Kérjük, tartsa dobogva a szívét!
[2007.12.23]

Egy kómából visszatérő riporter tudósítása a semmiről és a szeretetről

Kollégánk, Izing Antal 2006 nyarán súlyos autóbaleset áldozata lett. Két hónapig feküdt kómában. Csodával határos ébredése után mesterséges kómában tartották. Azóta visszanyerte elveszettnek hitt emlékezetét, és hatalmas munkával küzd a teljes gyógyulásért.

A kómában csakis az élet hiánya van jelen. Néhány alulról, még kicsiként figyelt emberi arcél, anyádé meg apádé, fejük fölött a messzi plafonról lóg lefelé a konyha lámpája. Egy-két táj még veled van a szívbelsőben, ahol gyerekkorodban bicikliztél, Bicskén. A részek neve Póctető és Pócalja, Mogyorós másfelől, a Csabdi Dobogó-hegy és persze a óbarki sziklafal, amely földrajzi neveknek még a kiejtése is gyönyör. Szép helyek, némelyikhez a csavargós barátok vittek valamikor.
Az ébredés már magával hoz valami nagyon emberit, az emberek szeretetét, a hozzájuk való tartozás egértését. Az ember olyankor arra ébred, hogy emberek között van, de addig még nem jut el, hogy tőlük függ, nekik köszönhet mindent. Azt hiszem és mondom is, hogy külföldön vagyok. Annyi az én álmomból a valóságmag, hogy a baleset napján, 2006 nyarán is külföldre mentünk volna, a Vajdaságba, egy könyvhöz megírni valót gyűjteni. Amit helyette látok, elnevezem megérkezésnek.
Az újjászületés napjai, világossá válik, hogy fájjon mi fáj, a csípődbe felcsúszott a combcsont. Fájjon, az a dolga, az lenne durva, ha nem fájna, mert akkor már ott lennél eltemetve a nagyszüleid mellé.

Örülök, hogy élek, haza fogok menni az én Máté fiamhoz. Felveszem minden fájdalmam terhét, örülök, hogy élek, hogy érezhetek valamit, minden baj ellen rendesen küzdök, szépen, nyugodtan, ahogy itt az okosok mondják. Csak azt add meg Uram, hogy majdan az én kisfiam ne legyen semmiféle áldozat, se okozó. Legyen ő egészséges, szép mint most, magas, erős, jó humorú, jó szívű, okos és becsületes emberfi.

Az emberek, (takarítók, nővérek, gyógytornászok, orvosok) figyelemmel vesznek körül. A húgomat a feleségemnek szólítják, mert 10 hónapig naponta látják mellettem. Hetente kétszer jött hozzám Anikó, aki belgyógyász főorvos a Balatonnál. Feljárt hozzám, ami számomra csodálatos érzés volt, de féltettem őt az autózásoktól. És emlékeztem én arra is, hogy az Úrnak a hálaadó ima a legkedvesebb a Zsoltárok szerint, ezért is átálltam a köszönetre, és különben is könnyebb megköszönni, mint könyörögni.

Akkor jött elő, ha hazamegyek, könyvet kell írnom. Ez a rögeszme régóta kísér, a hazai közlekedésről szól majd, a mottója pedig ez lesz: „A magyar közúti közlekedés makettje a társadalmi bunkóságnak." Jelenleg, 10 hónap kórház és 8 hónap itthoni lét után már el kellene kezdeni, de még keresem azt a magatartáskutatót, akinek ez a szakterülete. Általában az a szomszéd kórteremben fekvő kislány gondolkodtat el, aki a főváros belső részén, fényes nappal zöld jelzéskor haladt át egy zebrán, amikor 150-el söpörte el egy autó. Mi van itt?

