IzingAntal

Gyere, gyere ki a hegyoldalba!

– Édesanyja mit szól mindehhez?
– Gondom, félt engem, de egyúttal azt is látja, hogy a helyemen vagyok. Öten vagyunk testvérek (négyen édesapám első házasságából), így nekem „mindenkim van”. Húgom, nővérem, öcsém és bátyám is.
– Édesapja pszichológus. Hogyan hatott önre?
– Ahogyan apámra Carl Rogers munkássága. Rogers volt az, aki már nem az orvos–beteg viszonyt erőltette, nem azt mondta, hogy te beteg vagy, én meggyógyítalak, hanem azt: ketten vagyunk, emberek és egy probléma, amit együtt szemlélünk, együtt oldunk meg. Segítem, könnyűvé teszem belső folyamataidat.
– Egy-két magas hegyi hónap – ha mindenkinek megadatna – hogyan változtatná meg a magyar hétköznapokat?
– Talán kevésbé félnének az emberek. Osztálytalálkozón voltam, és azt éreztem, mindenki védekezésben áll. Félnek a jövőtől. Vajon mitől?
– Nincs igazuk?
– Nincs. Nem tartom igazságosnak a nyugati világ fogyasztói, gazdasági mechanizmusait. Egyre kevésbé érzem, hogy részvé-telemet ezekben bármi indokolná. Ez is közrejátszik abban, hogy a jövőmet Indiában képzelem el. Amit látok magam körül: félelem, önmagunk félrevezetése, mások félrevezetése, erőszak -- úgy érzem, így virágoznak ki bűneink, egyik a másikból. Természetesen tartalmas, igaz élet bárhol elképzelhető. De vannak erre alkalmasabb életterek. Számomra ez egyelőre India.
– Ha egy férfi megnősül és családja van, kénytelen beállni a sorba, és néha fél, mert azt látja, hogy a legtöbben félnek, de nem tudják, mitől.
– Valóban kénytelen lenne beállni a sorba? Én még nem félek, de nem is akarok. Természetesen néha szorongok ettől-attól… A Gladiátor című kommersz filmben mondja azt a főhős a harcosainak csata előtt: „ha azt veszed észre, hogy egy gyönyörű zöld mezőben egyedül lovagolsz, és magad körül nimfák hangját hallod, ne félj: meghaltál, ez a túlvilág”. S lám, ha ezt a lehetőséget is felismerjük és elfogadjuk, nem eshet bajunk. Tartani kell a sorokat, tartani kell a csatarendet.
– Ön hogyan tartja a sorokat?
– A jelenlétem minősége számít. A feltétel nélküli jelenlét a pillanatban, odafigyelés önmagamra és a többi emberre.
– De el akar tűnni Indiában. Hogyan képes ezt megtenni a családjával?
– Két eset lehetséges, és ezt a családom is tudja. Az egyik, hogy korlátozom magam, és „erőszakot” alkalmazok megérzéseimmel szemben, azaz itt maradok. A másik pedig az, hogy belső késztetéseimet követve elmegyek innen, és talán, ha a Folyamat úgy akarja, megtalálom a teljességet. Kívánhatunk-e ennél többet annak, akit szeretünk? A családom szeret engem.
– Itt is meg lehetne találni a teljességet.
– Természetesen. Fürdőkádban, templomban, szeretkezés közben, a tudomány extázisa által… De járt már Indiában?
– Még nem. De az unokatestvérem most is ott van, és amikor megjön, úgy beszél, mint ön.
– A barátaim néha azt mondják, hogy amit mondok, olyan, mint egy álom. Számomra Európa a szunyókálás. Indiában pedig ébren vagyok. Amikor hegyet mászom, az olyan, mintha belül, önmagamban barangolnék. Egyfajta meditáció. Amely -- szigorú szabályai által -- önmagában hordozza saját hitelesítését: ha rosszul meditálok (lépek, fogok, érzek, gondolok, létezem), lepottyanok és meghalok.
– Jó, de erről a legtöbb ember azt gondolja, hogy egyszerűen képzettnek kell lenni kötéltechnikából. Jó felszerelés kell, elég pénz és bajtársak…
– És ez így is van. Ezek megszerzése, saját magunk kimunkálása, képességeink és eszközeink tudatos, éber felhasználása... Csak nem azt állítja, hogy mindez nem meditáció? Minden az, ha a jelen pillanat valóságára ráébreszt. A legtöbben a lelki- világról azt gondolják, hogy az „odaát van”, mi pedig itt vagyunk. Pedig a hegymászás is inkább lelki élmény. Ez a „cselekvésjóga”. A magas hegyi mászás nem is sport, hanem egy sporttevékenységgel megtámogatott komplex lelki élmény. Az élet nem egy logikus fizikai élmény, hanem egy irracionális lelki élmény, amit racionális és fizikai rendszerek és élmények támogatnak. Én örülök, hogy sokan figyelik, amit csinálok, örülök és meghatódom, amikor azt látom, hogy az eredményeim sokat jelentenek nekik is, de nem miattuk teszem. Akkor is ezt tenném, ha a kutya sem törődne velem.
– Ön meditál vagy imádkozik? Mond-e például hálaadó imát? Mert a Biblia, sőt éppen Dávid zsoltára szerint az Úrnak a hálaadó ima a legkedvesebb.
– Félig zsidó, félig keresztény családból származom. Korai ázsiai útjaim egyike során nagy hatással volt rám egy pakisztáni szufi mester. Öt hónapig egy lepelben, hosszú szakállal és koldulótálkával jártam Indiát. A hálaadó ima megtanítja az embert az „itt és most” megbecsülésére. A legtöbb boldogtalanság abból származik, hogy az emberek csupa olyan pillanatban időznek, amelyek nem léteznek: vagy visszanéznek vagy előre. A jelen nem létezik számukra. Négyszáz méterre a legmagasabb csúcstól, egy viharban állva, a jelennek van a legnagyobb értéke. Megtanít becsülni azt a pillanatot, és ezért ezt a mostanit is becsülöm.
– Úgy hallottam, építkezik Érd-felsőn.
– Olyasmi. Rendeltem egy jurtát Mongóliából. Azt fogom felállítani édesanyám telkén. Egy-két évet ott élek majd. De tervezek egy csendfürdőt is.
– Az mi?
– Egy fény- és hangszigetelt tartály, amelyben sós víz van. Az ember úgy lebeghet benne, hogy külső hatás nem éri. Minden hatás belülről vagy „felülről” jön.
– Ha elköszöntünk, hová megy innen?
– Kiviszek a Tabánba egy plédet, kiterítem a fűre. Viszek magammal egy üveg vörösbort és néhány kristálypoharat. Szerda délutáni jó szokás, ha itthon vagyok. Jöjjön velem, ha gondolja.