazik százötven kilométert, s letesszük a köveket. A mi kövünk mellé sok száz másik, messziről érkezett kő is odakerül, amelyek jelképesen az iskola alapját fogják képezni a csángó falvakból érkező kövekkel együtt. – Csak abban az Európában hiszek – mondta a szerzetes –, amelyben mindenki fájdalom nélkül vállalhatja azt az identitást, amit Isten adott neki, és ott, ahova Isten állította őt.

A moldvai csángóknak különben azért van szükségük a magyarság összefogására, mert a Hegyeli Attila által összefogott tizenkét magyar oktatási intézmény ma még bérelt garázsokban, fészerekben tanít. Huszonegy romániai magyar pedagógus oktat és nevel magyar nyelven nyolcszáz csángó gyereket. A tanárok hat négyzetméteres kis szobákban laknak, a tíz négyzetméteres „tantermekben” sokszor húsz-harminc csillogó szemű tanítvány szorong. Ezen akar Böjte atya változtatni. Közadakozást hirdetett meg, magyar nemzeti összefogást, határok nélkül.

Történészek, filológusok, filozófusok tanítják betűvetésre a gyermekeket, velük sírva és nevetve, pedig diplomájukkal igazgatói posztokra törhetnének belső Romániában. Mégis kitartanak. Munkájuk úgy kezdődött, hogy egy kis csángó faluban béreltek egy házat. „Leköltözött” egy szakképzett tanárnő, s két hónap alatt 64 gyerek akart magyar nyelven tanulni. Úgy terjedt a jó magyar szó a kis csángó faluban, mint a tűz. A magyarul kimondott igen a semmiből teremtett életet.

A moldvai csángó magyarok sok-sok generáción át nem tanulhattak anyanyelvükön. De még a többségi nép nyelvén sem végezhettek iskolát a szegénység miatt. Egy román tanárnő azt mondja, tőle évtizedek óta egy gyerek sem ment tovább kilencedik osztályba. Az iskola kincs. Böjte atya arról beszél, hogyha ezt megadjuk, mérhetetlenül sokat segítünk azon a tájon, ahová nem jutott el a tudomány.

A Külső-Rekecsinbe álmodott iskola 800 millió forintba kerülne magyar áron, amit a gyakorlatias Böjte atya 500 millióból fog kihozni. Aki tud és akar, segítsen neki, mert szerinte a jó- tett mindenkit jobbá tesz. Ha olvasónk levélben, telefonon vagy e-mailben kéri, megírjuk, hogyan csatlakozhat az ügyhöz.