Ahogy engem a falumban, Bicske városban fogadtak, az olyan családokban szokás, ahol a szeretet még számít. Azért is készültem haza, mert tudtam, hogy ez lesz, ha egyszer hazaérek. A fiam így szól: „Apu, azért az nem volt semmi, amikor Szarka Zsolti fölvitt a kultúrház lépcsőin a fúvosok koncertjére. Megfogott a karjában, mint amikor egy katona viszi egy olyan bajtársát, akit meglőttek. Büszke voltam rád." És beszélni kezd az én fiam: „És anyukámra is büszke vagyok, mert amikor a baleset történt, anya ment utánad Kecskemétig. Akkor, apu, még minden felnőttön, így minden Izingen, de még Demeter Kinga és Bónus Tibor arcán is az látszott, ami az orvosokén. Nem tudta senki, élsz vagy halsz. Van olyan, aki most mondta neked, hogy egy százasban nem mert volna fogadni, hogy élve maradsz. Én, apu, tudtam, hogy te élni fogsz. Hogy meghalsz, bele sem gondoltam. Hogy mi már az életben soha ne találkozzunk, azt én nem tudtam elképzelni. És te azt mondod most, hogy te sem."

És folytatja az én fiam: „Rédei mama jó kedvet akart csinálni nekem már másnap. Megkérdezte, mit hozzon a Jézuska karácsonyra. Erre azt mondtam: köszönöm, semmit. Csak az apámat hozza haza, más ajándék nekem nem kell. Így is lett, mert karácsonytól minden hétvégén hazajöhettél. Ezért maradtál életben, ezért tartott téged életben az Úr, mert folyton énrám gondoltál. Kómában voltál vagy miben. Amikor megkérdeztem tőled később, hogy mégis mi ez, azt mondtad, nem is rossz a kóma. Nagy nyugi. Olyan, mint az éjszakai repülés, amit Karai Csabival próbáltál már egyszer.

Egyszer kifüleltem, hogy a kóma után, amikor először szóltál, a nevedet sem tudtad. Anyukádat, az én Rédei mamámat sem ismerted meg. A világból egyedül az én nevem tudtad és Rékáét. Rékát a lányodnak mondtad. Pedig ő az unokahúgod. Réka anyukája a te húgod, aki nagyon szeret. Olyan testvéri módon. Ment utánad minden nap, még a munkahelyén is felmondott miattad, most is munkát keres. Előttem alig beszéltek rólad, azt is halkan. És apu, később mindig azt mondogattad nekem, hogy Komon Erika iskolatársad szülei érted minden nap imádkoznak, ezért most te is értük.

 És attól is jobban lettél, amikor Tamás atya meglátogatott a kórházban többször is. Annyiszor elmondtad, hogy már kívülről tudom, amit neked ő elmondott: „Toncsikám, érted sokszor, sok helyen és sokan elmondták a Miatyánkot." Hát apu, még én is elmondtam. Rendbe jössz. Te már nem is vagy beteg, csak a lábad fáj."

Aztán máshol folytatja az én fiam: „Igen apuci, azt is tudom, hogy a nővérek szépek, a gyógytornász lányok gyönyörűek, akiknél csak egy szebb gyógytornász van, az én Marika nővérem. Adj erőt Urunk a bosszú elkerüléséhez, annak a részegnek a sorsát, aki Margit halálát okozta és tíz hónapnyi kórházat, kezébe veszi az Úristen. Hálát adunk azért a szeretetért is, ami bennünket Bicskén is körülvesz, ahol Izing Laci autóval már vagy harmincszor körbevitt. Apu! Én Bicskén akarok maradni. Ha elmegyek, akkor vissza fogok jönni. Tetszik a környék, ismerem az embereket és mert itt van nekem a nagyapám, itt voltak a dédszülők és az ükapák. Ne simogasd a fejem, mindenki látja. Látom, jól megy a járás. Segítsek valamit, apu?"

- Köszönöm Máté, megy ám ez nekem.

- Akkor ad ide a sétabotot, apa. Ha nehéz, viszem én.

De a fiam akkor már vigyorgó arcát felém fordítva nevetgél. Csak viccelt: anélkül még nem megy. Megyünk az úton. Ő meg én. Gyalogolni jó.